Nem röhög ki. Ennek valahol örülök, és jó pont a szösznek. Nem tudom miért de én mindig úgy gondolom, hogy röhejesen nézek ki ebben a vacakban, és akkor még nem említettem azt, hogy az összes szemüveg közül, amit felpróbáltam ez volt a legjobb. De tényleg. Egyzserűen nem nézek ki jól szemüvegben. Napszemüvegben igen, de ezzel. Na mindegy. A lényeg, hogy nem röhög, nem fűz hozzá semmit, a mosolygást, meg igazán nem tilthatom meg, bár ha tehetném, megtenném.
Türelmesesn vár, amíg rajzolok. Szinte hihetelen. Viszont én is megnyugszom közben. A rajzolás valamennyire megnyugtató, még akkor is, ha ilyen felkavaró dolgokról készül remekmű.
Miután átadom neki a legújabb képregényem, a vonásait figyelem. Ebből elég hamar levonom a következtetést, hogy jó rajz lett. Az arcára szinte minden gondolat kiül, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ezen is túl vagyok, a magam módján elmondtam, ami a lelkemet nyomta.
A szavai nem lepnek meg. Először. Az ahogy becsukja a szemét, és felteszi azt az egy kérdést, amit én is feltettem magamnak ezerszer... Ijesztrő látni, mit váltott ki belőle, az a néhány képsor.
- Mert a HÖK-elnök, úgy döntött nem fektethet több pénzt az egyetem, a satnya játékukba... Megfélemlítésnek szánták, helyre akartak rakni. Mindezt úgy, hogy megaláznak. Ha megvernek, azt egész biztos elmonom mindenkinek. De ezzel nem fogok dicsekedni... Nem annyira hülyék, mint gondoltam.
Az a könnyeddség, amivel ezt elmondom még engem is meglep. Magamhoz veszem a kávémat, ami időközben teljesen kihűlt.
- Brr... Ez így nagyon szar.
Felállok, és a konyhába megyek, hogy megmelegítsem. Nem a legjobb megoldás, de nem akarom kiönteni sem.
- Kérsz valamit?
Kiáltok oda a szöszinek, és most először igazi házigazdaként viselkedem.

*Összefonom a két karomat magam előtt és homlokráncolva figyelem az át, meg átcikázó képeket.
Amikor kinyitom a szemem, úgy érzem egy prédára leső vadállat vagyok és így is érzem magam.
Puszta kézzel fojtom meg ezeket a véglényeket egy nap.*

-Nem hülyék..Primitívek, brutálisak...Leköpni sem érdemes őket.
Persze, hogy a verés nem lett volna elég...De akkor is...
*Nem merek a holnapra gondolni. Lehet, hogy figyelik, hogy beszólnak neki emlékeztetésképp.
Aggódom érte. Ő csak az igazat mondta el, azok meg elbántak vele.
Dühösen fújtatok egyet és felegyenesedem.
Most, hogy túl vagyunk a nehezén valami másra kéne gondolni, másról kéne beszélni. De mi legyen az?*

-Hm? -*fordulok Zin felé, aztán indulnék automatikusan kávét főzni de ő megelőz és még az is eszébe jut, hogy engem is megkínáljon valamivel.
Felbátorodom, hátha ezzel is kizökkentem ebből a tré állapotból.*
-Nekem is jól jönne egy kávé. Meg valami apróság..Sós keksz vagy ilyesmi?

Egész vicces, hogy milyen mérges lesz, pont most, hogy én kezdek megnyugodni. Most a krém is hat, legalábbis nem érzem annyira a vállamat. Persze még fájni fog jó pár napig, de ez már teljesen jól elviselhető.
- Te kérdezted, én válaszoltam. Nem mintha elérnének vele bármit is...
Semmi kedvem most lenyugtatni, és jó lenne ha ő sem idegesítene fel engem, szóval ejteni kéne a témát. Remélem erre ő is rájön. Jah meg azt a rajzot is el kell égetnem, de majd csak a kávé után. Ő is azt kér, és kijön utánam a konyhába. Felteszek egy újabb adagot, és amíg várom, hogy elkészüljenek a kávéink, nekidőlök a konyhapultnak.
- A tűzhely feletti szekrényben kell lennie valami rághatónak.
Válaszolok, de nem mozdulok meg, az én karommal ez most nem tanácsos. Remélhetőleg eléri. Bár nem tudom, mert elég alacsony. Mindegy, ha gondot okoz, majd akkor segítek.
Leveszem a szemüvegem, és két ujjal megmasszírozom az orrnyergem, közben becsukom a szemem. Fáradtnak érzem magam, de nem hiszem, hogy tudnék aludni. Jó is, hogy iszom még egy kávét, legalább ébren maradok még egy darabig és addig is elkerülnek a rémálmok.
Elkészülnek a kávék, én csak a saját bögrémet viszem, nem kockáztatom meg, hogy elejtek egy másikat. A kanapéhoz érve észreveszem, hogy a jegem, teljesen elolvadt, és kezd foltot hagyni a kanapémon.
- Ah, nem hiszem el.
Motyogom mérgesen, és kisietek a konyhába. A jegeszsákot a mosogatóba dobom és előveszek egy száraz rongyot, hogy azzal feltöröljem a kanapémat. Letérdelek, és úgy törölgetek. Visszamegyek a konyhába felveszem a szemüvegemet, és még egyszer ellenőrzöm közelről, hogy rendesen feltöröltem-e a foltot. Aztán elégedetten leülök.
- Na, most hogy engem kibeszéltünk, mondhatnál valami vidámat.
Nézek rá Marilynre és belekortyolok a kávémba.

*Tényleg én kérdeztem, de ha tovább feszegetem a témát, azzal még nem lesz jobb, és nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat.
A konyha mondhatni már ismerős és ha megerőltetem magam, tényleg elérem a rágcsát.
Jólesik a nyújtózás, ez juttatja eszembe, milyen régóta itt vagyok.
Tudom, lassan mennem kéne, de még nem akarok. Biztos akarok lenni benne, hogy Zin nyugodtan fog aludni.
Látom rajta, hogy jólesne neki már az alvás, de a kávé után megint felpörög és annak nem lesz jó vége.
Tányért keresek, ráteszem a rágcsát és a kávéval együtt beviszem.
Odabent már megint fellázadt valami a rend ellen.
A jég. Elolvadt és foltot hagyott a kanapén.
Zin szokásához híven, precízen elbánik vele és mi újra egymás mellett ülünk békességben.*

-Vidámat? -*ráncolom a homlokom és kutatok valami vidám után.
Nincs könnyű dolgom, mert mindenkit más vidít fel.*
-Te vagy az első aki Szöszinek hív, pedig azt hittem ez olyan magától értetődő.
Sok becenevet kaptam, de ezt senki nem mondta...De nekem tetszik. Jobban mint mondjuk a Hercegnő...-*zavartan tekergetni kezdem az ujjamon a gyűrűt, ami szerintem nem is gyűrű, hanem egy kövekkel kirakott korona.
Arra emlékeztet, hogy mennyi emberrel szembeszálltam, hogy ne csak egy burokban élő kislány legyek.*
-Milyenvidám legyen az a vidám? -*hajolok felé kíváncsian, aztán gyorsan visszahúzódom, mert ez is egy...."olyan" dolog. Nem is értem miért vagyok ilyen...Ráfogom a kávéra és kész.*
-Olyan tizenkét éves lehettem és elhatároztam, hogy befestem a hajam. Nem tudom hogy csinláltam, de iszapzöld lett. Rémes volt, de én viccesnek találtam, pukkadoztam a nevetéstől, mialatt anyám azon hőbörgött, hogy lehettem ilyen.

*Túl voltam az első gyerekkori sztorin. A következő az is lehetne, hogy azért kérek pitypangsárga biciklit a bátyámtól, mert kiskoromban is sárga háromkerekűm volt.
A történetet át kell picit szabni, a bátyámat hanyagolni, mert ő nem épp a megfelelő most.
Rágcsálni kezdek egy kekszet és közben Zint nézem és kibukik belőlem egy kérdés.*
-Te milyen gyerek voltál?

Szerencsére ő sem próbál meg rábeszélni, hogy kezdjek el félni és változtassam meg a véleményemet.
Nézem ahogy nyújtózik, és végül eléri a rágcsát. Nem kérdez, megkeresi a tányérokat, és meglep, hogy mennyire gyorsan otthon érzi magát. A legmeglepőbb mégis az, hogy nem érzem zavarónak, hogy önállósítja magát a konyhámban és hozzáért a dolgaimhoz. Lehet a fejemet is bevágtam? Vagy ilyen gyorsan elfogadtam, hogy van egy új barátom. Azt hiszem nem vagyok a régi, kezdek ellágyulni. De ha bárki megkérdezi, ezt a trauma számlájára írom.
Együtt ülünk a kanapén, már majdhogynem meghitt a dolog. Főleg, hogy bár nem megy neki olyan könnyen, de végül beszélni kezd.
- Hát, szerintem a Hercegnő nem illik rád. A hercegnők, okosak, szépek, és mindig kifogástalan a modoruk...
A felsorolás közben pedig rájövök, hogy tulajdonképpen csak az okos nem illik rá, mert ha azt az alkalmat nem számítom, amikor totál kikészítettem, akkor végülis mindig jól viselkedett. És mostanában már mutat jeleket arra is, hogy okos. A végén tényleg kiderül, hogy hercegnő... De nem. Ő Szöszi. És még neki is tetszik. Szóval téma lezárva.
- Vidámvidám.
Milyen vidám? Megforgatom a szemeim. Most tényleg, hogy lehet ilyen hülyét kérdezni. Leveszem a szemüvegem és elteszem a tokjába, miközben tovább mesél. Érdekes lázadási kísérlet, és tényleg vicces.
- Iszapzöld? Istenien festhettél. Van róla képed?
Kérdezősködök nevetve, mert ahogy magam elé képzelem, hát meg kell hagyni, tényleg nagyon poén lehetett.
Aztán az ő kérdésétől megkomolyodom. Egy darabig gondolkozom, de aztán megrántom a vállam - amire felszisszenek, mert a hirtelen mozdulattól ismét belehasít a fájdalom.
- Ahhh... Nem emlékszem..

*A kapcsolatunk épül mint a piramis. Lassan de biztosan
Nem tudom mit kezd a zöldhajas sztorival, meg a kérdésemmel, de komoyan nem tudom mit mesélhetnék hirtelen.
A régi haverokkal elég ha csak elkezd az ember egy sztorit és a többiek már röhögnek. Én is voltam így.
Volt pár felszínes barátom.*

-Szerintem sem vagyok Hercegnő. De így neveztek miután megnyertem a második versenyemet is. Csak szép voltam nem több. De még ez se biztos.
Inkább nem nézem meg a régi felvételeket, bár lehet te jót nevetnél azon a szánalmasan mesterkélt világon.
*Talán én is vele nevetnék. Nem kizárt. Az egész olyan távol van már.*

-Kép? Az kellett volna, hogy címlapsztori legyen. Alig volt egy hetem a következő bemutatóig. Szobafogságot kaptam.
*Erre már muszáj nevetnem, mert eszembe jut, hogy nem tűrtem csendben a büntetést. Tényleg röhejes volt.*

-Nem emlékszel...-*ismétlem olyan hangsúllyal, hogy érezze, tudom, nem mond igazat, de nem erősködöm.
Amikor felszisszen gondolkodás nélkül nyúlok felé és masszírozom meg a vállát.*
-Ha megkapom a bringát, minden sokkal könnyebb lesz...-*sóhajtok fel, mintha csak magamnak mondanám.*
-Felpattanok és megyek az orrom után.

Nahát, egyetért velem, pedig azt hittem, most megint mérges lesz, mert valami olyat mondtam, ami bántó.
- Szép voltál, és most is az vagy. Csak máshogy.
Kibámulok az ablakon inkább, minthogy ránézzek. Ritkán szoktam ilyesmiket mondani az embereknek, valamiért ez nehezebb, mint rosszat mondani, nem tudom miért. De igyekszem őszinte lenni, mert ennyi még megmaradt abból, amire apám nevelt. Ennyi, és nem több. Vagy nem tudom.
- Kár, nem fested be újra? Tök vagány lenne. Teremthetnél új divatot. Mostmár szobafogságot sem kapnál érte.
Ezen még vigyorogni is tudok, és tényleg élvezem ezt a beszélgetést, kár, hogy megint témát váltunk. Az meg hogy nem hisz nekem. Enyhén szarul esik, és magyarázkodni kezdek.
- Tényleg nem emlékszem. Azt hiszem, fájna ha emlékeznék rá...
Igen, egész biztos rossz lenne, felidézni egy olyan pillanatot, amikor boldog családban éltem. Mert az már nincs. Nekem már csak a gondok vannak, és az elvárások, amiket én magam állítottam fel magammal szemben. De persze ő erről nem tud semmit. Ahogy senki más sem tudja, hogy 14 éves koromóta nincs gyerekkorom, se gyerekszobám, de még csak szabadpercem sem. Amióta ide járok az egyetemre némileg javult a helyzet, de ez csak sokkal több aggódást hoz, hiszen nem tudom, mi van anyámmal.
Elveszem a kezét a vállamról. Mert a nyomkodás nem éppen tűnik jó ötletnek. Valamiért végigsimítok a kézfején, mielőtt elengedem. Aztán, a biciklire terelem a témát.
- Milyen biciklid lesz? És hova fog vinni az orrod?
A második kérdésnél én hajolok közelebb, úgy mint ő tette pár perccel ezelőtt. Azt hiszem teszteljük egymást, ki bírja tovább? Remélem én. Aztán visszadőlök, és felhúzom a bal lábam a kanapéra, hogy kényelmesebben elhelyezkedjem.

*Azt hiszem a szívroham fog elvinni, rövid időn belül.
Először csak zavartan nézek aztán valószínű, hogy elpirulok, a szívem veszett táncba kezd.
Még akkor is arra a mondatra gondolok..."Szép voltál, és most is az vagy. Csak máshogy."
Ezt nem hnném el akárkinek. De úgy érzem, Zin komolyan mondta.
Még akkor is ez a mondat ismétlődik a fejemben amikor a hajfestésről esik szó.*

-De ha zöld lesz a hajam, már nem hívhatsz Szöszinek...Talán Zöldinek, de az nem olyan kedves.
*Az, hogy megmassziroztam a vállát, talán elterelő mozdulat volt, csak már én sem tudom mit csinálok. Szerintem ő se. Végigsimitja a kezem és én megremegek. Kezdek félni.*
-Nem akarom, hogy olyasmiről beszélj ami fáj...-*mondom halkan.
Nem tudom, hogy mi lesz a mai nap vége, lesz-e folytatása, és ha igen, akkor mi?*
-Sárga...Sárga biciklim lesz, olyan mint egy napraforgó...és...
*Nem tudom folytatni, mert közel hajol hozzám..Oly közel, hogy akár meg is csókolhatna.*
~Hova gondolsz? Az nem lehet! Felejtsd el!~*próbálom fegyelmezni magam és jobb megoldás hijján szégyellősen lehajtom a fejem.*
-Nem tudhatom hova visz az orrom...Az ilyesmit nem lehet megtervezni...Akkor oda a meglepetés...-*mondom még mindig lehajtott fejjel.
Alaposan össze vagyok zavarodva...Félek is, meg kíváncsi is vagyok.*

Visszapillantok rá, mert nagyon csönben van. Egész pirosnak látszik, de nem teszem szóvá, mert akkor csak még pirosabb lesz, ezt már ismerem. Inkább témát váltok. A zöld haj, ilyen szempontból nagyon hatásos, mert legalább válaszol rá.
- Szerintem a Zöld tök jó név. //User szerint is, szegény Lillát mindig Zöldnek csúfoltuk. Miért lila? Miért nem zöld : D//
- Egyébként ne aggódj, a szőkeséget nem a hajad színe határozza meg.
Ezt most lehet nem kellett volna ilyen vidáman kijelentenem, de azt hiszem kezdek megnyugodni, és a kávé is használ. Szét nézek, hogy hol az a füzet, amibe az előbb rajzoltam. De nem látom. A szöszi biztos letette valahova.
Kicsit azért szórakozott vagyok, de ez szerintem csak átmeneti. A sokk utóhatása, vagy hogy szokták ezt mondani. Mindegy. Elengedem a kezét, és majdnem megint megrántom a vállam, de végre időben kapcsolok.
- Áh, ne aggódj, tényleg nem emlékszem rá.
A gyerekkorom emlékeit az agyam egy olyan részlegébe száműztem, amit nappal nem használok. Álmodni rengeteget szoktam róla, de nem tudom, hogy a valóságot élem-e át újra, vagy kitalálom őket. A baj pedig az, hogy nincs senki, aki megmondhatná a különbséget, hisz anyám, még ennél is sokkal elvarázsoltabban él.
Ahogy a bicikliről beszél azt hiszem zavarban, mert makok, és ilyet eddig nem csinált. Azért is hajolok közelebb, hogy ellenőrizzem, és akkor még jobban elakad.
Oh. Te. Jó. Ég.
Én hoznám ennyire zavarba? Ez vicces, hízelgő és idegesítő egyszerre, nem tudom melyik érzésnek adjam át magam. Inkább kávét iszom, aztán úgy döntök a biciklis témát egyelőre hagyom a francba.
- Hova tetted a füzetem?
Kérdezem ismét körbe pislogva. Biztos majd kiszúrja a szemem, de akkor sem látom. Pedig el kell égetnem azt a lapot, mert többet látni sem akarom. És ha elégetem, azzal talán meg nem történté tehetem ezt is, mint a gyerekkoromat.

-No és milyen zöld? -*kapom fel a fejem* -Fű, mocsár, gyík?
*Nem, nem akarok Zöld lenni, főleg úgy,hogy közben Szöszi a becenevem.
Mert Zin szerint a szőkeség nemcsak hajszín kérdése.
Viszont milyen már egy Szöszi aki Zöld.
//Kétéves gyereknek az anyuka: Barna gyere! Én: Kék, menj, hiv anyád!//
Bólintok és hümmentek..Nem forszírozzuk a gyerekkort.
A barátságunk még annyira friss, hogy azért is hálásnak kell lennem, amit eddig elmondott nekem. Hogy megosztotta velem azt a rémes esetet.
A hajtéma segíségével sikeresen leküzdöttem a zavaromat és az arcpirító gondolatokat.*
~Barátok vagyunk, semmit több!~*szögezem le magamban, a további gondolatokat megelőzendő.*
-Itt a füzet. -*húzom elő a hátam mögül. Fogalmam sincs, hogy került oda, talán tudatalatt rejtettem el Zin szeme elől.
De ez kevés. Teljesen meg kell szabadulni tőle.
Én is iszom a kávémat és bedobok némi rágcsát. Határozottan jó hatása van.*
-Azt hiszem a nehezén túl vagy. Kibeszélted magadból, most semmísitsd meg.
*Biztos hülyén hangzik de hálás vagyok amiért elmondta nekem, s egyszersmind büszke rá, mert tudott róla beszélni, még ha elég sajátos módon is.*

- Fű.
Amúgy meg tök lényegtelen, de a mocsárnak gusztustalan színe van, ha meg gyíkzöld lenne, akkor inkább gyíknak kéne hívni. A fű az egy jó dolog. Tehát a fűzöld is az... ebben pedig semmi logika nincs.
Azt hiszem elvesztettem az idegesítésre való képességemet. Még csak meg sem rezzen, amikor kifejtem a szőkeséggel kapcsolatos nézeteimet. Csak nem immunis lett rám? Bár az csak jó. Mert akkor nem fog megsértődni, és elmenekülni mellőlem. Határozottan barátságos dolog. A téma ejtések is jó döntésnek bizonyulnak. Neki elmúlik a zavara, én meg nem kezdek el olyan dolgokon rágódni, amikre nem emlékszem.
A füzetem is előkerül, a háta mögül. Ez megmagyarázza, miért nem láttam sehol sem. Nem is értem, hogy nem jutott előbb eszembe, hogy ott lehet. Nem mintha az változtatott volna a dolgokon...
- Már gondolat olvasó is vagy?
Kérdezem, ahogy átadja a füzetet és azt mondja semmisítem meg, hiszen pont ezt terveztem tenni. Felállok és a tűzhelyhez sétálok. Kitépem a lapot, amire rajzoltam, aztán meggyújtom a legkisebb égőt. Egy utolsó pillantást vetek a rajzomra. Ha nem az lenne rajta ami, azt mondanám jó lett. Így azonban nem bánom, hogy a tűz martalékává válik.
Egy darabig nézem, ahogy ég a papír, amit a kezemben tartok. Még az is felmerül bennem, hogy milyen jó lenne, ha a lappal együtt a srácok is elégnének. A gondolattól még mosolyogni is tudok, aztán belekell dobnom a papírt a mosogatóba, mert túl közel érnek a lángok a kezemhez.
- Volt, nincs.
Állapítom meg a tényt, és elzárom a gázt. Aztán visszamegyek a nappaliba és a szöszihez fordulok.
- És most?

-Fű...Jó választás. Annak legalább szép a színe. Itt is meg otthon is.
A másik kettő meg ronda.
*Szerencse, hogy a salátazöld kimaradt, így is jegelhetem a témát valami jelmezbálra.
Feltűnik hogy kezdük összeszokni, avagy megszokni egymást.
Örülök, mert tényleg szeretném, ha jó barátok lennénk.
Ez is milyen hülyén hangzik, jó hogy nem mondom el neki.*

-Hááát...az összetépjük és lehúzzuk a vécén, vagy a hídon szélnek eresztjük mint a konfettit....Esetleg végignézzük ahogy elég, nagyon megnyugtató tud lenni.
Csináltam már ilyet és tényleg jobb lett utána.

*Zin biztosra megy, elégeti. Én is végignézem a "ceremóniát" és valahogy könnyebb a szívem.
Remélem, Zin is megnyugszik.*

-Most? -*pislogok értetlenül, amikor visszatelepszem a kanapére. Valahogy olyan jó itt ülni.
Nem kell nagyon erőltetni az agyam, hogy rájöjjek, mennem kéne.
Ennél többet nem tehetek érte és talán most magányra vágyik.
Az órámra pillantok..Fél öt felé jár. Szépen elszaladt az idő...Illene távoznom.*
-Szükséged van még valamire? Mert akkor én...megyek...-*mondom tétován.*

Ez most azt jelenti, hogy honvágya van? Inkább nem kérdezek rá. Majd egy másik alkalommal. Nem terhelhetem le rögtön mindenfélével. Csak szép sorjában. Most egyébként is az én lelkivilágomat kaparjuk össze, nem tudok még az övével is foglalkozni.
Persze ő megint valami olyat mond, ami egész érdekes is lehetne, egy másik szituációban. Vajon mi mindentől szabadult meg eddig, a felsorolt módszerek valamelyikével?
- Égnie kell.
Jelentem ki határozottan, és nem is várok tovább egy percet sem. Velem jön ő is, és végig nézi, ahogy életem legrosszabb napjának pillanatai a semmibe vesznek. Valamivel én is jobban érzem magam, de hiába volt-nincs, bennem még mindig ott van a dolog, ha nem is annyira rossz már. De biztos sok álmatlan éjszakám lesz még miatta.
Visszamegyünk a kanapéra, aztán az órájára néz. Tényleg, mennyi lehet az idő? A hi-fi kijelzőjére nézek, hogy megtudjam. Hogy szükségem van-e valamire? Ha azt mondom, hogy igen, kell hogy fogja a kezem, amíg alszom, és esti mesét is szeretnék, akkor tuti hülyének néz, pedig megfordul a fejemben.
- Én... izé... azt hiszem igazad van. Visszatalálsz?
Egy kicsit megint vesztett a hangom a határozottságából, de nem tarthatom itt örökké... Fel is állok, és kikisérem az ajtóhoz.
Csak, talán, még egy kicsit.
Pánik közben egy dolog jut eszembe.
- De még meg sem köszöntem.
Ennyit arról, hogy hagyom elmenni. Szánalmas vagyok, erre biztos rájön majd ő is.
- Ebédeltél már?
Ez egy hülye kérdés, biztos evett, csak én hagytam ki az étkezést, mert a focis megbeszélés utánra terveztem, de persze nem jött össze.
- Akarom mondani, mit szólnál egy vacsorához?
Pedig már egészen nyugodtnak képzeltem magam, most viszont képtelen vagyok beismerni, hogy a nyugalmam addig tart, amíg van, ami eltereli a figyelmemet. A vacsorához még túl korán van. De ha ezen múlik, valami olyat főzök, aminek kell 1,5 óra. Hatkor már normális a vacsora.

*Egész könnyen sikerült eljutnom odáig, hogy mennem kéne.
Tényleg nem tudom, mi az amihez kellhetnék még.
Az ajtóig eljutunk és én lassan szedelődzködöm.*
-Persze, visszatalálok. Nem ügy. -*biztosítom róla, miközben a táskám zsebéből előkotrok egy hajgumit, hogy összefogjam a hajam.*
-Igazán nincs mit. Örülök, hogy tudtam segíteni.

*Elcsépeltnek tűnhet, amit mondok, de tényleg így gondolom.
Nem biztos, hogy sokan megtették volna amit én, ha az első találkozást vesszük alapul. De én nem vagyok sem a sok, sem a más. Én én vgyok és örülök, hogy tehettem valamit érte.*

-Ebéd? -*nézek rá csodálkozva. Valami dereng, hogy ettem valmit ebéd címszó alatt, de nem tudnám megmondani mi volt az. Hol van az már.
Vacsora? -* újabb csodálkozás. Zin már olyan, mint egy kétségbeesett fuldokló.*
~Mit akar ebből kihozni?~
-A vacsora még egy kicsit korai lenne, nem?
*Nézem őt, halványan elmosolyodom és azon tűnődöm, adjak-e neki egy búcsúpuszit és hagyjam itt az ajtónál szerencsétlenkedni, vagy találjam ki mit akar.
Harmadik verziót találtam. Óvatosan rákérdeztem.
-Hová akarsz kilyukadni? Ha gondolod le is írhatod.
*Gyorsan kutatni kezdek a táskámban, majd egy kis jegyzetfüzetet és tollat adok neki.*
-Csak nyugodtan...Mintha itt sem lennék.

Bólogatok rendesen, ha visszatalál akkor jó, de én nem akarom, hogy elmenjen. Vagyis nem konkrétan az ő személye az, ami nélkül nem lennék meg, de akkor is.
- Aha...
Nincs mit? Jó hát akkor mást kell kitalánom. Bezzeg ha valaki más lett volna itt, már sorolná, hogy hogy háláljam meg. Mindegy. A kaja dolgot nem érti, bár az ebédet én sem érteném, de hogy a vacsorás kérdésemmel mi baja? Lehet randinak hangzott? Akkor érthető a dolog.
Egyébként nem tudom miért állok még mindig mozdulatalnul, egyszerűen csak meg kéne fogni a karját és visszarángatni, de ő tollat, meg papírt akar rámtukmálni. Felnézek, mert most jövök rá, hogy eddig a földet bámultam, és megkeresem a szemét.
- Te tényleg szőke vagy... Azt próbáltam elmagyarázni, hogy hálám jeléül vendégem vagy vacsorára.
Nah, csak kinyögtem és csak annyi kellett, hogy újra emlékeztessem magam, hogy tök szőke. Közben meg eszembe jut, egy másik dolog is: nem biztos, hogy tudok szeletelni a fájós karommal.
- A rossz hír az, hogy nem tudom mennyire menne a dolog a karommal... - bár a rajzolás ment, de ő ezt már biztos elfelejtette - szóval kéne valaki, aki segít.
Végre nem pánikolok. Biztos vagyok benne, hogy marad, és ettől magabiztos leszek. Biztos mindenki hasonlóan viselkedne a helyembe. El is indulok vissza a nappaliba, és csak úgy félválról kérdezem meg.
- Mit szeretnél enni?

*Na...Csak egy papír és egy toll kellett hozzá, hogy ismét a régi megszokott Zin legyen. Még le is szőkézett. Határozottan javul.
A vacsorameghívás tényleg meglepő, mert tényleg nem vártam semmit, viszonzásul, esetleg egy szimpla köszönetet.
Igy azonban, hogy segítenem kell mindjárt más.
Közösen összetündérkedünk valamit.
Visszapakolom a holmimat és követem.*

-Nem hagylak itt pont a vacsorakészítésnél.
*Igazság szerint nagyon tetszik az ötlet, mert eddigi életemben még "rendes" vagcsorameghívást sem kaptam, nemhogy ilyet.*
Kíváncsi vagyok, a főzés terén is szőke vagyok-e?
Zin szerint biztos *

-Szerintem nézzünk szét mit tartasz itthon és akkor már ki tudjuk találni mit is főzzünk.
Ez az igazi kihívás, nemde?
*Megigazítottam ha hajam és amolyan kontyfélét alkottam a fejemen.
Főzéshez így a legjobb, megszelidíteni a szőke loboncomat.
Tudtam, hogy Zin egy meglepő figura de a főzést valahogy nem néztem ki belőle eddig.
Pedig ha abból indulok ki, hogy én nem vagyok egy főzőcskézős, attól ő még kalssz dolgokat tud összehozni, még akkor is ha egy szőke a segédje.*

Ha virágnyelven nem is beszél, azért a kijelentéseket még megérti. Helyes, mert még nem tettem magam túl a délutánon. Sokkal jobban vagyok, de nem tökéletesen. Ráadásul zuhanyozni is kéne, csakhogy jobban érezzem magam, viszont azt nem most fogok.
Örülök, hogy nem hagy itt. Még akkor is ha tudtam, hogy a "nem tudok a karommal alkotni" szöveg beválik, azért féltem, hogy azt mondja, valami elnapolhatatlan fontos dolga van és csak most jutott eszébe. Átlátszó szöveg lett volna, de mondhatta volna. Nem tette, és ezért ismét hálás vagyok neki.
A kérdésemre adott válaszától megdöbbenek. Megállok és hátrafordulok, ezt nem mondhatta komolyan.
- Ha tippelnem kéne azt mondanám 50 különböző ételt lehet abból készíteni, amit itthon tartok, szóval mondd meg, hogy mit szeretnél enni.
Lehet túlzok, de amint benéz majd a hütőszekrénybe rájön, hogy nem az a kihívás, hogy mit lehet belőle megfőzni, hanem hogy mit főzzünk meg belőle. Természetesen a hütőmben is pont olyan rend van, mint a lakás több részén. Ha valamit használok, és visszateszem, akkor még fel is címkézem, hogy két-három nap után is tudjam, mit tettem el. A hűtőn kivül az egyik szekrény is tele van mindenféle dobozzal és tasakkal, azokkal az élelmiszerekkel, amiket nem kell hidegen tartani, és persze van egy fiók a fűszereknek is.
Tovább indulok, és kinyitom neki a hütőt, közben pedig a konyhapultnak dőlök.
- Na, mi legyen?
Kérdezem meg, és valamiért türelmetlen vagyok.
- Tudsz egyáltalán főzni?

*Az állam sokadszor koppan a földön.
Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fel van készülve egy főzésre.
Azt, hogy mindenhol rend van nála, már kezdem megszokni. Igaz, nem úgy közlekedem a lakásban mintha otthon, vagy a koleszban lennék.*

-Ha nem a saját szememmel látnám, el se hinném. Ezekből tényleg csodás vacsorát lehet csinálni.
*Nem térek magamhoz és ráadásul még szégyellem is magam.
A rend, a teli hűtő....és ezt ő mind egyedül.
Kezdem úgy érezni, hogy csak egy kolonc vagyok a világ nyakán.
Zin a jég hátán is megélne, mialatt én éhendöglenék egy luxuslakás teli hűtője mellett.*

-Nem..nem tudok főzni. Legalábbis olyan jól mint te biztos nem.
*Nem lepne meg ha képen csapna. Hozzá képest analfabéta vagyok. Úgy érzem, előről kéne kezdenem az életet, amire ő tanítana.*
-Csirke... jól megfűszerezve, párolt zöldségekkel...-*szólalok meg végre, mert ilyesmit már rég ettem.
Talán ebben még érdemi segítséget is tudok nyújtani.*
-Esetleg még valami szószfélét is összedobhatunk hozzá.
Nem merek ránézni Zinre. Inkább egy dobozzal szemezek, amiben nem tudom mi van.*

Nekem tök normális, hogy minden van a hűtőben, de azok alapján, amit a többiektől szoktam hallani, nyilván nem ez a megszokott. Talán ezért van az is, hogy Marilyn annyira meglepődik. A csodás vacsra azért nem teljesen igaz, én átlagosnak mondanám, bár attól is függ ki, mihez szokott. Valószínűleg a szöszi, az egyetem kezdete óta nem evett olyat, ami nem gyorsétteremből, vagy mirelit csomagból származik. Én viszont semmi ilyet nem eszem, nem is értem, hogy képesek mások olyan vackokat megenni. Szóval mindig rendesen bevásárolok, és főzök magamnak valami ehetőt. S mivel sosem tudni, éppen mihez lesz kedvem, kell hogy legyen mindenből a hütőben.
A megjegyzésre csak szemforgatással reagálok, majd meglátjuk mennyire lesz csodás. Nekem jelenleg az is elég, ha nem halok meg tőle.
Az, hogy nem tud főzni már meg sem lep.
- Gondolhattam volna... elvégre a szépségkirálynőknek elég ha szépek...
Nem bántásból, csak úgy mellékesen. De ezt már ő is tudja. Aztán végre mond valami értelmeset, én pedig bólintok.
- Jó akkor két adag bazsalikomos csirkemell rendel...
Tudom, hogy nem pont ezt mondta, de maradt egy kis bazsalikom tegnapról, és az amúgy is csak frissen jó. Gyorsan kiveszem a csirkemelleket, brokkolit, karfiolt, répát, bazsalikomot.
- Szeretnél bele más zöldséget is?
Fordulok a szöszihez, és ha mond még valamit akkor azt előkészítem. Az egyik fiókból vágódeszkát, egy másikból kést kerítek.
- A bazsalikomot aprítsd fel először.
Mondom könnyedén, aztán eszembe jut, hogy a vajat nem vettem ki az előbb, így ezt most pótolom. A szekrényből előkerül még az olívaolaj, bors, meg mindenfélr más fűszerek, és két serpenyőt is előveszek, hogy majd abban süssük-pároljuk meg a dogokat.

*A maflást megúsztam, de látom rajta a rosszallást, amolyan "persze, hiszen szőke vagy" arckifejezést.
Igaza van. Szőke vagyok és fogalmam sincs a vacsorafőzésről.
Én csak ettem, de csak azt és annyit amennyi engedélyezve volt.
Egy eleven műalkotás voltam.*
~Pedig milyen kicsin múlott...~*mélázgatok, aztán visszafogom magam. Még gondolni sem szeretek a riválisomra, aki "szerencsére" kiesett.
Hiába, a Sors néha szemét tud lenni.*
-Igen..Mi csak szépek vagyunk napi 24 órában. De most már másképp lesz. Nem akarok szép lenni. Semmit nem ér, sőt inkább zavaró.

*Legszívesebben, kértem volna egy ollót és ott helyben, levágom a hajam, hogy aztán a maradékot befessem feketére, kékre, netán zöldre...
De mégsem tettem meg, kezet mostam és megnéztem a zöldségeket amit kirakott.*
-Szerintem ennyi megfelel.
*Kicsit még mindig a csodálkozás mámorában voltam /szőke vagyok na!/
úgyhogy időben jött az első feladat, az aprítás.
Anyám eszét vesztené, ha megtudná, hogy kisebbik lánykája épp egy konyhában segít vacsorát főzni valakinek.*
Arra már nem is merek gondolni, hogy mi történne, ha tudnák, hogy akinek segítek, az egy srác...egy hímnemű egyed.
Valószínű, a Kingsley família teljes létszámban vágtatna ide és órákig tömnék a fejemet a szokásos hülyeségeikkel.
Hmmm.....Kicsit azért belegondoltam és kuncogtam egyet.*

- Nem zavar az senkit, csak te vagy még mindig tök hülye hozzá.
Válaszolok szórakozottan, mert jobban leköt a tudat, hogy megúsztam és nem vagyok egyedül, mint az, hogy odafigyeljek mit mondok. A gondolat persze nem rossz. A tökéletes nő, szép, okos, ügyes és persze főz, mos, takarít. Tehát a széppel nincs baj, csak akkor, ha mellé nincs meg a többi dolog. Nyilván így kéne neki elmagyaráznom, ahhoz hogy megértse, de ehhez nekem nincs türelmem.
Egy pillanatig abban is kételkedem, hogy a zöldségeket ismeri-e, de végül nem szólok semmit, nekem is elég ennyi, túlzásokba sem kell esni.
Kiadom neki az utasítást, hogy a bazsalikomot készítse elő, amíg én előveszek még pár dolgot. A kés a kezében mozogni kezd, remélem tudja, hogy kell csinálni, mert a levelek nélkül oda a vacsora. Amikor visszafordulok, akkor hallom meg a kuncogást, amit persze, nem lehet szó nélkül hagyni.
- Ennyire élvezed a dolgot? Mert akkor jöhetsz máskor is...
Igazán nem bánnám, ha meg kéne tanítanom neki pár dolgot, hogy utána soha többet ne kelljen nekem ezzel foglalkozni. Nem mintha gondom lenne a főzéssel, de az időt, amit erre fordítok sokszor hasznosabban is el tudnám tölteni.
Vetek egy pillantást a bazsalikomokra, és mivel még nem látok hibát a dologban, hagyom, hogy befejezze. Közben pedig besózom-borsozom a csirkemelleket, és ha elkészült a bazsalikommal is, akkor azt egy tányérra teszem és megforgatom abban is a húst.
- Mosd meg a zöldségeket.
Adom ki az újabb utasítást, s az egyik serpenyőbe olajat meg vajat öntök, és begyújtom az egyik égőt, hogy elkezdhessem sütni a húst.

-Másokat nemigen zavar a kinézetem...engem zavar.
De mindegy. Direkt nem fejelek tüskebokorba.
*Zin valószínűleg jobban értékelné, ha kevésbé szép, de okosabb lennék.*
-Kéne bele zöldborsó is. -*jegyzem meg a zöldségekre pillantva. Hogy is felejthettem ki
Közben szépen felaprítottam a bazsalikomot. Annyira mégsem vagyok elveszve, hogy ez gondot jelentsen.*

-Megengednéd, hogy mást is csináljak a kávéfőzésen kívül? -*néztem rá megjátszott csodálkozással. Egyébként örömmel segítenék neki. Csak a javamra válik amit tanulok tőle.*
-Tudod, belegondoltam, mi lenne ha a családom látná ezt a konyhai jelenetet. Azt hiszem mesélek nekik majd. Szeretném látni azt a döbbent arcukat.
Csak el ne nevessem magam közben...-*már most is nevetek rajtuk, úgyhogy nehéz lesz élőben mesélni nekik.*

*Önállósítom magam, ha már felvetette, hogy máskor is jöhetek, akkor már kell mindenért szólnom neki.
Szűrőt kerítek , alaposan megmosom a zöldségeket és közben figyelem ő mit csinál.*

//Mi ez a félmeztelen kép? Hergelni akarsz? //

- Téged is csak azért, mert nem tudod kezelni.
Én például bizotsan tudom magamról, hogy ha érdekelne a dolog, bármelyik lányt megkaphatnám. Éppenséggel csak baromira nem foglalkozom ezzel. Valószínűleg ez sugárzik is belőlem, mert a nagy többség, hála a jó égnek elkerül. Vannak kirívó esetek, de azokkal sem foglalkozom. Idővel Marilyn is megtanulja majd, hogy viselkedjen a külseje mellé, és akkor meg sem fog fordulni a fejében, olyan baromság, hogy rondának kéne lennie. Senki sem akarhat ronda lenni...
- Zöldborsó?
Kérdezek vissza, de már nyitom is a mélyhűtőt. Azt csak fagyasztottat tartok, de jó lesz. Önkínzó vagyok, és mielőtt odaadnám neki a zacskót, még hozzányomom a rossz vállamhoz a tasakot. Felszisszenek, mert persze rohadtul hideg, de egy pillanat múlva egész kellemesnek tűnik már...
- Tessék.
Teszem végül a pultra a csomagot, aztán a fiókból kikapok még két fémpálcikát, hogy majd meg tudjam forgatni a húst.
- Ha jól csinálod miért ne?
Nem vagyok teljesen megkattanva, feleslegesen sosem dolgoznék, és ha van valaki, aki az igényeimnek megfelelően hajt végre valamit, simán átengedem neki, a dolgot. Biztos van, aki azt mondja kihasználom az embereket, de tudni kell, hogy soha nem kényszerítenék rá senkire sem semmit. Nyugodtan mondhat nemet, nem fogom győzködni.
A kuncogásra adott magyarázat hallatán felhúzom a szemöldököm.
- Olyan hihetelen, hogy betetted a lábad egy konyhába?
Mert ha igen akkor kezdek félni, hogy gondot fog neki okozni mondjuk a brokkoli... de eddig nem tűnt reménytelennek. Igyekszem nem tudomást venni róla, hogy milyen hamar elkezd otthonosan mozogni. Vajon hogy találta meg ilyen hamar a szűrőt? Igaz, hogy szerintem a leglogikusabb helyen tartom, de anyám ha nagy ritkán meglátogat órákig keresi a dolgokat. Mindegy. Ez még jó is, úgyis csak idegesítene, ha mindent magyaráznom kéne.
Megforgatom a húsokat, aztán a másik serpenyőbe is teszek egy kis vajat, hogy mire elkészül a zöldségekkel megolvadjon.

// Ó, ez szerintem kevés a hergeléshez //

*Igaza van. Csak kezelni kell az egészet, csak nekem nem megy még olyan könnyen.
Négyéves korom óta csinálom és talán volt olyan időszak amikor tetszett is.
Elvégre minden kislány hercegnő akar lenni.
Előkerül a fagyasztott zöldborsó is, de előbb Zin vállán köt ki a tasak.
Már egészen elfelejtettem, hogy fáj a válla.*
-Igyekszem jól csinálni, mert tényleg élvezem. Annyira más. Neked persze magától értetődik, de nekem felér egy kalandtúrával.
*Nagy odafigyeléssel foglalkozom a zöldségekkel és elönt némi büszkeség.
Lám, jó vagyok másra is nem csak arra, hogy öltöztessenek, fésüljenek, mint egy babát én meg mosolyogjak gépiesen.*

-Marilyn Kingsleynek nincs keresnivalója a konyhában. Ő egy hercegnő, egy szépség, egy törékeny porcelán....-*mondtam nyafogós hangon, majd a saját hangomon folytattam.*
-Apróbb dolgokat megcsinálhattam, de a krumplihámozás, vagy a hússütés kimaradt az életemből, hogy a többiről ne is szóljak. Egy tisztességes ebédet nem tudok összehozni egyedül.
*Elkeserítő volt visszagondolni, hogy konyhában leginkább csak ülhettem a kisasztalnál és onnan figyelhettem a szakácsnőt.
Ha a szüleim nem voltak otthon segíthettem neki egy kicsit...
Nem, nem gondolok erre inkább a zöldségekkel foglalkozom és közben arra gondolok, hogy veszem a bátorságot és megmondom a szüleimnek, hálás vagyok Zinnek azért, hogy megtanít arra, amit nekik kellett volna.*

//Nekem igen, de Zinnek elég lenne, hogy elszaladjon xD//

- Na, ne aggódj, nekem sem ment mindig. De muszáj volt megtanulni, mert nem tudnék műkaján élni.
Kalandtúra? Hm. Talán nekem is így kellett volna anno hozzáállnom. Nekem muszáj dolog volt ez is, mint minden más. Mert mindennek úgy kellett kinéznie, mintha rendben mennének a dolgok. Nem akartam anyát elveszíteni, és nevelőszülőkhöz kerülni...
Nagyon vicces, ahogy utánozni kezd valakit, aki mindent megtiltott neki. Ettől még nekem is nevetni támad kedvem, persze elfojtom a dolgot, így csak kuncogás lesz belőle, meg egy mosoly az arcomon.
- Még szép, mi lett volna ha megvágod vagy megégeted magad? Valahol érthető. Bár az életre nem készít fel.
Balkézzel nem megy olyan jól a pálcika fogás, mint szeretném. De kisebb nehézségek árán sikerül megfordítanom a húst. Persze még többször meg kell majd ismételnem ezt a folyamatot, Szeritnem bele fogok jönni ebbe is.
- Hogy állsz a zöldségekkel?
Nézek át hozzá, aztán a serpenyőmre, amiben már szépen elolvadt a vaj. Pont jó, hogy beletegyük a kis répakockákat... A többi zöldséget csak kicsit később tesszük bele, mert a répának több idő kell, hogy megpuholjon.
- Amúgy, ha egyedül nem tudsz főzni, akkor mit szoktál enni?
Kapcsolok kicsit későn. Eddig tartott míg eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Nem hiszem, hogy junkfoodon él. Azt sem néznék jó szemmel a szülei, bár ki tudja, lehet éppen lázad ellenük, és elhízásra törekszik.