//Zin nem olyan.....Neki habfehér lelke van és hidegen hagyja az ilyesmi...asszem:P Egyébként meg mondd meg neki, hogy Szösz nem akar rámászni..//

-Nekem még most sem lenne muszáj...Ha szépen otthon maradok és megvárom míg 21 leszek....-*Nem folytatom, mert egyrészt nem áll szándékomban ráborítani a magánéletem minden problémáját, másrészt számomra legalább annyira sokkoló, mi várt volna rám, mint Zinnek a mai nap a focipályán.
Végeztem a zöldségekkel és várom a következő utasítást Határozottan elégedett vagyok magammal.*
-Segítsek forgatni a húst? -*kérdem nekibátorodva.
Ami azt illeti, tényleg nem jött volna jól, ha maradandó sérülést szenvedek, bemutató, vagy verseny előtt. Elég volt a zöldhajas eset is.*

*A mosolyától ha nem is olvadok úgy mint más lány tenné a helyemben, de a szívemet melegség járja át. Felvidítja őt a lökött családi sztori.
Kell is, hogy felengedjen egy ilyen nap után.*
-Saláta, félkész kaja...Ilyesmiket eszem...Meg minden olyan szemetet, amit azelőtt soha, mert most már megtehetem.
De azért majd mozogni is fogok, mert nem szeretnék akkorára hízni, mint egy nagydíjas malac.

*A salátát tényleg össze lehet dobni, de dögunalmas. Egy idő után a sült krumpli és a hamburger is, nem is beszélve róla, hogy attól meg úszógumim lesz.
Ennyi hiúság azért van bennem, hogy olyat nem akarok.
A reggeli és esti futást újra be kell iktatnom.*

//A habfehér lelkén szörnyű csorba esne, ha véletlenül megpillantana egy lányt, aki az ő fogalmai szerint nincs rendesen felöltözve. Szóval a minimum, hogy nem néz oda - bár ez sem igaz, mert Izziet igencsak megnézte, és megállapította, hogy még órákig tudná nézni, de aztán átvette az agya felett az irányítást, egy másik szerv.... xD//

Értem amit mond, és azt hiszem, ehhez már nem igazán lehet mit hozzáfűzni. Úgy döntött nem kell neki az az élet, és most tanulja az újat. Vicces, hogy pont tőlem, de hát annyi baj legyen, eddig egész jól pofozgattam. Másrészt meg ő is nagyon jó hatással van rám, mert egészen megfeledkezem a délután történtekről. Határozottan úgy gondolom, hogyha vacsoráig marad, akkor törölve lesz a fejemből minden, ami történt.
A segítség egész biztos nem ártana, de nem hiszem, hogy boldogulna a pálcikákkal...
- Megoldom. De ha megvagy a zöldségekkel, akkor azokat megcsinálhatod.
Remélem a zöldségpárolás az nem okoz gondot. A fedő már kint van, a vaj is készen áll. Csak bele kell tegye őket, és időnként meg kell keverni. Biztos fog magának fakanalat is találni, úgyhogy emiatt sem aggódom.
Az étkezési szokásaira kénytelen vagyok csóválni a fejemet.
- És még élsz... hihetetlen!
Hogy ezt komolyan veszi-e vagy viccnek tekinti, azt majd ő eldönti. Én mindenestre teljesen komolyan gondolom. El nem tudom képzelni, hogy maradnak életben azok, akik ilyesmiket esznek. Főleg, ha belegondolok, milyen tartósító szerek, meg más "egészséges" dolgok vannak bennük. Engem senki rá nem venne, hogy ilyesmit megegyek, de ő tudja.
- Pedig akkor teljesülne a vágyad, és nem lennél már olyan szép...
Jegyzem meg ismét vigyorogva, ahogy magam elé képzelem a szöszi malac változtatát. Egész biztos rémisztő lenne, de hát ő mondta mostanáig, hogy nem akar szép lenni. Most viszont lebukott, hiszen az alakjára azért odafigyel.

//Márpedig Szösz nem fog csadort viselni a pálmafák alatt:P
Egyébként meg tudjuk, hogy jelen esetben csak az agy van jelen...
Ja és tartoztam ennyi hergeléssel azért a bizonyos képért:P//


*Mázlim van, Zin nem kérdezősködött, mi lett volna a 21. szülinapom után.
Már lassan kezdem azt hinni, hogy valami földre dobott szent, vagy legalábbis angyal, ebben a fertőben.
De nem élem bele magam a lökött fantazmagóriákba. Korán kinőttem a mesékből.
Különben meg ez a valóság ezerszer jobb.*
-Oké, akkor maradok a zöldségekkel. -*egyezek bele, de azért még kicsit figyelem.*

*Újabb vadászatra indulok, ezúttal a fakanál után. Nincs nehéz gondom, mintha nekem készült volna ez a konyha.
A párolás nem ördögi mutatvány, ilyet többször is csináltam, mondhatnám jó vagyok benne.*
-Még élek...Magam sem értem, hogy csinálom..-*nevettem fel.*-De ha már ilyen jól bírta a szervezetem, hálából le kéne szoknom azokról a kajákról.
~Kettes számú kihívás, tanulj meg főzni, és egyél rendesen!~*jegyzem meg magamanak*
-Lehet, mégis szép akarok maradni? -*mondom, vagy inkább kérdezem, miközben a párolódó zöldségekkel szemezek.*

//Ok, ebben igazad van^^//

Ő foglalkozik a zöldségekkel, én a húst forgatom, ami szerencsére elég hamar megpirul, mivel elég vékony kis szeletek. Elő is veszek egy tányért, hogy ha elkészülnek a húsok, majd kitegyem rá, amíg megincsálom a mártást.
Hamar megtalálja a fakanalat is, és ez így a jó. Továbbra sem hiszem, hogy boldogulna a pálcikákkal, bár ki tudja. Mindenesetre eddig egyik ismerősömnek sem ment. Nekem bezzeg mindegy, hogy pálcika, vagy kés-villa... Igaz helyzeti fölénnyel indulok.
- Mondjuk elég sokan túlélik azt a sok szemetet... De igen, biztos, hogy jobb ha inkább valami normálisat eszel.
Kiveszem a húsokat a tányérra, a serpenyőbe pedig egy kis lisztet teszek.
- Add csak azt ide.
Mutatok a fakanálra, és amint odaadja összekeverem a lisztet az olajos-vajas-bazsalikomos lével. Aztán jön még bele egy kis tej, és ha mindez meg van, mehet vissza bele a husi.
Visszaadom a fakanalat, innentől jól elleszek a pálcikákka is. Nem kell már sok neki, csak egy kicsit összekell érnie az ízeknek.
- Egész biztos, nő vagy.
Állapítom meg a tényt, mert olyan nővel még nem találkoztam, aki ne akart volna szép lenni. Én pedig már az elején is megmondtam, hogy nem igaz, hogy csúnya akar lenni, csak nem tudja kezelni.
- Ne csináljunk hozzá egy kis rizst is?
Fordulok oda hozzá, persze jókor jut nekem is eszembe, amikor már kész a hús... De istenem, koreai vagyok, és szeretem a rizst...

//Ugye, hogy ugye?//


-Persze, túl lehet élni, csak a látvány nem túl szívderítő, és itt nem csak arról van szó, hogy zsírgömböccé válsz.
*Leveszem a tekintetem a zöldségekről és magamban terveket szövögetek a változtatásokkal kapcsolatosan. A saját anyám nem fog rám ismerni.
Szórakozottan nyújtom át a fakanalat, aztán magahoz térek és újra azt figyelem mit csinál.
Ő a mester én a tanítvány, csak épp nem tud róla, mert csendben tanulok tőle. De majd lejegyzem, ha visszamegyek a koleszba.*

-Igen, nő vagyok...és az is biztos, hogy nem akarok más lenni.
Csak most már kiegyeznék kevesebb szépséggel és több ésszel.
*Rásunyítok a szemem sarkából, aztán gyorsan a pálcikákra pillantok, amikkel művészkedik és amit tényleg nem tudnék utánacsinálni.*

-Rizs? Remek ötlet. Gazdag vacsoránk lesz.
*Ahogy készül az étel kezdek megéhezni. Alig várom, hogy elkészüljön a közös művünk.*

- Én ebbe inkább nem gondolok bele.
Tényleg nem akarom tudni, milyen mellékhatásai vannak, annak sok szarnak, amit manapság ehetőként árulnak egyes helyeken.
Megkapom a fakanalat, és azt hiszem a szöszi, komolyan azt figyeli, hogy én mit csinálok. Csak nem tőlem akar főzni tanulni? Hehe. Ez vicces.
- Hajrá, kemény munka lesz.
Mármint, hogy több esze legyen. Bár egyáltalán nem reménytelen eset. Kicsit talán nehéz a felfogása, de ha valami végre eljut a tyúknyi agyába, akkor képes feldolgozni az információt és használni is tudja valamennyire. Mire befejezi az egyetemet, ki fog kupálódni.
A húst késznek nyilvánítom, és a ránézésre már a zöldségeknek sem kell sok. Mivel, nem kis örömömre, beleegyezik a rízsbe, kerítek egy kisebb fazekat is, aztán teleendgem a vízforralót és bekapcsolom. Tudom, hogy nem ez a normális eljárás, viszont gyorsabb, és nekem nincs kedvem várni, már csak azért sem, mert a hús már kész, és a zöldségek is meglesznek perceken belül. Rizsből is csak a tasakos gyorsrizset választom, aminek meg van az a hátránya, hogy nem fog összeállni, ahogy szeretném, de annyi baj legyen.
- A gazdagtól ez még messze van, de vacsorának megteszi.
No igen, látnia kéne a vasránapi ebédemet, anyámnál. Az gazdag. Van minden, amit a szemem csak megkívánhat. Arról nem is beszélve, hogy az íze is sokkal jobb. Igen, szertem a hasam, de ki nem?
A vízforraló kikapcsol, és én a fazekat a gáztűzhelyre teszem, majd beleöntöm, a már forró vizet. Nem kell neki egy perc sem, már bugyog, úgyhogy beledobom a rizst.
- 5 perc és ehetünk. Inni mit kérsz?

-Igazad van. Felejtsük el, elvégre rendes kaja van készülőben.
*Alig várom, hogy ehessünk, több okból is. Az egyszerű kezdődő éhségtől eltekintve azért, mert hozzájárultam a dologhoz és azért is, mert nem "szemetet" eszem.
És persze Zin miatt is. Ő az első olyan barátom, aki főzni is tud és esze is van.
Kíváhat-e egy szőke ennél többet az egyetem első időszakában?*

-Tudom, hogy nehéz lesz. Nehezebb mint másnak. De az, hogy távol vagyok a régi életemtől, sokat segít..és...ha a barátaim bíznak bennem. -*Az utolsó részt félve mondtam ki, mert még mindig ott motoszkált a gyanúm, hogy Zin csak a buta szőkét látja bennem.*

-Nekem gazdag vacsora. -*vonom meg a vállam és itt a minőségre is gondolok.
A rizsnek nem kell sok idő, "gyorsítottan" készül. Ez jó, mert félő nem bírtam volna várni a kész finomságok mellett.*
-Bármilyen gyümölcslé megteszi. Ha nem kávézom, akkor azt iszom. Narancs?
*Tényleg nem vagyok válogatós ami a gyümölcsleveket illeti, de határozott választ kell adnom, vagy legalább megemlíteni valamit. Ezt már megtanultam Zinnel kapcsolatban.*

Bólintok, tényleg jó lesz elfelejteni a műkaját. Az ilyesmi nem nekem való, főleg nem a mai nap traumája után. A főzés szerencsére megnyugtató tevékenység és ez még a szőkének is megy. Legalább is így hogy velem csinálja. Nem tudom egyedül is boldogulna-e, de nem is nagyon érdekel, mert nem nekem kell majd megennem amit esetlegesen kotyvaszt.
- Ha te nem bízol magadban mások sem fognak. A barátok meg arra vannak, hogy támogassanak.
Lehet kiábrándító vagyok, de nem hiszem, hogy a barátai bizakvása elég lenne. Neki magának kell megtanulnia a dolgokat, másképp nem fog menni. Ha pedig szerencsés akkor lesznek mellette olyanok, akik segítenek neki. De leginkább rajta áll vagy bukik a dolog.
- Akkor rossz neked.
Motyogom inkább csak úgy mellékesen. Tényleg nem tudom, hogy nem halt még éhen, de mindegy.
A rizs is elkészül közben. A pálcikákkal ügyesen kihalászom a zacsit és egy előre kikészített tálba rakom. Ezt követően jön a nem megtanulandó rész: beleszúrom az egyik pálcát és körkörös mozdulatokkal egy kisebb lyukat csinálok a fóliába, majd leteszem a pálcikákat és kirázom a rizst a zacskóból.
- Narancslé a hűtőben, az nekem is jó lesz.
Adom ki az újabb utasítást, közben előveszek két poharat, 3 tálkát, egy tányért, kést meg villát és egy kanalat. Szedek neki a tányérra mindenből és persze szépen elrendezem. Magamnak mindent külön kis tálkába teszek, aztán a pultra rakom a vacsoránkat. Asztalom sajnos nincs, de én már megszoktam, hogy itt eszem. Neki kést és villát teszek, én meg majd a főzéshez használt fém pálcikákkal eszem.
Ha minden igaz ő ezalatt kitölti a narancslét és már ehetünk is!
- Jó étvágyat!
Mondom és felkapok a zöldséges tálamból egy brokkolit.

*Támogatás. Na ez az amit a régi, barátoknak nevezett személyek csak akkor teszik meg ha részeg vagy és ki kell menned a kocsihoz, hogy az élrevasalt sofőr hazavigyen.
Van akinek hihetetlenül, hangzik, hogy soha nem voltak igazi barátaim.*
-Ha az eddigi barátaimra gondolok, nem lennék itt. Ők mást támogatnak, nem a tanulást, vagy a főzést. Nekik ez nem fontos.
*Nekem sok minden rossz. Se barátok se normális kaja. Ha nem találkozom Zinnel, elindulok a pusztulás útján.
De megmenekültem, úgyhogy ennek örömére kiveszem a hűtőből a narancslét.*
-Ezek után már csak jobb lehet nekem. -*mondom és bízom benne, hogy holnapra nem múlik el az érzés, hogy változtatni akarok.
Kitöltöm a narancslevet és én is a pulthoz telepszem.
Mesés vacsora vár rám, de nem teszek újabb megjegyzést, Zinnek ez teljesen hétköznapi dolog*
-Jó étvágyat!
*Remek vacsorát hoztunk össze...Illetve én csak mondjuk a negyedét.
Néha megfigyelem Zin pálcikahasználatát, de tudom, ennyiből még nem tanulom meg.
Fogalmam sincs róla, ez vajon miért maradt ki nálam, miért nem tanultam meg...Miért nem tanították meg.
~Ennyit más kultúrák szokásainak megismeréséről.~morculok magamban aztán inkább az evésre figyelek.*

- Szar barátok lehetnek.
Állapítom meg nemes egyszerűséggel. Nekem mondjuk nincs sok barátom, de pont azért tartom őket barátnak, mert elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ergo elnézik a bántó megjegyzéseimet, nem érdekli őket, hogy sokat tanulok és ritkán látnak, és csak néha vetemednek olyasmire, amivel felhúzhatnak, de valahogy még az is jól szokott elsülni. Úgyhogy szerencsés vagyok.
Marilyn barátait nem ismerem, de a barátok feladata, mindig mindenben támogatni, még akkor is, ha ők más értékeket képviselnek.
Azt hiszem mégis csak meghallotta, amit mondtam, de mindegy. Nem most fogom visszafogni magam. A mai napom után igazán megengedhetem magamnak, hogy úgy viselkedjek, ahogy. Igaz már szinte el is felejtettem a dolgot...
- Ámen.
Vagyis úgy legyen, és legyen neki jobb ezután. Korábban nem ismertem, és nem tudok róla annyit, hogy erről nyilatkozni tudjak, de valamiért kezdem megkedvelni, és igazán nem akarok neki rosszat. Szóval legyen meg, amit akar, persze csak a józan ész határain belül.
Tölt nekem is narancslét, és leül, majd enni kezdünk. Én elégedett vagyok a főztömmel, már megszoktam, hogy olyan, amilyen, de érdekelne, hogy más mit gondol. Szóval figyelem az arcát, mert az ilyenkor a legárulkodóbb. Persze nem feltünően.
Közben már egész jól megy a balkezes pálcikával evés, most épp a csirkemellett kapom fel, hogy beleharapjak. Nem, nem semmi kés. Az két kezese dolog... és Koreában amúgy sem zavarna senkit, hogy harapom a húst. Marilyn azonban fura fejet vág.
- Nem ízlik?
Kérdezem, ahogy lenyelem a falatot, és visszateszem a húst a tálba. A pácikákat is leteszem, a rizshez úgyis kanál kell.

-Azok. Ha újra kezdhetném, nem barátkoznék velük, az biztos. De ők se velem, arra mérget vennék.
*Igen, ha újra kezdhetném, főztanfolyamra járnék, megtanulnék varrni, meg esetleg hegedülni. A zongora nem nyerte el a tetszésem, három évig ha küzdöttem vele.
~El is utazhatnék, tanulhatnék valamilyen nyelvet.~*filózgatok magamban. Tudom, nincs veszve semmi, ezt még mind megtanulhatom.
Otthon meg mindenki a fejét fogná, hogy nem karriert csinálok, hanem többfogásos ebédet.
Viccesnek hangzik.*
-Ámen...-*emelem tekintetem egy pillanatra a plafonra. Innentől már tényleg tőlem függ minden. Változtattam az életemen, lecseréltem a barátaimat.
Zin felér az egész bagázzsal egymaga.*

-....Dehogynem! Nagyon finom! -*térek vissza a jelenbe amikor Zin a vacsoráról kérdez. Kicsit feltűnően bámultam őt. Érdekesen bele tudok feledkezni ma a dolgokba.*
-Csak...Izé...Téged néztelek. Bocs...-*dadogom és azt már nem is mondom miért. Valószínűleg ritka hülyén fogalmaznám meg az okot.
Inkább a saját tányérommal foglalkozom.*

- Szerezz újakat.
Bár már nyilván ezt teszi, de szeretem, hogy mindent amit mondok halál komolyan vesz. Eddig legalábbis ezt tette. Mást nem nagyon tudok hozzá fűzni a dolgokhoz, meg őszintén szólva nem is akarok. Újabb harapás a csirkémbe, nagyon finom lett, én elégedett vagyok vele. Aztán egy kanál rizs a számba, hallgatom, hogy ő mit mond.
Megismétli, hogy úgy legyen, ezzel pedig azt hiszem ez a téma is lezártnak tekinthető.
Általában egyedül eszem. Csak vasárnaponként ebédelek anyámmal, és eléggé elszoktam attól, hogy az embereknek esetleg furcsa lehet, az ahogy én - mi koreaiak - eszünk. Nem is nagyon izgatom magam, de az azért tényleg zavaró, ahogy néz.
Érdekes arcot vág, de rögtön megnyugtat, hogy nem az étellel van baja. Persze gondoltam, hogy nem, mert szerintem jó lett, és ha csak nem szereti valamelyik zöldséget akkor nem lehet gond. Márpedig a zöldésgeket ő válogatta, és a rizst sem kifogásolta.
Aztán dadogni kezd, én meg leteszem a kanalat, amivel rizst akartam enni, mert nem igazán értem, mit mond. Nem a szavakkal van bajom, azokat értem, csak nem tudom elképzelni, mi lehet rajtam olyan érdekes.
- Miért, van valami az arcomon?Kérdezem meg az egyetlen logikusnak tűnő dolgot, és felállok, hogy szalvétát hozzak. Kizárt, hogy összemaszatoltam volna magam, de talán a balkézzel evés mégsem megy olyan jól, mint szeretném.

*Új barátok, ez lenne a kézenfekvő megoldás, de tanulva az előzményekből, kicsit óvatosabban fogok barátkozni. Persze Zin kivétel. Vele nem barátsággként indult az egész.Voltaképp annak a "jobb ha nem gondolunk rá" esetnek köszönhető, hogy az ellenségeskedésből ez a barátságféle lett.*

-Találok majd barátokat...Itt minden annyira más. Sokkal jobb. -*kicsit úgy hangzik mintha magamat bíztatnám, de kell is, nem állhat folyton mellettem valaki, aki mantrázgatja az önbizalom-építő szöveget.*

-Semmi baj az arcoddal...-*mondom ijedten, mint a bekerített állat. Az már el sem jutott az agyamig, hogy bal kézzel egyébként is nehezebb enni.*
-Csak a technikát figyeltem...De mindegy...hagyjuk.
*Igyekszem elbújni a vacsorám mögött, ami tényleg isteni lett és aki másképp gondolja, azt felpofoznám...
Ahogy fogy a vacsora úgy érik meg bennem, hogy soha többet nem eszem gyorséttermi kosztot....koszt..*

- Jó neked, hogy így látod.Ami engem illet, szerintem nem jobb az egyetem, ha választhatnék, akkor a 14 éves korom előtti életet választanám, azt amelyikre nem akarok emlékezni, mert csak a szívemet fájdítanám vele. De mindegy. A lényeg, hogy legalább ő jól érzi magát. Bár a körülményekhez képest én is egész jól vagyok. Elvégre itt eszegetek, mintha mi sem történt volna, és a saját bajaim helyett a szőke gondjaival foglalkozom.
Ez persze így van rendjén, elvégre ő lány, és annyit már én is felfogtam a lányokból, hogy ők szeretik ha mindenki az ő bajukkal foglalkozik. Ami engem illet megütne a guta, ha mindenki azon csámcsogna, nekem milyen gondjaim vannak. Pont ezért nem is szoktam senkivel beszélni ezekről a dolgokról. A mai nap kivételes, erről muszáj volt "beszélnem" de többet nem fogom ezt sem megemlíteni soha senkinek, ebben biztos vagyok.
Az arcomnak nincs semmi baja, ez megnyugtató, a második mondatot hallva pedig a szalvéta mellé kerítek még két pálcikát is. Ha csak ennyi a dolog, hát próbálja meg. Kíváncsi vagyok, ő hogy boldogul majd.
- Tessék.Nyújtok felé két fém pálcikát, hogy kipróbálja a techinkát. Ha szeretné szívesen megmutatom, bár az a tapasztalatom, hogy ez senkinek sem szokott sikerülni. De ki tudja, lehet Szöszi lesz a kivétel, aki erősíti a szabályt.

-Igy kell látnom, különben elmehetnék egy lakatlan szigetre is.
*A régi barátokból nem kérek, nekem igazi barátok kellenek. Akiknek agyuk és érzéseik is vannak.
Otthon csak a pénz számít és a "rangod". Igy, ilyen távolról visszatekintve, szánalmas és röhejes*

*A felém nyújtott pálcikára úgy nézek, mint marslakó a mobiltelefonra. Persze azért elveszem és egy darabig csak nézegetem. Nem hinném, hogy lehetetlen lenne a használata, láttam már ismerősöket így enni.
Nekigyűrkőzöm tehát, az összes vizuális tapasztalatomra támaszkodva.
Naná, hogy nem jön össze. Egy darabig szenvedek, aztán Zinre pillantok.*
-Te, én ehhez is szőke vagyok.
Momentán ez a legjobb védekezés számomra. Nem tudom, meddig bíná a tanításomat, míg végül lila fejjel orditozna velem.
Bár, azt talán mégsem. Ahhoz túl higgadtnak tűnik.*
-Egy átlagember mennyi idő alatt tanul meg pálcikával enni? -*kérdezem végül, mert az eredmény alapján kikalkulálhatnám, mennyire vagyok lehetetlen eset.*

- Akkor már nem lenne lakatlan sziget...
Motyogom magamnak, és tovább eszem. Mindjárt befejezem, de nem baj. Most rajtam a sor, hogy nézzem őt. Egy darabig furcsén méregeti a pálcikákat, nekem már ez is vicces, aztán a kezébe veszi, természetesen rosszul, és nagyon szerencsétlenkedik. Elmosolyodom, számítottam erre, de nem mondok semmit.
- Szerintem ehhez minden amerikai szőke.
Válaszolom, még mindig vidáman. Hiába a legszebb öröm a káröröm. Közben meg a kezembe veszem a saját pálcikámat, és egy brokkoliért nyúlok, hogy megegyem.
- Passz. Én előbb ettem pálcikával, mint késsel meg villával. Őszintén szólva először elég hülyének tartottam mindenkit, hogy ilyesmikre van szükségük az evéshez, de aztán elfogadtam, hogy ez is egy a sok olyan dolog közül, amiben különbözünk.
Magyarázom, kicsit kezdek hasonlítani önmagamra, hiszen, abban ahogy hülyének titulálom a világ felét, elég sok minden benne van. De aztán úgy döntök jó fej leszek.
- Nem jól fogod. - Kezdek bele a magyarázatba és kiveszem a kezéből a pálcikákat. - Ezt ide kell tenni egész közel a hüvelykujjadhoz, és a gyűrűs ujjaddal megtámasztod.
Közben persze visszateszem a kezébe, és megmutatom a saját kezemben is a dolgot.
- A másikat meg a középső és a mutatóujjad közé veszed, és a hüvelykujjaddal ráfogsz, mintha ceruza lenne.
A második pálcikát is beigazítom a kezébe. Az első hiba amit sokan elkövetnek, hogy valahol középen fogják a pálcát, pedig minél távolabb fogjuk annál egyszerűbb, szóval ennek megfelelően teszem a kezébe.
- Az alsó pálcikát nem mozgatod, csak a felsőt. Így.
Mutatom meg magam is, és kivételesen még az sem okoz gondot, hogy balkézzel teszem mindezt, még így is elég ügyes vagyok. Szemléltetésképp felkapok egy kis répát és bekapom. Aztán várom, hogy ő hogyan boldogul. Persze engem egyáltalán nem zavar, ha visszatér a villához. Hiszen neki az a természetes.

-Akkor egyszemélyes sziget...Belépés csak saját felelősségre! -*mondom és belegondolok egy ilyen szigetbe. Azt hiszem rövid úton megkattannék, de lehet, előbb éhenhalnék.
Bénáskodom még egy darabig a pálcikákkal, aztán Zin nem hagy magamra, még magyaráz is.
Annyira világos és olyan egyszerű így elmodva, hogy nem is értem miért nem sikerül.*
-Azt hiszem, itt sokan, sok mindenhez szőkék-*teszek egy honfitársaimra nem túl kedvező kijelentést. De ha egyszer így van?*
-De legalább megtanultad a mi variációnkat is...Én meg alulmúlom magam rendesen.

*Ha látnám magamat biztos jó nevetnék, de így csak lassan, óvatosan próbálok enni a pálcikákkal, ahogy szépen beállíották a kezemben.
Elég lassan jut el a falat A-ból B-be.
Nem adom fel rögtön, legalább valami látszatféle legyen, hogy tanulni akarok.
Aztán mégis visszatérek a saját evőeszközeimhez, miközben Zin lazán, könnyedén
használja a sunyi pálcikákat, amik nekem nem akartak engedelmeskedni.*
-Majd még gyakorolok.-*magyarázkodom sután.*

- Köszi én itt maradok.
Legalábbis egy darabig. Egy időben azt terveztem, hogy majd visszamegyek Koreába és az nekem milyen jó lesz. De valójában nincs ott senkim és semmim, tehát értelme sem lenne a dolognak. Nem emlékszem semmire az első öt évből, amit ott töltöttem, csak a szobámra, de arra is csak azért, mert amikor ide költöztünk, pont úgyanúgy lett berendezve az itteni szobám is.
Egész jól megy neki a pálcika fogás. Sokkal jobban mint gondolná, elvégre nem ejti el, csak a mozgatás okoz nehézséget. Ebben pedig nincs semmi különös. Valahol olvastam, hogy a kézben az izmok máshogy fejlődnek, ha pálcikával eszik valaki. Amiben lehet valami, elvégre teljesen más fajta mozgásról van szó. Nyilván ha gyakorolja az ember, akkor bele lehet jönni.
- Még jó hogy én feketének születtem.
Nevetem el magam, mert ez most tényleg vicces. Nekem. Neki nem tudom, mert állítólag sz*r a humorérzékem. Mondjuk nehezen lettem volna szőke vagy barna...
- Vagy fél évig szenvedtem, szóval ne aggódj...
Igaz csak 5 éves voltam, de nagyon utáltam az iskolai étkezéseket. Anyám meg kiborult, amikor kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó addig pálcikával enni, amíg meg nem tanulom a villa használatot. Régi szép idők... Amikre nem akarok emlékezni.
Nézem, ahogy próbálkozik de nem szólok semmit. Kicsit mosolygok, aztán látom, hogy a kést és villát választja inkább. Jól teszi, ha annak idején megtehetem én is a pálcikáknál maradok.
- Miattam nem kell. Csak ha tényleg van hozzá kedved.
Nyugtatom, és felkapom az utolsó falatka húsomat is, aztán kanálra váltok és megeszem a rizst.

-Ha hozol rendes kaját beléphetsz a szigetemre. -*nyugtatom meg mosolyogva, mert igaz nem ismerem még annyira, de biztos hiányozna.
Most, hogy visszatértem a kés-villa pároshoz, lassítok a tempómon az utolsó falatoknál.
Nem tudhatom mikor eszem megint ilyen jót. Holnap talán csak halvány másolatát.*
-De megtanultad...-*mondom kuncogva és örülök, hogy vártam a narancslével, mert ezen a feketés beszóláson elfuldokoltam volna egy darabig.
Abba, hogy milyen lenne szőkén nem gondolok bele. Ő így jó...Meg két szőke együtt...Kész katasztrófa.*
-Nekem vajon elég lenne annyi idő a pálcikákhoz? -*teszem fel a kérdést, de lehet ezt is passzolja..Vagy kerek perec kimondja nem.*

-Nem csak miattad...Nekem sem árt ha tanulok ezt-azt.
*Kezdem érezni, hogy valami ébred bennem. A tanulásvágy. Hogy más legyek. Hogy több mint ami eddig voltam és ehhez a tanulás a mentőövem. Legyen az idegen nyelv, egyetem, főzés...vagy bármi. A tanulásba menekülök a régi életem elől.*

- Nem vonz a gondolat, hogy veled kettesben töltsem el a hátralévő életemet, egy szigeten.
Nem azért mert bajom van vele, de hosszútávon egész biztos kikészítenénk egymást. Arról nem is beszélve, hogy megőrülnék egy szigeten, ahol nincs semmi, főleg technika meg internet nélkül. Nem vagyok függő, kibírom pár napig... De azért a mai világban kell, hogy legyen valamilyen elektromos kütyüje az embernek, ha más nem egy telefon... De egy szigeten ez sem működne. Nem nem bírnám ki. Egész biztosan nem.
- Muszáj volt.
Vonom meg a vállamat. Nekem nem szabadon választható volt a dologt. Be kellett ilelszkednem egy számomra ismeretlen kultúrába. Mostanra pedig a sajátom az, ami részben ismeretlen. Csak azt tudom, amit anyám mesél, meg amiket a filmekben, sorozatokban látok, de az nyilván nem valóságos. Amerikai állampolgár vagyok, csak a külsőm mutatja, hogy nem ide születtem, de ma már ez is teljesen normális, annyi itt a bevándorló.
- Szerintem kevesebb is, ha gyakorolsz. Van annyi előnyöd, hogy nem 5 éves vagy, mint anno én voltam.
Közömbös vagyok a dolgot illetően. Ez igazán nem olyasmi, amit meg tudok határozni, de azt gondolom, az ilyesmi csak akarat és kitartás kérdése. Ő pedig már elég nagy és remélhetőleg elég kitartó is. Én akkoriban még nem voltam annyira lelkes az új dolgok iránt. Többször is közel álltam ahhoz, hogy feladjam. Anyám nem is erőltette volna a dolgot. Apám volt az, aki mindig bíztatott, és nem hagyta, hogy félbehagyjak valamit.
- Nem hiszem, hogy pont ezt kéne megtanulnod, de ahogy gondolod. Nem tartalak vissza.
Nem akarom lebeszélni semmiről sem, csak ha már tanulni akar, akkor tanuljon valami olyat, ami előrébb viszi az életben. A pálcikával evés nem pont ilyesmi, ha csak nem óhajt a jövőben kelet-ázsiában letelepedni.
Elfogy a rizsem is, úgyhogy egymásba pakolom a tálkáimat és a mosogatóhoz viszem, hogy elmossam őket. Nem szeretem, ha összegyűlnek a dolgok, mindig mindent rögtön elmosok.

*Más talán felpofozta volna ezért a kijelentésért, de én nem. Ezt az oldalát ismerem és lehet, nekem is sok lenne, ha ketten élnénk egy szigeten. Valamelyikünk kinyirná a másikat.*
-Csak látogatásra gondoltam...Mondjuk egyszer egy héten. Hm? Ez nem olyan szörnyű.
*Viccnek szántam, hiszen a lakatlan sziget nekem sem lenne hosszú távon csábító.
Civilizációban nőttem fel, legyen rossz vagy jó.*
-A muszáj sok mindenre megtanítja az embert. -*mondom kicsit elgondolkodva. Elképzelem milyen lehetett Zin ötévesnek, akinek muszáj volt megismerkednie a késsel meg a villával.
Nem lehetett egyszerű, az egyéb más dolgok mellett, de végülis megcsinálta.
Volt benne kitartás, ami bennem csak most ébred.*
-Gyakorolok és megtanulom. -*szögeztem le határozottan. Úgy fest, tényleg a tanulásba menekülök és Zin mit sem lát ebből, bár jobb is.
Szerintem elég neki a saját baja, nem kell még az enyém is.
Elfogyott a vacsorám, úgyhogy én is indulok a mosogatóhoz.*
-Segísek? -*kérdem, mert bár ő ajánlotta fel a vacsorát, tudjuk, hogy ez az egész egy nagyon nem hétköznapi eset.
Mármint hogy itt vagyok...kávét főzök, patikába megyek...meg a többi.
Hogy mi is ez még nem találtam ki. De talán nem is kell.
Jó ez ahogy van.*

-Ja, értem, hogy hetente egyszer legyen normális kajád is.
Pálcikával a kezemben mutogatok. De mostmár mosolygok én is. Egész vicces Szőke. De tényleg. Komolyan kezdem kedvelni. Mondhatni már-már barát kategória. Másoknak hetekbe telik kiérdemelni ezt a címet, erre tessék, ő már a második találkozásnál ezt hozza ki belőlem. Nagyon ellágyulhattam.
- Az biztos.
Bólintok egyetértően. Magamtól is megtanultam elég sok mindent, de a muszáj dolgokat is hosszasan tudnám sorolni. Nem teszem, sosem panaszkodtam senkinek, nem most fogom elkezdeni. Igaz a pszichológus szerint beszélnem kéne a problémáimról, és nem magamba folytani őket. De erre nekem most nincs időm, szóval a nem megoldható problémák az agyam egy hátsó nem használt szegletében végzik. Ebben már profi vagyok.
- Hajrá.
Mondom nem túl lelkesen de tőlem telhetően bíztatóan. Közben meg mosogatok. Nem sokkal később Szöszi is megjelenik. Normális esetben megkérném, hogy tartsa a három lépés távolságot, de vlahogy eszembe sem jut, hogy ő lány... A kérdésére, hogy segíthet-e pedig egy törlőkendőt nyomok a kezébe.
- Törölgess.

-Igen, a kajára gondoltam...-*bólogatok, mert tényleg nem jutott volna eszembe más a szigeten, csak hogy Zin hozzon nekem kaját.
Mások biztos közölnék elment az eszem. Pedig pont hogy előkerült, elég fura körülmények között.
Mosolyt csaltam az arcára, ez büszkeséggel tölt el. Nem hinném, hogy sűrűn osztja a dicséretet meg a mosolyt.
Mondhatnám, irigylem a kitartását, de nem irigykedni kell, hanem utána csinálni.
Ha már elhagytam a biztonságos családi fészket szedjem össze magam.*

-Sokat kell tanulnom még. Le vagyok maradva. De menni fog. Távol vagyok a rossz hatásoktól.
*Elnézek valahova a levegőbe, mintha az otthonomat és azokat szemlélném akiket otthagytam egy normális, új életért. Halványak..."elkoptak" a valóság fényében.*

-Igenis! -*nagy körültekintéssel, talán kicsit eltúlozva törölgetek. Vágyom a dicséretre, mert az övé nem üresen csillogó máz.
Mindent összevetve büszkén akarok visszaemlékezni erre a napra.
A naplómban kiemelt helyen szerepelne, ha rávenném magam a naplóírásra.*

- Legalább tudom, hogy a gólyák élelmeztetésére jó vagyok. Ez is haladás.
Na igen, ha tudná, mennyi levelet kapunk, amiben panaszkondak a szoc.tám, ösztöndíj meg ehhez hasonló dolgok miatt. Pedig ezekben nem is én döntök. Mi csak intézzük őket, és van aki megkapja van aki nem. A szabályokat ehhez nem én állítom fel.
- Tényleg? Miért én jó hatás vagyok? - általában azt mondják rossz hatással vagyok az emberekre, erre ő azt állítja, távol van ettől - Mert akkor nem akarom tudni, hogy éltél eddig...
Tényleg nem. Nem szoktam foglalkozni az emberek múltjával. A jelen a fontos, meg a jövő. Ezeket tudjuk alakítani, a múltat max elfelejteni lehet, ahogy én szoktam... de ez sem megoldás. Néha mondjuk az sem árt, ha tanulunk a hibáinkból. Az okosak viszont mások hibáiból tanulnak. Én általában ebbe a csoportba sorolom magam, bár a main nap erősen megcáfolja ezt.
Szó nélkül kezd törölgetni. Úgy értve, hogy nem kifogásolja, hogy megbízom a feladattal. Valahol még mindig tetszik, hogy így megcsinál mindent, amit mondok. Lehet el fogom hívni a hökbe, lehetne az aszisztensem vagy ilyesmi. Jó lenne ott valaki, aki csak teszi a dolgokat, és nem kérdőjelezi meg az igazamat. De ezzel még várok. Lehet csak azért ilyen, mert megsajnált ma. Ki tudja, ha legközelebb összfutunk, hogy fog viselkedni. Ha viszont akkor is ilyen, egész biztos kezdeményezem majd, hogy lépjen be.
Így hogy törölget, meg persze mert amúgy sem volt túl sok minden, elég hamar végzünk. Amíg ő eltörli az utolsó edényt is, én elpakolom a már száraz dolgokat. Minden tiszta és tökéletesen rendben van. Jól érzem magam. Már amennyire lehet, és már nem is tarthatom itt tovább...
- Azt hiszem, már nem tudlak tovább itt tartani... De talán már nem fojtom magam vízbe, ha eszembe jut a ma délután. Szóval köszi...
Gondolom őszintébbnek tűnne a dolog, ha a szemébe néznék, de nekem ez még nem megy. Inkább a konyhapultot bámulom, és igyekszem nem matatni.
Ha elindul, akkor kikísérem. Mást nem úgysem tehetek.

-Na látod..Érnek még meglepetések. Esetleg szólj valami magas helyen erről. -*vigyorgok, mert az oké, hogy én finomat vacsiztam, de ezt nem kell tudni mindenkinek. Főleg annak aki nem koleszos.*
-Igen, te abszolút jó hatás vagy. Ha nem aggódnék, hogy tönkremész, hívnám a régi "barátokat, meg a nővéremet. Bár az utóbbi rekordsebességgel öli az agysejteket.
*Szegény nővérkém miket mondok itt róla. De igaz. Még nálam is szőkébb, mert büszke arra hogy ostoba.*

-Te egy intelligens ember vagy és valahol a szúrós tüske alatt rendes is. Csak ki kell tudni várni, míg előjössz. Tudnék mesélni, de tudom, hogy véded a privát szférádat, úgyhogy hallgatok.
*Szétnézek még a konyhában, aztán végképp távozóra fogom. Most már tényleg nincs miért maradnom. Ő se tudna mit kitalálni és szerintem nem is kell, hogy ezen tornáztassa az agyát. Ki kell aludnia ezt a szörnyű napot.*
-Ajánlom is, hogy ne csinálj semmi rosszat magadban...Hidd el te vagy a jobb...Egy jó kis alvás csodákra képes.
*Kérdés, tud-e aludni, de nem akarom a témát feszegetni. Az már tényleg belekontárkodás a magánéletbe.
Cipőt húzok, felkapom a táskám.*
-Köszi a vacsorát...Jó éjszakát! Aztán néha adj magadról valami életjel félét.
*Azzal a tudattal megyek ki az ajtón, hogy már most több vagyok mint egy szőke.*