Azt hiszem, leadtam néhány kilót, mióta enyém az étterem. A kezdeti nehézségek után egyre több újdonságot vezettem be, nem kímélve a pénzt, amit a családi otthonra tettem félre, de a befektetéseim tulajdonképpen megtérültek, mert rengeteg időt spóroltam meg (és abból nekem sosem elég), tapasztaltabb lettem, megfontoltabb... és sokkal öregebb. Mintha nem is egy évet fogott volna rajtam az idő. Ősz hajszálak jelentek meg a hajamban, és apró szarkalábak a szemem sarkában. Egyesek szerint ez nagyon szexi, de...
Letudtam egy adóévet, és örömmel láttam, hogy pozitívan zártunk (Liot csendestársként beírattam az üzletbe). Annak ellenére, hogy mennyit költöttem a vendéglőre, vagy éppen azért, a bevételeink fokozatosan emelkedtek, ezért a személyzet is bővült, a kínálat is. A vendégeket pénteken és szombaton este élő zenével szórakoztatjuk, fiatal, tehetséges (és többnyire ismeretlen) zenészek adnak hangulatot az estének. A falakon interaktív táblák, fényképek és írások, képek, rajzok... melyeket a vendégeink készítenek el. (Valaki csak a véleményét írja ki, és ha szalonképes, esküszöm, kint hagyom!) Amiről nem tudok leszokni, hogy időnként kimenjek a vendégeink közé, magam szolgáljam fel őket. Még mindig örömet okoz  velük való beszélgetés, eszmecsere.
A konyhából lépek ki, amikor meglátom Domicot és Gwent, ahogy egy asztal felé közelednek. Jóleső melegség járja át a mellkasom, ahogy meglátom őket. A kisfiam... Nos, hát már nem is olyan kicsi. Komoly fiatalember kezd belőle válni. Elvárja, hogy a teljes keresztnevén szólítsuk, mert ő már nem kisbaba, hogy becézgetni kelljen, és nagyon határozott elképzelései vannak a jövőről. Azt például a fejébe vette, hogy pizzafutár lesz. Vagy pék. Vagy rendőr. (Ez általában hetente változik.)
- Szervusztok- lépek oda hozzájuk, és először Dominichoz guggolok le, hogy köszöntsem. Amiről nem szokott le, az az, hogy megölel és megpuszil, ha találkozunk. Ezt nem tartja babásnak, ez szerinte "menő", és igazán boldoggá tesz, hogy így gondolja.
Jó őt megölelni. Minden alkalommal úgy ölelem, mintha ez lenne az utolsó alkalom (nem ezzel a gondolattal). Szeretem, ahogy a karjait a nyakam köré fonja, ahogy az orrát hozzám dörgöli, ahogy puszit cuppant az arcomra (egyre kevésbé nyálasan). Még mindig babás illata van, ettől mindig elolvadok. Vonásai tagadhatatlanul az enyémek. (Sosem kételkedtem, hogy enyém a gyerek.)
- Szia, Dominic!- ölelem magamhoz most is, adok neki puszit, borzolom meg kicsit a haját.
Aztán felállok, Gwen derekára csúsztatom a kezem, hozzá hajolok, arcon csókolom őt is.
- Szia!- köszöntöm őt is mosolyogva, aztán amikor már leültek egy asztalhoz, megkérdezem: - Vártok még valakit, vagy hozhatom az étlapot? Esetleg addig valami frissítőt, üdítőt, kávét?
Bár szinte biztos vagyok benne, mit fognak rendelni, ma is megadom a lehetőséget, hogy kedvükre válogassanak. Dominic amúgy is imádja eljátszani, hogy fejtörést okoz neki a választás, aztán mindig hawai pizzát rendel. Gwenben nem vagyok egészen biztos, ő szereti kipróbálni az újdonságokat.... Na, majd meglátjuk.

Úgy indul, mint egy átlagos kedd este... De megváltozik minden, amikor befut Gwen és Dominic. Mintha hetek óta nem láttuk volna egymást, holott szinte minden hétvégén találkozunk (legalábbis Domival, ő gyakran van nálam). A most hétvége azonban kimaradt, Gwen szülinapja miatt. (A szüleinél jött össze a család, hogy megünnepeljék a 25. szülinapját.) Nos, én nem voltam rá hivatalos...
Boldogan köszöntöm őket, bár nem számítottam rájuk. Dominic mindig meglep, úgy nő, mint a gomba. Bár leguggolok hozzá, lassan már csak lehajolnom kell... Aztán észre sem veszem, máris egyforma magas lesz velem (vagy magasabb). Jó, tudom, ehhez még idő kell. A gyerek(ek)en látszik, hogy szalad az idő... Ellenben Gwennel. Mintha kortalan volna. Semmit nem változott az elmúlt évek alatt. Nőiesebb, kifinomultabb, de simán ráfoghatnám, csak egy diáklány (esetleg bébiszitter).
Hellyel kínálom őket és étlappal, bár Dominic választásában majdnem biztos vagyok. Aztán mégis úgy tesz, mint aki gondosan tanulmányozza a kínálatot, pedig lefogadom, fejből tudja az egészet. Míg "megy a válogatás", italt hozok nekik. Domi körtelevet kér, Gwen ásványvizet. Mire felszolgálom nekik, már a döntés is megszületett (és nem okoz meglepetést)
- Tizenöt percen belül tálalok- mosolygok rájuk, aztán hátramegyek a konyhába.
Igaz, hogy feladhatnám a rendelést a szokásos módon, az elektronikát felhasználva, de magam akarok a pizzákról gondoskodni. A családomról van szó, extra feltéteket kapnak, ez a minimum. Gwennek egy olasz csirkés pizzát állíttatok össze, sok-sok zöldséggel, grillezett csirkemellel, szerintem el fogja nyerni a tetszését. Míg a pizza sül, visszamegyek az étterembe. Egy pillantás elég, hogy lássam, olajozottan mennek a dolgok, így odamegyek a családomhoz. Dominic szinte azonnal beljebb csúszik, én pedig mellé ülök.
- Hogy telt a hétvégéd? Hogy vannak a nagyiék? - kérdezem tőle.
A gipszet már levették a kezéről; az utolsó napon az osztálytársai firkálták (rajzolták) tele, és tőlem is kért rá egy aláírást. Láthatóan jól használja a kezét, bár arra nem volt lehetőségem, hogy evés közben is megfigyeljem. Már óvódás korában jól használta a kést és a villát, gondolom, nem esett annyira vissza, hogy gondot okozna neki majd a pizza felszeletelése, de ezt "ciki" lenne megkérdezni. Úgyis letagadná, ha segítségre lenne szüksége.

Időnként feltűnnek az étteremben, de ma nem számítok Domira és Gwenre. Nem kérdés, hogy én szolgálom ki őket, és a pizzájukat is extra feltétekkel rakatom tele. (A vendégek is kérhetik így a pizzát, némi felárral). Hétköznapi este lévén nincs tele az étterem, de azért vannak néhányan, mégsem megterhelő a tempó, ezért Domi mellé ülök, amikor szótlanul helyet csinál maga mellett. Rengeteg kérdésem van, rengeteg mondanivalóm van (lenne), de Domi az első, látszik, hogy izgatottan várja, hogy beszélgethessünk, ezért hozzá fordulok elsőként, beszéljen a hétvégéről.
Csacsogni kezd, én pedig nagyon figyelek rá. Ez a gyerek tiszta szivacs, mintha semmi sem kerülné el a figyelmét, és mindenről apró részletességgel számol be. Lassan kezdem magam úgy érezni, én is ott vagyok a "nagyiék" kertjében, látom a kutyát azzal a hülye tölcsérrel a nyakában, amit azért találtak ki, hogy ne tudja magáról lenyalogatni a gyógyszereket (vagy másoknál, hogy ne tudjanak megharapni senkit), és hirtelen rádöbbenek, mekkora tehetsége van ennek a gyereknek.
Gwenre pillantok, kicsit ámulva, kicsit mosolyogva, és oltári büszkén- "Látod? Hallod? A mi fiunk..." Szorult belé tehetség, nem vitás. Remélem, egyszer az apja fejére nő. Ha ilyen dumája lesz, ha így tudja előadni magát, minden lehetősége meglesz, hogy érvényesüljön. Lehet pék, vagy pizzásfiú..., nem fogom keresztbe húzni a vágyait, de ha igényt tart rá, támogatni fogom és segíteni akkor is, ha egyetemre akar menni, ha író akar lenni, vagy bármilyen más diplomás. Ha nem is élek velük, az apja vagyok, felelősségem, hogy támogassam. És ezt is akarom tenni.
Már tudom, hogy kik voltak ott, és hogy "anya" mennyi minden ajándékot kapott a hétvégén... Lopva Gwenre nézek. Nem felejtettem el a szülinapját. Én is készültem egy aprósággal. Nem leszek olyan hülye, mint tavaly, semmiféle múltidézést nem csempészek bele, valószínűleg ugyanolyan katasztrófával végződne, mint akkor. De ide, érthető okokból, nem hoztam el. Szóba sem hozom, talán úgy jönne ki, csak amiatt jutott eszembe, mert Domi erről beszél. Inkább végighallgatom, mennyi minden érdekes és hasznos dolgot kapott, megmosolyogva Gwen reakcióit is (mert vannak, nagyon is!), amíg a fülemre nem súgják, elkészültek a pizzák.
- Szavadat ne felejtsd, azonnal folytatjuk...- mondom Dominak, és Gwennek is küldök egy mosolyt.
Jó látni őket. Jó boldognak látni őket.
Nem egészen két perccel később a két hatalmas, frissen sült, gőzölgő pizzával térek vissza.
- Egy hawai pizza a fiatalúrnak, és egy olasz csirkés a ... csinos kisasszonynak...- mondom komolykodva, és tudom, hogy Dominic erre fel fog vihogni. Mindig kinevet, ha fiatalúrnak szólítom. Én pedig szeretem, amikor nevet.
- Fogyasszátok jó étvággyal!- mondom nekik, és Domi csalódottságát látva rögtön hozzáteszem- Evés közben nem beszélünk. Vagy csak ritkán. Ha anya megengedi...
Mosolygósan nézek Gwenre. Maradhatok, amíg esznek, bár nem szeretném őket feszélyezni.
- Hozhatok esetleg még valamit? - Dominic pohara már majdnem üres, és még nem hoztam paradicsomszószt sem.

Dominic felhevülten beszél a hétvégéről. Olyan életszerűen adja elő az eseményeket, hogy úgy érzem, én is a részese lettem. Gwenre nézegetek, vajon neki feltűnik-e, hogy milyen tehetség szorult ebbe a gyerekbe. Bár ő minden nap látja, hallja, észre kell vennie.
Egy-két percre el kell szakadnom tőlük, míg elmegyek a pizzájukért. Szeretném én magam kiszolgálni őket. Úgy érzem, ez az én kiváltságom. Domit akarom elsősorban megnevettetni, amikor fiatalúrnak szólítom, de Gwent sem hagyom ki, és egy könnyed bókot küldök neki. Valóban csinosnak találom. Többnek, mint csinosnak, de ez mióta ismerem, mindig így volt. Hogy lehet, hogy ő alig változott? Azt hiszem, éri a bókomat, a mosolya elárulja. Domi persze elneveti magát.
Amikor a helyet mutatja maga mellett, mert én még mindig nem ültem vissza mellé, egy pillanatra habozok, jó ötlet-e, hogy melléjük üljek megint. Nehéz megállni, hogy ne beszélgessek velük, azt viszont nem szeretném, ha Domi félrenyelné a falatot. Otthon is úgy szoktuk, ha lehetséges, nem beszélgetünk, ha eszünk. (Az iskolában is ezt várják el.) Gwen is figyelmezteti, de nem lenne ellenére, ha csatlakoznék. Domi közben nekiesik a pizzának, nézem, hogyan ügyködik, Gwen szavait és az ő reakcióját megmosolygom. Kis óvódás kora óta csak akkor engedte, hogy felszeleteljem neki a húst, ha beteg volt vagy nyűgös (vagy éppen kényeztetésre vágyott). Bár Gwen azt mondja, nem kér semmit, Domi máris bejelenti, hogy inna még gyümölcslevet, és tudom, a pizzaszószt sem utasítaná vissza.
- Máris visszajövök- mondom nekik, és beszerzem, amit kell, közben szólok a fiúknak, hogy leülök a családomhoz, ha kellek, ott megtalálnak. Nem hiszem, hogy zavarnának, most sem osztottam be magam az étteremre, vannak elegen. Dominak viszek hát pizzaszószt és körtelevet, Gwennek -annak ellenére, hogy nem kért- még egy ásványvizet, magamnak meg egy kólát. Míg Domi eszik, próbálok csendben lenni, de azért egy-egy kérdés mégis kicsúszik a számon, és ez elsősorban nem neki szól.
- Egyébként jól vagy? Sokat dolgozol? - Nem elsősorban a felszolgálói munkája érdekel. Amióta beválogatták háttérénekesnek, - Domitól tudom- sokat gyakorolnak, járnak stúdiózni, fellépésekre...
Elgondolkodom, miért nem beszélgetünk mi hétköznapi dolgokról, amikor találkozunk. Valamelyikőnk általában rohanásban van, ez mégsem magyarázat, hogy ilyen keveset tudunk egymásról. Szinte csak Domi az összekötő kapocs közöttünk. Nem szeretném, ha azt hinné, másra nem is vagyok jó, csak arra, hogy időnként elvigyem a közös gyerekünket. Bár némi feszültséget okozott közöttünk, hogy a kórházban néhány hete megcsókoltam, és ezt azóta sem beszéltük meg, ez önmagában még mindig nem magyarázat. Nem idegenedhetünk ennyire el egymástól.

Domi és Gwen megjelenése örömmel tölt el, és leülök melléjük, amikor invitálnak, tartsak velük. Domi már eszeget, elszántan ügyködik a vastag tésztával (sosem értettem, hogy fér bele ennyi étel!), míg én az anyjával beszélgetek. Nagyon büszke vagyok, hogy Gwen olyasmit csinál, amit szeret (és amiben tehetsége van). A hangjától mindig elolvadtam. Szerettem a közelében lenni, amikor elengedte magát, és rá lehetett venni, hogy kieressze a hangját.
A nyári tervekről kezdünk beszélgetni. Úgy eltelt az idő; igazából nem is tudatosult, hogy már nyár van. A suliból is már csak egy-két hét lehet hátra, és kitör a szünidő...
- Nem, nem igazán terveztem semmit. Az elmúlt egy év alatt úgyis csak egy hétig voltam szabadságon, nyáron szeretném kipihenni magam. Tőletek is függ- teszem hozzá csendesebben. Ez a tőletek elsősorban Dominicot jelenti. Mondani sem kell, hogy bármibe beleegyezem, ha róla van szó. Ahogy róla beszélek, rá is nézek, elveszem tőle a felém nyújtott evőeszközöket, és miközben vágom a pizzáját, megkérdezem.
- Volna kedved velem tölteni néhány hetet, fiatalúr?
Én nagyon ki vagyok rá éhezve. Bár gyakran van nálam hétvégén, az mindig olyan gyorsan elszalad, és csak rövid programokra van idő, ráadásul iskolaidőben mindig csalni kell egy kicsit, hiszen Gwen megköveteli, hogy a lecke mindig kész legyen. Talán nem vagyok olyan hatékony segítsége, minta amilyen Izabella volt, a fiammal szemben én engedékenyebb vagyok, bár azt nem engedem, hogy ő legyen az úr (teljes mértékben).
- Miami. Jól hangzik- mosolygok a lányra.
Úgy tűnik, Dominicot is magával szeretné vinni, mert a kisfiam máris izegni-mozogni kezd, és Gwen rá is szól, hogy ez még egyeztetések függvénye. Hát, Miami nem a szomszédban van. Nem elég egy telefon, hogy át tudnál jönni vigyázni Domira?
- Mennyi időre terveztek menni? - kérdezem, mintegy mellékesen, pedig már lázasan számolgatok (számolgatnék).
Nem tudom, Izabellának mennyire tetszene az ötlet, hogy kössük össze a nyaralást a gyerekfelügyelettel, Gwennek is sokkal könnyebb dolga lenne, ha olyan vigyázna a gyerekre, aki ismeri, kedveli szereti őt. Mi lennénk a legideálisabbak erre a feladatra (a családján kívül, persze). Izabella ugyan még nem nyilatkozott a nyári terveiről, de valószínűleg ő sem mondana Miamira nemet. Az is igaz, hogy nem vagyunk összenőve...

- Tudod, hogy nem vagyok ellenére annak, hogy fiús napot tartsatok. Csak szólj és egyeztetünk! Viszont azt se szeretném, hogy a terhedre legyen. - Biztosan szeretne a barátnőjére is kellő időt szakítani - gyerek nélkül lehetőleg, hiszen mégis úgy az igazi, ha nem kell attól tartani, mikor ugrik és honnét az ember nyakába egy kíváncsi kisiskolás.
Az apja kérdésére persze a kicsi lelkes, s én sem leszek semminek az elrontója, hiszen ugyan annyira az ő gyereke is, mint az enyém. Ez nem változott bennem soha, nem is fog, ha más téren formálódtam, csiszolódtam is a rám rakódott évek terhe alatt.
- Isteni lenne, ha összejönne! - Kontrázok rá mosolyogva Daryl szavaira. A "nem rossz" nem kifejezés! Imádnám és szerintem Domi is, főleg azzal a ténnyel spékelve, hogy ő már elég nagy hozzá, hogy kettesben nyaraljon az anyukájával.
- Max öt nap, minimum három. Csak egy kis hosszú hétvége. - Magyarázom, a gyerek meg zizeg ültében, szinte lapátolja magába a kaját, mert ő bizony mint azt be is jelenti, szeretné elújságolni mindenkinek, hogy hova is utazunk.
Az, hogy a mindenki a dolgozókat takarja, arra abból következtetek, hogy kérőn-kérdőn tekint apjára: Zavarhatja-e ilyesmivel a "hátul" levőket. Az engedélyért könyörögni is hajlandó, na meg szépen befejezni a vacsoráját, de aztán kegyetlenül hagy kettesben bennünket, elviharozva a szakács-kollégát felkutatni.
- Ha nem vigyázol, még egyszer visszaél vele, hogy ő a főnök kisfia. - Jegyzem meg kuncogva, miközben pillantásomat a szemközt ülő felé vezetem vissza arról a pontról, ahol egy szem gyerekem eltűnt a láthatárról.

// Kis pontosítás: A szülinapom júniusban volt, így a "van pár hónap a nyárig" nem igazán helytálló. //

// Ezúton is elnézést. Így egy kicsit változnak a dolgok, de hogy nagyon ne kavarjak bele: még együtt vagyok Izabellával, de napok kérdése, és szakítunk. Persze, ezt akkor, ott még nem tudom... Az előző reagomon kicsit javítottam, éppen az idő miatt, amit elszámoltam, így - azt hiszem- jó lesz. Mégegyszer bocsi; valahol elveszítettem a fonalat...//

Számomra kellemesen telik az idő, amikor Gwennel és Domival vagyok. Az étterem forgalma és a beosztás lehetővé teszik, hogy nyugodtan és lelkiismeret-furdalás nélkül üljek le az asztalukhoz. Elcsevegünk, és közben ráeszmélek, megint mennyit nőtt a fiam, milyen okos, milyen vagány srác lett belőle. Gwen pedig...
Sosem tagadtam, mit érzek iránta. Ő, Domi és Lio vannak legközelebb hozzám, és jelenleg Izabella, bár vele a kapcsolatom az utóbbi időben mintha szakadozni látszana. Igaz, hogy nekem itt van az adóévem vége (ez mindig május-június a vállalkozóknak), neki pedig a vizsgákkal és egyéb egyetemi ügyekkel van rengeteg időigényes elfoglaltsága...
Pont egy éve még úgy éreztem, Gwen jelentheti nekem az életet, a családot. Megtestesít mindent, amire vágyom, ráadásul már van közös gyerekünk, akit imádok. De akkor, amikor a szülinapját elszúrtam, aztán volt az a félreértés, amikor azt hittem, barátja van, megfogadtam, hogy új életet kezdek, és Izabella akkor robbant az életembe. Tulajdonképpen hálás vagyok Szélvész kisasszonynak. Megkímélt, hogy depresszióba zuhanjak, sokszor megnevettetett, akkor is, amikor azt hittem, nem vagyok képes rá; aztán támogatott, amikor írogatni kezdtem, és lassanként elindultam felfelé. Az üzlet is beindult, bár a kezdeti nehézségek miatt ezerszer vettem számra Lio nevét. Mostanra viszont megnyugodtam és kiegyensúlyozottnak mondhatom magam.
- Tudom, tudom- mondom kissé zavartan, és arra gondolok, ennek az egésznek is én vagyok az oka. Kicsit összekavarodtak bennem a dolgok. Az idő, mint homokszemek futottak ki az ujjaim közül; sokkal kevesebbet voltam Domival, mint azt megelőzően ( a balesetét megelőzően), és emiatt szégyenlem is magam. - Most már visszatérek a normál üzemmódba, esküszöm neked...- mondom sóhajtva, és elmosolyodom. Mindent összevetve, azért nehéz év van mögöttem. Egyedül nem bírtam volna ki. Csoda, hogy Liohoz is annyira ragaszkodom?
Óvatosan fogalmazok én is, amikor a nyári tervekkel kapcsolatban Gwenét hallom. Úgy látszik, vannak még nyitott kérdések, és nem szeretném, ha Dominic feleslegesen élné bele valamibe, ami aztán meg sem valósul, pedig a terv nagyon is jól hangzik. De úgy látszik, nagyon óvatos vagyok, mert Gwen is elszólja magát "Isteni lenne"... Úgy érzem, tartogat még valamit, de nem akar feltétlenül Domic előtt erről beszélni, hiába nézek rá kérdőn, mi van még...
Dominic lelkesen fecereg, izeg-mozog mellettem, mint akit felhúztak, és úgy tömi magába a pizzaszeleteket, mintha valaki meg akarná enni előle. Aztán kiderül, hogy mehetnékje van, a nyári tervek miatt teljesen bezsongott, és most dicsekedni akar, hova készül. Kérdőn néz rám, hogy bemehet-e a fiúkhoz, hátra, a "sütödébe".
- Tarts meg a szabályokat, fiatalúr, amiben korábban megegyeztünk. Sütőtől maradj távol, mert forró. Ne nyúlj az ételekhez. Kérj a fiúktól, ha szükséged van valamire, oké? - suttogom neki halkan a jól ismert szabályokat. Elvileg nem szabadna hátra mennie. De van egy kis átkötő rész a konyhába menet, ott vígan ellehet. Viszont ő is csak gyerek, néha megfeledkezik magáról és beljebb merészkedik. Tudnia kell a szabályokat, mégiscsak számtalan veszélyforrás leselkedik rá. (És ő is az az élelmiszerek tekintetében)
Megígéri, hogy jó lesz, még a kézmosást is emlegeti, amit én most nem hoztam szóba, és aztán vidáman elszelel, mi meg kettesben maradunk Gwennel.
- Már most visszaél vele, különben hátra sem engedném- mondom vidáman Gwennek, aztán összeakad a pillantásunk. Most is rácsodálkozom, milyen szépek a szemei. Ebben a fényben csokoládébarnának látom. Tiszta és csiollogó, nyílt a tekintete.
- Akkor most beszéljünk Hawairól? Hogy tervezted? Ha úgy akarod, számíthatsz rám. Én biztosan szabaddá tudom tenni magam, és el tudok menni veletek, ha így gondoltad... Vigyázok Domira, míg fellépéseitek vannak, és napközben akár közös programot is csinálhatunk, vagy...- kérdőn nézek Gwenre. Vajon erre gondolt? Vagy inkább kettesben lenne Domival? De akkor ki vigyázna rá esténként, amikor ő dolgozik? Bár a fejébe látnék! Bár elmondaná, hogyan tervezi!
Nem voltunk kettesben, mióta a kórházba hívott. Nem tudtunk beszélni azóta arról a csókról. Talán nem is akart. Talán nem is kéne. Lio szerint mellette lenne a helyem, de egyszer már elutasított. Annyi mindent szeretnék kérdezni! De úgy érzem, nincs jogom semmihez. Hogyan is lehetne, amikor a legnagyobb szükség idején magára hagytam? Hogy én mekkora bolond voltam!

- Igen, remélem... - A munkára gondolok. Azzal kapcsolatban mindent elrendeztem, papírokat leadásra készen, adók bevallva, számlák elrendezve, Lio csendestársként (és részörökösként) bejegyezve, csakúgy mint Gwen és Domi. De nekik erről semmit sem kell tudniuk. Még azt hinnék, meghalni készülök, hogy végrendeletet írtam, pedig egyszerűen csak gondoskodni akartam azokról, akiket szeretek. Akiket a legjobban szeretek.
Gwen most közvetlen és barátságos, érzem a tekintetét magunkon, ahogy Domival beszélgetek, és amikor visszaemelem rá a szemem, meleg mosolyt látok a tekintetében. Egy büszke anya, ez sugárzik róla, és valószínűleg hasonló büszkeséget olvas ki az én szememből is. Nagyon szeretem a fiam. Nagyon örülök annak, hogy él, hogy van...
- Igaz, Miami - játékosan főbe lövöm magam, amiért eltévesztettem, valahol máshol járt az eszem, Dominicon, azt hiszem, és ő Hawai pizzát kért. Elmosolyodom. Pihennem kéne, kissé fáradt vagyok az utóbbi időben.
Gwen szavaira összeszorul a gyomrom. "Magángép... van még egy hely... dadusom..." A szemeibe nézek, és aztán elolvadok, ahogy a szavait hallom. A kérése lágy és kedves. Inkább nekem tesz szívességet, minthogy kérne, követelne, és nagyon figyelmes, mert Izabellára is gondol, holott tudja, tudnia kéne, hogy kettejüket mindig előtérbe helyeztem és helyezem ezután is. Izabella pontosan tudja, hogyan érzek a családom iránt. Tudja, milyen fontos számomra a fiam, hogy képes vagyok miatta minden addigi programom felborítani, ha éppen szüksége van rám. És ... azt hiszem, elvárható, hogy -ha nem is lelkesen, de- aggodalmaskodás és féltékenykedés nélkül adjon nekem néhány napot, amikor kettesben lehetek a fiammal. Amikor nincs ott ő. (És most más kérdés, hogy ott van Gwen.) Ha szeret, akkor bízik is bennem. Bizalom nélkül nem létezik szeretet.
- Úgy gondolom, ezzel nem lehet probléma- mondom magabiztosan Gwennek, de megértem, hogy Domit nem akarja ezzel kapcsolatban felültetni. - Pár napon belül beszélek vele...
Míga fiatalember a konyhában cseveg a fiúkkal, mi is beszélgetünk, és nem csak a munka, hanem Gwen rokonairól is érdeklődöm, hiszen velük nem tartom a kapcsolatot. Aztán Dominic megjelenik, és közli, hogy álmos, így elbúcsúzunk. Nem hagyom, hogy kifizessék a számlát, ennyire rosszul azért nem megy a bolt, és búcsúzóul mindkettőjüket megölelem, megpuszilom. Szeretem őket. Szívemből. Megmásíthatatlanul.

//Köszönöm a játékot, és nagyon várom a következőt!//