Ki(be)rúgni abból a bizonyos hámból - Seb & Elee

-Akkor nem kaptál még izgató jó éjt puszit, ami a lámpaoltás után jár! - Vigyorgok rá.
-Igazad van és mindenki másképp látja, kezeli és éli meg a dolgokat, így a viszonyítás is személyeként változik. - Mosolygok, igazat adok neki teljesen.
Aztán festem le milyen kölyök voltam, de nevetek, hogy talán mégsem fintorogna a négy éves énemre.
-Hmmm, nem vett senki a karjába, lehet ezért vagyok szeretethiányos! - Vigyorgok, poénkodom, de a fájdalmas az hogy igaz. Mindig is irigyeltem Henryt hogy vele foglalkozott anya. Lehet ezért vagyok bújós? Ú, micsoda Freudi elszólalások, mamma mia! Inkább csak nevetek.
-Háát, de beszélni jobb róla mint csinálni nem? De akkor ott van mondjuk a tervezgetés, bármi kapcsán. Arról jobb beszélni mint konkrétan végrehajtani nem? Ha monduk csak papírmunka vagy fárasztó telefonok összessége, mint mikor lefoglalsz egy szállást, megszervezel egy utazást. - Kérdezem, de nyugodtan belém köthet, érezni, szeretek vitázni ilyenformán.
-Azt megértem. Az mindig kilátástalan élményt nyújt és ha nincs kapaszkodó idegesítő. - Bólogatok. - De van gyakorlat nem? Az elég fogódzó és meg is látod majd, akarod-e.
-Másképp is részt lehet venni ilyenen, nem csak versenyzőként. - Mosolygok, annyi lehetőség van.
-Áh, ez nem igaz! Az tudja tanítani aki tudja és érti. Hát ha nem tapasztalatból akkor miből tanít? Butaság! - Ezzel nem értek egyet, hülye mondás. Engem olyan ne tanítson semmire aki nem is ért hozzá...
Kuncogok.
-Mi lenne ha nagyobb lenne, uram irgalmazz! - Cukkolom kicsit, de nem komolyan.
Nézem ahogy cigizik, a mozdulatból ítélve rendszeresen dohányozhat. Vagy csak rettentő mód kikapcsolja, akkor szívok én is így cigarettát.
-Áh, igen igen, látom hogy van tapasztalatod, jól megy. - Vigyorgok rá charme-osabban.
-Nem feltétlen, a mérnökök sem szeretnek mind rajzolni de a szakmához kell. Egy tájépítész lehet a kertek megszállottja, a virágoké, de rajzolnia neki is tudni kell. - Mosolygok. - És miket szoktál rajzolni? - Érdekelne, szeretem ezt a témát.
Kuncogok és vigyorgok, megnedvesítem a szám a whiskyvel.
-Fordítok, rádiózom, főzök, futok, jelenleg sok verset olvasok és őőő... - Mit is? - Ismerkedem. - Mosolygok, igen, ez jó szó rá, lefedi azt hogy csavargok és leállok beszélgetni mindenféle szituációban. Mint most is. Vagy akármikor máskor. - Elég kielégítő voltam? - Mosolygok és hagyom a jeget a pohár falának koccanni ahogy mozdul a kezem.

- Hát nem tudom. – félrebillentem a fejem, úgy nézek rá – Lehet, mi mást értünk jó éjt puszi alatt.
- Ó, szeretethiányos vagy? Meg nem mondtam volna. – és tényleg nem. Nem az a típus, aki vadászik a dicséretre, bókokra. Inkább ő osztogatja. Talán így kompenzál? Nem vagyok pszichológus, nem tudhatom. – Majd jól megölelgetlek.
- Fogalmam sincs… Nem sok kedvem van szülni, úgyhogy tulajdonképpen csak a sztereotípiák miatt ellenkeztem veled. – elgondolkodom azon, amiket mond – Igen, igazad van, de a szexről beszéltünk. A szülés és a szex között még értem a kapcsolatot, de… Érted a problémámat? – elnevetem magam, nem hiszem el, hogy ez a téma…
- Van, illetve lesz. Csak… Á, mindegy, nem is érdekes! Majd lesz valahogy. – nem akarok a jövőmről beszélni, most nincs kedvem lehozni magam az életről. Ez nem az a pillanat.
- Igen, végül is nézőként is ki lehet menni, csak az nem ugyanaz. – nem fogok magyarázkodni, kevesen értik meg ezt és nem látom értelmét, hogy most ebbe mélyebben belemenjek.
- Hát én is így gondolom, szeretek is tanítani, csak most nincs tanítványom, és valahogy nem is találok, pedig most jól jönne, ha lefoglalna valami. – felcsillant a remény, hogy majd Hale, de nem lett belőle semmi, és azóta nem is igazán keresgéltem.
Kinevet, hogy egy apró táskával szenvedek.
- Nagyobb, mi? Miért mindig a méret a lényeg? – szám sarkában mosoly bujkál – Látod, ez az apróság is mi mindent elrejt. Hát minek ide nagyobb?
- Igazán? Jól haladok? – ránevetek, ritkán vagyok ennyire nyílt, de a tequila erős, és kezdem érezni a fejemben a zúgást.
- Hú, hallod, te tényleg bölcsész vagy… - kacagok fel, ahogy ennyire komolyan veszi a témát – Lazíts, nem kell mindenből vita estet csinálni.
- Hogy miket szeretek rajzolni? – érdekes kérdés, nehéz kategorizálni – Általában csak rajzolgatok, aztán lesz belőle valami. Ruha terveket, tetkó terveket, ember alakokat különböző helyzetekben, és szinte bármit, ami megtetszik. Nem válogatok.
Figyelmesen hallgatom, ahogy felsorolja a foglalkozásait. Hát, nem unatkozik, az biztos…
- Na, haladjunk csak sorban! – leülök az egyik székre, nem volt jó ötlet a magas sarkú – Miket fordítasz, hol és mit rádiózol, és milyen verseket olvasol? Várj, tudsz főzni? Hú, valaki nagyon fog neked örülni egyszer! A futást… Hát, sosem értettem, hogy mi olyan fantasztikus benne, de te tudod.
Szegényt teljesen letámadom a kérdéseimmel, de hát ő adogatta a sok magas labdát, hát most itt az ideje, hogy ki is fejtse a felkínál témákat!

-Minden bizonnyal! - kuncogok. Én most nem épp a gondoskodó, családi aludj jól puszira gondolok. Olyat is adtam már, kaptam is, de sebaj, talán a másik fajtát is megtapasztaltathatom vele ma. Vagy legközelebb ha lesz legközelebb.
-Ó, titkolom! - Naná hogy titkolom, amúgy az lennék? Aztán csak vigyorgok. - Nyugodtan, amikor csak akarsz, amikor csak akarsz! - Kuncogok, kétlem hogy leállna ölelgetni.
-Majd lesz kedved. - Mosolygok, fiatal még, ráér. - Igen, de azt mondtad mondjak bármi mást amit jobb beszélni mint csinálni, vagy a szexen belül éretted? Hááát, az már elgondolkodtatóbb... - Kuncogok, nem, nem értem a problémáját. Lehet a pia teszi, de elvesztettem a fonalat.
-Valahogy mindig van, olyan nincs hogy sehogy se lett volna. - Mosolygok, ó, megszólalt megint a bölcselet belőlem.
-Vagy edzőként, bemondóként, kommentátorként, szervezőként.... - Döntöm a fejem felé, a hajam kissé az arcomba szökik úgy mosolygok. Pont nem a nézőre gondoltam.
-Mondanám hogy taníthatsz, de engem utálnak a lovak. - Biggyesztem le az ajkam, majd mosolygok.
Kinn már megint nevetek.
-Nem tudom én sem, holott a vastagság mi? - Nevetek, az ilyen jellegű poénokat mindig hallja az ember, és az esetek javában nincs is mögötte semmi. - Hmmm, szerintem átvészelnél egy természeti katasztrófát. Simán. - Préselem össze a szám és bólogatok komolyan, majd vigyorgok megint.
-Abszolút! Lemosolygod rólam a gátlásaim, talán még a ruhám is! - Kacagok.
-Áááh, rossz szokás nézd el! - Kacagok halkan. - Lehet tényleg filozófiára kellett volna mennem, no de akkor kiakasztok mindenkit, ennyire nem lehettem önző! - Kuncogok.
-És mivel rajzolsz? Grafittal? - Tényleg szeretem a témát, mit tagadjam. - Várj, tetkó terveket? Tetkókat is csinálsz? - Nézek rá mosolyogva, azta.
-Hmm, ahogy akarod! - Dőlök az asztalnak, nekem jobban esik állni. De rajtam nincs is magassarkú.
-Hohohoh! Állj állj, na várj! - Kacagok, nem hittem volna hogy ennyire érdekli a dolog. Persze lehet nem, de ez túl lépi a kötelező illemkérdés mennyiséget, hát válaszolgatok.
-Öhm, fordító vagyok, bármit lefordítok. Fordítottam már okleveleket, diplomákat, szakdolgozatot, regényt, szerződéseket... mostanában műfordítással is foglalkozom, azért olvasok több verset mint amúgy. Francia a második anyanyelvem, ezért. - Mondom amolyan hát... ez az indok, ennyi elég gondolom kategóriával, hiszen kézen fekvő munka.
-A KUSC-nál vagyok, komolyzenei rádió, híreket olvasok. - Biztos nem ismeri, de érezni a hangsúlyomon, hogy nem is várok ilyesmit.
-Kortárs francia, amerikai és angol verseket olvasok, bár az ír és skót művek is listán vannak. De régi költük műveit is, a szókincs sokkal kifinomultabb volt és a képek élénkebbek, könnyű belefeledkezni egynémely alkotásba... - Gesztikulálok szabad kezemmel, hat a pia, fecsegek.
-Öhm és igen, tudok főzni, persze hogy tudok... - Nekem annyira alap, elfelejtem hogy sokak nem kényszerülnek rá ilyesmire. - Amúgy kétlem hogy akkora pluszt jelentene, ahhoz velem kéne élni és eddig csak egy valaki tűrt meg, de ő is besokallt... - Mondom vállat vonva, mosolyogva. Ha valaki egyszer elvisel, akkor nem azért fog mert tudok sütni és főzni. Mondjuk Henry a betegsége miatt sokallt be, hogy túl aggodalmaskodó voltam, de mit szépítsek az igazságon? Ha besokallt, akkor besokallt.
-A futás pedig stressz levezető... ha átlendülsz a holtponton elönt az boldogság, csomó hormon felszabadul... az úszás vált még ki ilyet meg... öhm... még valami... de muszáj volt olyan sportot keresnem, amihez nem kell eszköz vagy speciális környezet... amennyit utaztam, nagyon meg kellett fontolnom mibe kezdek bele. Hát ha lovagoltam volna sosem lehetett volna saját lovam, anélkül meg nem az igazi, nem de bár? - Mosolygok, na tessék, fecsegtem neki, elszaladhat ha ijesztővé váltam, ki tudja... Iszok is megint, erre kell.

- Szavadon foglak! – viccesen megfenyegetem az ujjammal, mert egyelőre nem vagyok annyira részeg, hogy a nyakába ugorjak, de még lehetek.
- Igen, talán lesz, ha megtalálom a megfelelő pasit… De egyelőre még tartózkodom. – semmi kedvem gyerekeket tervezgetni, de Apa imádná az unokákat, szóval pár éven belül kénytelen leszek összeszedni valami állandó fickót. – Jó, igaz, azt mondtam bármit, csak nem gondoltam volna, hogy ennyire elkanyarodunk a témától.
Igaza van, végül is azt mondtam, mondjon bármit. Hát megtette. Csak azt hittem lesz lehetőség ebből is hülyeséget kihozni.
- Ugye? Én is mindig ezt mondom… - nem igaz, ez az én dumám! A rohadt életbe, lenyúlta a szövegemet. Nem mintha tudta volna…
- Igen, igen, de az nem ugyanaz. Tudod, még edzőként sem… Egészen más a feeling, ha te vagy bent a pályán, ha a te véredben zúg az adrenalin. Én imádom azt az érzést, és másképp olyan tehetetlen vagyok. Ha csak nézem – még edzőként is – nincs beleszólásom, nem tudok korrigálni, még ha látom is, hogy nem lesz jó… - ajjaj, asszem beütött a pia. Józanul is órákig tudok csacsogni a lovakról, hát még így! Be kell fognom! – De hagyjuk, mert múmia lesz belőled, mire kifogyok a szóból ebben a témában.
- Rosszul állsz hozzá. – nevetek rajta, a lovak nem így működnek – Ha nem illetek össze, vagy csak szimplán nem érzel rá, akkor nem kell erőltetni. De sose fogd a lóra, ők nem tudnak utálni. Csak néha kicsit féreg módra viselkednek.
Érzem én az ellentmondást a szavaimban, próbálom is elviccelni, nevetgélek, terelgetem el magunkat a témától, aztán könnyebb, hogy kimegyünk a teraszra. Új helyzet, új téma. A táskám, meg a méretek.
- Persze, a vastagság, arra kell fogni! – elnevetem magam, közben rágyújtok – Természeti katasztrófát? Mondjuk, ja, elég vad vagyok, de azért szeretem a civilizációt úgy, ahogy van.
- Vannak gátlásaid? Fel sem tűnt. – nevetek, mert elég laza fickónak tűnik – A ruhádat meg csak tartsd magadon, azt mondtad, nem vagy szatír!
Csak legyintek, hogy filozófusként mindenkit kiakasztott volna. Miért, így nem teszi? Csak más van a diplomájára írva…
- Grafittal, tussal, pasztellel… Mindennel, ami a kezem ügyébe kerül. – és ez most komoly. Volt, hogy szemceruzával skicceltem föl valamit, mert az volt kéznél. – Nem, tetkókat még nem csinálok, de nem is rossz ötlet! Abban van fantázia… Csak tervezgetek ismerősöknek, magamnak, ilyesmi.
Sikerül kiakasztanom a rengeteg kérdéssel, de hát túl sok mindent csinál, nem tehetek róla…
- Valaha én is tanultam franciát… Illetve tanítottak, de nekem túl bonyolult volt. – lebiggyesztem az ajkam, mert sajnálom egy kicsit, hogy a gimiben lusta voltam vele foglakkozni, most meg már nincs erőm újra kezdeni.
- Egy időben én is hírolvasó akartam lenni, csak rettegtem, hogy elröhögném magam, vagy nem tudnék kiejteni valami nehéz szót, úgyhogy lemondtam róla. Te hogy bírod az ilyeneket? – tényleg érdekel, hogy működik. Lehet, besírom magam egy napra…
- Én is szeretem a verseket, Yeats irományain nőttem fel. Ismered? - ki nem ismeri? Na, persze nekem ír vér csörgedezik az ereimben, alap, hogy ismerem. De bölcsész, meg műveltnek is tűnik, ismernie kell.
- A mai világban fogalmad sincs, mekkora előny, ha egy pasi tud főzni. Amúgy meg szerintem tök szexi, ha egy férfi otthon van a konyhában és főzésre is használja a pultot, nem csak másra… - egy pillanatra bevillan egy kép, ahogy a konyhapultomon ülök lenge öltözékben és… De nem, most ezt nagyon nem kéne!
- Hú, mivel mentél az agyára? Filozofálgattál? – nevetve kérdezem, remélem, nem valami kényes témába tenyerelek bele.
- Elismerem, hogy jó stressz oldó, de engem valahogy sosem vonzott. Persze soha nem is erőltettem, engem elég jól kikapcsolnak a lovak… - ne, már megint a lovak! Miért kell nekem mindig visszatérnem erre a témára? Nem akarok, ma nem akarok róluk beszélni. Lehet, nem kéne többet innom…

-Jujj de nagyon fééélek... - Mondom túlzón nem rettegve, amolyan hűvös nyugalommal, majd vigyorgok melegebben. Nem hiszem hogy zavarna ha ölelgetne.
-Anélkül ne is tervezz, valóban. - Kicsit régi vágású vagyok, nem támogatom az egyedülálló nő típust, ahol nincs apuka. Bár az apák hibája is nem azt mondom, de így csak a gyereknek lesz rossz. Na mindegy.
-Szörnyűség, mikor a szex olyan téma nem? - Cukkolom kicsit, nem zavar, hogy a szex maradjon téma, de másról is beszélgetek, nekem mindegy.
-Nincs ennél igazabb szöveg... - Mosolygok. Mennyit mondogattam magamnak anno, te jó ég.
-Hmm, ez igaz. - Húzom el a szám, egyet kell értenem. Átélni teljesen más, mint támogatni. Aztán csak nevetek. - Nem zavar ha beszélsz róla, szeretem ha valaki szenvedéllyel ecsetel valamit. - Mosolygok, ezzel nem fog felbosszantani. Könnyen átragad rám is a hangulat, talán azért.
-Ó az teljesen más, igazad van! - Nevetek, hogy rohadékok a lovak, de utálni nem tudnak. - Lehet, lehet, tizenhat éves korom óta nem próbáltam... - Vallok színt, rég volt már hogy én lovon ültem.
-Változatosabb! - Kacagok. - A természeti katasztrófa csak jön, nem mi idézzük. - Mosolygok, arra értettem ő túlélné azt is ha nagyobb táskára váltana, annyi mindent bele csempészhetne.
-Jó mélyen vannak! - Nevetek, nem valóban nincs sok gátlásom. Akad, de azokat Elenore kétlem hogy megtalálná pár óra ismeretség után. - Jól van, nem tudod mit hagytál most ki! - Kacsintok rá, de csak nevetek. Nem akartam itt nekiállni vetkőzni, annyit nem tudok inni.
-Az jó, akkor bármivel tudsz dolgozni... - Egyre jobban irigylem, persze titokban, csak a mosolyom látszik. - Az is jó, na és akarsz? Vagy már van is? - Kérdezek a tetkóra.
-Nem bonyolult az, csak át kell látni, egy idő után ráérzel. - Mosolygok, a tanítványaimon látom, hogy bele lehet jönni.
-Könnyen. - Mondom könnyedén, komolyabb vagyok mint látszik. Jó, nem látszik, de a munkát komolyan veszem. - Amúgy rengeteget olvasok hangosan, így kevés szó van ami gondot okoz. Maximum a nevek, azért a szlovák meg szerb nevek... - Legyintek, hát azok neccesek, azokat mindig megkérdezem vagy utánuk nézek gyorsan.
-"...álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim." - Mondom puhán az egyik verse végét, csak ez maradt meg, de ez nagyon tetszett. Az ég valamire vágyik a címében... nem fog eszembe jutni sajnos. - Ismerem, szerettem őt, szívesen tanultam. - Mosolygok, mindig öröm irodalomkedvelő hölggyel beszélgetnem.
Aztán elmosolyodom pajkosabban, az a pultos kép nekem is tetszik...
-Hmm, hát akkor többet hangoztatom! - Vigyorgok, ha szexi is miért ne? Tény ezzel a lánnyal egyre inkább kisütnék valamit az este... valami desszertnek való, édes csókot például.
Csak mosolygok, iszom, nem kívánok válaszolni. Maradjon titok. Sok minden egyéb kérdést is magával vonzana, ha őszintén válaszolnék, de hazudni sem akarok. Bár elég kényes téma nekem, de brit vérem és mosolyom palástolja mindezt.
-Megértem, elég fárasztó sport. - Mosolygok, engem nem akaszt ki hogy megint felemlegette. Türelmesebb vagyok mintsem sejti. - Már hogy kellemes, főleg terepen vagy tengerparton lovagolni, de kimerítő is. A futás teljesen más. Ott csak te vagy.

Rákacsintok, ahogy „fél” az öleléseimtől. Mondjuk nem vagyok nagy ölelgetős, jobban meglepődnék, ha a nyakába vetném magam, mint Ő.
- Hát, ha nagyon nem jön szembe senki, elmegyek egy spermabankba. Vagy kinézek egy szimpatikus idegent és lesz, ami lesz. – na, nem, azért ahhoz több kell, mint egy helyes pofi. Bár inkább látnám a saját szemmel a gyerekem apját, és inkább élvezném a fogantatást, mint hogy egy nőgyógyász intézzen nekem gyereket.
- Milyen téma? – biztos én ittam sokat, de ezt most nem tudom követni.
Mosolygok én is, bólogatok, tényleg minden helyzetben megállja a helyét.
- Áh, hagyjuk. – legyintek a lovas témára, tényleg váltanék – Nem volna igazságos, sosem szárad ki a szám, órákig tudok dumálni és én nem tudnék meg rólad semmit.
Jót nevet a kifogáson, amit a lovak védelmére felhozok. Érzem én is, hogy sántít kicsit, de hát próbálkozom.
- Ó, ez olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. – kacsintok rá, de nem fogok erőltetni semmit.
- Végül is… Van otthon egy táskám, ami beillik sátornak. – Apa is mindig ezzel cukkol, hogy akkora táskákkal járok, amiben egy fél disznót is rejtegethetnék. – Talán van egy hálózsáknyi méretű is valahol…
- Amit ma elszalasztok, máskor bepótolhatom. – mosolygok rá. Őszintén remélem, hogy csak viccel, mert én csak a vérét szívom. Ha máskor, más körülmények között találkozunk, lehet, hogy lehetne valami, de a tegnap nyomait még magamon viselem. Csoda, hogy tudok magas sarkúban járni sajgó izmaimmal.
- Hát, bármivel talán nem, de igyekszem minél szélesebb palettával dolgozni. – tényleg érdekli a rajzolás, kevesen tudják, hogy hány rajzfüzet van telefirkálva otthon, nem reklámozom nagyon. – Még nincs, de tervezgetem. Csak hát már annyi tervet rajzoltam, hogy nincs annyi bőrfelület a világon, hogy mindent magamra varrassak. Majd szembejön az igazi, mint annyi más esetben is.
- Hát, én nem találtam rá a logikájára, de biztos bennem van a hiba. – megvonom a vállam. Gyönyörű nyelv, és minden tiszteletem azoké, akik szépen tudják beszélni, de én nem tartozom közéjük.
- Hmmm, rá lehet venni téged a felolvasásra? Szívesen venném, ha esti mesét olvasnál nekem. – rákacsintok. Kellemes hangja van, el tudom képzelni, ahogy árad a rádióból. Még a rémhíreket is úgy olvashatja fel, hogy mosolyogjak rajta. – Ú, a szláv nevek nem egyszerűek. Egyszer egy szlovák srác megpróbált megtanítani néhány szóra, de ha megkínoznak, se tudnám helyesen kiejteni őket…
- Az ég köntösére vágyik – az egyik kedvenc versem. Gyönyörű, nem igaz? – hihetetlen. Kívülről tudom ezt a verset, már akkor is imádtam, amikor még nem értettem a mondandóját. – „…árny-lelkünk kószál itt, ha majd/a tollas úton est huhog,/s lábnyomunk a szunnyadó víz partján párolog.” Ez a másik kedvencem. Szerintem csodás verseket írt, örök érvényű igazságokkal.
Buján mosolyog, ahogy a konyhapult alternatív használatát megemlítem. Á, szóval ő is vizuális típus. Remek.
- Csak nyugodtan, hidd el, sikered lesz. – mélyet szívok a cigarettából és közben nem engedem el a tekintetét. Csak akkor, amikor fejemet hátrahajtva kifújom a füstöt.
Kényes téma lehet ez a lakótársas dolog, vagy mi, mert nem válaszol, csak mosolyog – bár kissé feszültebben, mint korábban.
- Bocsi, nem kell válaszolnod, semmi közöm hozzá. – bocsánatkérően mosolygok rá, és igyekszem átlendülni rajta, mintha semmi sem történt volna.
- Az, leköti az embert. Nekem mondjuk segít, mert lefoglalja az agyamat és nem gondolkozom hülyeségeken, mert muszáj a lóra figyelnem. – bólogatok – Ah, tengerparton… Az hatalmas élmény. Az egyik valóra vált álmom.
Elcsendesülök, és egy darabig csak nézem, miközben a cigimet szívom. Valamit kérdeznem kéne, de nem jut eszembe semmi értelmes.
- Van egy öcséd, igaz? – illik ennyi idő után a családról beszélgetni? Fogalmam sincs… - Ő mivel foglalkozik? Matematikus?

-Úh, azért ez nem így megy szerintem... - Remélem viccel, a család ennél komolyabb dolog. Vagy csak nekem ennyire fontos? Nem hiszem. Amúgy elnéző a mosolyom, nem lekezelő vagy hasonló.
-Mondom... jó... - Nevetek, mit nem ért. Igazából nem fontos, tovább is lépek.
Csak mosolygok, ezek szerint érdeklem. Ez kedves tőle, még el is hiszem neki. Elvégre én csak a srác vagyok a bárpult mellől, megérteném ha nem lenne kíváncsi rám és csak fecsegne amiről jól esik.
-Igen, mondták már. Szerintem is menne. - Mosolygok, nem tartanék attól sem ha most lóra kéne pattannom és úgy elmenni valahova. Na jó, most de, most ittam. Régen ezt hogy csinálták? Biztos totál jámbor lovuk volt...
-Mondom én! - Nevetek fel a sátornyi táskára. - Kész kemping. - Vigyorgok. - Szeretsz amúgy kempingezni? - Csak úgy eszembe jut, kíváncsivá tett.
-Ez így van! - Rajtam nem fog múlni, ha egyszer úgy dönt, minden bizonnyal nem fogok ellenkezni. Miért is tenném?
-Az hasznos és változatos. Az adott rajzolni valóhoz kiválaszthatod azt ami a legjobban visszaadja a hangulatot. Vagy egy képet többször, több perspektívából felvázolhatsz, milyen izgalmas! - Na tessék, hat a pia, én elragadtattam magam, ha nem is látványosan, de érezni, hogy szeretem a festményeket és a rajzokat. Sóvárognék egy kis tehetségért, de ebből nem jutott.
Kuncogok.
-Rajzold fel hennával és akkor mindet hordhatod. - Kacsintok rá, vannak is alternatív megoldások kérem alássan.
-Bizonyára rosszul magyarázták, nekem is évek tapasztalata kellett hogyan tanítsam a leglogikusabban. Főleg hogy ugye én nem könyvből tanultam. - Mosolygok, na igen, az egyetemen sok mindent megtanul az ember, de azt ritkán hogyan is lehet jól és eredményesen bárkinek megtanítani az adott nyelvet. Én is erősen próbálkozom mindig, de eddig elég jó visszaigazolást kaptam a diákok többségétől.
-Könnyen, szeretek felolvasni. - Kuncogok, majd elvigyorodom. - Ha szépen megkérsz, lehet róla szó!
-Mi csak fagyit akartunk kérni. De... abban a szóban esküszöm hogy nincs magánhangzó. Mai napig nem bírom kimondani... - Nevetek fájdalmasabban, az durva volt. Henryvel szétröhögtük a fejünk.
Aztán mondom ami eszembe jut a mi költő barátunktól, mondja is a címét tényleg! Elmosolyodom, bólogatok.
-Igen, én is nagyon szeretem. Annyira könnyed de mégis súlya van. - Ah, szeretem a költészetet, bár úgy tudnám fordítani őket hogy értékükből, varázsukból ne vesszen el semmi. Ő is szaval, látszik élvezettel hallgatom, félredöntöm a fejem, kissé lehunyom a szemem. De rég volt hogy költészetről beszélgettem, erre egy kocsmában szedek össze erre valakit. Elképesztő!
-Egyet értek, Robert Burns-t szeretem még, ő is olyan fantasztikus képekkel ragadta meg az élet pillanatit. Más mint Yeats de azért.. ajánlom figyelmedbe ha még nem olvastál tőle. - Mosolygok, lehet újra olvasom otthon majd Yeats-t, ez a lány kedvet hozott hozzá.
Ahh az a buja mosoly, kár hogy gondolatban kacérkodunk ezekkel a jelenetekkel, szívesen elkalandozna a kezem és a szám élesben is.
-Köszönöm az értékes tanácsot! - Állom a szemezést, élvezem hogy elmélyedhetek ebben a kacér szempárban.
-Ugyan, nem egy első találkozós téma, neked lenne kínos, nem nekem. Megkímélnélek. - Mosolygok, elvégre semmi vidám dolog nem hagyná el a számat és most bulizunk, lazítunk, nem illik ide egy ilyen nehéz lélegzetű téma. De látszik hogy nem neheztelek, könnyedén beszélgetek tovább.
-Az nekem is az volt. Az olyan... egyedi. - Nevetek, jó ez hülye kifejezés rá, de hát tinédzser voltam és roppant felnőttnek éreztem magam hogy egyedül megyek a lóval, nem száron és ráadásul a tengerparton a homokban! Teljesen idilli volt valahogy. Az kevésbé hogy beleestem a vízbe, de sss, ez titok.
Iszogatok, hagyom elmerengni, jól áll neki. De megszólal, kissé meglepődöm, említettem volna? Nem is emlékszem, bizonyára az ital mellékhatása.
-Igen, igen, van. - Mosolygok, nem tudok nem mosolyogni ha eszembe jut Henry. Igaz, kicsit visszás volt a viszontlátás de... hát remélem nem haragszik nagyon rám. Aztán nevetek, de úgy hogy most nagyon vicceset mondott, megköszörülöm a szesz áztatta torkom és megrázom a fejem finoman. - Neeem, nem nem, ő színész. Jelenleg itt forgat a városban. Lazább mint én. - Mosolygok, nem olyan könyvmoly feeling mint én tűnök néha. - Na és neked van testvéred? Bár lehet mondtad hogy nincs... - Kérdezem mosolyogva, jó is az ha van. De most nem emlékszem miért dereng hogy neki nincs. A szesz tompítja az agyam.

/Bocsi, úgy emlékeztem, hogy megemlítetted az öcsédet, de simán lehet, hogy csak hittem... Nem olvastam vissza/

- Nem, persze, hogy nem. Ennyire nem vagyok elkeseredve. – nevetek, alig hiszem, hogy komolyan vesz. Mikor beszéltünk komolyan az elmúlt percekben?
Elvesztettem a fonalat és feladja, hogy magyarázzon. Nem is csodálom, kezdi ködösíteni az agyamat az alkohol.
- Na, ez a helyes hozzáállás! – rámosolygok, nem szabad előre eldönteni, hogy valami sikerül-e vagy nem.
- Jóban vagyok a természettel, de utoljára gyerekkoromban voltam sátorozni. – nem vagyok egy nagy kempinges, de jó társasággal nagy buli lehet.
- A rajzolásban is otthon vagy? – felcsillan a szemem, végre van kivel beszélni róla. A barátaim nagy része csak élvezi, hogy tudok rajzolni, de kevesen állnak hozzá úgy, mint én. Mondjuk nem nagyon értek hozzá én se, sosem tanultam komolyan rajzolni – Én csak ilyen önképző módon csinálom, meg ellesek technikákat, de ennyi…
Édes, ahogy belelkesül, végre találtunk egy olyan témát, amiért mindketten egyformán rajongunk, és nem csak hallgatjuk, ahogy a másik belelendül a dumálásba.
- Na, igen, a henna. Csak azzal nem lehet olyan árnyalt rajzokat csinálni… Meg a tetkónak az a lényege, hogy felvarratod, és ott van. Nem mosod le, nem kopik le, van. – többek között ezért sem mertem még megtenni ezt a lépést. Mi van, ha újra modellkedni kezdek? Mi van, ha egy tetoválás miatt nem kapok meg egy melót? Mi van, ha…
- Á, biztos nem magyarázták rosszul, csak fiatal voltam és nem érdekelt különösebben. – nem hiszem, hogy rosszak lettek volna a tanáraim, csak hát a francia órák voltak azok, amiken a legjobb rajzaim születtek. – Inkább rajzolgattam órákon, mint hogy odafigyeljek…
- Hú, ne csábítgass! – felnevetek, mert elképzelem, ahogy állig betakarózva fekszem, ül az ágyam szélén és felolvas. Tőlem akár híreket is olvashatna mellettem, a hangjára egy élmény lehet elaludni.
- Nehéz, az már biztos. – kicsit elmerülök az emlékeimben. Jó is volt az az idő, amikor Európát jártam ló nézőben. Szívesen elmennék újra egy világ körüli útra – Egyszer jártam Magyarországon, úgy két hetet töltöttem ott. Veszettül nehéz nyelv, de köszönni talán még tudok…
Yeats sorait dobáljuk és felcsillan a szemem. Imádom a verseit, és úgy veszem észre, hogy ő is élvezi a beszélgetés ilyen jellegű komolyodását. Amikor Burns-t említi, kicsit összeszorítom a számat. Emlékszem, nagyapa mindig pocskondiázta, de csak azért, mert skót volt. Kamaszkori lázadásaim egyike volt, hogy tőle olvastam verseket és nagyapának elszavaltam őket.
- Ismerem, bár a családom nem szíveli igazán. De el kell ismernem, hogy gyönyörű képekkel dolgozott. – ha hazamegyek, leveszem a polcról a régi verses köteteimet, amiket nagyapa hagyott rám. Jó humora volt az öregnek, külön vett nekem egy Burns összest, hogy rám hagyhassa majd.
A konyhapultos képek láthatóan az Ő fejében is megjelennek, és egy pillanatra felizzik köztünk a levegő, de végül egyikünk sem csapja le a magas labdát.
- Igazán nincs mit. Bármikor. – nem sajnálom én senkitől a fasza tanácsaimat, sokan szoktak hozzám fordulni. Tényleg, még a végén nyitok egy rendelőt…
- Hát jó, majd legközelebb elmeséled. – kacsintok rá. Nem akarok erőszakoskodni, csak igyekszem oldani a felmerülő feszültséget.
- Inkább olyan… Hollywoodi. – elnevetem magam, mert hát végül is ott vagyunk, nem? – De fantasztikus élmény. Ennél már csak az jobb, amikor együtt úszol a lóval. Azt imádom!
- Á, helyben vagyunk! – nevetem el magam – Most már értem, hogy miért néztél színésznőnek. Milyen filmekben játszik? – érdekel, hátha láttam már valami csudi remek filmben. Ezért szeretek itt élni, egy csomó friss sztárral lehet ismerkedni. Jó kapcsolatok későbbre. Hú, ez elég számító gondolat…
- Nem, egyke vagyok. – félszegen mosolygok. Kicsit fájó dolog a családomról beszélni, na de én is kérdeztem olyat, amire nem akart válaszolni. Nem mintha nem akarnék válaszolni, de ez nem egy túl vidám téma. – De ez sem egy első találkozós beszélgetés.
- És mi szél hozott LA-be, ha annyi más, szép helyen is éltél eddig? – igyekszem elterelni a beszélgetés fonalát a komorabb témákról, elvégre mulatunk, vagy mi.

//Semmi gáz, kinézem Sebből hogy igen, nem számít, ha mást nem beletrafáltál Razz

Ennyi simán belefér Very Happy

//

-Hál' isten. Ne is legyél! - Nevetek én is.
-Jah, én is. Pedig buli! Van egy sajátos hangulata, főleg ha nem ázik be! - Nevetek a sátorozásra.
-Imádom a festményeket, a skicceket, a krokikat, az akvarell és pasztell műveket, azokat főleg csendéletben meg drapériás rajzokon, ó nagyon szeretem őket! - Mondom kicsit lelkesebben, hogy úgy látom, ő is szereti. - Az mit számít? Az alkotás öröme, hogy valami egyedi és szép teremtődik általad, az a lényeg! - Szerintem egyáltalán nem a tanulás a lényeg a rajznál. - Amúgy is azt mondják a gyakorlat hozza ki a tehetséget, nem feltétlen a tanítás.
-Hát igen, az egy életre szól. De maximum kipróbálod, tetszene e. - Vonok vállat, én nem vagyok tetkós, de rajtam nem is tudom hogy állna... Elég hogy hegek díszítenek, nekem elég...
-Kár, olyan kellemes nyelv. - Na igen, másik szerelmem, de elnyomom. De csak odakapok a mellkasomhoz mosolyogva. - Mon Dieu! - Nevetek csak. Na nálam nem lenne rajzolgatás, vagy el kell mondania franciául mit rajzol. Szigorú tanár vagyok, durva mi?
-Miért ne? Olyan jó! - Vigyorgok, valóban élvezet csábítgatni őt.
-Mi nem mentünk el oda, Ausztria megakasztott minket. Pont bécsi vásár volt, had ne mondjam anyám mennyire imádta! - Kuncogok, nekem az pont kimaradt.
-Nem szívlelték? Túl hazafi volt? - Mosolygok, de nem várok választ, intek is hogy hagyja.- Szerintem is. - Mosolygok inkább.
-Szavadon foglak! - Kuncogok, ha bejönnek a tanácsai akkor magára vessen hogy felajánlotta.
-Jól van. Ha úgy alakul, elmesélem. - Nem titok igazából, csak Henry miatt nem szoktam beszélni róla.
-Hát... igen! - Kacagok, ez jobb szó rá. - Úsztál együtt lóval? Az nem volt... ijesztő a lónak? - Én félteném az állatot hogy megfullad. De én túl aggodalmas vagyok, mindig meg is dorgálom magam.
Vigyorgok, Henry remek színész lesz.
-Hát egyelőre most dublőri meg kaszkadőr munkákat vállalt bár a film... nos... nekem nem a szívem csücske. - Hunyom le a szemem, hogy Kilian végignézette velem. De megnéztem volna amúgy is, így meg megismertem a srácot, segáz. - Ami most megy, ment a mozikban, a Csontgyáros... //mi csak így hívjuk a Csontvárost mert kicsit belenyúltunk a vicc kedvéért a filmbe néhol xD Bocs//
-Áh, kvittek lettünk? - Mosolygok melegebben, én nem fogom faggatni. Va amiről jobb nem beszélni. Inkább váltunk is.
-Hát ez egy jó kérdés... Angol területre akartam menni Londonból, de Dublinba nem kell annyi francia, nem éltem volna meg. Aztán eszembe jutott mennyire tetszett Los Angeles, mikor egyszer erre jártunk, voltam vagy tizennyolc, tetszett. Párizson is gondolkodtam de... hát... oda szintén nem kell az angol, szóval... - Vonok vállat. - Hirtelen ötlet volt. De azt hiszem maradok. - Vigyorodom el, jól érzem magam itt. Itt va Josh, Phoenix... Kilian, őt is kezdem megkedvelni, Zin. A tanítványaim... A munkatársaim... na és Henry. Nem akaródzom hazamenni. - Na meg hát az angyalok városa, biztos maradok, elvégre most is egy angyallal beszélgetek! - Oldom az előző feszültebb hangulatokat egy bókkal, kacsintok is.
-De jó itt élni, érdekes, meg kedvesek az emberek, jó itt! - Mosolygok, jól érzem magam, érezni. - És te? Gondolkodtál azon hogy máshol élj? - Nem tudom mi lehet a vágyai tárgya.

- Na, még a végén elmegyünk kempingezni. A két kezdő… - nevetek, mert hiszen tök véletlen, hogy mindkettőnket pont itt ültették fel, hogy mindketten ennyire idióták vagyunk, és hogy mindketten szeretünk kempingezni, de nem járunk. Sok a véletlen, amiben ugye nem is hiszek…
- Hűha, lehet, többet tudsz erről a művészeti ágról, mint én. – hihetetlen, mennyire beleéli magát a képzőművészet ecsetelésébe. Ez aztán a szófordulat, O’Hara! – magamban jót szórakozom alkohol gőzös gondolataimon. Simán lehet, hogy az arcomra is kiül az idióta vigyor.
- Igen, ez igaz. Te is foglalkozol vele? – kíváncsivá tett, hogy ha ennyire ért hozzá, vajon Ő miket alkot.
- Nem tagadom, gyönyörű, csak nekem kissé kemény dió… - megvonom a vállam, ezzel már nincs mit tenni. – Ez most kiakasztott, igaz? Hogy a kedves francia nyelved helyett én inkább firkálgattam. Pardonnez-moi! – kicsit be van rozsdásodva a kiejtésem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy finoman raccsolva kérjek elnézést.
- Nincs ellenemre, hogy próbálkozz. – kacagok fel. Jólesik, szeretem az ilyen jellegű vérszívást. Jót tesz az egónak, az önbecsülésnek, önbizalomnak. Összességében hasznos.
- Ó, nem tudod, mit hagytál ki! – égnek emelem a tekintetem, és nagyot sóhajtok – Persze, Bécs is gyönyörű, de ha szereted a természetet, akkor egyszer meg kell látogatnod a magyar vidéket. Csodaszép! – ábrándozva emlékszem vissza a vidéki istállók hűvös levegőjére, a föld meleg illatára. Bármikor visszamennék!
- Hát, apai ágon ír vér csörgedezik az ereimben, és a nagypapám elég nehezen viselte, ha skót, vagy angol irodalmat olvastam… Így azokat csak később pótoltam, kamaszos lázadásból. – elnevetem magam, mert micsoda lázadás ez! Egy kamasz, aki dacból verseket olvas. Hűűűűűű, de veszélyes!
- Csak nyugodtan. – rákacsintok. Szívesen adok tanácsokat, már csak azért is, mert ahhoz, hogy tudjak valamit mondani, ismernem kell a helyzetet, így akaratlanul is titkokat osztanak meg velem. Mégsem vagyok pletykás, nem adom tovább, csak szeretek mindenről tudni. Rossz szokás, de már nem küzdök ellene.
- Nem, nem ijesztő. Fantasztikus élmény, ahogy a nyakába kapaszkodsz, és csak szelitek a hullámokat. – megint elkalandozok, emlékeimbe merülök.
- Jesszus, és nem félted, hogy valami baja lesz? Ezek a kaszkadőrök mindig összetörik magukat. Vagy nem? – elkerekednek a szemeim. Kaszkadőr, meg dublőr. Tényleg laza csávó lehet, meg mondjuk iszonyú bátor is. Vagy hülye. A kettő között szűk a mezsgye… - Uh, hát, nem láttam, nem ismerem. Nem jó?
- Valami olyasmi. – hálásan mosolygok rá, hogy nem feszegeti a témát. Tényleg nem egy bulizós estéhez való, eléggé lehozná az életről szerintem.
- És itt LA-ben sokan akarnak franciát tanulni? – csodálkozom, mert én nem úgy ismerem a város lakosságát, mint aki önszántából ülne vissza az iskolapadba. – Már nem félre érteni, a nyelvre gondoltam… - egyre rosszabb, ahogy magyarázkodni kezdek. Minek is fogtam bele?!
- És, mióta szívod itt a csillagporos levegőt? – érdekel, mióta van itt, ha még ennyire kedveli az itteni életet. Bár mindig azt mondják, hogy a „bennszülöttek” soha nem szeretik annyira saját városukat, mint a később érkezők.
- Ahhh… - szememet forgatom a bók hallatán. Ha először hallanám, se biztos, hogy megnevettetne, de persze édes, hogy próbálkozik. – Látszik, hogy nem ismersz még! – kacéran elmosolyodom. Korántsem vagyok kisangyal, inkább maga a kisördög. De hát, jó az álcám, úgy látszik.
- Én világ életemben itt éltem, nekem már nem akkora egzotikum a sok színész, sőt, néha már az idegeimre megy a dolog, hogy mindig 120%-osan kell teljesíteni, mert mindenhol mindenkit figyelnek. – elhúzom kicsit a számat, engem már kezd taszítani az itteni élet. A sznobok, az elvárások… - Én biztosan Európába mennék, ha tehetném. Írországba, felkutatni a családomat. Vagy Olaszországba. Ott isteni a kaja, és mindenki olyan hihetetlenül laza…
Á, nem, nem ábrándozok, hogy mi lenne, ha… Soha, meg sem fordulnak ilyen gondolatok a fejemben, tényleg.

-Miért ne? Egy sátrat csak felállítunk már, ha meg nem, alszunk a csillagos ég alatt, milyen romantikus! - Mondom, de érezheti a hangomból hogy habár az ötlet nincs ellenemre, a romantika mint olyan nem egészen az én világom.
Nevetek, ki tudja.
-Sokat jártam galériákba, előadásokra, ilyesmi. - Vonok vállat lazán. - Nagyon érdekel, nagyon szeretem. - Nem hazudok, de ha megpróbálnám sem menne, ordít rólam a dolog.
-Áh... én nagyon antitálentum vagyok... sajnos. - Túrok a hajamba, sosem ment. - Én csak másokéban gyönyörködöm. - Mosolygok.
-Gyakorlással nem lenne az. - Mosolygok, az a szíve-lelke minden tanulásnak. - Az zavar hogy tuti nem az Eiffel-tornyot rajzolgattad! Legalább "franciául" rajzolgattál volna! - Hülyülök, nem akaszt ki, bár sajnálom hogy nem tanulta meg, biztos beszélgetnék vele kicsit azon a nyelven is.
-Reméltem, nehéz lenne megállni! - Vigyorgok, elvégre csinos, ittam is, nehéz lenne nem udvarolni neki.
-Szeretem, főleg a völgyeket. Van ott? - Annyira nem vagyok képben. De látom neki nagyon tetszik, mosolygok is rajta.
Vigyorgok a lázadásán, igazi irodalmár véna lakozik benne is, kár tagadnia.
-Így már minden világos! Kedvelem az íreket, lökött népség! - Sandítok rá, hogy ő sem lóg ki, szerencsére.
-Nekem valahogy ijesztőnek tűnik... - Fojtom el a mosolyom, de érezni ő mennyire szereti a lovakat, bármi ami velük kapcsolatos. Kicsit sajnálom hogy nem lehet versenyző, azaz még nem lett, ő tényleg nagyon élvezhetné.
-Áh, hány éve parkour-özünk? És kettőnk közül én vagyok az ügyetlenebb, rettentő jól megy neki, én nem féltem. - Legyintek, tényleg nem aggódom. Ha nem jön ki rajta a betegség, akkor semmi gond nem lehet. De már sokkal jobban van, csak ez az új gyógyszer álmosítja kicsit, de ennyi.
-Hátöhmm.... lányos... - Mondom finoman az ajkamba harapva. - De szerintem a történet bugyuta. - Vallom meg, lehet a könyv jobb, Kilian váltig állítja, de... nehéz elhinnem.
-Vannak diákjaim, most talán kicsit több is. Főleg munka vagy nyelvvizsga miatt jönnek. Vannak, innen az egyetemről például. - Intek, mintha a szomszédban lenne a Frances. Aztán elvigyorodom és nyelvem hegyét a felső ajkamhoz érintem úgy szemezek vele. - Hát, azt is taníthatnám, szerintem abban is jó tanár lennék. - Kacsintok rá, majd nevetek. Amennyire imádok csókolózni, szerintem nem hazudtam.
-Csak pár éve. Most lesz kettő, azt hiszem. - Nem néztem, elég... eseménytelenül teltek a napok, aztán inkább nem figyeltem.
-Azon vagyok hogy megismerjelek, de azt mondod ha nem is vagy angyali de mennyei veled lenni? - Vigyorgok, rossz kislány lenne? Úúú, elvégre gonosz dadusnak tituláltuk, nem meglepő.
-Hmm... - Phoenix is elég belefáradtnak tűnt néha, lehet ebben valami, sajnálatos. - És nem bírnak vezetni... - Mondom komolyan az olaszokra majd nevetek. - Az íreknél szerintem is jó én még a görögöket szeretem, ők is végtelen könnyedek, szórakozottak és a görög vidékek! Ó, mese szép! - Imádtam a görögöket, a tengert, a romokat, a lányokat...
-De egy nyárra vagy pár hétre sem tervezel elmenni? Írországba küldhetnél levelet a rokonoknak nem? - Kérdezgetem.

- Egy sátor csak nem fog ki rajtunk. – nevetek – De a csillagos ég alatt nem olyan romantikus megfagyni.
Nem vagyok az a csillagokat nézegetős összebújós fajta, ahhoz nagyon jónak kell lennie valakinek, hogy ezt megtegyem a kedvéért.
- Érdekes, hogy ennyire rajongasz érte, de nem próbálkozol vele. Pedig csak gyakorlás kérdése. - elnyomom a csikket és az asztalon rám váró tequilám felé nyúlok. Só ugyan nincs a teraszon, de már eleget ittam ahhoz, hogy a nélkül is legurítsam.
- Igen, persze, gyakorolni kéne. Valamire még azért emlékszem, de hát édeskevés a túléléshez. – megvonom a vállam, nem is igazán érzek rá késztetést, hogy felfrissítsem a tudásomat. – Amúgy meg, rajzoltam párizsi látképet is, de még sok minden mást is. Főleg képregényeket és karikatúrákat alkottam. – elnevetem magam, mert felrémlik előttem az apró, szemüveges prof, akit pocokként ábrázoltam a legszívesebben.
- Vannak völgyek is, persze, de mondjuk, ha a völgyekért rajongsz, akkor inkább Svájcba menj. Vagy Norvégiába. Vagy Hollandiába, az egy nagy völgy. – nevetek, sok helyen jártam, sok tájat láttam.
- Az már biztos, nem vagyunk normálisak. – felkacagok, mert ez az a sztereotípia, ami kivételesen megállja a helyét. – Büszkén vallom magamat őrült írnek, még ha csak félig is.
- Ha te mondod. Biztos igazad van, de én azért félteném. – elég lazán veszi, hogy a tesója kaszkadőr, de biztos nagyon jó benne. Muszáj annak lennie, ha ennyire könnyedén beszélgetünk most róla.
- Lányos? – meghökkenek – Mit értesz az alatt, hogy lányos? Amúgy meg manapság… Nincs egy normális film a mozikban. – elhúzom a számat, mert inkább otthon nézek retro filmeket, mint hogy az újakra költsek.
- Bejársz a Francesre? Már úgy értem, hogy tanítani. – rácsodálkozom. Elég sok időt töltök ott, de még nem sikerült összefutnom vele. Ez fura. Mondjuk annyira nem, elég nagy az épület együttes… - Ó, és még milyen szerény és visszafogott is vagy! Illem órákat is adsz?
Jót kacarászok saját poénomon, pedig lehet, hogy nem is vicces. De az alkohol kezdi megtenni a maga hatását és már érzem, hogy nem tudom abbahagyni a mosolygást.
- Hú, komolyan számolgatod a napokat, látom. – ismét nevetek, de már megint min? Na, mindegy, ezt teszi a pia.
- Jó úton jársz, kezdek csacsogósan becsiccsentett lenni. Hamarosan elkotyogom majd azt is, mennyire rossz tudok lenni. – hátradőlök a széken és kicserélem a keresztbe tett lábaimat. Már kezdett zsibbadni a combom.
- Neeeeem igaz! – színpadiasan felháborodok, és erősen gesztikulálni kezdek, mint az olaszok – Tudnak ők vezetni, csak nem tartják be a szabályokat. De remekül tudnak káromkodni. – teszem még hozzá, bár fogalmam sincs, hogy miért. Csak úgy árad belőlem a marhaság.
- Na, igen, a görögök. Jópofa nép, de mondjuk nem nagyon szeretnek dolgozni. Mindig sztrájkolnak valami miatt.
- Ó, szoktam én nyaralni, meg mászkálok én mindenfelé, csak hát huzamosabb időt nem töltöttem még LA-n kívül. Írországban meg… Nem ismerek ott senkit. A családom már nagyon régóta Amerikában tengődik. – dédnagyapám lógott át a tengeren egy hajó gyomrában, hogy aztán itt megvalósítsa a nagy „amerikai álmot”. Nos, sikerült neki, óriási üzleti birodalmat hagyott nagyapára, ő pedig Apára. Apa meg rám akarja hagyni, de még nem érzem magam elég érettnek, hogy csináljak is pénzt, ne csak költsem.

-Hát összebújnánk, ez a lényeg! - Vigyorgok rá, hát mi sem egyértelműbb!
-Én próbáltam de... valahogy... nem ment. - Húzom el a szám. - De érdekelni érdekel, modern Picassonak meg nem megyek el gyakorlással sem. - Kuncogok.
-Majd megjön a kedved. - Mosolygok. - Hmmm, mindig volt akkor friss nevetni való ha fix karakter volt a képregényed hőse... - Vigyorgok, nézzenek oda.
-Igen, tudom, Hollandia tetszett. - nevetek én is, lassan nem tudom miért de jól esik.
-Csak félig vagy hivatalos őrült, dolgozz még rajta! Látom hogy teng benned a bizonyítási vágy! - Kuncogok, még jó hogy engem nem neveltek amolyan ellenségesen.
-Mindig féltem. - Mondom valami alkohol által előlépett gyöngédséggel. Ő mindig a kistestvérem marad, féltem is, de próbálom nem túlságosa félteni. És valóban nagyon ügyes.
-Hát igen tudom... Hát hogy mondjam... - Próbálom megfogalmazni, kínosan dörzsölöm a nyakam. - Hát olyan... szépfiúk mentik a főhősnőt aki megmenti a világot és hatalmas a szerelem és romantikus pillanatok, nagy drámák kuszán a filmben... A harcjelenet is a romantikáért van, nem a harci izgalomért... - Sóhajtom, nem tudom jobban leírni.
-Nem, a lakásomon tartom az órát, egyszerűbb, rengeteg nyomtatott anyagom van és szótárom, kellemetlen lenne cipelni. Meg a magnót és a hanganyagokat... - Úh, nem, így egyszerűbb. És olcsóbban is tudok tanítani, ami megéri. - Bár néha benézek, valószínű oda járok majd be futni a pályára. - Megfordulok ott de nem tanítani.
-Csak ha kérik, igazi brit illemtani kódex alapján, hűvös eleganciával, melady. - Teszem a mellkasomra a kezem és enyhén meghajolok, mint valami komornyik. Én is mindent viccnek fogok fel ilyenkor, semmi gond, amúgy is lökött vagyok.
-Hát igen, rettentően, óránként írok a naplómba is... - Vigyorgok, élvezem a kacaját.
-Ó, állok elébe, hátha megrökönyödöm és azt kell mondjam, "mamma mia! tényleg?". - Nevetek, nem hiszem tud olyat mondani, de azért vicces lenne. Fogom magam és én is leülök megint, kiiszom a poharam és hagyom a jeget megolvadni.
-Ó igen, hát hogyne és olyan hangosan beszélni hogy nem kell a szomszédoknak mesélni mi volt tegnap este, tudják! - Nevetek, főleg hogy hadonászik.
-Nem jó most a gazdasági helyzetük, amúgy békés nép. Amikor én nyaraltam ott akkor nagy volt a csend, kellemes volt nagyon! - Ó oda még el kéne mennem, az egyik legjobb nyaram volt.
-Én huzamosabb időt nem töltöttem otthon anno... Most szokom hogy nem állok tovább. Az hogy nem ismersz ott senkit ne legyen hátrány, az írek barátságosak, bár a kiejtésük mosolyt csal az ember arcára! - Kuncogok. - Szerintem próbálkozz meg vele egyszer, biztos kalandos lenne! - Amennyit mi utazgattunk nekem semmi ijesztő nincs a dologban, bátran javaslom.

Az összebújás ajánlatára csak mosolygok. Nem vagyok az a bújós típus.
- Aha. – gyors slukkot szívok a cigiből – De tudod, vannak azok a sátrak, amiket csak eldobsz és már kész is. Talán azt még mi sem tudjuk elrontani.
- Ha jobb vagy a pálcika emberrajzolásnál, elmehetsz Picassonak is. – vigyorgok. Csak nem lehet olyan vészes.
- Ó, én nagyon jól szórakoztam. – kuncogok, ahogy eszembe jutnak régi alkotásaim – Talán csak egy jó tanár kéne hozzá.
Hollandia… Jó hely, szerettem azt a pár napot, amit ott töltöttem.
- Laza ország, csípem a törvényeiket. – elnevetem magam, felrémlik előttem, ahogy bementem kávézni egy füves cigikkel kitömött Coffee shopba. Jó poén volt, sosem fogom elfelejteni.
- Igen? Csak félig? – felhúzom a szemöldököm és elhatározom magamban, hogy bemutatom neki, mennyire vagyok őrült. Lassan felállok a székről és egy közeli lámpaoszlophoz lejtek. Felnyúlok és megkapaszkodok az oszlopban és rúdtáncosokat megszégyenítő csípő tekergetésbe kezdek. Az elfogyasztott alkohol mennyiség viszont nem igazán tesz jót a magas sarkúban való egyensúlyozásnak. Ahogy bal lábamat az oszlopra fonom, hogy hátradőljek kicsit, jobb bokám megbillen. A hanyatt eséstől az ment meg, hogy kézzel-lábbal kapaszkodom az oszlopba. Szabad bal kezemmel hadonászni kezdek, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és végre sikerül vele megkapaszkodnom az oszlopban és egyenesbe húzni magam. Magamban sűrűn káromkodom, de amikor ismét stabilan, két lábbal a földön állok, rámosolygok Sebastianra, kisöpröm a hajam a homlokomből és a lehetőségekhez képest kecsesen vissza szambázok az asztalhoz – bár kissé bicegek. Bokám sajog, de igyekszem nem mutatni. – Na, most mennyire vagyok őrült?
Félti az öccsét, még jó, őrült egy melója van. És ahogy leírja a filmet… Fergeteges. Vagy csak becsiccsentve tűnik annak?
- De ha jobban belegondolsz, mindig a nőkért háborúztak. A lovagok már csak ilyen romantikusak voltak, nem? – kissé butácskán pislogok rá. Nem értem a problémáját, mondjuk engem nem is nagyon vonzanak a véres filmek, meg az agyam is ködös már.
- A lakásodon? Te kis huncut! – kacagok, nem tehetek ellene semmit, nem tudom magamba fojtani.
- Hát, elég jó a pályánk, meg sok a fiatal, csinos lányka, nem is értem, miért minket választasz. – komolyan bólogatok, de állam remeg a visszatartott nevetéstől.
- Ó, azt hiszem, rám férne néhány illem óra… Szeretnék olyan elegáns szobalány lenni. Na, persze nem garantálom, hogy nem fogok rosszalkodni. – rákacsintok, mert látom magam előtt, ahogy rövid szoknyában hajolgatok, meg port törlök és hasonlók.
- Hmmm, kíváncsi lennék, mit írsz a mai estéről. Ked-ves nap-lóm… - kezdem elnyújtva, de nevetésbe fullad a mondat.
Leül velem szembe és felhajtja az italát. Figyelem a mozdulatait, az arcát, ahogy enyhén elfintorodik az erős piától.
- Annyira még nem vagyok részeg, hogy kicsacsogjam a titkaimat. De már nem tart sokáig. – elmosolyodom és igyekszem észrevétlenül megtapogatni sajgó bokámat. Kissé elfintorodom, amikor hozzáérek és fájdalom hasít belé.
- No, igen. De ez a jó szomszédi iszony alapja, nem? – imádom az olaszokat, de tényleg kicsit furcsa népség.
- Igaz. Meg nyaralni tényleg jó ott. Mondjuk, oda nem költöznék, valahogy az nekem mindig olyan kikapcsolódós, nem dolgozós világ. – igazat adok neki, tényleg nagy szarban vannak mostanság.
- Kemény lehet. Már az, hogy most szokod, milyen ennyi időt egy helyben tölteni.
- Nem zavar, hogy nem ismerek senkit, egyszerűen csak tartok attól, hogy milyen csontvázak zuhannak ki a családi szekrényből. – húzom el a szám egy picit. Tényleg aggódok, hogy mi derül majd ki, bár magam sem tudom, mire számítok.
- Mindenképpen meg fogom próbálni, ettől nem kell tartanod. – rákacsintok. Ujjaim ismét a bokámra kúsznak, mert tompa fájdalom lüktet benne. Felszisszenek, ahogy kicsit megnyomom.

-Igen, reméljük. Bár azok nem tűnnek nekem valami masszívnak... - Szerintem simán kiszakadnak bármitől. De lehet nem és csak csalóka a külleme.
-Háát... az még megy, de hogy jobb-e... - Kacagok, nem biztos, sőt... na mindegy.
-Lehet, majd meglátom. - Mosolygok, nem szívatom ezzel a művészlelkeket, hogy engem oktassanak.
-Na igen, bár én a nyelvet szeretem ott... - Borzasztó hallgatni, rettentő jól szórakoztam rajta. Annál talán csak az ír viccesebb nekem.
Közlöm, csak félig őrült, mivel félig ír, de amit levág... Először csak pislogok, majd beszívom az ajkaim, hogy elveszti az egyensúlyát, látszik lépnék, hogy megfogjam még ha oda nem érhetek, de megállok, hogy nem fog zúgni. Csak nézem, vigyorgok, ez a megrészegült báj és kecstelen bujaság együtt nagyon mutatós. Bár látni hogy bizonytalanabb a lépte, de ez az alkoholnak is betudható.
-Teljesen! - Elismerem nevetve. - És szexi is vagy, csapjuk a jelzők sorába! - Kihagyhatatlan, bujábban is szemezek vele, hát nem nehéz nem csak az "őrültséget" látni benne.
-A lovagok ilyen kitartóak voltak hogy legyen egy kis szex... ebben semmi romantika nincs! De ebben a filmben sem volt, csak üres fecsegés, pár bujának nem mondható, de kacérnak csúfolt pillantás és kész... - Nem nem, szörnyű volt.
-Ó igen, mindig lehet élni egyéb francia tudássommal is, de azt csak rejtve reklámozom! Mikor utalok arra hogy a francia ablak mellett francia az ágyam is! - Kacagok, hát volt hogy elő fordult, bár órán kívül szeretem ezeket lebonyolítani.
-Mert a parkot kerülni akarom, sok a kötekedő... - közlöm könnyen és nevetve, Lionel "barátai" lehet még megismernek, nem akarok egy mesés vesést vagy rosszabbat. Ezen miért nevetek? De tényleg, ha mást nem a lányok kárpótolják a zöld környezet hiányát.
-Hát majd illedelmesen elfenekellek, hogy nem úgy mosunk ám fel és töröljük a port! Háklis vagyok a rendre! - nevetek, ha a rendre nem is de a tisztaságra tényleg, már bizonyos dolgokban, szóval... ú, zsibog a fejem a szesztől, lehet többet kellett volna enni vacsorára.
-Hát hasonlót... Kedves naplóm... megismertem Elenoret... remélem átjön takarítani és illemet tanulni... egy hétig nem fogok takarítani... - Kacagok, baromság, de már minden vicces.
Kiiszom a maradékot a pohárból, nem kéne többet inni. Legalább egy darabig szüneteltetem. Még a végén minden baromságot ki fogok mindani ami eszembe jut, pedig nem akarok Elenore előtt beégni, szimpatikus.
-Mi a baj? Fáj valami? - Kérdezem, mert látom hogy valami nem kerek, ittas állapotban is figyelek ilyenekre. Muszáj.
-Hát... nem is tőlük ered a szappanopera, szóval lehet nem is szorulnak rá, elég a való élet náluk! - Vigyorgok, oda nem mennék, érdekes.
-Hát jah... én is inkább nyaralni mennék, elveszne a varázsa félek, ha odaköltöznék. - Ki tudja. Minden lakva ismerszik meg, a másik, az ország... Meg nekem a görögök amolyan csodaország volt, idilli, nem akarom ezt azt idillt elveszteni.
-Fura. - Szalad ki. Néha bizsereg a lelkem egy kis nyaralásért, de egyedül? Párizs vonzz, de kit vigyek el? Ugyan... amúgy is, jobb ha ott vagyok ahol az öcsi. Most már nem hagyom magára, az fix.
-Minden családban vannak szennyesek, amik sosem lettek kimosva, félpár zoknik, amiknek sosem lesz meg a másik fele... Ettől kár tartani, de naiv dolog lenne persze azt remélni hogy nincsenek... - Nálunk is van, mindenhol van. Sajnos.
-Helyes! Számolj majd be hogy érezted magad, milyen volt! - Komolyan kérem mosolyogva, mert érdekel, bármily fura is a dolog, hiszen most ismertem meg.
Látom eléggé fáj valami, látom hogy a bokája...
-Add ide... - Mondom és paskolom a combom, biccentek a bokájára, kivételesen semmi buja nincs a hangomban. Csak meg szeretném nézni hogy van.

- Fene tudja. Mondjuk az is nagy buli lenne, ha bénáznák egy sima sátor felállításával. Legalább jól szórakoznánk. – megvonom a vállam, igazság szerint tényleg csak az érdekel az egészben, hogy biztos jó buli lenne.
Vele nevetek, ahogy a rajztudását elemezzük. Kb. olyan lehet benne, mint én a franciával.
- Hollandul is tudsz? – rácsodálkozom. Olyan fura nyelv. Bonyolultnak tűnik – Bár mondjuk... Lehet, ha részegen próbálnék németül beszélni, ahogy egyébként szintén nem tudok, hollandul szólalnék meg. – ki kéne próbálni, de ahhoz meg legalább három további tequila kéne, és félő, hogy akkor a róka koma is jönne, nem csak a holland nyelvtudás.
Felhúzom az orrom, hogy csak félig tart bolondnak. Nem tudja, kivel kezdett! Be is mutatnék neki egy gyors rúdtáncot, de sajnos az izomláz, az alkohol és a tűsarok nincsenek jóban. Billen a bokám, és fogamat összeszorítva, kecsesen bicegek vissza az asztalhoz.
- Na, ez a beszéd! – vigyorgok. Tudtam én, hogy nem vagyok normális, de szeretem ki is mutatni – Egy szexi őrültnél nincs is kívánatosabb. – rákacsintok, szívom a vérét, és viszonzom buja pillantását.
- Igazad van, szartak a romantikára, csak dugni akartak végre egy jót. – bólintok vigyorogva – De azért lássuk be azt is, hogy a hölgyemények sem voltak ám olyan tiszták és érintetlenek akkoriban, mint ahogy azt a mesék állítják.
- Hát, akkor tényleg nem lehet egy akkora szám… - elhúzom a számat. Ha még egy rendes szex jelenet sincs benne, akkor minek rá pénzt kiadni? – Jaaaaj, egyszer láttam egy filmet, meg ne kérdezd, hogy mi volt a címe és milyen indíttatásból néztem meg, amiben volt egy igazán nevetséges szex jelenet. A faszi talpig páncélban dugja a hálóinges nőt, és valahogy mindig az jut róla eszembe, hogy vajon mennyire nyikoroghatott az a hacuka, és hogy nem röhögték el magukat a színészek, meg úgy az egész stáb. – szélesen vigyorgok, mert erről még sosem beszéltem senkinek, csak a fantáziámban volt meg valahol mélyen eltemetve ez a kép.
Elnevetem magam, bár ezek a szójátékok is elég britek.
- Szinte biztos voltam benne, hogy nem csak a nyelvet tanítod, de használod is a sajátodat. - ú, ez jó szar poén volt, de most csak ennyire telik tőlem. Fáj a bokám.
- Kötekedő? – magasba szökik a szemöldököm – Van talán valamilyen rossz élményed? Én nem tudok róla, hogy csúnya arcok is mászkálnának ott. Persze mondjuk nem is sötétedés után járok arra…
Tényleg jó a vérét szívni, főleg az illemórás szobalányos dologgal. Tudom, hogy venni fogja a poént, arra mégsem számítok, ahogy reagál.
- Ú, tényleg? A fenekelés a hivatalos büntetés? – kacagok – És mi van, ha a bűnös ezt kifejezetten élvezi?
- Rendmániás vagy? – végigmérem egy félmosoly kíséretében. – Ki sem nézném belőled. Akkor lehet, szívrohamot kapnál, ha meglátnád a lakásomat. – Eszembe jut, hogy kapkodva készülődtem az estére, és vagy ötféle szettet felpróbáltam, amik közül jó néhány most a padlón hever összegyűrve.
A naplós dologra csak nevetek, nem tervezek a lakására menni. Kivéve, ha kedvezményesen tanítja a francia nyelvet. Nem ártana tényleg megtanulnom, ha már egyszer elkezdtem. Ahogy ujjaim a bokámat érintik, elfintorodok és észreveszi. Milyen sasszeme van már!
- Á, nem, semmiség. – legyintek, pedig érzem, ahogy forrósodik a bőröm és gyűlik a fájdalom.
- A mediterrán országokkal ez a helyzet. – bólogatok nagy bölcsen – Nyaralni jó oda menni, de ha ott kéne élned… Hát, lehet kiábrándulnál belőle.
- Vannak, persze, ezzel nincs is semmi gond. Ismerek is néhányat a páratlan zoknik közül, inkább azoktól tartok, amik nem lettek elmondva. – kicsit úgy érzem, teljesen feleslegesen lovagolunk ezen a témán. Nyilván nem fogok a csontvázakról beszélni a szekrényben egy vadidegennel, meg minek is győzköd? Talán velem akar jönni?
- Ó, te leszel az első, akinek mesélni fogok! – vigyorodom el, de amikor a bokámhoz kapok, és kissé megnyomkodom, felszisszenek. Rohadtul fáj, lehet, hogy meghúztam valami izmot, szalagot, vagy mit tudom én. Vagy kificamodott. Kurva jó lesz, ha nem fogok tudni lovagolni…
Felajánlja, hogy az ölébe tegyem a lábam és kissé gyanakodva mérem végig. Hanyatt dönteni csak nem fog székestül, bár én ki nem hagynám ezt a poént fordított esetben.
- Hát jó… De nem tudom csak az egyiket adni, túl szűk a szoknyám… - bocsánatkérően emelem fel a kezem, majd az asztal szélébe kapaszkodva az ölébe fektetem a lábaimat.
- Orvos is vagy titokban, vagy mi? – szalad még ki a számon egy ideges mosoly kíséretében, aztán érdeklődve figyelem, mit akar kezdeni a lábaimmal.

-Az tuti! És milyen büszkék lehetnénk magunkra, hogyha mégis összejön, hmm? Ha nem, max aludnánk a kocsiban! - Nevetek, én benne lennék. Kellemes program lenne, élvezném.
-Nem! Nem nem! - Nevetek, dehogy tudok, rázom a fejem is. Jó lenne de nem. - Igen, van benne valami, bár a részeg német sem egyszerű, főleg a déli vidék dialektusa... az olyan... torokbajos. Részegen meg mintha vizet gurgulázva beszélnének... nagyon durva! - Vigyorgok és nevetek.
-Nincs ezt jól látod... - Hát... ezt tényleg jól látja. Egyre jobban az esetem, ami azt illeti.
Felkacagok, de szaftos megfogalmazás!
-Hát nem, erről sok vers és regény árulkodik! Kikacsint belőlük az igazság, ha nem kiviláglik rögvest! - Kuncogok, akkoriban is buják voltak a hölgyemények, csak jobban büntették szerencsétleneket ezért.
-Nem, ne nézd meg. - Mondom, hiába az öcsém filmje részben, de van elég rajongója a könyvek és a Jace srácnak hogy legyen elég bevétel. Aztán hallgatom, némán nevetek, mi? Azta... micsoda film, mikről maradok le! - Egyáltalán hogy vette elő? Kicsavarozta az egyik lemezt? Mert ezt félig nem tolod le... - Kacagok fel, úristen miket nézett ez a nő! Nekem is kéne.
-De még mennyire! - Eleget ittam, ami kicsit is vicces az már vicces. Na meg tény amit mond, nem fáj hallani.
-Hát én akkor futok este. És vannak. Egy darabig nem akarok arra menni... - Neki sem ajánlom hogy este menjen arra. Komolyan. Bár lehet csak Lionel miatt volt az egész, sőt biztos, de... menjünk biztosra. Ő lány, jobban kell félteni. Legalábbis én jobban féltem.
-Ezt csak azok tudják akik alaposan tanulmányozták a régi kódexeket és az illemről szóló részeket. - Vigyorgok és közlöm teljes magabiztossággal, hiába rí le róla a blődség. - Hmmmm... Akkor tovább kell büntetni, de akkor lehet más eszközöket is bevetni. - Vigyorgok pajkosabban tovább.
Végigmér, kellemesen fürdök a tekintetében, még ha nem is a külsőmet vizslatja igazából.
-Csak a sajátomra vagyok érzékenyebb. De maximum megmosolygom, amikor közlöd, hogy csak siettél és mindent kapkodva elől hagytál. - Kuncogok.
-Biztos? - Kérdezem egész kedvesen, hiába van bennem pia. Maximum elkísérem egy patikába, vagy ilyesmi.
-Lehetséges... sajnálatos tény. - Biggyesztem le az ajkam, nincs mit tenni alapon.
-Sok mindentől lehet félni olyan alapon hogy mi lesz ha, de nincs sok értelme... Lehet nincs is semmi. - Vonok vállat, nem, nem akarok vele menni. Azaz ki tudja, lehet jó móka lenne de magamtól nem jut eszembe.
Elmosolyodom, de aztán aggódva nézem, hogy nincs mégse jól, hiába kardoskodott.
Megnézem a szoknyát, könnyeden elmosolyodom.
-Azt hiszem mindkét lábad elbírom. - Hunyorítok kicsit ráncolva az orrom, hogy "alapos mérlegelés" után jutottam erre a következtetésre.
Az ölembe helyezi a lábait, finoman érek a lábához, nézem hol fáj neki. Az arcát nézem, szemezek vele, megint elmosolyodom.
-Utálom őket. - Közlöm némi fintorszerű rándulással az arcomon, majd ha látom hogy inkább a talpát, a bokáját vagy a vádliját kéne nyújtani, finoman úgy mozgatom a lábát. Finoman visszafeszítem a lábfejét vagy köröztetem a bokáját, a kapott reakciótól függően. - Sok nyújtást ismerek... eleinte mindig meghúztam a lábam mikor futottam. Meg... rászorultam hogy tudjam, hogy lazítsam ki a másikat, ha begörcsöl valahol... - Mondom mosolytalanul, de fesztelen, az alkohol tompítja a rossz emlékeket így csak arra figyelek neki javul-e a lába miután bemelegedett.
-Azért ha hazaérsz tegyél rá jeget, mert ha megpihen lehet feldagad... - önkéntelen simogatom feljebb is a lábát a szabad kezemmel, kellemesen sima és selymes. Cirógatom is kissé maximum közli ezt a részét hanyagoljam és csak a nyújtásra figyeljek. Bár azt hiszem ez menne akkor is ha épp felráznak az ágyból. De nehéz lenne megállni a dolgot, elvégre kacér volt velem és nekem egyáltalán nem közömbös a másik. Sőt.

- Az tuti, hogy büszke lennék magamra, ha össze tudnék rakni egy sátrat. – nevetek, még sosem próbáltam. Lehet, videózni kéne és Youtube sztár lennék. – A kocsiban alvás olyan snassz. Mondjuk, attól függ, milyen kocsi…
- Ah, kár… Megkértelek volna, hogy mondj valamit hollandul. De jó lesz a részeg német is, mert ezek szerint németül tudsz. Vagy nem? – olyan tapasztalatai vannak a német nyelvvel, hogy biztosan beszéli, legalább néhány mondatot tuti ki tud nyögni.
- Hát igen, valahogy úgy. Ha az ember tud a sorok között olvasni, elég sok minden kiderül…
- Ne izgulj, nem fogom! – nevetem el magam. Ha tényleg ilyen szörnyű a film, akkor messziről el fogom kerülni – Fogalmam sincs, azt a részt nem mutatták. De lehet, hogy a csajnál volt egy csavarhúzó, nem tudom. De most komolyan… Milyen kiábrándítóan nyikoroghatott már!
Ki mondana ellent egy szexi őrültre? Ugye, hogy senki! Hát, mi is egyetértünk ebben, minek is tagadni.
- Mibe lehet belekötni egy futón? – elcsodálkozom, valahogy ez nem tűnik egy átlagos esetnek – Persze, ha úgy futsz, mint Jack Sparrow kapitány… - elnevetem magam. Látom magam előtt Sebyt, ahogy sarkát magasra emelve, kicsit hátradőlve, karjaival kalimpálva fut. Röhejes, de vizuális típus vagyok.
- Ó, igazán? – felhúzom a szemöldököm és kacéran mosolygok – És mondd csak, milyen más eszközzel büntetnek tovább?
Rendmániás, na, szép. Tudtam, hogy lesz valami defektje!
- Jesszus, te a fejembe látsz? – kacagok fel, mert tényleg sietve készülődtem és szanaszét hagytam mindenemet.
- Persze, csak kicsit sajog, de majd elmúlik. – nyugtatom meg, de érzem, hogy inkább magamat csitítom.
- Persze, de az emberi természet már csak ilyen, nem? Mindig azon pörög, ami még meg sem történt. – megvonom a vállam. Persze, tudom, hogy feleslegesen izgulok, de nehéz nem pörögni ilyesmin.
Nem tudom tovább titkolni, hogy oda van a bokám, kezd feszülni rajta a bőr, érzem, hogy forrósodik és lüktetve pulzál benne a fájdalom. Vicces megjegyzésére csak a szememet forgatom, és az ölébe fektetem a lábaimat. Amikor a jobb bokámra simulnak az ujjai, kicsit megrándul a szám. Nem okoz vele fájdalmat, de félek kicsit.
- Mi bajod velük? Bántottak? – kérdezem, de felszisszenek, amikor megforgatja a bokámat – Auauau, az ott nem annyira jó…
- Lehet, jobb lenne, ha lekapnád rólam ezeket a boka gyilkos topánokat. – kicsit feszülten figyelem, hogy mit művel velem Lehet, dokihoz kéne mennem, mert elég szarul néz ki a dolog, pedig én sem szoktam minden tüsszentéssel dokihoz menni. – Agyra is lehet nyújtani? Mert a kis brit humoroddal előbb érsz el egy agyvérzést, mint egy izomgörcsöt… - viccnek szánom, bár tudom, hogy szar. Mégsem tudom visszatartani, egyszerűen csak kibukik belőlem.
- Igen, ha élve hazajutok. Már semmi sem biztos. – felsóhajtok. Kicsit tompítja a fájdalmamat, hogy keze szabadon garázdálkodik a lábamon, de nincs ellenemre. Egy bizonyos határig. Ha átlépi, úgyis rászólok.

-Én is! Nah majd megpróbáljuk. - Egyre jobban tetszik az ötlet, ha megadja a számát biztos elviszem. - Nem olyan nagy csoda, de én imádom. Alfa Romeo. - Mosolygok, mert hát nekem az van, hirtelen nem tudnék másikat szerezni. - De én bíznék a képességeinkben! - Kacagok, csak felállítanánk már ketten, nem?
-Ik weet het niet Nederlands. - Csóválom a fejem, ha csak ennyi kellett ennyit tudok, ezt a mondatot elég sok nyelven el tudom mondani, miszerint nem tudok az adott nyelven beszélni. - Hááát, németül csak roppant hasznos mondatokat tudok, mint zwei Bier möchte bite! Ich spreche nicht auf Deutch... Jaaaa, jaaa, nein, danke! - Röhögök fel, valami ragadt rám, de... hát ennyi. Németül elég franciás recsegősen mondtam a szavakat, ami elég ocsmányul hangzik, szóval remélem jó lesz neki.
-Na igen... - Somolygok, szeretem azokat a műveket, némelyik elég pikáns.
-Okés... ne is... - Mondom megkönnyebbülést mutatva túlozva, hogy hah, legalább te úszd már meg.
-Én azt sem szeretem ha az ágy nyikorog nem hogy a... ruhám, vagy hogy mondjam! - Kacagok, igen, elég borzasztó. - Nem mennek akkor olajozottan a dolgok! - Kacagok, rossz szó vicc, de ittam, szóval nem bír benn maradni.
Kuncogok, durva lenne olyan imbolyogva futni. Szerintem nem menne, elesnék a saját lábamban... Hmmm, ez a Depp tud valamit.
-Nem nem... Nem belém kötöttek konkrétan, egy másik srácba de... hát nem fogok elmenni mellette, hogy ott haljon meg.. mindegy. Jobb lesz nem arra mennem, de te is óvatosan mászkálj arra mikor kihalt. - Mosolygok, legyintettem előtte, hogy nem fontos, bár ha nagyon akarja elmondom, de már annyi embertől megkaptam mennyire hülye és idióta vagyok (nem jó értelembe) így kihagynám.
-Hmmm. Megnézném mennyire magas a tűrés küszöböd a tested ért csókok iránt... hogy nem mozdulhatsz... csak tűrhetsz... - Somolygok, ó igen, azt élvezném. Az elég büntetés és kényeztetés egyszerre, szeretem. Buján szemezek vele, ha már arról beszéltünk oktathatnám a franciázást, nem de?
-Nem, de én is mindig ezt mondom... - Kuncogok, beszívom az ajkam, szerintem mindenki ezt mondja, mert... ez csak úgy jön. Bár mikor elöl a kimosott ruha és a szennyes, nincs elmosogatva és szanaszét a fél könyvespolcom, nehezen lehet elhinni ezt a mondatot, de... próbálkozni mindig lehet.
-Jól van, szólj ha mégsem. - Ráhagyom, elvégre ha rosszabb lesz látom, ha nem... akkor meg talán tényleg elmúlik neki. Mondjuk később valóban szól is.
-Vagy azon mi történhetett volna máshogy, igen. - Bólintok rá.
-Mondhatni... - Mondom, de a lábával foglalkozom, megrándul a szám hogy ajjaj. Ez vagy kiment vagy meghúzódott. Elhúzom a szám, kissé csücsörítek, ejj ejj.
-Egyetértek... - Hámozom ki finoman a cipőből a lábait, leveszem a másikat is, mert hát felemás sarokkal elesik. Leteszem magam mellé, úgy folytatom.
Mosolygok, kicsit szélesebben, koncentrálok a lábára ha nem is látszik, bár megmosolyogtat folyton. Legalább a humora megvan ilyenkor is, ez pozitív.
-Az agyamra akkor lehetne, ha nem egy zsinór tartaná a két fülem. Ha kinyúlik a zsinór, lekonyul a fülem... -Mosolygok, inkább az agya zsibbadjon le, addig sem a lábára figyel.
-Hazakísérlek, hívunk egy taxit és akkor nem lesz gond. - Mondom nyugodtan, nem tart semmibe. Maximum elküld a küszöbön, ha nem akar mást, bár fájó lábbal gondolom nem lesz semmi. Úgy nem lehet az élvezetekre figyelni, meg tudom érteni. Nekem is sajog még az oldalam. Szerencsére a kis rosszalkodásom hagyja, nem is hagyom abba. Picit masszírozom is finoman a bokáját, de annyira minimálisan nyomom, hogy inkább erősebb simogatás gyanús, de nem baj. Nem akarom hogy fájjon neki, csak hogy tompuljon a fájdalom és bemelegedjen az a rész. Már biztos, ha megpihen a lába akkor feldagad szép rendesen majd.
-Ezzel pár napig pihenned kéne, remélem nem most tervezted lefutni a maratont... - Mondom, egyik oldalról a másikra döntöm a fejem, ahogy figyelem a láb fejét, mennyire dagadt fel.
-Menjünk? - Nézek fel rá, lehet jobb lenne. - Le kéne jegelni. Vagy legalább borogatni kéne... - Teszem hozzá míg felpillantok rá, hogy mennyire ellenkezik. Remélem legalább a taxit engedi, bár nem tudom fájón bicegve a lakásig hogy jut el...

- Egy próbát megér, mindenképp. – mosolygok rá – Ó, nekem is olasz autóm van.
Hangosan felnevetek, ahogy hollandul karattyol.
- Á, szóval még is tudsz valamit nyekegni. – nevetek, és rátesz egy lapáttal, ahogy belekezd a németbe – Jesszus, fúj! Mindig is utáltam, olyan köpködős nyelv.
- Várj, várj, én is tudok németül! – eleget ittam már ehhez, összeszedem magam és a lehető legkacérabb pillantással nézek rá és belekezdek, véresen komoly fejjel: - Ja, ja, sehr gut, schnell, schnell.
Persze elröhögöm a végét, de azért jó poén volt.
- Eszemben sincs, ha ennyire anti-reklámozod. – vigyorgok, már kezd fájni az arcom a sok mosolygástól.
- Ó, ugyan már, biztos volt a csajnál egy kis kenőolaj… - most még ez a fáradt részeg angol humor is megteszi a hatását.
- Jesszus. Lehet valami kattanásod, ha egy vadidegenért beleugrasz egy ilyen helyzetbe. – elhúzom a számat, nem támogatom a haszontalan hősködést, ha máshogy lehetne hasznosabbat tenni. – Mondjuk, ha kihalt a park, akkor nem lesz ott senki, hogy belém kössön, nem igaz? – ha már így bírja a kötözködést, megpiszkálom kicsit a témát.
- Hé! Ki beszélt itt rólam??? – nevetek, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. Persze, egyszer mindent ki kell próbálni, de na… Tekintetéből süt, hogy szívesen letesztelne, de én csak elviccelem. Elég volt a tegnapi idegen-szex. Ma nem kéne…
- Á, szóval nálad is van néha kupi! Ez megnyugtató. – persze, egyértelmű, hogy van defektje, mindenkinek van valami bogara, nekem is van. Nem is egy. Na, mindegy.
- Mi az, hogy mondhatni? Már bocsi, semmi közöm hozzá, de ha tudnom kell valamit a dokikról, akkor osztd meg velem, kérlek. – érdekel a téma. Ismerek néhány orvost, egyet kettőt jobban is, mit kéne, de azok mindig rendesek voltak.
Az ölébe fektetem a lábam és nagy műgonddal veszi le rólam a cipőimet, hogy aztán simogatni kezdjen. Újabb fárasztó poénjára már csak a szememet forgatom és kissé sziszegek, ahogy a bokámat nyomkodja.
- Ó, igazi úriember vagy. – mosolygok, de érzem, hogy nem lesz ez így jó, talán nem is lesz elég egy borogatás.
- Maraton? Soha. De nem pihenhetek, nem engedhetem meg magamnak, muszáj lovagolnom. – nem tudom kire bízni a lovakat, hülye ötlet volt ez a táncikálás, már most megbántam.
- Aha, nem rossz ötlet. – leemelem az öléből a lábam, előre hajolok, hogy felkapjam a szandálomat és felállok. Felszisszenek, ahogy jobb lábamra próbálok állni, és gyorsan bal lábamra helyezem a testsúlyomat. Remélem, támaszkodhatok rá, amíg kibicegünk.
- Lehet, valami kórházat útba kéne ejtenünk… - elszállt a humorérzékem, ez tényleg nem vicces. Nem vagyok hipochonder, de ez nem jó. Nagyon nem jó.

-Szerintem is! - Örömmel tölt el hogy hasonlóan vállalkozó szellemű. - Igazán? - Mosolyodom el szélesebben. - Fiat? - Tippelek egyet, az a másik népszerű, na ha a Ferrarit nem nézem persze.
-Nyekegni nagyon tudok, az más kérdés értelme is van-e! - Nevetek fel a szóhasználatán. - Áh a cambridge-i angol durvább. A német csak torokbajos. - Vigyorgok.
-Nah, mifene, halljuk! - Ó igen, pornó szöveg, legalábbis ilyen kacér fejjel tuti az bár a 'schnell' nem tudom mit jelent. De fantáziám van, rögtön találok neki értelmet, vigyorgok. - Hmmm, szerintem a leghasznosabbakat tudjuk, nem? - Röhögök fel.
-Éééén, én dehogy, miket beszélsz, csak azt mondom van kismillió másik... - Vigyorgok, Henry megver ha anti-reklám leszek. Vagy nem tudom. Ő sem szereti azt a filmet.
-Hát, lehet kért a vacsorához olajat tudván lesz este programja... - Vigyorgok. - Azt a filmet meg kéne nézni... - Röhögök, szutyok lenne de röhögni tökéletes. Mint Josh-sal a SW Holiday Special. Piával végig is lehetett szenvedni.
-Hah... - Sóhajtok egy igazán fáradtat. - Köszönöm, sok fejmosást kaptam, de nekem elég hogy reggel nem köpöm le a tükröt. - Motyogom, majd félrenézek elhúzott szájjal. Tényleg hülye vagyok, elismerem de... szerintem akkor a srác már nem élne és ez olyan szinten nyugtalanít hogy nem döntenék másképp ha lehetne se. De kicsit elmosolyodom.
-Az hogy kihalt és kihaltnak érzed nem ugyan az. - Mosolyodom el, de értem mire akar kilyukadni, befogtam.
-Én, van itt még valaki? - Nézek körbe meglepettséget mímelve, majd ránézek vigyorogva.
-Ez egy érdekes kérdés, én nem nevezném kuplerájnak, csupán... egyedi elrendezésnek a holmijaim irányában. - Kuncogok. Bár mikor Phoenix közölte hogy még csak most költöztem, azért ilyen a lakás, az fájt. Akkor inkább legyen rendetlennek titulálva.
-Hmp... - Igen igen, ezek nem pont olyan témák, amikről szívesen beszél az ember. - Nem emberségesek. Én nem láttam olyat... de valószínű csak én vagyok... rossz beteg. - mondom inkább így, mert az hogy csak én vagyok ilyen peches nem túl találó. De tény, oka volt hogy rettegek a dokiktól és remegek mint a nyárfalevél.
-Brit mentalitás. - Mosolygok, legalább ez belém lett nevelve.
-Nana. A lovaglásnál megerőlteted a bokád is. Választhatsz édes Elenore, két nap fekvés vagy ha lovagolsz, két hónap fekvés. Mérlegelj... - Intem óvatosságra, tudom milyen ha hajt a vágy, mert kell, mert muszáj, de csak rontani fog és hatványosan megszívni a dolgot.
-Nincs lovaglás... Vagy esetleg, talááán szőrén. Ott nincs kengyel, talán egy fokkal tűrhetőbben bírnád... De inkább feküdj, legalább holnap. - Sóhajtom mikor feláll és látom hogy már most milyen állapotban van, rögtön karolom át a derekát finoman, karját átteszem a vállamon.
Húh... na most jön az hogy úriember vagyok, úriember vagyok, úriember vagyok...
-Persze, jó ötlet. - Éppen hogy sápadtam el, de a kényszer és a muszáj... - Beviszlek az ügyeletre. - Nem tudnám magára hagyni. Nekem kell bevinni. Belépek majd a kórházba.... jó ráérek ezen parázni ha ott vagyok. Mérlegelem mennyire vagyunk messze, mezítláb végig menni a kocsmán... nincs olyan jól az oldalam, de ezt kibírja. Mielőtt bemegyünk vissza a kocsmába finoman felveszem a karjaimba és úgy megyek végig vele, az kéne még hogy belelépjen valamibe. Kinn már leteszem egy padra és hívok egy taxit, bemondom a címet.
-Nem lesz gond, hamar rendbe hoznak az ügyeleten. Szerintem csak pihentetned kell. - Próbálom megnyugtatni, bár valahol magamat is, mert oda lesz minden férfiasságom cirka tíz perc múlva, mikor kiszállunk a kórháznál. Remélem nem figyel arra hogy remeg a kezem ahogy karolom és támogatom befele.

- Akkor ezt meg is beszéltük, nem? – rákacsintok, mert hiába minden, ha soha többé nem találkozunk. Majd a Sors eldönti, hogy megyünk-e kempingezni vagy sem.
- Igen, Fiat. – elmosolyodom, ahogy eszembe jut a kis 500-asom. Élmény vezetni.
- Júj, elég rosszul hangzik. Bár azt hallottam a legdurvábban a skótok tolják. Mintha egy másik nyelven beszélnének…
- Asszem. – nevetek vele – Sört tudunk kérni, és NDK pornót is tudunk forgatni. Megvan minden, ami kellhet.
- Nyugi, nem árulom el senkinek, hogy te beszéltél le róla. – rákacsintok, cinkos társak lettünk.
- Nem emlékszem már, mi volt a címe, valami Excalibur-os cucc volt… De gondolom, van belőle annyi, mint a szemét, így nem szűkül a kör. Kénytelenek leszünk megnézni mindent a témában. – elnevetem magam, mert akkor nyugdíjas korunkig filmezhetünk.
- Ó, nem akarom én megmosni a fejedet. Biztos igazad van, csak olyan fura nekem. – érzem, hogy komolyan gondolja, hogy helyesen cselekedett és ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki?
Szememet forgatom, nem igaz, hogy angol létérre nem érti a fáradt humort!
- Ugyan, tudod, hogy értettem. Csak szívom a véred, abban jó vagyok. – és ez a következő kijelentésére is áll, úgyhogy csak legyintek. Jó, oké, beszéljünk rólam. Akkor elfenekelne? Miért, mit csináltam?
- Jesszus… Retek dokikkal találkozhattál eddig. Akiket én ismerek, tök jófejek. Persze, lehet, a mosolyom teszi. – kislányosan megvonom a vállam és csavargatok egy hajtincset az ujjaim között.
- Ó, szóval ez nem is valami szuper képességed? Minden brit ilyen? – csalódottan sóhajtok, azt hittem csak Ő ilyen jól nevelt.
- Igen, tisztában vagyok vele. – égnek emelem a tekintetem, miközben ujjai a lábamat simítják – De ez nem ilyen egyszerű. Mindegy, majd megoldom valahogy. Ha megdagad, úgyse fér majd bele a csizmámba…
Felállok, és azonnal tudom, hogy nagyon hülye ötlet volt az oszlopnál riszálni magam. De hát ez van, nincs mit tenni. Derekamat öleli, vállára támaszkodom, és imádkozom, hogy legyen annyira józan, hogy ne essünk el.
- Jaj, elég, ha beteszel egy taxiba. Vagy mentőbe… - nevetem el magam kínomban, ahogy felkap. Nem igaz, hát ez nem igaz! Hogy bír felkapni??? Segítek tartani magam, nyaka köré fonom a karjaimat, de azért megkönnyebbülök, amikor letesz kint egy padra.
- Köszi. Tényleg úriember vagy. – hálásan mosolygok, mert nem lehetett könnyű végigsasszézni velem a kocsmán. Bele sem merek gondolni, hányan nézték meg a bugyimat út közben, de ezt inkább nem osztom meg vele. Még a végén kiakad, hogy állandóan kötözködöm.
- Jaj, most nagyon kivagy, hogy dokikat kell látnod? – basszus, az előbb mondta, hogy nem csípi őket, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Előkapom a telómat a táskámból és dobok egy üzit az egyik doki haveromnak. Ha ő dolgozik ma, akkor megmutatom Sebynek, milyen egy jófej orvos. Vissza is ír, de nem szólok Sebynek, meglepinek szánom.
Újra derekamat karolja, ahogy kisegít a taxiból és a kórház bejárata felé támogat. Sheldon tudja, hogy jövök, de utálom a protekciót, úgyhogy ki fogjuk várni a soromat. Én legalábbis. Ha Sebastian akar, elmehet. Odabent nyüzsögnek a fehér köpenyes főorvosok és a zöld ruhás rezidensek, meg a kék pólós ápolók. Kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni. Na meg arra is, hogy ki milyen buli sérüléssel érkezett ma este.

-Meg bizony! - Vágom rá, már biztos elkérem a számát búcsúzóul, csak adja meg, ugye.
-Áh, jó is az! - Kuncogok, nem vagyok egy kocsi szakértő de örülök hogy eltaláltam.
-Hmm, lehet, el kéne menni meghallgatni... - Kacagok, magamból ki is nézem hogy pusztán ezért elmegyek oda egy hétvégére, mert miért ne?
-Ugye? Több felesleges is lenne, irány Berlin! - Nevetek.
-Ó, az más! - Tetszik ez a cinkos mosoly, kacsintás.
-Húha... vagy imádsz filmet nézni vagy burkoltan közölted ezentúl együtt élünk. - Kacagok, csak hülyülök, de tény, annyi ilyen film van, hogy kitesz egy kisebb hegyet szerintem.
Visszanézek rá, pislogok párat, kellemesen meglep, hogy nem hülyéz le.
-Lehet tényleg hülyeség volt, legközelebb én is megfontoltabb próbálok lenni. - Enyhülök meg teljesen, bár ha elvesztem a fejem nehéz gondolkodnom. De csak megoldom.
-Igen, tetszik is benned. - Kuncogok, érettem hogy érti.
Legyint rám, nevetek, bár a következő téma kissé lehervasztja a mosolyt az arcomról.
-Lehet ha nő lennék elnézőbbek lennének... - Mosolygom meg a kis előadását, bájos így.
-Sajnos nem vagyok titokban Superman. Tudom, teljesen kiábrándító. Mindazonáltal mi britek kínosan ügyelünk az illemre, szóval ha nem is mindenki de sokan ilyenek. Átlagos vagyok... - Mondom a végét szomorúságot mímelve, lebiggyesztett ajakkal, de aztán mosolygok is.
-Pontosan, legalább belátod hogy pihentetned kell. - Bólogatok, az lenne a legjobb.
-Mentőbe hrrr... - Ráz ki a hideg, fúj... A taxi jó lesz. Amúgy ittam, de közel sem annyit hogy ne bírjak egyenesen menni, inkább csak melegem van de veszettül, ám kinn ez a gondom is enyhül.
-Nem hitted ki bírlak hozni mi? - Mosolygok rá. Aztán vállat vonok. - A lényeg hogy jobban legyél. Estére a partnerem vagy, ez a legkevesebb, hogy vigyázok rád. - Komolyan gondolom, még ha emiatt kórházba is kényszerülök menni, ha csak kísérőnek is.
-Nem... - Remeg a kezem míg kísérem, egyre mélyebbeket lélegzem ahogy fogynak a méterek köztünk és a bejárat között. Nem fogom bevallani hogy ez nálam amolyan fóbia, bár hogy el tudom nyomni a tüneteket gyerekes hiúság gondolni.
Benn leülök vele, eszembe jut mikor Henryvel voltam. Most nincs velem... egész testemben remegek, szerintem azt hiszik Elenore hozott be engem és nem fordítva. Mélyeket lélegzem, de megint hülyeség, a kórház szag, a klór... felfordul a gyomrom, de hányingerem nincs. Csak... remegve karolom Elenore-t és imádkozom magamban hogy ne legyen komoly baja.
-Kikérem a papírokat.... űrlapokat... - Mondom neki, próbálok mosolyogni, mintha mi sem lenne velem, de igazából gyáva lennék itt hagyni még egy méterre is. Szánalmasnak érzem magam, hogy nem bírok felnőtt férfi létemre egy ilyen egyszerű dolgot lazán elintézni neki. Inkább csak karolom és esetlen, remegve simogatom a vállát, tekintetemmel izgágán vándorolva egyik nővérről a másikra. Le kéne neki egyet szólítanom... Az gyorsabb...

- De még milyen jó! Megy, mint a bolond. – vigyorgok, mert eszembe ötlik, hogy vezettem, amikor Joshoz rohantam vissza a parkolóba.
- Olcsóbban megúszod, ha rákeresel a neten. – nevetek – De persze, ha utazni akarsz… - széttárom a kezeimet. Máris zabszem lenne a fenekében?
- Oké, csomagolok és mehetünk! – bolond ez a fickó, de én csípem az őrülteket.
- Öhm… Nem, asszem elég lenne belenézni néhányba. Vagy gyorsítva nézni. Az elég poén lenne! – oké, oké, értem én, hogy poén, de naaaa, neeeem. Nem költözöm oda senkihez! Imádok egyedül élni. Imádom a lakásomat.
- Hát, tapasztalatnak mindenesetre nem volt utolsó, gondolom. – sejtem, hogy eddig nem ilyen reakciókat kapott. Biztos sikerült kicsit meglepnem, na de én sem vagyok normális, nem biztos, hogy jó rám hallgatni.
- Tényleg? Tetszem? – csodálkozom, pedig hát annyira egyértelmű. De nem árt egy kicsit megzavarni, szívni a vérét, húzni az agyát. Szeretem az ilyen játékokat.
- Elnézőbbek? Akkor ezek szerint veled van a gond, nem velük. – nevetek rá. Próbálom elpoénkodni, látom, mennyire nem szívleli a fehér köpenyt.
- Biztos nem hordod néha kívülről az alsógatyádat? – próbálom visszafojtani a nevetést, de nehezemre esik. – Még szerencse, hogy nem Angliában vagyunk, itt nem vagy átlagos, az biztos!
Ráhagyom, hogy pihenni fogok. Nem hiszem, de hát majd meglátjuk.
- Jujj, valami rosszat mondtam? – nevetek. Tök kiakad a mentő említésére.
- Őszintén? – nézek rá nagy szemeket meresztve – Nem. Semmi személyes, de hát… Nem vagyok valami madárcsontú…
- A partnered? Hűha… - nevetek. Ki tudja, hogy gondolja, de cukipofa, hogy nem akar magamra hagyni.
A kórház felé haladunk, lassan. Érzem, hogy kissé reszket a teste. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a tartózkodása az orvosoktól.
- Hé, nyugi! – súgom halkan és a combjára teszem a kezem, amikor már a váróban ülünk. Semmi hátsó szándék, ez általában megnyugtatja az embereket az érintés. – Senki nem fog bántani, megvédelek, ne izgulj.
Az űrlapokat emlegeti, de nem mozdul mellőlem, karolja a vállam. Ránézek, szeme ide-oda cikázik. Körülnézek én is, és meglátok egy ismerős ápolónőt. Odaintek neki, és látja, hogy mi a helyzet, már hozza is a papírokat, de nem nekem adja, hanem Sebastiannak. Mosolyogva nézek rá, nem fogom kínos helyzetbe hozni Alma előtt, hogy kikapom a kezéből a részletes kérdőívhez hasonló űrlapot.
- Ugye, milyen kedvesek? – kérdezem vigyorogva, amikor Alma a dolgára siet és kiveszem a kezéből a lapot és a tollat. Nekilátok, hogy kitöltsem.

-Sok lovat szuszakoltak bele? - Vigyorgok.
-Az snassz! - Vigyorgok, de nevetek. Jobb szeretem élőbe hallani, tapasztalni. De nem, ha megyek valahova az Párizs lesz. Csak kérdés kivel, mikor, ilyenek.
-Ez a beszéd! Ami itthon marad megvesszük kinn. A boltban rábökünk és majd mondjuk, jaaa, jaaa, möchte... - Kacagok, mintha a németek nem értenének angolul. Pedig milyen vicces lenne ha nem!
-Kritikákat kéne nézni, azokba minden ilyen jelenet belekerül, főleg ha fikázzák! Lehet úgy meg is találnánk! - Komolyan meg kéne keresni, kezd érdelni, durva.
-Igen... gyakorolnom kell a balhorgot. - Kuncogok, fájdalmasan nem ért semmit az az ütés. Node olyan nagydarab benga állatok voltak, lehet amúgy sem lett volna esélyem.
-Igen, tetszel! - Vigyorodom el. Ilyentől nem jövök zavarba, bár furcsállnám ha nem látta volna rajtam a dolgot. Vagy nem hitte hogy ő is érdekel nem csak a teste? Nők...
-Valószínű. - Nem tagadom, na nem mintha bunkó vagy hisztis lettem volna valaha is, csak szimplán féltem. Persze ez fárasztó nézni, de mindegy is. Mosolygok, de ez brites udvarias mosoly, belül nem nevetek. Van amin én sem tudok.
-Csak amikor félkómásan reggel elfelejtem hogy már van rajtam nadrág is nemhogy alsó... - Vigyorgok, nem szokott akkor sem ilyen lenni, de maximum akkor fordulhatna elő. - Igazán? Jó hallani, kiélhetem különlegessé válási hajlamaimat! - Kuncogok, szerintem nem tűnök ki, itt annyi fura ember van, esélyem sincs.
-Nem... - Közlöm könnyedén ahogy csak telik tőlem, nem szeretem a mentőket sem. Elég volt kapnom telefont tőlük, semmi kedvem nekem is hívni őket. De legalább ő nevet, addig sem a fájdalomra gondol.
-Ó, azt hittem jön hogy gizda vagyok... És nem vagy nehéz, pont jó a súlyod, ez az egészséges. - Pislogok rá, megint meglepett. Elmosolyodom, attól hogy nem látszik még van rajtam izom. Henryt is elbírom, pedig ő izmosabb fiú volt mindig is.
-Az. De nem? - Nevetek, elvégre velem iszogatott nem mással.
Rárebben a pillantásom, hogy nyugtat, megérint, el se hiszi mennyire sokat számít nekem. Nem is fog rájönni valószínű, mivel a remegésem nem múlik, csak bólintok sok aprót.
-Tudom... amúgy is... én vigyázom rád... - Hát öhm, igen, elviekben. Gyakorlatban fogalmam sincs mit tudok csinálni és mit nem.
-Bah... - Na igen, tipikus... én kapom, hogy töltsem ki... úgy remeg a kezem, nem bírnám leírni a nevem sem. Lesütött szemmel nyújtom oda Elenore-nak az űrlapokat és a tollat.
-Aha... - Nem mondok semmit. Megalázó az egész. Remélem nem azt a dokit kapjuk akit én a múltkor. Ő eléggé neheztelt hogy nem rögtön mentem be vizsgálatra, de hát franc se akar itt lenni. Persze most ez más, most vigyázok Elenore-ra, a mankója vagyok. Menni még bírok, ha remegve is.
-Ki tudtad tölteni? - Lassan már érdekelne milyen kérdések is vannak benne, nekem Henry töltötte ki. Aztán várok mint valami vágni való malac, hogy mi történik, esetlen simogatva a másikat.
-Nagyon fáj? Segítsek valamit? - Nem bírom befogni, de egyre ijesztőbb itt ülni és várni. És neki fájdalmai vannak, remélem kap valami jó gyógyszert, mint én kaptam.

karakterinformáció

» A bizonyos 7-es tesztelése - Seby&Elee back on track
» Elee&Nick
» Elee&Richard
» Looking for you Elee - Reev
» Elee & Seby - Reconnecting

Ki(be)rúgni abból a bizonyos hámból - Seb & Elee

Ki(be)rúgni abból a bizonyos hámból - Seb & Elee

Similar topics

Similar topics