*Az idegességtől semmi sem megy olyan gyorsan mint szeretném.
Még egy cipő felvétele is komoly erőfeszítést igényel.
Már nem sírok, hiszen kiadtam a mérgem, elmondtam mire számíthat a továbbiakban.
Nem akarok mást csak visszamenni a szobámba és elfelejteni mindazt ami kinn van.*

-Engedj...-*tovább nem jutok mert Zin beszélni kezd. Nem ordítani, hanem beszélni, szép halkan. Amit mond attól végigfut a hátamon a hideg.*

*Annyira abszurd, annyira kegyetlen amit csináltak vele. Tudom, hogy létezik ilyen, de nem gondoltam hogy valaha is ennyire közel kerülök a történtekhez.
Nem tudok megszólalni. A lábam úgy reszket, hogy kész csoda, hogy volt erőm visszamenni a szobába.*
-Úristen...-*suttogom magam elé, aztán Zin felé fordulok.* -Bocsáss, meg kérlek...Ez nekem tényleg meg sem fordult a fejemben.
Itt maradok, ha ezzel segíhetek...Tényleg...
*Bátorítóan megszorítom a kezét. Szeretném, ha tudná, ha érezné, hogy nemcsak egy buta szőke vagyok.
Ott a kanapén ülve változott meg bennem valami. Azt hiszem, most szabadultam ki a burokból, ahol eddig voltam és találkoztam a valósággal, annak is a legmocskosabb oldalával.*

*Igaza van, tényleg szőke vagyok.
Ráadásul nekem mindig mindenből a legjobb jutott, úgyhogy most elég rosszul érint ha szembesülök az élet árnyas oldalával.
Lehet, mégis Zin az aki a legjobbat teszi velem, amikor olyan lekezelően bánik velem.*
-Igen..Szőke vagyok...-*mosolyodom el.* -Te meg folyton ezzel a szőkével akadsz össze. A sors nem képes egy értelmesebb embert az utadba küldeni.

*Felkelek és újfent eltűnök a konyhában kávét főzni. Amíg elkészül feltörlöm a vizet is a földről. Tudom, hogy Zin lakásának tökéletesnek kell lennie.
Visszatérek a szobába, Zin a jég alatt várja az enyhülést.*
-Meghoztam az újabb adag életmentő folyadékot.-*leülök és egy darabig csak nézem, aztán belekezdek a mesébe, mit is csinálok egész nap.
Nem lesz hosszú mese.*
-Nos, amikor épp nem vagy a közelemben, akkor órákra járok, tanulok, jegyzeteket készítek és a könyvtárba is eljárok.
Néha eszembe jutsz, hogy végeredményben nem is vagy te olyan...tenyérbemászó.
Ha eszembe jut az első találkozásunk és a szócsatáink már jókat derülök rajta.
A szülői telefonok után például direkt hasznos visszagondolni.
Még mindig abban ringatják magukat, hogy hazamegyek...De addig is ellenőriznek. Kivel barátkozom, hova járok szórakozni...Na meg ugye a fiúk...

*Nevetve rázom meg a fejem, de ez a nevetés inkább gúnyos mint vidám.*
-Előre aggódom, mi lesz ha összejövök valakivel. Úgy fognak bánni vele, mint egy csapat inkvizitor.
De egyelőre még barátaim sincsenek, nemhogy pasim.
*Vállat vonok*
-Történelmet írok...A szöszi, aki nem kellett a fiúknak és magányos volt az egyetemen...Wááá...Ez szánalmas....Felejtsd el! -*sunyitok Zinre.*
-Végülis nem pasizni jöttem az egyetemre.
-Jó még az a jég, vagy már csak víz?-*váltok témát, mert nem hiszem, hogy pont a siralmas pasiügyeimet kéne tárgyalnom Zinnel.
Kettőnk közül nem nekem a rosszabb, nem engem kell sajnálni.*

*Örülök, hogy végre akad valaki, aki megérti, hogy én tanulni jöttem az egyetemre.
A kávé ízlik neki, ez jó jel, bár a kávéfőzés még egy szőkének is könnyű.
Egyébként meg szívesen csinálom. Ez a legkevesebb amit tehetek érte.*

-Klasszikus kommunikáció, fotográfia...-*válaszolom egyszuszra a kérdésre.*
No és te? -*A kérdésem olyan automatikusan vágódott ki, de végülis jó, mert semmit nem tudok Zinről, azon kívül, hogy kávéfüggő és szereti a rendet maga körül.
Gyakorlatilag zéró információ és én mégis elhoztam a bringáját, feljöttem a lakásába és őszintén játszom az ápolónőt.*
~A sors hótrészegre issza magát mostanában.~*állapítom meg magamban, ha visszagondolok az első találkozásunkra, a beszélgetésre, aztán arra, amikor megtaláltam a fűben és végül itt kötöttünk ki.
Bizonyos részeket nem vesézek ki, mert megint megfeledkeznék magamról és elpirulnék.*

-Szóval még hideg...Oké...Kibírnál két percet amíg felhívom a lökött bátyámat? Szeretnék túlesni rajta...Rövid lesz..
*Már futok is ki, hogy tényleg túllegyek rajta. Elő kell adnom valamit, hogy sűrű napom volt és a szobában meg nem vagyok egyedül és ezért nem tudtunk rendesen beszélni...Ja és naná, hogy felhívom...Valamikor.*

- Fotográfia. Érdekesnek hangzik. És mit szeretsz fotózni?
Érdeklődöm, mert ez tényleg egész érdekes, meg még kapcsolható is ahhoz, amit én csinálok. Azt hiszem ez az eddigi legjobb témánk.
- Számítógépes-grafika és online újságírás. Egy csomót kellett könyörögnöm, hogy mindkettőt csinálhassam egyszerre.
Válaszolok könnyedén, és nem is tudom miért panaszkodok mellé, ezt még sosem csináltam, de nyilván a trauma meg a kávé. De mindegy is.
A telefont illetően csak bólintok, mert sok minden vagyok, de senkit sem gátolnék meg a szabadságában. Ha telefonálni akar, telefonáljon, az sem zavar ha 20 percig tart. Na jó az zavar, az túl sok idő gondolkodni.
Amíg ő kimegy telefonálni, én is kimegyek a fürdőszobába, hogy megkeressem azt a tubus sport krémet, amit már nem is tudom mire kaptam, de tudom, hogy zúzódásra is jó, meg húzódásra is.
Krémmel együtt visszamegyek, és elkezdem kenni a vállamat, de szakadjak meg, ha elérem a balkezemmel, mindenütt ahol kell. Ráadásul, a beledörgölés sem kellemes, egészen pontosan fájdalmas, de ezen is túl kell lenni. Összeszorított foggal férfiasan. Néha jobb lenne lánynak lenni... Azt hiszem a fejemet is beütöttem, ez egy hülye gondolat volt, közben pedig rá kell jönnöm, hogy egyedül nem megy.
Nem fülelek de valamennyit azért hallok abból, amit beszél. Azt is hallom, ahogy elköszön, és amint megjelenik a szobában, felemelem a krémet, majd arréb csúszok a kanapén, némán üzenve, hogy segítenie kell. Nem szeretek kérni. Mondtam már?
- És sikerült megnyugtanti, hogy minden oké veled?
Kérdezem nem túl érdeklődön, és a kezébe nyomom a tubust, hátha eddig nem jött rá, hogy mit akarok.

-Sokáig arra gondoltam, semmi olyat nem fotózom, amin ember van.
Talán mert engem eleget fotóztak anno.
De aztán arra gondoltam, miért ne. A lényeg az, hogy legyen benne valami szokatlan, amire az emberek felkapják a fejüket.
Egyszer lefotóztam egy fát. olyan volt mint az út felé görnyedő karmos szörnyeteg. Nagyon ijesztő volt.
Az embereket leginkább tőlük szokatlan helyen fotóznám...Hmm..Nem is tudom ki volt az aki a bárpultnál ücsörgő apácákat kapta le..Szóval valami ilyesmi.

*Remélem össze tudja rakni, mit is akarok. Absztrakt, szokatlan dolgokat, vagy épp a természet szépségét. Mindent. *
-Nem hajtod túl magad? Vagy még ez is kevés? -*mosolyogtam rá, majd, kitrappoltam a konyhába.
Reméltem addig nem csinál semmi hülyeséget, hogy rontson az állapotán. Feküdjön csak szép nyugodtan.
Marvin örült nekem és vagy elhitte a koleszos rizsát és a tanulást, vagy úgy tett, mintha elfogadta volna. Mindenesetre nem faggatózott és megértette, hogy most sem beszélhetünk sokat, mert már várnak rám a többiek a könyvtárban.
Megkönnyebbülten tértem vissza a szobába és nem hittem a szememnek.
Zin nem maradt nyugton.*

-Minden oké...Ha majd felhívom legközelebb kérek is tőle valamit. Attól mindig lehiggad. Te meg látom nem bírtál magaddal.
*Leülök mellé a kanapéra, szemügyre veszem a vállát. Hangosan nem véleményezek, csak elkezdem óvatosan kenegetni. Alig érek hozzá, félek, nagyon fáj neki.*
-Szólj, ha fáj, vagy ha bármi van. Te irányítasz.

A fotózás egész érdekes téma. És ahogy elnézem szeret róla beszélni. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy még engem is érdekel. Bólogatok, mert tökre megértem. Nekem is herótom lenne az emberektől a helyében.
A fás kép, hangzik a legérdekesebben, ez olyasmi, amit én is szívesen megcsinálnék grafikában.
- Meg van még az a kép? Mert ha igen megmutathatnád.
Vetem fel, mint ötletet. Szeretek fotókat nézni, főleg ha van rajtuk valami, ami kevésbé hétköznapi és ő azt állítja ilyeneket igyekszik fotózni. Hát persze, hogy érdekel.
- Azt hiszem az utóbbi. Beleörülnék, ha lenne egy szabad percem, amiben nem kell csinálnom valamit.
Ez végül is igaz. Mindig pörgök, jár az agyam folyamatosan, és ha nincs mit csinálnom, akkor jönnek a rossz gondolatok, emlékek és hasonlók, olyasmik amikkel nem szeretek foglalkozni. De hát most is ez történik. Pedig erről beszélnem kéne, mielőtt focipálya fóbiám lesz. Viszont ő nem faggat, én meg magamtól nem beszélek.
Kimegy, én meg krémet szerzek, és szerencsére visszatérve, ismét mutat némi észt. Értem ez alatt, hogy rögtön veszi a lapot, és szó nélkül segít.
- A szóval könnyű kezelni? - elvigyorodom, merthát nem lehet egy IQ bajnok a testvére sem, de nem firtatom - Ez most szükséges. Holnap rendet kell raknom a HÖK-ben, mert kezd katasztrófasúlytotta övezetre hasonlítani, és szerintem így lehetetlen dolozni.
Nagyon kis gyengéden keneget, pedig bele kell masszírozni, a simogatás nem lesz elég.
- Ne aggódj, majd összeszorítom a fogom. Bele kell jól masszírozni.
Magyarázom neki, és a kanapét kezdem bámulni, mert ez azért zavarba ejtő... De van még egy dolog, ami sokkal zavarba ejtőbb.
- Továbbra sincs ötleted, ezzel mit csináljak?
Kérdezem miközben a nyakamra mutatok, ahol még most is látszik a piros folt, bár mostanra lehet lilulni kezdett, nem értek az ilyesmihez.

-Persze. Elhoztam magammal az egyetemre az összes képeimet. Azokból is sokat tanulhatok. Azért van amelyik nem olyan nagy szám, de a fás kifejezetten jó.
*Örültem, hogy érdekli valami amit csinálok. A végén még egész szimpatikus srácnak fogom tartani, miközben ásóval irtom a focicsapatot éjjelente.*

-Azt hiszem téged pihenés közben kéne fotózni. Az olyan szokatlan.És itt nem arra gondolok, hogy a könyvtárban ülsz és olvasgatsz..Valami más.
*Kicsit erősebben masszirozom, mert ha így kell akkor így kell. Szegény Zin a gyógyulás érdekében is szenved a kezem alatt.*

-Marvin a legkönnyebb eset. Azt persze nem tudom, hogy viselkedne itt...Azaz sejtem. Mindenkit elzavarna mellőlem. A legjobb, ha nem engedem az egyetem területére.
Ugye viccelsz? Be akarsz menni holnap és pakolászni? Inkább pihenned kéne.
Jó, tudom feleslegesen jártatom a szám..

*Dögönyözöm becsülettel, miközben a nyakát is megnézem. Nehéz eset. Nem köthetek cicamasnit a nyakába, az alapozó meg lejön egy idő után
Ha azzal rajtakapják, akkor meg világvége. A garbóról meg azok a disznók meg tudni fogják miért és telekürtülik az egyetemet...Kezdek én is paranoiás lenni, pedig csak egy kávét ittam.*
-Arra is kéne valami kenőcsféle, hátha javul valamit holnapig, amit könnyebb takarni.
Mindenképp itthon kéne maradnod holnap...-*Az utolsó mondatot mintha csak magamnak morognám el, az orrom alatt.*

- Majd hozd el egyszer.
Ezt sem sikerült kérni, de nem hiszem, hogy ez meglepi. Egyébként sem kérni akartam. Az elmélete, arról, hogy engem hogy kéne fotózni nagyon igzalmas, de le kell állítanom.
- Szerintem engem sehogy sem kéne fotózni. Épp elég volt a kampányfotózás... meg az interjúk...
Igen mi, mindent ilyen komolyan veszünk itt az egyetemen, és úgy csináljuk mint a nagyok, a profik. Szóval pózolni kellett, és mosolygni, és elhitetni mindenkivel, hogy én vagyok a jobb választás nem Damien. Persze ez egyértelmű. De attól még szoros volt a küzdelem, ő érte mégis több lány rajong. Persze én szavahihetőbb és precízebb vagyok, és ez sokat számít. Szóval rólam nem kell több fotó. Legalábbis egy évig biztosan nem.
A bátyja tényleg nem lehet egy nagy ész, ehhez nem is fűzök hozzá semmi többet. A pakoláshoz már igen.
- Az élet megy tovább, senkit nem fog érdekelni, hogy fáj-e a vállam vagy sem. Egyébként is be kell adnom egy cikket.
Meg ugye ha itthon maradok, akkor rámtörnek az emlékek, azt nem nem lehet. Kéne egy emléktörlés, olyan mint a Harry Potterben... Ilyankor sajnálom, hogy csak mese.
Összeszorítom a fogom, mert tényleg masszírozni kezd. De nem baj. Amúgy is elég égő, már az is, hogy segít, ráadásul a vállamat kenegeti, és a nyakamat is megbámulja. Nyelek egyet. Ez kifejezetten zavarba ejtő...
Aztán ahogy ötletel, rögtön felállok, hogy kivegyem a nadrágzsebemből a pénztárcámat. Ezzel persze megzavarom a masszírozásba, de talán most már elég lesz.
- Tessék. - 40$-t nyomok a kezébe - Két sarokra van egy gyógyszertár, vegyél olyan krémet.
Én nem tudom milyen krém kell, de ő tapasztaltnak hangzik, biztos el tudja intézni.

-Jó, legalább kapok független kritikát is. Neked nem érdeked hogy dicsérj, sőt kritizálhatsz is. Abból is lehet tanulni.
*Szépen vagyunk. Először utálom, aztán leordítom a fejét, majd megpróbálom összekaparni őt. Most meg már a tanácsaira is igényt tartok. Egy hét múlva már jegyzetfüzettel fogok loholni utána miközben magyaráz nekem?
Nem is lenne rossz.*

-Tudtam, hogy tiltakozni fogsz a fotózás ellen. Voltaképp csak egy példa volt.
Mert te egy elég érdekes srác vagy, de gondolom én vagyok a hatvanezredik aki ezt mondja neked.
*Rohadtul kezdem elengedni magam, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen elég közel vagyunk egymáshoz.
Konkrétan hozzá is érek..Azaz bőszen masszírozom, ő meg csakazért sem mutatja ki, hogy fáj neki.*
-Igen, az élet megy tovább..Te meg nem tudsz nyugton maradni. Mondanám, hogy segítek, de gondolom én oda nem mehetek.
*Tovább is szövögetem, ezt a segítés dolgot. Nem arról van szó, hogy kibújnék a feladat alól, de mit szólnának ha egyszercsak ott teremnék. Inkább hagyjuk.
Úgy ugrik fel a kanapéról, hogy azt hittem én meg leesek.
Egy pillanatra mintha tétováznék, aztán én is legalább olyan gyorsan felkelek, cipőt veszek, de mielőtt kimennék, figyelmeztetem.*
-Próbálj tényleg nyugton maradni amig visszajövök..Kérlek..Légyszives...

- Kösz, az engedélyt, egyébként is meg tettem volna.
Na igen elég kritikus vagyok. Mindig, mindennel, mert a tökéletesre a törekszem. Be sem érném semmi kevesebbel. De legalább a szöszi tényleg úgy viselkedik, mint, aki tanulni szertne.
- Legutóbb még furcsa voltam. Amúgy, csak bunkó, beképzelt, önző, szemét és ehhez hasonlók szoktam lenni.
Az pedig, hogy ő érdekesnek hív az egómat fényezi. Tényleg ez most olyasmi, amit nem pergetek le magamról, mint a többi megjegyzést. Ez ugyanis tetszik, így ezt megtartom.
- Hova nem mehetssssssz?
Kérdezek vissza, és az utolsó sz-t elnyújtom, mert ez most tényleg fájdalmas masszírozásra sikerült. De nem baj. a lényeg, hogy jól bemasszírozza ezt a cuccot. Egyébként tényleg nem értem a segítség és menés közti összefüggést, ezt egész biztos valami fura női logikával rakta össze.
Mindegy, nem borul ki, hogy ugráltatom és krémért küldöm, hanem felpattan, és már meg is.
- Nem cukorból vagyok, nem fogok szétmállani.
Vágom rá kapásból, de aztán mivel szépen kért, változtatok a stílusomon.
- Egy kávét azért csinálhatok addig magamnak?
Mert ugye, már kiürült a bögrém, és ez szörnyű. Ha nem ad engedélyt akkor is fogok főzni, csak akkor megvárom, hogy ajtón kívül legyen.
- Várjcsak. - kotorászok egy kicsit a zsebemben, és előveszem a kulccsomóm - Ez a lakás kulcs, enélkül nem tudsz bejönni.
Mutatok a kulcsra, majd odaadom neki, aztán ahogy elmegy a konyhába sietek és felteszek egy kávét. A nappaliba visszaérve, feltekerem a hangerőt, és a kanapéra ülök. Pár percig egész jól el vagyok, kortyolgatom a kávémat, aztán rámtörnek az emlékek, és majdnem falhoz vágom a kávét. Végül csak a kis asztalra teszem, és egy párnát kezdek püfölni, hogy aztán ezt is megunva, elterüljek a kanapén, kb úgy, ahogy az egyetemen feküdtem a fűbe...
Hol a francba van a szöszi ilyen sokáig?

-Oda nem, ahol a táskád volt...Oda én nem mehetek. Vagy igen?
*Remélem érthető voltam a számára. Gólya vagyok, tudja a fene mit szabad a magamfajtának.*

-Kávé...-*biccentek jóváhagyóan. Sejtem, akkor is kimenne, főzni, ha nem engedném. Elvégre ki vagyok én, hogy megtiltsak neki bármit is?
Még megkapom a lakáskulcsot és mehetek utamra.
Nagyjából tudom mire van szükség, úgyhogy nem leszek távol sokáig.
A lépcsőn szélvészként száguldok le és kinn az utcán is szedem a lábam.
Nem tagadom, aggódom Zinért.
Gyorsan változott a véleményem és a hozzáállásom vele kapcsolatban.*

*A visszautat sem teszem meg lassabban.
Mire felérek, már úgy lihegek mintha kilométereket futottam volna.*
-Megjöttem! -*szólok, ahogy belépek a lakásba.
Nekem most speciel egy pohár víz kell a futás után.
Még szerencse, hogy eszembe jutott a szabály. Cipő le, papucs fel.
A váltás után diadalmasan emelem fel a zacskót.
Ha ez nem menti meg Zint akkor be kell zárnom a lakásba.*

- A HÖK-be? Nyugodtan bejöhetsz, csak kopogj először. Tudod, mi a hallgatókért vagyunk. Az életem célja, hogy a ti érdekeiteket szolgáljam.
Uh, ezt a maszlagot, tuti nem veszi be. Pedig ez is benne volt a kampányomban, és tényleg akarok segíteni, de inkább azért, hogy a saját életemet egyenesbe tegyem.
Hurrá, a kávéra kapok engedélyt. Aztán el is tűnik. Én kávét főzök, feltekerem a hangerőt. Már-már szitne üvölt a zene, a szomszédok biztos szeretnek most.
A kávém elfogy, én meg magamba roskadok, és rosszabbnál rosszabb képek villanak be...

A kezek amik lefogtak. Egy száj a nyakamon. Valaki a polóm alá nyúl. A nadrágomat rángatják lefelé... A kezem még mindig hátracsavarva, fáj a vállam, ahogy neki nyomank a falnak. Gusztustalan szavak, és meleg lehellet a fülembe.

- Ááááááh nem akarom!!!! NEEEEEEEEEEEEEEEM!
Valaki azt kiabálja megjött, és én ijedten nézek fel, de aztán megnyugszom. Ez csak a szöszi, és nincs mögötte focicsapat. Ha csak nem duga őket a zacskóba, de azt biztos nem.Felállok.
- HOL A FRANCBA VOLTÁL ILYEN SOKÁIG?
Kérdezem meg, enyhén hangosan, és mérgesen, aztán kikapom a kezéből a szatyrot és kiveszem, ami benne van, hogy tanulmányozzam. kicsit hunyorgok, mert szemüveg nélkül ezeket az apró betűket nem nagyon látom, de most nem állhatok neki keresgélni, a lényeget így is kisilabizálom. Bemegyek a fürdőszobába, az ajtót nyitva felejtem, és a tükörben nézem hova kell kennem ezt a vackot. Persze megfeledkezem arról, hogy a jobb kezemmel nem tudok ilyen irányú mozgást végezni.
- Bassssssssssssszus....
Szisszenek fel és kezet váltok, aztán kicsit megfésülöm a hajamat, mert zuhany után ez kimaradt és most kócos vagyok... A zene még mindig üvölt, lehet nem ártana lehalkítani...

*Azt már megszoktam, hogy kedvességet, köszönetet nem kapok Zintől, ha a fejem tetejére állok is, na de ez a leordítás...
Állok is egy darabig dermedten, aztán bemegyek a szobába, leteszem a visszajárót meg a kulcsot.
Látom főzött magának kávét.
A zene kezdi eltömni az agyamat, de nem szólok semmit.
Elheveredek a kanapén behunyom a szemem és próbálok ellazulni.
Naná, hogy nem sikerül úgyhogy felkelek és pofátlanul leveszem a hangot a zajdobozon, aztán visszafekszem.
Ha kell valami az uraságnak majd csettint, vagy kiordít*

~Meg kéne tanulnod Zin, hogy emberből vagy és néha jól jön a baráti segítség.
Nem lehetsz örökké egy durva pokróc.~
*Hallok valamit, de mivel nincs benne a "szöszi" nyilván nem nekem szólt.
Szerintem már arra sem figyelnék, ha a nevemen szólítana.
Szinte látom, ahogy betérek a HÖK-be és közlöm:" Hello, Szöszi vagyok, Zin elnök úr rabszolgája."
Egy pár pillanatig arra a gondolatra vetemedem, hogy megnézem mit csinál. Aztán hagyom az egészet....Majd szól, ha akar valamit, én meg ugrom.*

Már fel sem tűnik, hogy nem borul ki. Tulajdonképpen annyira zaklatott vagyok, hogy semmi sem tűnne fel. Átrendezhetné a szobámat, és még csak nem is venném észre. Szörnyű, hogy pár idióta ilyen állapotba tud hozni.
Befejezem a fésülködést, és újra embernek érzem magam. A zene is lehalkult, ezek szerint a Szöszi kezdi magát itthon érezni, azt hiszem ennek zavarnia kéne, de nem zavar. Egészen addig, amíg vissza nem érek a nappaliba és meg nem látom, hogy a kanapémon hever.
- Kelj fel, az az én kanapém.
Állok meg felette, és bizony egy centit sem mozdulok, amíg fel nem kell. Aztán ha eltűnik az útból, akkor én helyezkedem el a kanapén kényelmesen. Közben pedig azon gondolkozom, hogy fogom túl tenni magam ezen a helyzeten, de nem tudok rájönni.
- Miért velem történik ez?
Fakadok ki, ezúttal hangosan is, de nem érem be ennyivel, azt hiszem most kattantam meg végleg...
- Nem elég, hogy a fél suli utál, melegnek tart, egyesek még ki is használják ezt, mintha nem lenne épp elég bajom enélkül is...
Csukva van a szemem, természetesen már megint elfelejtettem, hogy nem egyedül vagyok. Nem teljesen, mert akkor pánikolnék, de az egyáltalán nem tudatosul bennem, hogy a szöszi halló és érző lény, aki nyilván nem olyan hülye, hogy nem fogja fel, amit mondtam. Valószínűleg válaszolni is fog, csak nem biztos, hogy tetszeni fog, amit mond.

*Úgy látszik, sikerül ellazulnom, mert Zin hangja kicsit durván ránt vissza a valóságba.
Kinyitom a szemem, ott áll fölöttem és várja, hogy visszaadjam jogos helyét.
Kicsit még rendezgetem a gondolataimat, aztán szó nélkül felkelek.
Háttal állok neki, amikor dühösen kifakad és árad belőle a szó.
Én meg ledermedek a hallottaktól, bár igazság szerint kezdett már valami szöget ütni a fejemben, de így tőle hallani mégis más...Sokkal rosszabb.
Nem először hallok ilyesmiről, de akkor is mindig meglep és elkeserít, hogy egyeseknek az a szórakozása, hogy másokat tönkretegyenek, bemocskoljanak.
A családomban is van egy-két ilyen, úgyhogy én vagyok a kakukktojás.
Járkálni kezdek a szobában, tekintetemet a padlóra szegezve.*

-Tudom, nem vagyok egy főnyeremény, de én egyáltalán nem utállak, sőt már kezdelek megkedvelni, dacára annak hogy néha szúrsz mint a sün.
Kell, hogy legyenek barátaid...valahol. Csak nem tudod, hogy ők azok.
*Befejezem a járkálást, visszatérek a kanapéhoz és rövid gondolkodás után letérdelek mellé, kockáztatva, hogy megsértem Zin privát szféráját.*
-Nem tudok rólad sokat, sőt inkább azt mondom semmit, de nem akarlak kihasználni, bántani. A pletykákról meg tudod a véleményemet. Egyébként meg a barátaim magánügyei nem érdekelnek...

*Nem tudom érti-e amit virágnyelven akartam mondani neki. Azt, hogy az se érdekel, hogy meleg netán, mert attól még lehetünk barátok. Nekem ez nem zavaró tényező, ahogyan a bőrszín vagy a vallás sem.*

Ahogy meghallom a hangját kinyitom a szemem, és figyelem, ahogy mászkál.
- Te kedvelsz?
Erre már felülök, de nem nézek rá, mert egész biztos, hogy elpirultam. Basszus. Hülye szőke. Süni? A sünik hasznosak, azt hiszem ezt bóknak veszem.
- Vannak barátaim.
Vetem közbe csak úgy mellékesen, mert tényleg van 2-3 ember, akit annak tartok, többre meg nincs szükségem. Nem? Sosem éreztem fontosnak, hogy több legyen. Ha valakinek több van, az nem is normális szerintem. Most már rá is tudok nézni, mert újra normálisnak érzem magam.
Elém térdel. Hmm ez egy érdekes pozíció, ha nem most akartak volna megerőszakolni, még imponálna is, de most valahogy nem hoz lázba a gondolat, meg egyébként sem vagyok olyan, de attól még férfi vagyok.
- Te most barátkozni próbálsz velem?
Kérdezem és felhúzom a szemöldököm. Igaz lassan olyan dolgokat tud rólam, amit alig néhányan, szóval ha így haladunk az a kategória lesz. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy van itt valaki aki elvisel, és még próbálkozik is, még akkor is ha nem egy IQ-bajnok. Talán ezen még változtathatunk. Lehet csak a burokban élés miatt nem volt ideje értelmes dolgokra.
- Állj fel inkább, mert a végén hülyén fogom érezni magam. Vagy... - Arréb megyek a kanapén - akár le is ülhetnél.

-Igen..Kedvellek.. -*bólogatok bár még számomra is hihetetlen, hogy idáig jutottam.
Nem sok embernek jutna eszébe a barátság kettőnk kapcsolatáról.*

-Csodálkozol? Bevallom én is, de így van. Lehet, azért kedvellek, mert nem köntörfalazol, hanem megmondod a magadét.
Egy zárt világban éltem, ahol mindenki aranyos volt, kedves, de ez szerintem csak érdek volt. A szüleim részéről hülyeség.
Aztán jössz te...és..Hmmm....Gondolj vissza az első találkozásunkra és a jelenlegi helyzetre.

*Felderülök, amikor kiderül, vannak barátai. Lehet, hogy igaz, lehet nem. Ha igaz akkor hol a fenében vannak? Egyelőre én vagyok itt, a buta szőke és én ajnározom. Nem mitha bánnám, csak..fura.*

-Ha próbálkozás az, hogy elmondtam, kedvellek és sosem bántanálak, akkor igen. Nem akarok rád ragadni, csak akartam, hogy tudd.
Ha nemet mondasz nem fogok elkeseredni...Végülis nem lenne olyan meglepő.

*Amikor felajánlja, hogy üljek mellé, majdnem csodálkozom. Aztán rájövök, hogy is festhetünk mi most.
Gyorsan el is fogadom a felkínált helyet. Tuti, hogy a fejem vörös mint a pipacs, Zin meg félreértelmezett mindent.*
-Bocs...Hirtelen fel sem tűnt...-*motyogom zavartan, lehajtott fejjel.
Ciki egy helyzet volt..Előbb a nyavalyás focisták, aztán meg én...Azt hiszem komplett idióta vagyok...
És ezek után van pofám feltételezni, hogy Zin a barátjává fogad.
Őszintén örülnék, ha elnyelne a föld.*

*Megint összehordtam egy csomó baromságot.
Azt hiszem, én már nem változom. Maradok a Szöszi.
Óvatosan pislogok fel Zinre, mert érzem még mindig halványpipacs vagyok.*

-Igen...jobb lenne, ha beszélnél róla, de én nem akarom erőltetni...Elvégre ilyesmit nem mond el akárkinek az ember.
Nem tudom én kinek merném.
*Megcsóválom a fejem. Valószínűleg megint hülyeséget beszélek.
Csak akkor kezdek hinni, hogy van esélyem, amikor ki is mondja.
Persze a maga kis sajátos tálalásában.*
-Köszi...-*mosolygok rá. Most már állom ugyan a tekintetét, de többre nem lennék képes. Meg ahogy ismerem frászt kapna az egyéb megnyilvánulásaimtól és ennek nem a mai nap az oka.
Ő mindig ilyen...Azt hiszem tényleg sokat tudok róla...Vagy csak az a kevés amit tudok, az eddig rejtve volt a többiek elől.
Hagyom, hadd menjen ki kávét főzni magának, jót fog tenni hogy nem vagyok egy ideig a közelében.
Átrághatja egyedül is, hogy az idegesítő szőke tényleg lehet-e jóbarát és hogy elmondjon neki bármit is arról ami a pályánál történt.*
Türelmesen várok rá, mintha idomítva lennék. Néha viszont újra eszembe jut ahogy fölöttem állt én meg hevertem a kanapén...az ő kanapéján aztán meg az a másik kicsit nagyon ciki helyzet...Hmmm..csak nem elmosolyodtam?*

Bólintok, mert tényleg nem akárkivel kéne ezt megbeszélnem. De mivel két barátom nő nemű, az egyetlen hímnek meg tuti nem mondanám el... Nehéz helyzet. Legalábbis nekem az. Ez a szőke meg kezd egész értelmesnek tűnni. Úgy értem, valamiért biztos vagyok benne. hogy nem beszélne róla senkinek sem. Hogy nem röhögne ki, meg hasonlók.
Kávét főzök, közben meg úgy döntök más zenére van szükségem. Vagyis nem tudom mire van szükségem, de az a zúzós izé, ami most megy, nem fogja megnyugtatni az idegeimet. Kinyitom a fiókot, ahol a CD-ket tartom, aztán Marilynhez fordulok.
- Válassz valamit. Ami jól esik.
Aztán visszamegyek a kávéfőzőhöz és tovább agyalok. Lynn biztos talál olyan zenét, ami neki is megfelel. Ha nincsen 1000CD-m akkor egy sem. Persze akadnak külföldi előadók is - ázsiaiak is - de ide lent ezekből kevesebbet tartok. Stílusban is elég nagy a változatosság, mert sokféle zenét szeretek.
Mire lefő a kávé, már van egy ötletem, bár a megvalósítás az talán nehézkes lesz.
Visszamegyek a nappaliba és leteszem a kávét az asztalra.
- Támadt egy ötletem, mindjárt jövök.
Mondom, és eltünök fel az emeletre, hogy aztán egy füzettel, meg egy ceruzával térjek vissza. A lábam még mindig fáj, de már közel sem olyan vészes. A vállam rosszabb, pedig arra most szükségem lesz.
- Azt hiszem nem tudom szavakba foglalni, hogy pontosan mi történt, de van más módja, hogy elmondjam.
Magyarázom, és leülök a kanapéra. Aztán rájövök, hogy kell a szemüvegem, mert anélkül nem látok ilyen közelre.
- Behoznád a táskámat?
Fordulok a szőkéhez, aztán kinyitom a füzetet, és megpróbálok pár vonalat rajzolni. Egy kicsit felszisszenek, de hamar sikerül megtalálnom a módját, hogy nagy mozgások nélkül rajzoljam le, amit szeretnék.

*Kivonul én meg csak nézelődöm a szobában, de nem mozdulok.
Amikor visszajön csodálkozom, úgy érzem, ennyi idő alatt nem készülhet el a kávé.
Vagy túlságosan elálmodoztam.
Nem, nem álmodoztam el, Zin csak a zenét unta meg és rám bízta mit válasszak.
Újabb jele a bizalomnak. Úgy döntök olyat választok amiről még csak sejtésem sincs mi lehet.
A számomra csak zajnak tűnő zenét lecserélem ázsiaira.
Remélem jó választás volt. Visszaülök a kanapéra és várom a kávéfüggő visszatértét.
Visszatér és máris valami ötlete támad, megy is fel az emeletre.
~Kettes számú tiltott övezet.~*somolyogok magamban és várom mi jutott eszébe.*

-Más módja? -*komolyan kíváncsi leszek, mert hiszek benne, hogy ha elmondja jobb lesz. De tőlem akár le is írhatja én meg kinn a konyhában elolvasom, hogy ne legyen zavaró.*
-Persze, máris hozom! -*ugrom és hozom a táskát. Zin addigra vonalakat rajzolt egy füzetbe. Egyelőre nem tudom mit akar kihozni belőle, de bízom benne, hogy felfogom.*

Meglep a választása, de nem rossz. Rie Fu-t imádom. Szerintem fantasztikus hangja van, ez pedig egy jó album. Szóval jó választás, ahhoz, amit tenni készülök.
- Ühüm.
Már nem igazán figyelek rá, próbálom felosztani a lapot, és elgondolni, hány képkockára lesz szükségem. Közben meghozza a táskámat, én meg kinyitom, hogy elő vegyem a szemüvegem.
- Ha röhögni mersz, meghalsz.
Mondom egy gyilkos pillantással, mielőtt az orromra illeszteném, az egyetlen olyan dolgot, ami arra emlékeztet, hogy én sem vagyok tökéletes. A szemem legalábbis nem az.
Rajzolni kezdek egy kisebb képregényt. Először csak felvázolok pár alakot, aztán a szerintem fontosabb mozzanatokat, egy-egy kockába, és csak ezt követően kezdem el, kipofozni őket. Természetesen nem elégszem meg, vázlatos, félkész munkával, így elég sokáig tart, amíg elkészülök, de én ezt nem veszem észre, ha rajzolok, mindig megáll az idő, és megszűnik a külvilág.
Nem tudom a szöszi mit csinál közben, remélem azért nem unja magát halálra...
Aztán, amikor úgy érzem, hogy ez már jó lesz - nem tökéletes, de elég jó, akkor átadom neki a füzetet, benne a rajzommal.
- Ha valami nem kerek kérdezz nyugodtan.
Fűzöm hozzá, tárgyilagosan, és remélem, hogy ezt a rajzot soha többé nem kell majd látnom.
Kár, mert amúgy jó lett, csak az a baj, hogy én vagyok rajta, meg azok a barmok.


Az alábbi részt csak 18+ osok olvassák ^^

Spoiler:

*Nem fűz véleményt a választott zenéhez, tehát jó munkát végeztem.
Nekem is tetszik, az után a nem tudom mi után kifejezetten jólesik hallgatni.*
-Röhögni? -*lepődöm meg, mert pont ez az ami egyáltalán nem jutott most eszembe.
Valami olyasmit akar nekem elmondani amit az ember még ismerősnek vagy családtagnak sem szívesen mondana el, erre most azt mondja ne röhögjek.
-Nem áll szándékomban...-*mondom halkan, aztán Zin felteszi a szemüvegét.
Nem röhögök, csak elmosolyodom, mert aranyos...Ha olyan lennék mint a többi szőke, azt mondanám "nagyon édi" de ettől biztos végigfutna a hátán a hideg.
Nekem már fut. Szóval csak mosolyogtam, de abból remélem kitűnt, hogy nem gúny volt benne.

*Aztán már csak azt figyelem amit rajzol.
Megállapítom, hogy nagyon ügyes, de hangosan nem mondom. Nyilván így "magyarázza" meg mi is történt.
Amikor átadja a füzetet előre félek, hogy nagyon is érthető lesz számomra az egész.
Hátradőlök a kanapén és tanulmányozni kezdem az igényesen kidolgozott, brutálisan őszinte képeket.*
Szívfájdító...Zin igazán a légynek sem árt. Csak lehet hogy különc. Ezek a nyamvadt kis férgek meg...
Dühös vagyok...A focicsapatra meg az őket ajnározó libákra is. Ilyen lényeket nem lehet szeretni, csak gyűlölni.*

-Világos...csak őket nem értem, hogy jutott ez eszükbe...-*mondom és becsukom a füzetet.
Aztán a szememet is becsukom, de a képek már ott ülnek az agyamban és nem hagynak békében.*
-Miért...-*kérdezem halkan, csak épp nem tudom kitől. Erre nincs elfogadható válasz.*