- Sosem fogsz nekem engedni egy kicsit sem, ugye? - Nem is igazi kérdés, csupán levonom a következtetést, sóhajtok egy kicsit. Na igen, ha valaki, hát Usui nem egy kompromisszum kész ember, ha ő úgy gondol valamit, akkor az... szerinte úgy van. Inkább nem állok le vele vitatkozni, csak csendben elfogadom, hogy különböző a véleményünk.
Bár a következő "lehet" már kissé simogatja a lelkem, több, mint a semmi. Nem tűnik olyan hitetlenkedőnek, vagy ráhagyásra. De aztán értetlenkedik is egy sort, és azt mondja alig ismerem. Én pedig legszívesebben elnevetném magam, de az hm, rosszul sülne el, illetve félreérthető lenne, szóval inkább csak elmosolyodom.
- Nem ismerlek, mert nem beszélsz sokat magadról, de figyelek rád és sok dolgot tudok rólad. Például, hogy nem szereted ha kérdezgetlek, vagy hozzád érek, pedig mindkettőt szívesen csinálnám ám. Tudom, hogy szereted a zenét és az egyik kedvenc szavad a bah, sőt, már profin különböztetem meg a fáradt és a mérges bah-t egymástól. Ja és azt is, hogy te nem csak meghallgatsz, hanem te is figyelsz rám. - Gyors összefoglaló a tényekből, amiket leszűrtem róla, a következtetéseket nem hiszem, hogy elfogadná. Talán ezt sem fogja, de úgy érzem, többet tudok róla, mint gondolná. Lehet, hogy nem tudok semmit a családjáról, az életéről, de mindig kapok egy aprócska részletet a személyiségéből és ez nekem elég. Olyan, mint egy puzzle, csak figyelni kell, össze kell rakni és máris látja az ember a képet.
Azért örülök neki, hogy nem idegesíti a hangom, mondjuk úgy láttam, amikor énekeltem, akkor tetszett neki. De azért a beszédhangom egész más, meg tudok nyafogni, meg félni, akkor olyan vagyok, mint egy cincogó kisegér.
- Talán majd megpróbálom, de ha ennyi dolgot csinálunk együtt, hamar meg fogsz unni! - Állapítom meg vigyorogva, csak félig vagyok ám komoly, ekkora gondok nincsenek a fejemben. Ha nem szeretné, hogy én is csatlakozzak, biztos nem ajánlotta volna, hogy próbáljam meg.
A válaszára csak bólintok egyet, ő biztosan tudja, hogy és mit csinál, mit bír el, hogyan lesz belőle tehetséges újságíró. Ő nem én, ezt mindig fejben kell tartanom, nincs szüksége általában tanácsokra, terelgetésre, bátorításra.
- Igen, igen! - Lelkesen vigyorgok, mert éppen búcsúzni készültem, de ha felajánlja, hogy eljön velem, annak csak nagyon örülök. Lelkesedésemben legszívesebben most is körbeölelgetném, de inkább maradok ülve, szépen a popsimon és inkább összeszedem a cuccaimat.

Kicsit félek attól, hogy ha ilyen nyitott és őszinte vagyok vele, akkor elmenekül, de nem, inkább csak valami... nem is tudom, nevetésfélét produkál, az én kék szemeim pedig egyből felcsillannak. Azt hittem ennyi, ennyi lesz a jutalmam, de a legjobb rész még csak ezután jön!
A Sherlockos megjegyzésen nevetnem kell, de azért igyekszem nem zavarni másokat, akik mondjuk nyugodtan üldögélnének és ennék a sütijüket.
- Nem én tehetek róla, hogy rólad minden infót nyomozni kell! - Vigyorgok szélesen válaszként, aztán csendben hallgatom végig, ahogy elmondja, mit tudott meg rólam. Na jó, relatíve csendben, mert néha amikor beletrafál, el kell kuncognom magam. Amúgy végig boldog vigyor ül az arcomon, én nem érdem bárgyúnak, de ki tudja, nem érdekel hogy nézek ki, nagyon jól szórakozok a kiselőadásán, amit Demetriából tart. Imádom, szerintem el tudnám hallgatni, ahogy így beszél, egész álló nap. Hmm... egy életen át is, akár.
- Köszönöm az elismerést... - Kuncogok a végén, mert olyan jó érzés, simogatja a lelkecskémet, és igazából tényleg, úgy örülök neki. Még akkor is, ha nem magáról beszélt, hanem rólam, egyáltalán nem tűnt közben morcosnak vagy érzéketlennek. Talán még azt is megkockáztatom, hogy jó kedve volt, én pedig, akinek amúgy is jó kedve van, lebegek a fellegekben az örömtől.
Aztán ismét elnevetem magam, amikor megmutatja nekem a következő bah-t, amit eddig még nem ismertem.
- De még így is sokkal többet tudsz te rólam. Na nem baj, ez a bah az abszolút kedvencem. - Válaszolom vigyorogva, na igen, sokkal többet hallgatnám, de nem szabad telhetetlennek lennem, inkább kiélvezem most. Szerintem most jövő karácsonyig csendben maradhatok.
- Remélem nem. - Válaszolom végül mosolyogva, mert azért annyira durvának nem tartom magam, mint egy törvénykönyv. Fogalmam sincs, hogy tud ennyi száraz, jogi szöveget a fejébe verni. Hihetetlen kitartással - jobbára, legalábbis én erre tippelnék.
Aztán csak egy biccentést kapok, hogy elkísér egy darabon, én pedig inkább csendben maradok egy kicsit, mert most jól esik, meg amúgy is, még mindig vigyorgok, valahogy még inkább rózsaszínben látom az egész világot, és nehéz most másra koncentrálnom. Hajjj... vissza kéne kavarodnom lassan a földre, mielőtt elrángatom Usuit a város másik végébe.
- Innen már eltalálok haza... biztonságban. - Mondom neki mosolyogva, pedig úgy lennék vele, olyan szívesen, de a jóból is megárt a sok, már ezzel is teljesen meg vagyok elégedve. Viszont attól, amit mondani szeretnék, úgy elérzékenyülök, hogy sírni tudnék, ha mondjuk nem lenne nagyon jó kedvem.
- Én úgy köszönöm. Mindent, tényleg, a tanítást, a sok türelmet, és a sütit is, meg úgy mindent. Egész nap jó kislány voltam, adok egy búcsúölelést. - Nem, ez nem kérdés, nagyon jó voltam és olyan sokszor fogtam vissza magam, hogy most jár nekem, hogy adjak neki egy nagy, Demetriás ölelést. Hogy is fogalmazott? Személyes térben való garázdaság. Pont azt csinálom most.
- Amit mondtam, érvényben van. Felesleges menekülnöd. - Jegyzem meg vigyorogva, úgy látszik, minden találkozásunk végén elmondom, hátha akkor tényleg elhiszi, hogy nekem fontos és tényleg ragaszkodok hozzá. Bár talán azért van, mert pillanatragasztóval vagyok bekenve és mindenkire rátapadok. Na mindegy, nem tudok mást tanácsolni, mint hogy így járt.