A festés maceráit senkinek nem kívánom, a tapétázás gyönyöreivel karöltve pedig főleg nem. Persze, sokan ajánlkoztak, hogy segítenek, de én mindet elhárítottam, mondván, hogy ezt kivételesen tényleg egymagam akarom végigcsinálni.
Leszámítva persze Dominicot, aki nagy gonddal válogatta a színeket és hozzávalókat velem, na meg a saját szobája berendezéséért is felelt. Nagyfiú már, igazán eldöntheti, hogy hova akarja tenni az ágyát és hasonlók.
Most, hogy végre minden a helyére állt és az egyetemmel is sikerült a papírok kapcsán lerendeznem mindent, kissé visszább vehettem a tempón, amit az elmúlt években diktáltam.
Szinte el is felejtettem már, milyen az, amikor csak úgy ücsörög a tévé előtt az ember, vagy elmegy szórakozni kicsit a barátaival és kávézót sem csak munka kapcsán lát...
Most is épp arra várunk, hogy Daryl megjelenjen - a címet egyeztettük már, mikor beszéltünk róla, hogy kicsit nála nyaral a hétvégén a fiunk. Ez is hatalmas előre lépés, azt hiszem, hogy több napra nála marad. Kíváncsi leszek, hogyan fogják bírni... és hogy én hogyan fogom túlaggódni magamat. Szerencsére Dominicnál lesz telefon - akármennyire nem pártolom, hasznos dolog ez - és így mindig tudunk beszélni majd, ha valami van.
Szóval... várakozunk, a nappaliban lego-zva a tévé előtt a kissráccal.

(A lakás)

Amikor Gwen azzal a hírrel fogadott, hogy elköltözik a nővérétől, először nem nagyon örültem neki. Azt hittem, visszamegy a szüleihez, vagy el a városból, és akkor aztán vége az én terveimnek.
Aztán közölte, hogy a városban marad, saját lakása lesz, és hiába ajánlottam fel a segítségemet, nem volt hajlandó elfogadni. Nem nagyon értettem a dolgot, de ez ilyen "végre független vagyok" hóbort lehetett, és nem erőszakoskodtam.
Azt, hogy mennyi munkát vállalt ezzel magára, persze, nem tudtam felmérni, hiszen a lakást nem láttam a beköltözés előtt, így azt sem tudtam, mennyi munka lesz (volt) vele.
...
Ma van az első olyan nap, amikor oda megyek Domiért, és kétszer is megnézem a címet, hogy biztosan jó helyre megyek-e. A környék ismerős, de a házban még nem jártam, igyekszem mindent feltérképezni. És az első benyomásom az, hogy ez nem olyan rossz hely.
Belváros, toronyépület, de a betonlakások közül kiemelkedően szép. Nem hagyományos kockaház. Úgy tűnik, minden lakásnak van külön erkélye, bár meglehet, hogy az a lépcsőház és a lakás közötti összekötő.
Gwen a negyedikre költözött, és a lift hangtalanul suhan velem, amikor megnyomom a megfelelő gombot. Mindjárt azt nézem, vajon Domi kényelmesen eléri-e, tudja-e majd önállóan kezelni...
Feszengve állok az ajtó előtt. Most nem a nővéréék lakásában vagyunk. Ez az ő birodalma. Kíváncsi vagyok és tartok is az egésztől. Vajon...? Bekopogok, mielőtt hülyeségeken törném a fejem.

A kopogásra felkapom a fejemet szinte egyszerre a kissráccal. Persze ő az, aki már talpon is van és rohan az ajtó felé, én csak második lehetek jelen helyzetben, hiszen az apja az, aki egy egész hétvégére magával viszi és ki tudja, milyen fiús kalandokat élnek át majd együtt. Én nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom…
- Apuuu! – És már a nyakában is lóg, mint valami kismajom, nem eresztve és csak mondva, mondva a dolgot, hogy hova és merre is menjenek majd. Valami autópályánál tart, mire odaérek.
- Heló Daryl. – Szusszanok apró mosollyal, bár kissé feszengve. A botrányos randink után nem keresett, ráadásul az Andersonnal való beszélgetésem elég sok kérdőjelet és tüskét hagyott bennem.
A gyerek persze sietne, már pattan is ki apja kezei közül, hogy hozza a táskáját. Vagy csak megérzi a levegőben kavargó feszültséget… Valahol olvastam, hogy a kiskölykök érzékenyebbek erre. Ne kérdezze senki, hogy hol.
- Ha meg akarod mutatni apának az új szobádat is, akkor előbb tessék összepakolni! – Figyelmeztetem, mert a sietős tempó ellenére az imént még azt ecsetelte, hogy majd megmutatja a birodalmát Darylnek. Biztos elfelejtette a nagy örömködésben. Minden esetre most sietősen robog el, mint valami forgószelecske, mi pedig ott maradunk a férfival az ajtóban, kettesben.
- Gyere csak beljebb! – intek, és ha eleget tesz neki, becsukom utána az ajtót, hogy némileg vacillálva perdülök végül vele szemközt.
- Azt hiszem, beszélnünk kellene, mielőtt elviszed Domit a hétvégére…

Tele vagyok tervekkel, ami Domit illeti, mert végre enyém az egész hétvége, nemcsak néhány óra az, amit együtt tölthetünk. És ebben benne van az is, hogy egyedül leszek vele, én fürdetem, én mesélek neki, én fektetem le ill. keltem reggel, csinálok reggelit, ebédet, vacsorát... Nagyon vágyom erre.
És van bennem némi feszültség, mert Gwennel a balul sikerült randi óta nem beszélgettünk, ráadásul új helyen lakik, és biztos vagyok benne, hogy nehezebb lesz most szembe néznem vele, mint amikor újra felbukkantam az életében.
Már az ajtó előtt állok, és bekopogok, közben meg úgy zakatol a szívem, mintha randira jöttem volna. Domi nyit ajtót, és már előbb tudom, hogy ő lesz, minthogy meglátnám, mert hallom a lábai dobogását, ahogy szalad az ajtó felé. Lehajolok, így könnyebben ugrik a nyakamba, a karjaim közé, és úgy ölelem magamhoz, mintha hosszú idő után ez lenne az első alkalom. Pedig vele sűrűbben találkoztam, mint az anyjával, Izzienek hála.
-Hello, nagyfiú...- aztán lerakom, bár még mindig szövegel, de már kalimpál a lába, szóval menne valahová.
Én még az ajtóban állok, Domi elszelel, Gwen váltja fel, aki beljebb invitál, és becsukja mögöttem az ajtót, ahogy beljebb lépek. Automatikusan vetem le a cipőm, mert - ha Gwen engedi- valóban megnézném Domi szobáját, de nem csak azt... Tulajdonképpen kíváncsi vagyok, milyen a lakás, hogyan rendezte be.
- Szia- köszönök neki, a lehetőségeim szerint kedvesen. Már túl vagyok a haragon, a csalódottságon. Elfogadtam, hogy nekem milyen lapot osztott, és azt is, bármennyire tetszetősek a lapjaim, azzal mégsem nyerhetek.
Kérésére bólintok. Beszéljünk, ha beszélni akar. Arra számítok, néhány tanáccsal lát el Domi gondozásával kapcsolatban, bár eléggé felkészültem (és valljuk be, Domi sem olyan pici már). Meg tudja mondani, ha valamire szüksége van. Azért pár dolgot biztos nem árt tisztázni.
Ha Gwen bevezet a szobába (vagy konyhába), megyek utána. Gondolom, nem az előszobában kíván beszélgetni, bár nekem az ellen sincs kifogásom. Viszont előtte bátorkodom megkérdezni:
-Körbevezetsz? Megmutatod a birodalmadat?- ilyen módon is tudatni szeretném vele, hogy most sem csak a fiam érdekel, hanem ő is. Az ízlése, a történetei a beköltözéssel kapcsolatban, vagy csak úgy, egyáltalán. A kíváncsiságom őszinte és szívből jövő, semmi álságosság nincs mögötte.
Gwen egyébként most is nagyon jól néz ki. Fáradtságnak most nyomát sem látom rajta. Inkább sugárzik. Boldognak tűnik. Nem tudom, ez a különélés miatt van-e így, vagy valami más oka van... Talán jobb, ha nem tudom. Mindenesetre örülök, hogy sikerült megvalósítani egy másik álmát is (az egyetem - úgy tudom - jól megy neki, és most saját lakása van). Szóval... Elindult a siker útján.

Ami azt illeti, nem nagyon megyek beljebb. Nekem jó az előszoba is, itt legalább nem törik semmi, ha odáig fajulna a dolog, hogy törnie kell. Kezd egy kicsit elegem lenni a játszmából a múltkori Andersonos-akció után.
A kérdéseire kissé meglepetten kerekednek el szemeim, ezzel együtt rá is biccentek a dologra. Végülis, közben is beszélhetünk, sőt! Talán még jót is fog tenni, ha nem ácsorgok, mint egy rakás szerencsétlenség.
Az egyetemet egyébként otthagytam, pont azért, hogy végre kicsit legyen időm magamra és a fiamra is, ha már kettecskén élünk. Majd Izziet is fel kell keresnem szeptember környékén a dologgal, de azt hiszem, végre sikerül úgy beosztani az időmet, hogy nem lesz szükségem rá.
Beljebb invitálom hát és lassú mozdulattal körbemutatok.
- Nappali. Bár gondolom ezt látod! Az ebédlő meg közte volt egy pultnyi fal, de azt kivertük, hogy nagyobbnak tűnjön a hely... - Magyarázok, noha érzem, jobb lenne a tárgyra térni.
- Figyelj csak, Dé... - Mi a fenéért becézem? Önkéntelenül is ez jön a számra, ahogy felé fordulok félig-meddig - Mit tudsz te arról, hogy Anderson haverod beállított hozzám jómúltkor a kávézóba reggel?

Gwen lecövekel, és amikor megkérdezem, körbevezetne-e, kissé tágra nyílnak a szemei. Meglepődik, ezen pedig én lepődöm meg. Csak azért, mert a múltkor olyan sután váltunk el, még mindig haragudna rám? Akkor minek hívott ide? Már éppen mondanám, hogy hagyjuk a fenébe, de akkor megszólal...
A nappalira mutat, és magyaráz valamit a falról, amit kivettek. A hangja olyan furán vibrál, ezért nem sokat nézelődöm. Amit látok, amúgy sem tetszik. Mintha több stílust dobtak volna össze, hányaveti módon, és ezt annak tudom be, hogy kevés pénze volt bebútorozni...
Fontosabb, hogy érzem a rezgéseit, és valami nem kóser. Szinte azonnal meg is szólal, és most rajtam a sor, hogy leessen az állam.
- Micsoda? Lio megkeresett? Mikor? - nem értem.- És mit akart?
Amióta összevesztünk, nem nagyon beszéltünk. A HH-ban inkább kakaskodtunk, és nem lazulás lett a vége. Nem tudtam vele beszélni, pedig azt reméltem, majd iszunk, és kiöntjük megint a szívünket, mint régen, de... Érdeklődve nézek Gwenre. Biztos oka van, hogy felhozta a témát, hát akkor beszéljen.

A körítés csupán másodlagos. A körbevezetésbe se azért mentem bele, mert annyira sok látnivaló akad a lakásban, hanem mert talán így könnyebben, könnyedebben jönnek a szavak.
- Még a múlt hónapban. - biccentek is mellé megerősítésül, hogy aztán lopva a gyerekszoba felé sandítsak. Nem biztos, hogy a félig nyitott ajtónál kellene válaszolnom arra, hogy Lionel mit akart, így egészen egyszerűen karon fogom Darylt finom mozdulattal.
- Kövess! - Súgom felé, s a halószobámba irányolom, ahol szusszanva csukom be magunk után az ajtót és nekidőlök egészen egyszerűen.
- Bocs, csak nem akartam a kicsi előtt. Annyira okos... - büszkeség is vegyük a hangomba az aggódás mellé. - Gyorsan levágta volna, mi a téma, ha suttogni kezdünk. - Fűzöm még hozzá, hogy egy hatásszünetnyi időre körbepillantsak az ismerős bútorokon, majd tekintetem a férfin állapodjon meg.
- Nem tudom, hogy te mondtál neki hasonlót vagy ő ennyire felszínes, de a haverod szerint egy számító, pénzéhes luvnya vagyok, aki csak azért tartotta meg a gyerekét, hogy kihasználjon téged. És ne vágj közbe kérlek, most nagyon ne! - emelem fel a mutatóujjamat is figyelmeztetően.
- Ezek után benyögte, hogy ő ugyan nem szól bele a dolgunkba, de mégis és ugyan beszéljünk már, meg azt hajtogatta, hogy... - Szussz. - Mindegy, nem fontos. Egyszerűen csak nem szeretném Dominic közelében tudni a pasast és neked is vigyáznod kellene vele. - Tekintek őszintén, aggódón Darylre. Annyiszor hangoztatta Anderson, hogy engedjem el, hogy közöljem vele, hogy nincs szükségem rá... Tuti ezt akarta a pasas elérni, de vajon én ezt akarom? Nem, biztosan nem. Az egyébként is csak kínossá tenné a látogatásait.

Végre az enyém az egész hétvége Domival, én mégis tele vagyok feszültséggel, amikor Gwennel szembesülök. Valami vibrálás van körülötte, és amikor a kisfiunk berobog a szobájába, ez az érzés csak jobban felerősödik. Látszik, hogy nem ott járnak a gondolatai, amiről beszél, kicsit sutának tűnik minden, én is annak érzem magam, de alaposan meglep, amivel előhozakodik.
Gondolkodnom kell. Lio... Lio megkereste Gwent, azután, hogy volt a balul elsült randink. Bár erről nem meséltem neki. Csak azt tudta, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem. Lionak is megvolt akkoriban a maga baja, és nem akartam az enyéimmel tetézni. Aztán volt az az incidens a pizzázóban, és azóta alig beszéltünk. És a HH-ban töltött este óta meg egyáltalán...
- Miért csak most mondod? - nézek kérdőn Gwenre, bár a választ kitalálhattam volna. Hiszen mi is csak futólag találkoztunk. Éppen az utolsó randink miatt. - Ne haragudj...- Nézek rá bocsánatkérőn. Nem volt jogom így kérdőre vonni.
Karon ragad, és elvonszol a gyerekszoba elől, esélyem sincs benézni, de hagyom magam vezetni, és közben figyelek arra, amit mond. Ha más helyzetben találkozunk, talán viccesnek is találnám a helyzetet, ahogy a szobájába visz. Most meg sem fordul a fejemben, hogy ezzel célozni akar valamire, hiszen egyértelművé is teszi, miért visz be oda...
A szoba viszont szép. Sokkal jobban tetszik, mint a nappali, ennek már hangulata van, és valahogy jobban tükrözi Gwen finomságát. Ő szusszanva dől az ajtónak, én pedig felé fordulok, kérdőn, mire fel ez a nagy titkolózás. Vajon nem gondolja, hogy azzal, hogy bezárkóztunk ide, Domiban nem kezdenek el kattogni a kerekek?
Ahogy elkezdi a témát, rögtön közbe akarnék vágni, aztán csak tagadólag rázom a fejem. Nem, én sosem mondtam ilyet, és nem is gondoltam. Magamat sokkal többször hibáztattam, mint őt, és ha bármi rosszat mondtam is róla, sosem ilyet... Nem igazán értem, Lio végülis mit mondott neki, mert úgy tűnik, lehordta, aztán meg "tanácsokkal" látta el.
-Nem értem, mit akart pontosan? - Lio fura az utóbbi időben. Mintha kifordult volna magából. Ha nem ismerném ezer éve, azt mondanám, akivel mostanában kapcsolatom volt, csak egy alteregója, nem ő. - Miről kell beszélnünk?
Igazat megvallva, nem tudom, miről beszél Gwen. Mi beszélgettünk... Sajnos, nem egyformán gondolkodunk kettőnkről, és abban igaza van, hogy már nem vagyunk tinik. El tudom képzelni, hogy Lio, éppen úgy, ahogy az étteremmel kapcsolatban is, valamiképp segíteni próbált... De miért csinál mindent a hátam mögött, és a tudtom nélkül? Felmerül bennem annak a gyanúja, (hisz ez a beszélgetés kettőjük között korábban volt, mint a HH-s éjszaka), hogy Lio össze akar bennünket újra boronálni, hiszen tudja (tudta), mennyire odavagyok ezért a lányért. De akkor miért támadta le ilyen ócska szöveggel?
- Lio nem rossz ember- mondom Gwennek, amikor arra figyelmeztet, tartsam magam távol tőle. Ha elmondanám, hogy mennyire hiányzik nekem a barátom, talán azt is kockára tenném, hogy elengedje velem Dominicot. Nem kell neki mondanom semmit. Főleg nem Lioról és a dolgairól.

- Nem, én... nem haragszom. - Dőlök szusszanva a szoba ajtajának és úgy pihentetem a pillantásomat Darylen. Régen a nővérem, anyámék elől bújtunk el így a hálóban, csak akkor a zár kattanását nem szavak, sokkal inkább tettek követték- Valami furán nosztalgikus hullám suhan át a gondolataim között, de a téma gyorsan visszaterel a valóság felé.
- Hidd el, én sem nagyon. Odajött, leoltott, aztán közölte, hogy vagy beszéljünk vagy hagyjalak el véglegesen! Mintha ez olyan egyszerű lenne... - Tessék, kimondtam. Tekintetem őzikéket megszégyenítően kerekedik el ezzel együtt, ahogy kissé talán félve, tartva Daryl reakciójától tekintek rá a szavaim után. Vajon mi járhat most a fejében?
Karba font kezeimet leengedem magam mellé, mintegy enyhülékenyen, lazítva az amúgy szikráktól pattogó, parázs helyzeten, ami uralja a légteret a szobában közöttünk.
- Fogalmam sincs őszintén szólva, Dr. House csak azt hajtogatta, hogy beszéljünk, de azt nem, hogy mégis miről. - És azt is, hogy dobjam, ezzel pedig csak felcseszett. Mintha Daryl valami plüssállat lenne, akit, ha megun az ember, félre lehet tenni! Pedig nem az. Egyik ember sem az, bár fene tudja... lehet, Mr. Anderson univerzumában így működnek a dolgok. Rajta kívül mindenki egy plüssállat az ő játszószobájában. Simán el tudom képzelni.
- Azért ésszel vele... - És Dominicot ne engedje a közelébe. De ezt talán hozzá se kell tennem. - Minél jobban tiltom, annál inkább piszkálni fogja a gondolat. A világ így működik. Ha pedig tudnék az étterem szerzésének hátteréről, hát lehet, nem rendezném le ennyivel. De szerencsére (?) nem tudok.

Gwen a hálóba húz, ránk csukja az ajtót. Egy pillanatra megrohannak az emlékek, nem egyszer loptunk csókot így suttyomban, de most más a helyzet. Most Domi elől bujkálunk, és nem a csók miatt, hanem mert nem kell hallania, amiről beszélünk, Gwen szerint.
Nem tudom, miért ennyi idő elteltével hozakodik elő a témával, aztán kapcsolok, hogy mégis. Nem jó érzés. Le is hűt, bármilyen érzések is jutottak eszembe az imént. Lassan bólintok, ahogy hallgatom a szavait. Kezd összeállni a kép. Bárcsak mindez hamarabb történt volna! Nézem a szemeit, látom, hogy maga is meglepődik azon, amit kimondott (amit ki mert mondani), és a testtartása is sokat lazul, mintha terhektől szabadult volna meg.
- Nos, azt hiszem, mi már beszéltünk...- térek ki kissé sután a téma további boncolgatása elől. Azt hiszem, én pontosan értem, Lionak mi volt a célja. Nem bírta már nézni, hogy mit bénázok, és Gwen kezébe adta sorsomat, legyen ő a tökös, döntsön ő kettőnkről. Ezért mondhatta neki Lio, hogy szakítson velem végleg, vagy... De ez nem ilyen egyszerű.
A balul sikerült nosztalgiarandi után én magam alá zuhantam. Elkönyveltem magamban, hogy Gwen mennyire megváltozott, és ezzel semmi baj nincsen. Én viszont még mindig abba a lányba voltam szerelmes, akit tiniként ismertem. És ez a lány, aki most velem szemben áll, már nem az a kislány. Ez itt egy családanya, dolgozó nő, meg tud állni a saját lábán, és... igazából nincs szüksége rám. És amikor ezt tisztáztam magamban, már nem úgy néztem rá. Az ideálból egy csodás nővé avanzsált, de már nem hittem, hogy ő az életem párja. Talán ezért is voltam képes... továbblépni.
Most hogy Gwen szavai mögött érzek valamit, amit korábban kellett volna, érzek némi csalódottságot. De mindig is őszinte voltam, most sem akarom, hogy bármelyikünk is hamis álmokat kergessen. Ő sem hagyta, én sem hagyhatom. Ennél azért jobban szeretem.
- Sosem kell elhagynod véglegesen...- mondom szelíden. - Amíg hagyod, hogy Domival tartsam a kapcsolatot, tartom veled is. Sosem leszünk egymás számára idegenek. Ami kettőnk között volt, az kitörölhetetlen, megmásíthatatlan, nem veheti el tőlünk senki. Azt hiszem, ez az első szerelem élménye. Azt az ember sosem felejti el, igaz?- kissé elmosolyodom. Nem szokványos duma ez egy pasas szájából, de -tudom magamról- én érzékenyebb vagyok az átlagnál. Szentimentálisabb. - Úgyhogy amíg neked jó így, jó nekem is...
Figyelmeztet, hogy vigyázzak Lioval, de ez engem nem nagyon hat meg. Jól ismerem őt, és most saját bőrömön is tapasztalom, milyen haragban lenni vele, de attól én még tudni vélem, mi lakozik benne belül. Csak most éppen tanácstalan vagyok, hogyan is érjem el...
- Kérlek, ne aggódj Lio miatt. - Eszembe se jut, hogy Dominicot bántaná. De ahogy most engem sem akar látni, nem valószínű, hogy hármas randit csinálnánk, mi, fiúk. Úgy érzem, részemről már nem tudok mit mondani. Kérdőn és mosolyogva nézek hát Gwenre:
- Megnézhetem Domi szobáját is?- Legalább azt is látom, hol tart a pakolásban. Ideje lenne indulni, mert rengeteg programot terveztem a hétvégére. És gondolom, ehhez neki is lesz egy-két szava...

- Igen. Beszéltünk. - Biccentek aprót, fülem mögé túrva pár tincset, ahogy Darylről elpillantok a szoba berendezési tárgyai felé. Nem mintha nem látnám őket minden nap, de egyszerűbb azokat fixálni - az élettelen dolgokat - mint a férfi tekintetét.
- Csak szerettem volna, hogy tudj róla, mert láthatóan a haverod a hátad mögött rendezi az életedet helyetted. - Nem, egyáltalán nem tartom ezt erősnek, mert a jelek szerint tényleg Lionel az irányító kettejük közül és ez Daryl életére is kihat. Elég rendesen. Nem tudom, hova lett az a srác, aki képes volt önként eldönteni, mit is akar az élettől meg mit nem. Igazán kár érte, hogy egy ilyen pasasra támaszkodik.
A szavai lágysága azért engesztelő a szívemnek. Kissé lejjebb is engedem vállaimat ás immáron rá tekintek, miközben hallgatom a sablondumát. Mert ez az, de Daryltől mégsem hat idegenül. Mindig ő volt az, aki mellett képes voltam "elszállni", mertem nagyot álmodni és igen, egy kicsit a romantikus, hercegnő énem is előkerült ha vele voltam, de nézzünk szembe a ténnyel: a mesék sosem érnek véget a boldogan amíg meg nem-nél, csak ezt a könyvek elfelejtik említeni.
- Igaz. - Hagyom végül rá a költői kérdésére, arra pedig, hogy nekem jó e így, egyszerűen csak vállat vonok. Azt csinál, amit akar, nem tartozik nekem elszámolással és én sem felé. Egyedül a srácunk az, aki összeköt, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnénk barátok.
- Ó, én nem aggódok! Azt csinálsz a haveroddal, amit csak akarsz, amíg a fiunkat nem viszed a közelébe. - Mosolyodtam el, holott ez nem kérés volt, hanem kőkemény kijelentés. Egy játékszabály, amiért azt hiszem, veszettül be tudnék rágni, ha átlépné és tudomást szeretnék róla. A kérésére biccentek.
- Nemcsak, hogy megnézheted, kötelező lesz megnézned. - Szélesedik ki immáron jóval őszintébben a mosolyom, ahogy kitessékelem az ajtón a srácunk szobája felé. Ott már valószínűleg Domi lesz az, aki mindent megmutat majd az apjának...

// Elnézést a csúszásért. :$ Részemről ez volt az utolsó reag, hacsak nem írsz még olyat, amire reagálnék. És ismételten köszöntem a játékot! //

Aznap, amikor elhatároztam, hogy újra megpróbálom vele, emlékszem, milyen nagyon fel voltam dobva. Aprólékosan idéztem fel az első randink emlékeit, és így építettem fel az újat. És hogy ne érje csalódás, amiért hülyébb leszek az átlagosnál, beavattam a terveimbe is: időutazásra viszem. Rögtön le kellett volna esnie, hogy a dolog nem működik és ő mást akar, máshogy akarja, de csökönyösen ragaszkodtam a tervemhez. Éppen ezért koppantam olyan nagyot.
Való igaz, hogy utána 180 fokos fordulatot vettem, és hallani sem akartam semmiről, ami kettőnkről szól. Okokat kerestem, találtam, miért is nem működik és miért nem működhet közöttünk újra az a szerelem. Csak a legkisebb ok egyike volt, hogy mennyi idő telt el azóta.
Lio persze túl jól ismer, és bizonygathatok bármit, ha ő a vesémbe lát. Tudom, hogy jó szándék vezérelte, amikor megpróbált Gwennel beszélni, de ismerve a stílusát, nem biztos, hogy az örömteli (vagy barátságos) lett volna. Lio engem véd, mellettem áll, aki nekem ellenségem, az neki is. És annak ellenére, hogy közöttünk ilyesmiről nincsen szó, el tudom képzelni, milyen stílusban rohanta le Gwent a jótanácsaival. Szűröm le ezt mindabból, ahogy volt kedvesem Lioról nyilatkozik.
Azonban -ahogy mondani szokták- az élet megy tovább. Váratlan kezet nyújtott nekem az élet, én pedig belé kapaszkodtam. Tettem ezt azért, mert - azt hiszem- Gwen is hasonlóképpen lépett túl már rajtam. Igazából csak most, a lakásán beszélgetve van bennem némi kétely ezt illetően, de túl makacs vagyok, hogy megkérdezzem. És most amúgy sem lenne értelme... Mondhatnám azt is, rossz az időzítés.
Mégsem érzem úgy, a kapcsolatunknak örökre vége volna. Nem érzem, hogy le kéne zárni a lehetőségét, hogy mi jó barátok legyünk. Az pedig biztosan nem lenne Gwen ellenére sem, ha jobban megismernénk egymást. Sokkal lazább vagyok így vele, mint amikor akartam őt. Talán túl görcsös voltam, nem tudom. R tudok nézni, még mosolyra is futja, pedig hetekkel ezelőtt nem is akartam látni többé, annyira haragudtam rá.
- Szóval eltiltod őket egymástól- ez is inkább kijelentés, mint kérdés, de ez cseppet sem esik jól. én sem tiltom el a srácot Gwen nővérétől, pedig ki nem állom a csajt. Nem mondom el neki, hogy jelenleg nincs mitől tartania. Ez amúgy is csak átmeneti állapot közöttünk, ez a haragszomrád... Én nem bírom sokáig.
Hogy kikerüljünk ebből a témából, Domi szobájáról érdeklődöm, és láthatóan Gwen is megkönnyebbül, mert mosolyogva beszél hozzám. Együtt megyünk a gyerekszobába. Ő egy kicsit előrébb, szinte vezet engem, bár nem ér hozzám. A gyerekszoba nagyon hangulatos és tetszik. Úgy látom, Domi is jól elvan benne, mert a játékait elrendezgette, és látszik, hogy lakja a szobát, nem csak "van".
- Fiam, kész vagy?- guggolok le az ajtóban, és reménykedem, hogy indulhatunk. Nagyon régóta vártam már ezt a hétvégét.
Ha Domi elkészült, és Gwennek sincs már más mondanivalója számomra, elindulunk. Külön-külön köszönünk el, és bennem csak egy csipetnyi fájdalom mar. Úgy érzem, lehetne ez jobb is. Sokkal jobb. Most viszont elsősorban csak a fiam érdekel, úgyhogy megköszönöm a lehetőséget Gwennek és elbúcsúzom tőle. Nincs puszi, csak pá...
- Vasárnap este 7-re hazahozom, ahogy megbeszéltük...

//Köszönöm én is. Folyt. köv. //