- Sok mindentől félek. - Vallom be mosolyogva, kissé féloldalas mosollyal, mert nem könnyű beismerni, de én akkor is felvállalom. És ha ez nem is az a szó szoros értelemben vett, maró, mélyre hatoló félelem, amitől az ember remeg, a pulzusa felszökik, menekülési utat keres izgatottan, akkor is az. Csak egy másfajta, csendes félelem, mélyen elrejtve, de mégis, minden nap ad egy-egy apró jelet, hogy még ott van. És ha bármi táplálja, akkor nem is olyan aprót. Viszont azt hiszem, megtanultam együtt élni vele, elfogadtam és... nem kéne a gondolataimban ennyire elkalandoznom. Már megint túl drámai vagyok, igaz?
- A nevelés is fontos, de a mi döntésünk, mennyire engedünk neki. - Én így látom a helyzetet, ezért magyarázom neki mosolyogva, mert hát... mi is kaptunk nevelést. Apai ágról elég keményet, katonásat, de például rajtam nem látszik. Tudom, hogy én vagyok a gyermekei közül a legnagyobb szégyen, nem lettem se fiú, se katona, semmi, amire igazán büszke lehet és ez annyira bánt. Én tényleg próbáltam olyan személyiség lenni, amilyenné szeretett volna nevelni, de nem megy.
- Az lehet, de sajnos te is az enyémekről. - Állapítom meg jókedvűen, mert tudok én tanulni, de nem vagyok az a magolós típus, az nem megy. Inkább saját szavakkal, rizsázós, előadós fajta vagyok és szerintem nem mindegyik tanár tolerálja, pedig tudom az anyagot. Csak hát a kiállásom nem teljesen határozott, meg néha elkalandozom... de eddig csak sikerült bebizonyítanom, hogy tudok mindent.
- Ó, majd ha teljesen sikerül kinevelni magamból a bénaságot, elgondolkozom rajta. - Mosolygok, mert igaz másokra tudok vigyázni és felügyelni, de magamra nem és ha mondjuk eltöröm öt-tíz csontom, miközben éppen pesztrálgatom a gyerekeket, akkor nem sokra mennek velem, ilyen felvigyázót meg ki akar a gyerekének? Pont elég az alkalmi bébiszittelés.
Amikor pedig válaszol a kérdésemre, akkor csak pillogok felé és annyira sebezhetőnek tűnik most, sokkal inkább, mint máskor. Én pedig annyira szeretnék ott lenni mellette még jobban és segíteni neki, hogy tudja, hogy nincs egyedül. A kezét bámulom, kifújom a levegőt és kissé megremegnek az ajkaim. Annyira, de ANNYIRA szeretném megfogni a kezét és kicsit megszorítani, hogy ha rosszabb lelki állapotban lennék, még el is bőgném magam. De most kemény leszek, de még mennyire, szóval összeszedem magam és csak nyelek egyet.
- Nem fognak megfakulni, a különleges emlékekre a szívünk emlékszik. - Mondom végül mosolyogva, mert biztos vagyok benne, hogy így van. Nekem sok-sok ilyen emlékem van, ezért tudom ilyen biztosan állítani.
Amikor arra kerül a sor, hogy visszamenjünk a vízbe, inkább hagyom, hogy segítsen nekem, mielőtt még valami önveszélyes hülyeséget csinálnék. Azt hiszem jobb, ha Usui kezében marad az irányítás, mindenkinek jobb lesz úgy. De aztán meghallom, mit kéne csinálnom és máris nem vagyok olyan magabiztos meg hiperlelkes, mint pár másodperccel ezelőtt. Nyelek egyet.
- Jó. - Válaszolom azért, a félős kisegér hangomon, aztán megköszörülöm a torkom, bár oroszlánordítást így sem tudnék kipréselni magamból. De annak ellenére, hogy tudom mi jön majd, abszolút felkészületlenül ér, és még azzal sem tudok foglalkozni, hogy végre megérinthetem büntetlenül, még ha nem is a szó szoros értelmében... túlságosan lefoglal, hogy a fejem teknősöket megszégyenítő módon próbáljam a fejem minél távolabb tartani a víztől.
- M-megvagyok. - Állapítom meg gyorsan, mielőtt még aggódni kezdene értem, én megvagyok, nem is kapaszkodok belé, csak attól félek, hogy az arcom vizes lesz, nem akarom, nem, nem, nem...

- Pfúúú... - Sóhajtom, mert fogalmam sincs, hogy mit mondjak a sok közül, mit lenne érdemes kiemelni, amit meg is tud érteni. - Az iskola miatt is, a jövő miatt, és persze a családom miatt is félek. - Próbálom kategorizálni, hátha így kicsit érthetőbb. Nem vagyok benne biztos, mert talán ő nem fél ilyesmiktől, sőt, szerintem egyik egészséges ember sem fél úgy, mint én.
- Mi tiszteljük a szüleinket, csak nem mindig felelünk meg. De senki sem tökéletes, igaz? - Vonom meg kissé a vállam, szomorkásan mosolyogva, mert hát, ez maradt az én kis vigaszom. Elég szerény, nem leszek tőle kevésbé defektes, ha másokhoz hasonlítom magam. Nem is tudom, hogy tud ez még vigasztalni, de nekem is kell valami, hogy ne legyek folyton szomorú.
- Nem, ne érts félre, én is tökre szeretnék veled tanulni, biztosan összefutunk majd sokat az egyetemen is és már alig várom! - Biztosítom róla lelkesen, nehogy félreértsen, nem bírnám elviselni a gondolatát, hogy egy ilyen hülye félreértéssel megbántottam. - De attól félek, hogy kiábrándulsz belőlem teljesen, ha jobban megismersz és majd nem tudsz elviselni. - Na, még egy dolog, egy konkrét példa, amitől félek, mert oké, hogy most még elvan velem. Nem tud rólam sok mindent, de minél többet tud meg, minél inkább megismer, annál félelmetesebb. Egyszer el fogom szúrni ezt is, ez is kifolyik a kezeim közül, és ettől is félek. Eddig még soha, egy embert sem sikerült megtartanom magam mellett, a bátyámon kívül, de töretlenül próbálkozok. Hátha Usui lesz az, aki el tud viselni!
- Hát, szó szoros értelmében nem, mert tudok járni, de amúgy... amúgy az vagyok. - Magyarázom neki, hátha arra gondolt, hogy valami mozgássérült szerencsétlen vagyok, aki nem tud semmit rendesen csinálni. Nincs betegségem, a génjeimbe van kódolva a bénaság, szóval még csak papírt sem kaphatok róla és anyuék nem parkolhatnak tök jó helyeken.
Még ha meg is állom, hogy ne érjek hozzá, nagyon nehéz. Végre valami pozitív dolgot tudok mondani magamról, az önkontrollom kivételesen nem esett szét két perc alatt. Viszont látom rajta, hogy megnyugszik kicsit, ahogy hallja a válaszomat, ő pedig csak annyit mond, igazam van. Szívmelengető hallani mégis, ahogy el is kell mosolyodnom rajta. Egy apró kis győzelmet írhatok fel magamnak ismét. Valamit jól csináltam!
Aztán ismét a vízben vagyok, de ahogy egyre közeledik az arcom a vízhez, egyre kevésbé tudom elengedni magam. Usui pedig felállít, hogy nem lesz ez így jó, én pedig csalódottan sóhajtok. Lehet, hogy megtaláltuk a határaimat. Lebegni tudok, de az úszással nem vagyok kompatibilis, biztosan ez az oka.
- Öhm, hát nem, én ha vízben voltam Sebastian mellett, általában úszógumiban és karószóban virítottam, azzal tök jól elvoltam. De ha szerinted segítene, csináljuk. - Mosolygok rá végül, mert most, hogy állok, már sokkal könnyebbnek érzem magam és nem félek annyira nagyon. De ha szerinte ez használ, akkor én teljesen megbízok a véleményében, csináljuk. Bár felvetődik bennem egy-két kétely.
- De ugye nem foglak lenyomni? Mert ha én megfulladok, az egy dolog, de téged soha nem fojtanálak meg. - Szögezem le gyorsan, hogy számomra ha bántom, sokkal elviselhetetlenebb, mintha én szenvednék odalent fulladozva. Bár elég... öhm, masszív ember Usui, nem tudom, hogy működik ez a vízben.

- Természetes. - Bólintok és tudatosítom magamban. Aha, szóval ez természetes? Nem vagyok túlérzékeny csitri, önmagának kreált dolgokkal? Most már kicsit jobban érzem magam, ettől függetlenül nem hiszem, hogy Usuit bántják az olyan dolgok, mint engem. Mondjuk keresve sem találhatnék olyan embert, aki jobban elüt tőlem, én mégis itt lógok a nyakán.
Inkább nem kezdem el ecsetelni neki, miért vagyok én tökéletlenebb, mint az átlag és miért nem kéne annak lennem. Meghallgatna, de nem értené meg szerintem, meg már biztos fárasztó lehet, ahogy a hülye, belső gondolataimmal traktálom. Szóval az életben egyszer veszek egy nagy levegőt és igen, megállom, hogy ne mondjak ki mindent egyből, ami az eszembe jut. Egy újabb aprócska győzelem mára.
- Persze, hogy várom. Olyan jó lesz! - Még én magam is rájövök, hogy ez eléggé elhamarkodott volt, szóval kicsit megköszörülöm a torkom és helyesbítek kicsit. - Remélem, nagyon jó lesz. - Ez így már sokkal jobban hangzik és úgy alapjában véve az egyetemre vonatkozik, nem csak a közös órákra. Sebastiannak már egyszer elmondtam, mennyire bizalmatlan vagyok vele kapcsolatban, de azonnal eloszlatta a kételyeimet.
Úgy látszik, Usui nem igazán érti az enyémeket, mert egyből visszakérdez, miért történne ez és megállapítja, hogy ez butaság. Sóhajtok egy aprót.
- Mert kiábrándító vagyok. - Mosolygok keserűen, de most már tényleg próbálok egyszerűen, bot egyszerűen fogalmazni, hogy ő is egyből fel tudja dolgozni és elfogadni. Az vagyok. Kiábrándító, csalódást okozó, reménytelen szerencsétlenség. Még egy pár jelzőt összeszedek és egy szuszra ki sem lehet mondani!
- De, az vagyok. - Próbálom ismét az ő szótárából megfogalmazni a dolgot. Bár a mosolyom miatt, vagy nem is tudom, a lényem miatt fele annyira sem vagyok határozott, mint ő. De legalább egy nehezen cáfolható tényt közöltem, talán ezt az ő gyomra is beveszi majd, mert igenis béna vagyok, mindenhez, még az élethez is.
Aztán szóba kerül, hogy mivel szokhatnám meg a fejjel fölfelé vízen haladást és lebegést. Persze, én nagyon szívesen ölelgetném hosszú hosszokon keresztül, mert már annyira régóta tagadom meg magamtól, de... de nem éri meg, ha megfullad miattam. Azt semmi nem éri meg. Viszont elég hamar megnyugtat, amit mond, hogy biztos nem fog megfulladni. Na meg az sem hátrány, ha víz alá nyomom véletlen, ő pedig nem kezd el pánikolni és nem csinálja azt, amit én szoktam. Az hatalmas előnyt jelent.
Szóval végül azzal vigasztalom magam, hogy legalább nem fog elküldeni a szomszéd medencéig, ha átkarolom a nyakát, amikor elém áll, meg is teszem és ahogy előredől, én is megyek vele. Felfekszem a vízre és így sokkal, de sokkal kevésbé ijesztő, főleg, mert nem a vízre koncentrálok, meg arra, hogy kint tartsam a fejem, hanem arra, hogy ne engedjem el őt. Ahogy elkezd haladni, na, az már más tészta, de nem feszülök be annyira, inkább csak elképzelem, hogy valahol máshol vagyunk, a vizet nézem és hajj... nem akarom, hogy vége legyen ennek a napnak, olyan jó lenne, ha örökké tartana.

- Én úgy döntöttem, otthon maradok. - Mosolyogva válaszolok, de örülök is neki, hogy otthon, a biztonságos kis kuckómban lakhatok azért. Ott van a kis írósarok, ahova begubózhatom és szabadra engedhetem a fantáziámat. Ott van a tető, ami segít kikapcsolódni és elengedni a földi gondokat egy kis időre. Ott van Sebastian, ott vannak a szüleim is és minden nap láthatom őket (jobb esetben), szóval nekem ezekért abszolút megéri ingázni.
- Akkor legalább azt beismered, hogy buta vagyok. - Kuncogok, mert jobbat nem tudok, nem tudok most kiakadni, idegeskedni, mérgelődni ezen, de legalább már másodszor ismeri el, hogy buta vagyok. Ez is több, mint a semmi, közelebb van a valósághoz egy picivel és jó lenne, ha reálisan látna engem, engem, az igazi engem.
Amikor azt mondja, hogy nem nyit vitát, abszolút egyetértek vele, mert úgysem tud meggyőzni engem, valószínűleg én sem őt, akkor felesleges lenne idegeskednünk és azt hajtogatni, hogy de igen, de neeem, de igen, de neeeem, mint az oviban. Szépen, felnőttek módjára győződünk meg konokul, hogy a magunk igaza az egyetlen és az elfogadható.
Aztán már nincs is idő veszekedni, mert átkarolom a nyakát és kapaszkodok belé, de kicsit más érzés, sőt, nagyon más érzés, mintha nem is a vízben lennék. Mondjuk mintha a felhők fölött repülnénk ketten, mert végül is azt csináljuk. Nincs alattunk talaj, se semmi, teljesen elrugaszkodtunk és rá figyelek, arra, hogy ne sodródjak el tőle valahogy. Bár talán most már nem pánikolnék be annyira, hogy ne tudjak semmit csinálni, nos, nem lenne kellemes élmény.
- Nem annyira. - Válaszolom neki halkan, mosolyogva, lévén nem vagyok messze a fülétől és véletlen sem szeretném megsüketíteni. Amikor Usui megkér, próbálok rásegíteni, de nem akarok nagyon ficánkolni, inkább csak ellébecolok, de legalább már nem csak mozdulatlanul fekszek és hajtom magam a vízen. Ez csak egy pici lépésnyivel, de már legalább jobban hasonlít az úszásra.
Amikor megérkezünk, akkor kissé szomorúan bár, de most elengedem őt, szembe fordul velem és rámosolygok.
- Nem volt rossz, bár én még mindig nem igazán úsztam. Amikor te csinálod, olyan könnyűnek tűnik, meg olyan természetes, nem az ördög eszköze arra, hogy kínozzon engem. De nélküled nem menne. - Ó igen, biztos vagyok benne, hogy egyedül nem így működnének a dolgok. Már a gondolat is elég rossz, hogy eljutok a mélyebb rész felé, egyedül, úgy, hogy nincs semmi kapaszkodóm, és oké, hogy Usui ott van, de... de én képes vagyok magammal rántani őt is és megfullasztani. Biztos vagyok benne, hogy még nem volt dolga hozzám hasonló katasztrófával.

Örülök, hogy szerinte is jól döntöttem, tudom, hogy az én döntésem és nekem kellett meghoznom, de azért mégis jó érzés, ha valaki azt mondja, jól csináltad. Végre, valami, amit szerinte is tök jól csináltam és magam szerint sem volt rossz döntés. Pedig tök egyedül hoztam meg, de jaj, a végén még túlszárnyalom az egy nap alatt megengedett apró sikerek számát!
- Jó, feladom, nyertél! - Nevetem el magam, mert csak azért sem hajlandó még ezt az apró kompromisszumot elismerni. De ha szeretné, legyen, én engedek neki. Nem hiszem el, hogy nem vagyok buta, szerencsétlen, csődtömeg, mert én jobban ismerem magam, mint ő engem. De meghagyom ebben a hitben őt, a boldog tudatlanságban. Végül is, addig jó, amíg nem ismeri a rossz részeimet. Miért is akarom én meggyőzni őt arról, hogy azok, sőt, csak azok vannak? Miért ne lehetnék álszent egyszer és titkolgathatnám a hátrányosságaimat? Neeem... azt hiszem nem lenne gyomrom hozzá. De egyelőre befejezem.
Aztán gyorsan el is telik az a kör, amit a hátán tölthetek, talán túl gyorsan is. Egy-két pillanatnak tűnik, pedig azt kívánom, bárcsak hosszan tartana. Ezek repülnek el a leggyorsabban, aztán el kell engednem és mesélni arról, milyen is volt, mert érdekli, látom rajta. Elég nehéz kikövetkeztetni, de ő nem szokott csak úgy kérdezgetni és egy ilyen gyakorlatias ember biztosan arról kérdez, amit tudni szeretne, ami érdekli.
- R-rendben. - Válaszolok csak ennyit, mert inkább arra figyelek, mit is kell majd csinálnom. Kissé idegesen tördelem az ujjaimat, amíg elképzelem, de a mostani tapasztalataim azok, hogy sokkal drasztikusabban képzelem el, mint amilyen valójában a dolog. Szóval most kivételesen adok ennek egy esélyt, de előtte még természetesen válaszolok a kérdésére.
- Szerintem elég, ha itt maradsz... úgy kartávolságon belül. - Mosolyodok el, mert ideje lesz levetkőznöm a teljesen nyuszi énemet. Ahogy már megemlítettem, Usui nem lesz mindig itt, hogy fogjon és hogy belekapaszkodhassak... sajnos. Pedig olyan jó lenne, tényleg, de most azt kell megtanulnom, hogyan boldoguljak egyedül, szóval egyedül próbálkozom. Tudom, elhiszem neki, hogy nem hagy majd megfulladni.
A legfélelmetesebb része, ahogy lejjebb ereszkedek, van talaj a lábam alatt, de még csak a mellkasomig ér a víz, amikor elakad a lélegzetem, de már majdnem ott vagyok, nem állhatok meg és adhatom fel itt. Amikor a nyakamig ér, veszek egy mély levegőt és inkább arra gondolok, hogy a víz éppen átölel, ha jobban belegondolok olyasmi érzés, mint amikor a puha ágy és a takaró közrefognak, pont nyakig. Igen, most ott vagyok, és máris kevésbé félelmetes.
Aztán ezen a felfedezésen megörülve húzok egyet a kezemmel. Igaz, nem féltem, de fogalmam sincs, hogy működnek a dolgok itt a vízben és csak meglepődve pislogok, ahogy a húzásra egyszer csak... elindulok. Aha, szóval nem csak olyan egyszerűnek tűnik, tényleg az, csak én vagyok túl béna és betoji ahhoz, hogy még ez is nagy falat legyen... jellemző.

Csak tovább kuncogok, amikor ismét beleköt a válaszomba és mosolygok rá. Nem fogok neki válaszolni, én tudom, hogy értettem és ha most az egyszer ő nem fogja érteni, akkor nem baj. Mint mondtam, meghagyom a boldog tudatlanság és a konfliktusmentes élet tudatában, végül is nem akarom én letörni őt.
Aztán megpróbálkozom azzal, amit kért tőlem. Egészen jól megy eleinte, legalábbis nem nevezném katasztrofálisnak, csupán meglepő, hogy elindulok. De nem mehetek sehova, Usui megállít, a kezét a mellkasomra teszi és azt mondja, folytassam. De amikor hozzám ér, akkor valami megváltozik. Nyelek egyet és egy pillanatra megállnak a kezeim.
A furcsa agyam már megint átkapcsol, egy kis üresjárat után és azt hiszem, megint valami ihlet jön, és szaladhatok az öltözőbe leírni, közben elesek, mert vizes a lábam. Már éppen készülök rá, de nem ez jön, hanem valami egészen más. Egy régi emlék, nagyon rég elfeledett és nem is egy emlék, csupán egy kép, egy érzés. Egy kéz, ami a mellkasomnál fogva visszanyom és egy érzés. Furcsa, megfoghatatlan érzés, nem is tudom, mit jelent. Felállok, hogy távolabb legyek a víztől, magam köré fonom a karjaimat, lepillantok a vízre. Az érzés nem akar elmúlni, úgy érzem, le tudnám karmolni a bőröm, csak hogy megszabaduljak tőle.
De helyette egy kényszer fog el, hogy kiutat, menekülést keressek. Kifújom a bentfelejtett levegőmet, körbetekintek és mindenféle gondolkodás nélkül megyek el a nem messze lévő korlátig, hogy kimásszak a vízből, minél előbb, ismét magam köré fonom a kezeimet, mintha csak azzal tudnám egybentartani magam. Na jó, ez borzalmas volt, annyira utálom, hogy a leginkább random mondatok, történések váltják ki ezt belőlem és nem tudom irányítani. Usui felé pillantok.
- Én... sajnálom. Nem megy tovább. - Mondom, mert biztos vagyok benne, hogy most nem fogok visszamenni a vízbe. Majd elgondolkozom ezen, később, talán akkor túl is teszem magam rajta. Furcsa belegondolni, hogy egy pár perce még azt kívántam bárcsak sose lenne vége ennek a napnak.
- Folytathatjuk máskor? - Azt hiszem ennyi bőven elég volt most, talán még sok is, elég gyengére sikerül a mosolyom, miközben magam köré csavarom a takarót, hogy az tartson egyben és hiába van itt meleg, a víz hőmérséklete kellemes volt, most viszont fázom kicsit, vagy csak az előzőktől akarok remegni... nem tudom.
- De azt mondtad, ügyes voltam, szóval kapok valami jutalmat? - Kérdezem végül, elvigyorodva Usuitól, mondjuk én egy ölelésnek örülnék a legjobban, de azt biztos nem kapok, szóval be kell érnem valami mással. Minimum valami finomsággal, amivel megtölthetem a pocimat.

Nem tudom, mi volt ez, de majd ha tudok, elgondolkozok rajta. Most viszont magam köré csavarom a törcsit, hogy ne fázzak és ne akarjak esetleg remegni, nem lenne jó. Jaj, miért is nem vagyok egy kicsit is erősebb? Aki tudja magát fegyelmezni, tud normálisan viselkedni és úgy általában egy parányit normális. Mert én nem vagyok az, semmilyen értelemben.
Azonban az ötletemre Usui azt mondja, bármit kaphatok, amit szeretnék. Ja és hozzáteszi, hogy ennyit sem nézett ki belőlem, ezen normál esetben nevetni tudnék, de most nem megy, csak mosolygok. Milyen igaza van, hozzám képest már ez is nagy dolog volt, pedig igazából semmiség. Bármit kérhetek, amit szeretnék, hm?
- Egy nagy ölelést szeretnék. - Ő akarta, így nem hezitálok, kimondom, amit szeretnék, közben rápillantok. A törcsit kicsit szorosabbra fogom magam között és pingvineket megszégyenítően közelebb totyogok hozzá, hogy sorba álljak az ölelésemért.
- Meg valami édesség is jól esne. - Teszem hozzá, bár telhetetlennek érzem magam, ezek nem olyan nagy dolgok, ugye? Nem hiszem, hogy olyan pofátlan lennék, talán még ha az is vagyok, most megengedhetem. Csak egy pár percig, megengedem. Kell egy kis édes, a lelkemnek és a pocakomnak is. Remélem megkapom, ha már olyan ügyes voltam szerinte.
Akármit is kapok, elmegyek zuhanyozni és öltözni, hogy nehogy megfázzak és közben azon gondolkozok, mi a fene történt az előbb és a lehetséges verziókat rágom át. Egyik jobb, mint a másik, majd megbeszélem Usuival, ha megszárítottam a hajam...

Látom, hogy mennyire összezavarodik ettől a kérdéstől, de azért közelebb totyogok hozzá, hátha mégis bejön. Olyan, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, nyögve egyezik bele, nekem meg megszakad a szívecském, ahogy nézem. Ennyire rossz lenne megölelni engem? Jó, nem vagyok igazán pihe-puha, most meleg sem, meg nem vagyok olyan ölelgetnivaló cukika sem, de én mindig azt hittem, hogy annyira nem lehet rossz.
De aztán végül átölel és sokkal jobb, mint amit vártam, igazából nem is vártam semmit. Már éppen vissza akartam mondani, hogy ne kényszerítsem ilyesmire, de olyan aranyos. Én pedig imádom, ahogy körém fonja a karjait és simogatja a hátamat. Kicsit talán még fel is bátorodik, mintha attól félne, hogy egyszer csak sikítva szaladok el, és rájön, hogy semmi ilyesmit nem fogok csinálni. Sőt, közelebb bújok hozzá, elveszek az ölelésében, imádom. Amikor elenged, ezer wattos vigyorral vigyorgok rá, és akkor meglátom, hogy kicsit elpirult az arca. Szóval azért... azért vonakodott, mert zavarban volt? Ahogy erre rájövök, belül hangosan nyüszítek, a kezeim reflexszerűen ölelnék át őt, de megállítom őket, mielőtt még butaságot csinálnának. Visszatartott levegővel engedem le őket magam mellé, mosolygok, miközben arra gondolok, hogy egyszer bele fogok őrülni ebbe. Egy ölelés, ennyiről volt szó, meg édességről. De Usui olyan édeeeeees, nekem ő kell most.
Megkapom a felszólítást, hogy szárítsam meg alaposan a hajam, biztos attól fél, hogy megfázok. Én megígérem neki, amint lezuhanyoztam és felöltöztem meg is teszem, és közben folyamatosan jár az agyam. A kéz a mellkasomon... nagyon furcsa ez a kép. Egyáltalán nem éles, semmi konkrét nem jut eszembe róla. A hajammal sajnos nem tudok semmit kezdeni jelenleg, amúgy is rengeteg van, de ha nem csinálok vele semmit, akkor absztrakt, félgöndör pozíciót vesz fel, nevezzük bájosan kócosnak. Inkább gyorsan befonom egy fonatba, mert különben vállalhatatlan lennék.
- Mehetünk. - Válaszolom neki mosolyogva, de még mindig olyan rossz távol tartani magam tőle. Olyan telhetetlen vagyok, a kisujját nyújtotta, én meg az egész karját venném, most is úgy megérinteném, mert olyan jó a közelsége és olyan különleges volt. Ha gyakoribb lenne, biztosan veszítene a varázsából, de azt hiszem bevállalnám a rizikót.
- Azt hiszem, tényleg történt velem valami, ami miatt ennyire félek a víztől. - Csak kis ideig bírtam ki beszéd nélkül, mert erre jutottam az öltözőben. - Csak elég kicsi lehettem és nem igazán emlékszek rá, csak a félelem maradt meg. Amikor a mellkasomra raktad a kezed, az olyan... nem tudom, olyan felkavaró volt, mintha emlékeztetne valamire. De hogy lehet emlékezni olyan dologra, amire nem lehet, mert olyan picik voltunk? - Kérdezem végül, és fel sem tűnik, hogy már megint két perce jár a szám és folyamatosan kimondom a gondolatokat, amik a fejemben cikáznak. Nem éppen összeszedett vagy logikus monológ, de talán lehet követni.

- De, de, csak befontam. - Bizonygatom, hiszen megígértem neki, hogy megcsinálom és meg is csináltam, igaz lehet, hogy maradt egy-két nevesebb tincs benne, mert elgondolkoztam közben, de nem hiszem, hogy meg fogok fázni.
De most ez nem is érdekel annyira, sokkal inkább a válasza, figyelek rá, mit mond az ő élményeiről. Kicsit meglepő, hogy csak úgy, magáról mesél, de nagyon is meg tudnám szokni! Mert engem igenis érdekel, erről volt olyan nehéz meggyőzni őt, de úgy látszik sikerül.
- Hú, az nagyon jó! Mármint, nem az, hogy volt ez a félelmed, meg ez történt veled, hanem, hogy hamar kinőtted. - Pontosítanom kell, mert én tudtam ám, mire gondoltam az első mondattal, az elég nagy baj lenne, ha én sem tudtam volna. Nekem viszont nem sikerült kinőni, na nem mintha egy olyan nagyon érett és felnőtt személyiség lennék. Más részről nem mintha nem lenne mindenki, mindenben jobb nálam, ez nem is meglepő. Inkább arra figyelek, amit mond, de nem teljesen világos. Nem mindig jó lebontani az ilyen gátakat?
- Szóval azt mondod, lehet, ha tudnám, miért félek, még jobban félnék? - Kérdezek vissza, hogy ő is arra gondolt-e, amire én. Mert nem biztos, ez csak ilyen furcsa következtetés. De Usui gondolatai egyenesek, lényegre törőek és racionálisak szoktak lenni, pont ellentétei az enyémeknek. De ez így tök jó, mert ha együtt vagyunk, legalább jól belátjuk mindkét oldalt.
- Egyszer kérdeztem apukámat, de ő azt mondta, nem tud semmi ilyesmiről. - Biztosan igazat mondott, mi oka lenne hazudni? Meg amúgy is, apukám nem szokott hazudni, ő egy szigorú, de nagyon jó ember. Bár lehet, hogy ami az ő szemében semmiség, az az enyémben tényleges trauma, és fordítva is elképzelhető. Elég nagy zsákbamacska ez az egész, nem hiszem, hogy mástól reális infókat kaphatok.
- De holnap után találkozom Calebbel és talán Will is ott lesz, már alig várom. - Mosolyogva mesélem neki, mert az idősebb bátyáimat is nagyon szeretem, csak velük ritkábban találkozom. És általában akkor is a családjukkal is foglalkozok, nem csak velük. Nem vagyok mintatestvér, tudom, jobban is csinálhatnám és biztosan zavarja őket, hogy Sebastiannal ennyire nagyon közel állunk egymáshoz. De holnap után majd kárpótlásként még jobban megszeretgetem őket, mint amennyire terveztem.
- Szerinted jobb lenne nem felidézni? - Kérdezem tőle, mert érdekel a véleménye, nagyon is. Olyan kíváncsivá tett ez az apró emlék, de ha ilyen kevés emléktöredék ennyire rossz élményeket kavar fel bennem, mit tenne velem az egész? Soha többé nem mennék víz közelébe? Idáig sem mentem, az az igazság... akkor... lehet ennél még rosszabb a helyzet? Fogalmam sincs, inkább csak követem Usuit, de már azt is elfelejtettem, hova is megyünk. Jaa, igen, cukrászdába, hogy megkapjam a jól megérdemelt édességemet. Bár talán dupla ölelést kellett volna kérnem, na mindegy, örülni fogok ennek is nagyon.

//Ééén? *ártatlanul pillog* Csak előcsalogatom a barlangjából *.*//

- Lehet... - Válaszolom csak halkan, talán kissé sunnyogva, mert nos, én még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is ússzak. Mármint, tényleg, meg úgy magamtól, segítség nélkül. Nem, a mai nap is csupán azért történt, ami történt, mert Usui kedvesen és türelmesen nyugtatgatott meg segített végig, de ez nem jelenti azt, hogy én tudok úszni. Ez azt jelenti, hogy ő tud tanítani és segíteni, és semmi többet.
Amikor egyszerűen csak rávágja a válaszát, nem is tudom miért, kissé rosszul érint. Mondjuk már megszoktam, hogy mindent kissé érzéketlenül közöl, de érzem, ahogy kiszalad a vér az arcomból egy pillanatra. Még ennél is jobban félni? Várjunk, elég beteg dolog a félelem gondolatától félni, de nekem igenis megy...
- Mármint szerintük is úgy a jobb, ha nem tudok róla? - Mert nem hiszem, az én családtagjaim... titkolóznának előttem? De miért? Áh, ha ilyesmiről van szó, biztos vagyok benne, hogy akkor is csak az én érdekemben teszik. És nekem talán bele kéne törődnöm és egyszerűen elfogadni, továbblépni. De olyan nehéz, ha érdekel és kíváncsi vagy.
- Igen, csak ők idősebbek és... igazából a féltestvéreim. - Most hozzáteszem, legutóbb nem mondtam, mert bonyolult elmagyarázni. De ha érdekli és megkérdezi, szerintem Usui képes felfogni. Erről a féltestvér dologról mindig hűtlenség és szappanoperákat leköröző díszes, bonyolult szerelmi szálak jutnak az ember eszébe. Pedig a mi családunk története egyszerűen csak... valós és szomorú. Már nem a miénk, Sebbel, hanem főleg apáé.
- De.... uhm. - Fojtom magamba a szót, erre is ritka alkalom van. Nem tetszik ez a neked kell döntened, egyes egyedül rendszer. Mindkét lehetőség mellett szólt pár szót, de ez nem segített. Egyedül döntést hozni nem nehéz, csak félelmetes, a következményeket csak neked kell vállalnod. Ez olyan nagyon felnőttes.
Ahogy kinyitja az ajtót, megköszönöm, belépek és egyből megcsapnak a finom, édes illatok. Mintegy varázsütésre kirepül a fejemből a sok gondolat és a pocakom már tüntet is azért a beígért finomságért. Bár nem vagyok éhes, ez jól fog esni, meg amúgy is, kimerítő volt az úszás.
- Francia krémest szeretnék. - Mondom mosolyogva, mert az az egyik kedvencem és olyan szépen mosolyognak rám onnan a hűtőből, hogy egyszerűen nem hagyhatom őket ott árválkodni tovább. Hamar biztosítok a kiválasztottnak egy kis társaságot, de megvárom, hátha Usui is kér valamit. Utána pedig keresek egy asztalt, két személyeset, ahova lecsüccsenhetünk. Jóízűen kezdem el falatozni az édességemet... nyamm!
- Képzeld el, nem is meséltem, hogy tényleg rendszeresen squashozok és elkezdtem futni is, hogy ne fáradjak ki két méter után, és egyre kevésbé vagyok katasztrófa. - Na igen, a süti megtette a hatását, mosolygok és csicsergek, de ez senkit sem lep meg. Csak a szokásos.

//Miért, nem az? : DDD//

- Megértem, tudjátok, tudjuk, hogy gyenge vagyok. - Válaszolom halkan, szomorúan mosolyogva. Nem véletlen, hogy az összes családtagom és barátom legfontosabb feladatának tekinti, hogy megóvjon engem mindentől. Engem nem erősítenek meg az ilyesmik, csak... fájnak és apró nyomokat hagynak rajtam. Az, hogy gyenge vagyok, hasonlóan evidens tény, mint az, hogy kék az ég. Mindenki tudja, de senki nem gondolkozik rajta naponta és nem keresik a miértjét.
- Nem vagyok túl határozott, a döntések és én... huh, nem nyerő párosítás. - Vigyorodok el, mert már csak vigyorogni tudok magamon. Főleg, ahogy sejtem, Usuinak mennyire nem tetszett ez a kis megnyilvánulás. Nos, valóban elég idegen tőle.
- Ó, nem, én félek tőlük. - Állapítom meg azonnal, mert nem tudom, számomra olyan ijesztő egy ember, aki jobban ismerhet engem, mint én magamat. Meg amúgy is, állítólag az ember fejében turkálnak, én pedig nem szeretnék senkit büntetni azzal, hogy az én fejembe nézzen.
- Nem, köszönöm. - Válaszolom mosolyogva az ajánlatra, sütire forró csokit? Nem cukormérgezést szeretnék, csak egy kis édességet, hogy kihúzzam a következő étkezésemig. Meg persze pótolni kell a kemény úszással elhasznált energiát is, a végén még elfogyok teljesen!
- Cassie nagyon kedves, bár néha ijesztő... mármint, tényleg ijesztő, meg elég őrült, de olyan pont jó arányban. - Na igen, nagyon különleges lány, bár hallottam, mások csúnyábbakat mondtak róla. Pedig nem zakkant ő, illetve nem rossz értelemben. Én legalábbis élvezem a társaságát, de még mennyire.
Ezen gondolkozom, majd látom, ahogy Usui kicsit közelebb tolja a tányérját, megkérdezi, kérek-e a sütijéből. Én pedig elmosolyodom, lerakom a kezeimet.
- Kérek szépen. - Mosolygok rá, aztán kicsit közelebb hajolok, kinyitom a számat, még le is hunyom a szemeimet, hogy teljes legyen az összhatás. Ó, igen, azt szeretném, amire gondoltok. Legutóbb én etettem meg sütivel, most ő jön.

- Ez tulajdonképpen ugyanaz, nem? - Csak véletlen csusszant ki a számon, nem akarok én feleselni vagy veszekedni vagy ilyesmi. De szerintem Usui mondanivalójának a lényege ugyanaz, mint az enyémnek. Csak a megfogalmazása szebb és kevésbé átfogóan mutatja be a helyzetet.
- Mi? Mármint, én n-nem tudom ám, mi jó nekem... - Ó, persze, fogalmam sincs. Csak vaktávban lövöldözök és gondolkozok, mi tűnik jónak. Csak úgy, véletlenszerűen próbálgatom a dolgokat, próbálom eltalálni a kisebb rosszat. De általában nem sikerül, ezért kérdezek meg másokat. Tudjátok, többen csak okosabb megoldást hozunk ki. Viszont ezzel az "úgy döntesz, ahogy szeretnél" helyzettel nem tudok semmit kezdeni. Semmit. Ijesztő. Brr...
- Ebben teljesen biztos vagy? - Kérdezem kissé gyanakodva, mert nekem nem tűnnek embernek. Hasonlítanak hozzánk és próbálnak úgy tenni, mint akik emberek, de én úgy érzem, ez csak megtévesztés. Ők kicsivel felettünk állnak, ismerik a társadalmunkat, minket, az elménket. Számomra akkor is ijesztőek, bár valószínűleg azért, mert sosem találkoztam eggyel sem, amikor éppen nem dolgoznak. Bár ez olyan 24 órás foglalkozásnak tűnik.
Aztán megkérdezi Usui, hogy kérek-e a sütijéből, én pedig teljesen el is felejtem a félelmeket, meg a pszichológusokat és inkább elvigyorodom és kérek a sütiből, lehunyom a szemem és kinyitom a szám, és csak várok és várok és... megszólal. Amikor kérésére kinyitom a szemem, meglepetten pislogok az elém nyújtott villára. A nagy, rendíthetetlen, határozott, pedáns rendőr úr nem mer megetetni, nehogy megszúrjon? Kuncogok egy kicsit és gyors felmentőseregként elveszem a sütit. Hmmm... finom.
- Hmm, inkább a csokit. De főleg kívánós vagyok. - Vigyorgok rá, majd inkább visszatérek a saját sütimhez. Igen, én igazából a finom dolgokat szeretem, azokat leginkább, amik ott vannak az orrom előtt, elérhető közelségben, hamarosan fogyasztható állapotban. Na, az a kedvenc ételem!
- Ahj, azt hiszem, kifogytam a mesélni valóból, pedig úgy csicseregnék még neked. Hátha egy idő után már megszereted majd a hangom. - Mosolygok rá, mert én arról is tudok csicseregni, hogy nem tudok miről csicseregni. Ez az egyik szuperképességem, azt hiszem.

- Az érzékenység elgyengít. - Magyarázom az érzést, hátha úgy megérti. Ő nem tudhatja, milyen ez, mert ő nem tűnik érzékenynek. Viszont ez így van, az érzékenység elgyengíti az embert. Egyre fáradtabb vagyok néha, ha nehéz időszakom van és úgy érzem, nincs erőm felkelni, nincs erőm egy újabb "érzékeny naphoz". Ettől leszek igazán gyenge, mégsem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam.
- Talán pont ettől vagyok vidám. - Vonom meg a vállacskám és mosolygok rá bájosan. Nem tudom miért van, de nem is akarom. Szeretek vidám lenni, mármint úgy általánosságban. Talán azért van így, mert nem tudom, mi az igazán jó nekem, így nem is félek a rossztól, amolyan nincs veszíteni valóm helyzetben vagyok.
Aztán csendben figyelek, ahogy a pszichológusokról mesél. Kicsit elszorul a torkom, de egy kis sütivel gyorsan letolom. Nem tudom, miért volt szüksége segítségre, de a legnagyobb probléma, hogy nem tudott segíteni neki. Megköszörülöm a torkom és mosolyt varázsolok az arcomra.
- Nem hiszem, hogy nekem szükségem van rá. Tudod mire van szükségem? Sebastianra, a szüleimre, rád, akik fontosak nekem. - Mosolygok rá tovább, remélem nem szalad el sikítva attól, hogy őszinte vagyok. Bár idáig egészen jól bírta a kis agymenéseimet, talán a rózsaszín aurát és cukorillatot is kezdi megszokni, ami általában körbeleng.
Aztán kérem, hogy etessen meg, de csak odanyújtja, szóval inkább kisegítem. Nem mer megetetni, bár nem tudom miért. Nem éppen remegős a keze.
- Hát, valahogy úgy. - Kuncogok, mert elég vicces, hogy terhes nőhöz hasonlít, de nem undorodok tőle. Nem akarok még babát, még én is gyerek vagyok hozzá, de a terhesség olyan cuki, olyan bámulatos dolog. Imádom a terhes nőket, ők csak úgy ragyognak, én is szeretnék úgy ragyogni, legalább fele annyira, mint ők. Hogy a terem másik feléből lehet érezni a jelenlétemet. Bárcsak lehetnék egy jelenség én is.
- Miért, nem idegesít? - Kérdem tőle vigyorogva, mert én talán már irritálhatom, nem hiszem, hogy sok emberrel szokott így beszélgetni. Olyan büszke vagyok magamra, hogy velem szokott, legalábbis folyamatban van. Szélesen vigyorgok ettől, mert apró kis siker, meg is veregetem a vállam gondolatban.
- Úúú, ez nagyon jó. Ha értenék az újságíráshoz, szívesen csatlakoznék én is, de szerintem nem nekem való. Nagyon... elkalandozok. - Kuncogok magamon egy keveset, mert nem nekem való. - És tervezel egy rendes újságnál is szakmai gyakorlatot? Már, ha lesz időd rá, mondjuk jövő nyáron, vagy szünetben vagy ilyesmi. Biztosan az is sokat segítene. - Lelkendezek neki egy sort, azt hiszem már megint elfelejtettem levegőt venni beszéd közben. Hupszi. De lassan el is fogy a sütim és amikor az órámra pillantok, meglepetten pislogok... húha. Nagyon elrepült ez a nap.