Hale&Nick

Aki azt hiszi azért járom másfél órája az egyetemet, hogy összefussak valakivel az téved. A diplomamunkámat adom le. Igen, jól hallotta mindenki. Végeztem vele. Nyertem. Hős vagyok! Éljek én! Jó, elég lesz az önajnározás.
Oké, tény, hogy ezzel a formai dologgal tíz perc alatt végeztem és az óta csak céltalan kóválygok fel-alá az ódon falak között. Keresem az elveszett kávémat, igen, csupán ennyi az oka.
Azóta, hogy találkoztam Halel, nem is jártam ezen a folyóson. Az emlékek mindent felégetve futótűzként áramlanak végig bennem. Ezerszer végigpörgettem már magamban azt az estét, volt, hogy elgondolkodtam, jobb lett volna, ha az előadás után nem hagyom bent a kulcsaimat, ha nem jövök vissza érte és nem csábít el egy hívogató miniszoknya látványa? Általában ezekben a pillanatokban pittyen fel a chat ablak vagy csörren meg a telefon és rendszerint rájövök: rohadtul nem. Életem egyik legszerencsésebb napja volt az. Húúú, de nyálas lettem, de annak ellenére így igaz.
Negyedszer sétálok el a termünk előtt, nem továbbra sincs egy szemernyi szándékosság se benne, dehogyis. Baszki, miért ilyen nagy ez az épület? Megállít egy régi tanárom, váltunk pár szót, de nem nagyon tudok mit kezdeni vele, mert tekintetemmel folyamatosan mást keresek. Ő siet órára, én meg…én meg tovább kutakodom. A csajok meglehetősen sejtelmesen vigyorognak felém…nem, én nem akarom tudni, hogy mennyit és mit hallottak rólam. Csak remélni tudom, hogy nem vagyok kegyetlenül kibeszélve.
„Nem akarlak lógásra késztetni, de ha véletlenül belém botlanál a termünk előtt?” – ha már az Univerzum nem sodorja felém Halet, akkor kicsit segíteni kell a dolgon, ha mással nem egy ártatlan SMS-el.
Beülök az ablakba, ahová annak idején a papírpoharat tettem és türelmetlenül várok, amikor odalép hozzám egy elsőéves lány és a kezembe nyom egy centlit. rávésett telefonszámmal és egy röpke üzenettel: „Legyél az én prof.om is!” Mire reagálnék, már bemegy az előadóiba én meg csak értetlenül pislogok. Mi van?!

Olyan unalmas a nap, hogy kábé hatvanadszorra alszom be. Mint egy hülye kisiskolás egymás cipőjére rajzolgatunk a mellettem ülő lánnyal. Ő nem rest rárajzolni egy szívecskét köré firkantani cikornyás betűkkel, hogy Nicholas. Még tiszta mázli, hogy hófehér tornacipőm oldalár jut a szépséges felírat,
- Hülye vagy?! - nevetem el magam. Milyen cinkes már. Emellett, full igaz és napok óta a vérem szívják. Az órák mélységesen unalmasak, akkor is, ha viszonylag új vagyok. Valaki öljön meg! Írom a lány csukájának orrára.
Arról meg nem tehetek, hogy alig várom a tanév végét, a nyarat, a végtelen szabadságot és, hogy Vele töltsem. A szívem máris zakatolni kezd, ha csak rá gondolok. Odakint tombol a szép idő, mi meg idebent sínylődünk. Valaki tényleg öljön meg!
Éppen meghalni készülök az asztalon, amikor megrezdül a mobilom. Még meg sem néztem ki ír, máris vigyorgok.
Repülök! <3 [/b]- írom vissza. A barátnőm felé billentem a készüléket, felnevet és egyből felugrik.
- Jézus Hale, le ne hányj, mit öklendezel itt? Hát hülye vagy? Tarts ki, segítek. - én lefehéredek, mert ez nagyon cikis, ő pedig máris vigyorog. Ebből tudom, hogy kár volt megmutatni az smst, mert velem fog jönni.
- Ne már, jól vagyok! - nyígom nevetősen, majd öklendezést színlevele lépünk. Kedves segítő partnerem a táskába hányja a cuccainkat, miközben a tanár jobbulást kíván, meg kér, hogy menjek le a gyenguszra. O hooogyne.
Útközben levajazom a csajjal, hogy csak bemutatom és elhúz jobbra. Mindenbe bele megy, de tudom, hogy kínos helyzetbe fog hozni. Halkan viháncolva kanyarodunk a folyosóra. Azonnal kiszúrom, ahogy az ablakban ül. Az ajkamra kell harapnom, hogy visszafogjam fülig érő vigyorom. Feldobol a szívem, meggyorsítom a lépteim. Semennyire sem érdekel, hogy nem vagyok felnőttes, sőt inkább valóban kislányos. Leszarom én ilyen vagyok. Viharos ölelkezéssel vetem magam a nyakába, mohón a szájára csókolok. A lelkem azonnal szabaddá válik, ha a közelébe érek, onnantól minden a legjobb. Örülhet nekem, mert ma is minit viselek, kis vékony felsővel, hófehér tornacsukával, lófarokba fogott hajjal megspékelve.
Nem csókolom túl hosszan, nem vagyunk egyedül alapon.
Celebrálok egy gyors bemutatást, de Nick ismerheti a lányt, ő az aki megfenyegette, hogy össze ne törje érzékeny szívem. Én mondjuk erről semmit sem tudok. Bizalmasan kezet ráz a pasimmal és a terem felé bök a fejével.
- Külön óra? Beférek? - persze vigyorogva távozik én meg égek, mint a Reichstag és még nem is tudok a Nicknél lévő levélkéről. Lehet ma kibelez.
- Hiányoztál!- súgom a nyakába kapaszkodva újra, hátha így elterelhetem a figyelmét az eseményekről. Vérem indokolatlanul forróvá válik a közelében, a szívem úgy csapong, majd beszédülök, illata megint tökéletes, csak, mint Ő maga. Neki simulok, újra és újra a szájára csókolok. Már tudom, hogy hiába lesz ma még két előadásom, egyikre sem megyek be. A boldogság felfut a gerincemen, elvadítja a testem. Már semmi sem számít csak ő. Mert még azt sem tudom, hogy kész a diploma munkája....
Már nem is tudom, hogy mikor találkoztunk utoljára tegnap vagy azelőtt, de lehet tényleg csak tegnap. Az éjszaka meg nem velem volt és az kínzás a javából. Nem is tudom, hogy éltem túl, nehezen, nem is sokat aludtam, de muszáj teret adnom neki, akkor is ha minden pillanatban rá gondolok és

Zavartan pislogok párat a fecnire, újra és újra átfutom a szöveget, a telefonszámot, meg annyit szuggerálom, hogy lassan akarva-akaratlan, de megjegyzem. Pedig ez abszolút felesleges, tekintve, hogy egyáltalán nem érdekel a korrepetálást remélő kisgólya. Az azonban annál inkább, hogy akkor a jelek szerint én lettem az óraközi kibeszélőshow-k aktuális alanya? Csodálatos…Jó, nem mondom, hogy én nem lelkendeztem a haveroknak róla, de az mégiscsak merőben más. Ők tudják, amit tudniuk kell. Az megint más téma, hogy többször, egyesítve erejüket akartak lecsapni egy kiürült korsóval, amikor önfeledt vigyorogva kezdtem lázas SMS írásba. Elmondásuk szerint teljesen meghülyültem, de ebből kiindulva akkor valaha voltam normális? Erre általában már nem válaszoltak.
Viszont erről beszélnem kell Halel, hogy mennyi mindent oszt meg a nagyérdeművel és mennyit hagy a sejtelmes cenzúrának, mert…és itt akad el a mély filozófia. Alakja feltűnik a folyosó végén nekem pedig minden eddigi gondolatom megadva magát ugrik ki az ablakon. Gyorsuló szívveréssel pattanok le a párkányról, határozott oroszlánléptekkel indulok felé. Először észre sem veszem, hogy társasága van, csak rá tudok figyelni és ez elég nagy baj, de a szoknyája tehet róla. Ó, a drága mini, áldják meg az istenek, a papírokkal és a kulcsaimmal együtt. Tekintetemmel vagy ezerszer levetkőztetem, halkan felnevetek, amikor a nyakamba veti magát.
- Deja vu...- aznap is valahogy így kezdődött. Ölelem magamhoz rögvest, a gyors csók után már morranék fel méltatlankodva, de ekkor már kényszerűen is észre kell vennem az ismerős barátnőt.
- Nick – mutatkozom be, mintha soha az életben nem beszéltünk volna, minta nem fenyegetett volna válogatott kínzásokkal, de bölcsebb, ha ez kettőnk közt marad. Kezet nyújtok, szeretnék minél hamarabb túlesni a formalitáson, kérdésére automatikusan felszökik a szemöldököm. Az órámra nézek, úgy teszek, mintha a napi programom pörgetném végig.
- Sajnos mára már minden időpont foglalt. – hátulról karolom át Halet, a válla fölül nézek a csajra tetetett sajnálkozással. Az egyértelmű volt, hogy ő mindenről tud, ha már volt oly’ bátor, mint egy római gladiátor és rám írt. Megnyugtat, hogy nem akar hosszas bájcsevejbe fogni és hamar lelép, búcsúzóul utána intek.
- Többet nem kell laptop előtt éjszakáznom. Végeztem. – motyorgom a szavakat a csókok között.
- De meg kell hagyni, ennyit nem szenvedtem még semmilyen írásommal se, mint az elmúlt napokban ezzel…- mert már nem csak a szobám falai közé lopta be magát, de jószerivel a lakásom minden egyes apró zegzuga róla mesél. A konyha, a kanapé, a fürdő, a lift…
- Hogy lógtál meg? – attól nem féltettem, hogy gondot okozna neki kimenekülni az óráról, de érdekelne a technikája. Nekem volt jó pár, majd megosztom vele a nagybecsű tudásomat e-téren is.
- Könnyen meggyőzhető vagy az ügyben, hogy ma már ne is menj vissza vagy érveljek miért lenne sokkkkkkal hasznosabb, ha a saját professzoroddal lennél? – egy elnyújtott csók az első érvem, előjáróban, remélve, hogy többet nem is kell mondanom. Mert eszembe se jutna naplopásra kényszeríteni, mert köztudott, hogy "én mindig is jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem rossz lett”
Ujjaimat az övébe kulcsolom miközben az ajtó felé indulok.
- Jaa és Kicsim, erről mit tudsz? – szabad kezemmel kiveszem a farmzsebemből a gyűrt cetlit és odanyújtom neki.

Kilengés csillapító kéne a szívem körül, amikor csak eszembe jut, hogy találkozhatom vele. Szinte loholók a folyosón, főleg, amikor látómezőbe ér. Jó, hogy nem sikkantok fel örömömbe. Kiszélesedik a mosolyom, ahogy felém indul, pont olyan türelmetlen, mint én.
A nyakába vetem magam, szorosan ölelem, a szívem átszakítja a felsőm, a vérem pillanatok alatt forr fel. Hozzá simulva, mosolyogva csókolom meg. Engem meg semeddig sem zavar, hogy nem vagyunk egyedül, mert jelenleg eszembe sem jut. Csak az számít, hogy érzem őt, hője eláraszt, csókja fellobbantja lelkem lángjait, de hiszen nincs is amit felélesszen, magától is maxon lobog.
Legalább 15 órája nem láttam, több, mint amennyit kibírok, ki kéne, hogy bírjak. Jó, nem. Túl kéne élnem több órát is, de olyan nehéz.
Amint bemutatkozik, a barátnőm eltolja ezt a szar poént. Talpig vörösödöm le. Ám a válaszon elnevetemmagam, mégis sejtem, hogy kapni fogok, hogy ne tudom tartani a számat. De... ezt akkor meséltem el, amikor... szóval második napja nem keresett, és muszáj volt beszélnem róla. Hátammal a mellkasának dőlve fortyanok fel.
- Csak mára? - naaaa, kikérem magamnak, szembe fordulok vele. Hívatlan vendégünk vigyorogva távozik és tudom, hogy azonnal smst fog írni.
Szavai, amint értelmet nyernek, a fejemben jeges vízként csorognak végig az ereimbe, csodálom, hogy kapok levegőt. Továbbra is a szájára csókolok, de közben azon agyalok, hogy jól hallottam-e?
- Végeztél? A diplomamunkával? - minden szavam sóhajtás, és ima is egyben. Nagyon szeretném, hogy végre befejezze, mert eléggé nyomasztotta, másrészt rettegek a pillanatól amikor bekövetkezik. Mégis elmosolyodok és hevesebben csókolom meg.
- Gratulálok... nagyon... ügyes...vagy! - minden erőmre szükség van, hogy nagyon vidám maradjak, de a szívem most másféle izgalommal csapkod, mint az előbb, most idegesen ugrál félre. Testemben szétárad a hullámvasút érzés, a gyomorban űr kerekedik. Mosolyom megkopik, a félelem átveszi a helytét. De nem holnap megy el, nem tudom minek aggódom annyira.
- És tuti nagyon jó lett, mikor olvashatom el? - nagyon kell örülnöm, hogy lássa boldog vagyok. Talán nem megy el, mert azt mondta a múltkor..., de nem kérhetem ezt tőle. Amikor legelőszőr találkoztunk olyan lelkes volt ebben a témában.
Most valahogy minden más, olyan szürke, ehhez a hírez képet. Nem is nagyon tudok figyelni.
- Rosszullétet színleltem. - ami nem volt nagy meló, lévén színésznek készülök, alap körök ezek, de a tanárok a legtöbb esetben beveszik, mint most is.
~Mosolyogj!~
- Hááát meg tudsz győzni, már meg is tetted... - nagyon szeretem, olyan nagyon. Maradok vele, nem is keveset, ameddig csak akarja. Felhúz a szavaival, testjeleivel. A csók is isteni, de valahogy nem tudom magam elengedni. Zavart félelem marja a lelkem. Akkor most... elmegy? Mennyi időnk lehet még? Tudom, hogy nem a világ végére megy, repülővel pikk-pakk ott vagyok, cirka 6 óra. A gondolattól elfogy a levegőm, annyi minden van bennem. Televagyok félelemmel, Gyöngeséggel, szerelemmel. Gyáva vagyok. Nem is kicsit. Annyira szeretnék örülni az örömének, de testem hírtele túl nagy lesz, kicsinek érzem magam benne, olyan aszottnak, talán mert remegnek az ereim is.
Ujjaim az ujjai közé csúsztatom, eligazgatom a táskám neki sodródva veszem át a cetlit.
- Mi ez? - bajosan széthajtogatom, miközben kilépünk a napfényre. Hunyorogva olvasom a nevet és számot. „Legyél az én prof.om is!” Anyád! Most valahogy nem vicces. Máskor annak tekinetném, de most megszólalni is kevés kedvem van, el szeretnék futni. A számra harapok, hogy másra is tudja gondolni, mithogy leadta... kész. Mindjárt diplomát kap és nekem... végem.
- Uh, Élet ez nagyon gáz, de... szóval ezt egy alacsony barna lánytól kaptad, ha jól sejtem.... - tőle kellett, hogy kapja, mert ezek cselek és tervek.
- Az a helyzet, hogy a csajok... szívatnak, igazából engem akarnak... csak téged találnak meg vele...- A cetlit a zsebembe gyűröm, majd foglalkozom vele, ha lesz kedvem. Most nem is beszélnék róla.
- Ne haragudj, én csak... szóval egyszerűen a te hibád. Mert olyan.... jó az illatod, meg szép a szemed és mert.... imádom a mosolyod, meg az érintésed és a szádat... Ja ez már nem vág témába. De érted... - a csajok engem akarnak szívatni, mert azt mondják egy ilyen pasi sosem lesz hűséges és előbb vagy utóbb de mellé lép. Azzal, hogy megpróbálják felszedni jelzi, hogy a baráti köröm nem teljesen őszinte. Újra kell értékelnem.
- Van nem messze egy tök jó fagyis. - jelzem, hogy arra szeretnék menni, mert talán egy hideg gömb lefagyasztja a bordáimat szétverni készülő belső szerveimet.
Jó lenne egy napszemüveg, ami mögé elrejthetem zavarom.
El fog menni! El megy! Messzire! Valami halk ima dalol a gyomromban, de nem tudom mit kérjek az "istentől". Mennyire akar még elmenni? Itt tarthatom? Akkor vagyok jó, ha itt tartom? Tudom, hogy nem csak rajtam múlik, miattam csak, nem maradna, de azt érzem erős indok vagyok. Ilyen lehet egy ijedt nyúl szerepében lenni... Ilyen félelmetes.

Sosem voltam annyira lelkes növendéke az egyetemnek, mint manapság. Eddig úgy vonaglottam a folyosón, mint, akinek épp a fogát tervezik kihúzni a középkori orvostudomány kő-és vaseszközeivel. Most meg indokolatlanul sokat tekergek erre, nem mindig zargatom meg Halet, mert tudom én, hogy neki tanulnia is kellene de…
A barátnő jobbra el, reméltem is, hogy nem állt szándékában a nap hátralevő részében hűségesen követni minket, noha kinéztem volna belőle, hogy így akarja letesztelni szavahihetőségemet. Hiába írtam le neki vagy hatféleképpen, hogy nem, nem csak könnyed nyár eleji kaland, nem, nem fogom hülyére venni és nem, nem tartok egyszerre több vasat a tűzben.
- Hmm..megkell néznem a naptáramat, de úgy rémlik, hogy egészen hosszú időkre lelett foglalva minden alkalom. – és még ha fel is szabadulnának ezek a különórák, se hiszem, hogy egy ideig vissza tudnék térni a pályára. Érzem, hogy nagyon padlón lennék akkor és gyötrelmes hónapokra lepusztult kocsmatöltelékké mutálódnék, aki sokadik kör töménye után is agresszívan veri a pultot újabb felest követelve. Mit felest? Nem vagyok én félember!
- Igen. Nagy nehezen...ha minden jól megy, két nap múlva már köttetem! – lelkendezem még egyet, mert azért lássuk be, végeláthatatlan félévek terméke ez. Annyira magával ragad ez az eufórikus „KÉSZ VAGYOK” állapot, hogy először észre sem veszem, hogy Hale feleannyira nem örül a hírnek, mint én.
- Köszönöm! És köszönöm a kávécserjéknek, a Microsoft Officenak, a Googlenek, a Youtubenak, laptopomnak, laptop billentyűzetének, hogy még bírja és nem romlott el…- sorolom, mintha már kint állnék az emelvényen szónokolva a zsebkendőjükbe temetkezett népek előtt.
- És köszönöm Neked! – a csókja meglep, mintha valami búcsúcsók lenne, pedig épphogy csak találkoztunk. Továbbra sem esik le, hogy diploma=Times, annak ellenére, hogy én is agyaltam már rajta eleget, de nem jutottam persze sehova. Még pro-kontrázni is elkezdtem, behazudtam magamnak, hogy szeretem ezt a várost és fájna itt hagyni, csak a baj, hogy a helyes egyenletbe Los Angeles helyett Hale Salisbury szerepel.
- Nem akarod te azt elolvasni…hosszú, unalmas, szenvedős. – más téma, hogy kezdeti célom az volt, hogy ha jól sikerül szerzek kiadót és kiadatom, mint tényleges könyvet, riportregény jelleggel, de ez a fénylő terv minél közelebb értebb a utolsó oldalakhoz annál jobban fakult meg.
- Nagyon kreatív. – biccentem kellő iróniával. – A lényeg, hogy hatásos volt, de mindenképpen be kell újítanod. Mondjuk a legjobbat, te nem tudod elsütni. Tavaly csináltam meg, amikor nagyon utam a stílus gyakorlatos órát, annál az öreg és szánni valóan naiv profnál. Benyomtam a telefonom egy álhívást, felpattantam és önfeledt mosollyal közöltem, hogy megszületett a fiam. Abban a félévben mindegy volt mit csináltam a bácsi folyamatos gyereknevelési tippeket adott, két hétig nem kellett bejárnom órára, vizsgán ötöst pedig ötöst adott. Mondjuk igaz, hogy azóta is folyamatosan a legifjabb Hill hogyléte felől érdeklődik… - mennyit röhögtünk mi szegény pasin, pedig csak rettentően hiszékeny, de ha tanári pályára megy az ember ennél nagyobb hibája nem is lehetne. Egy újabb csókkal nyugtázom, hogy nem kell hosszasan ecsetelnem miért jövedelmezőbb neki, ha velem marad, eközben újabb szívelégtelenségi panaszokat váltva ki belőlem.
Kiérve felteszem az eddig ingem akasztásában pihenő ismerős pilóta-napszemüveget és átpasszolom neki a papírt.
- Annyira nem néztem meg, alacsonynak mondjuk alacsony volt…- mire végigpásztázhattam volna már elhúzott én pedig ott maradtam értetlenül.
- Hé, azt nem mondtam, hogy elteheted…- húzom egy kicsit, kár, hogy a mosolyom elárulja, hogy rohadtul nem érdekel, hogy Ő vagy én hajítom-e szemetesbe a cetlit. Minden szava után csak még jobban szeretem és nem is zavarna az sem, ha akár röpiratként terjesztené kapcsolatunk történetét.
- Haragudni? Hát tudnék én rád haragudni? - lehet, hogy egy hét,hónap,félév,év múlva már leszek annyira ura önmagamnak, hogy neheztelni tudjak rá, bármi miatt is…áh, inkább nem is tartogatok ilyen ócska vágyálmokat.
- Az azonban továbbra elképesztő, még ezt is rám tudod fogni – persze tudom, hogy ez csak játék, de akkor is hihetetlen, az meg még felfoghatatlanabb, hogy ezért is imádom. Teljesen mazo vagyok.
- És nem zavar ha mesélsz rólunk, elvégre ha titkolni akarnánk akkor meglehetősen rosszul csináljuk – megemelem össze kulcsolt kezünket – csak lehetőleg ne keltsd rosszhíremet. Nem zavar, hogy köztéren vagyunk, emberek között, felé fordulok és jó hosszan, vággyal telve csókolom légszomjig, majd gyors levegő és még egyszer előröl, amikor egy felénk dobott zsörtölődő "menjetek szobára" megjegyzés után, amire azért elégedetten vigyorral rávágom, hogy"ne aggódjon, fogunk is" és inkább visszatámolygok mellé. Félő, hogy letámadnának minket az egyesített szingli hadak.
- Ha van csoki-eper mehetünk. – lehet, hogy oldschool meg retro, de én ebbe a kettőbe tudnék belefulladni.
- Mi a baj? – kezdem észrevenni, hogy valami nem okés, nem annyira felszabadult, mint szokott, de az okok még nem esnek le. Eleve tompább vagyok agyilag a fokozatos koffeinelvonásom miatt, jut eszembe valahol sürgősen szereznem kell egy feketét. Amíg kifejti a választ addig odaérünk a fagyishoz, ha meg megpróbálja egy „Semmi”-vel elütni a dolgot, akkor elszántam nyüstölöm, amíg értelmezhető feleletet nem ad.
- Levendulás? Komolyan, ki akar levendulásat enni? Rózsásat vagy muskátlisat nem csinálnak? – végigfuttatom a tekintetem a kínálaton, de ezen megakad a szemem, noha nekem megvan a bombabiztos párosom, amit a pultos csajjal is közlök, miután Hale leadta a rendelését. Fizetni természetesen nem engedem.

- Na azért. Már majdnem fellázadtam ellened és háborút indítottam, inkább csak amolyan felkelésecskét. - neki simulok, az ajkába kapok a fogammal. Merőben ajánlom neki, hogy ne merjen senkivel sem időt tölteni nélkülem, mert akkor... ööö, jó persze nem kell minden ideje nekem, csak ami szabad. Amúgy meg egy halom terem felfedezését megígérte nekem. Be kell őket tartania, hogy kiegyensúlyozott legyen a szexuális életem, életünk. Az övével is szívesen számolok.
Nem akarok mindig rajta lógni, de eddig nem úgy tűnt, hogy zavarom sőt kifejezetten örült nekem. Már több időt töltök amúgy is nála, mint otthon. Folyamatosan kilógok. Már én is tudom használni a rózsalugast, csak én lefelé.
- Annyira nagyon ügyes vagy. Büszke vagyok rád, ezért meghívlak egy jó kis.. táncolós, koccintós estére. Tudsz táncolni? - próbálok ragyogni, mint ahogy szoktam, de közben a gyomrom összeugrál a félelemtől. Elvesztem! Elmegy! Itt hagy! Akkor meghalok, vagy igen, az a jobbik. Öljön meg. Felrémlik, amit a barátnőm cipőjére írtam: Valaki öljön meg! Igen, valaki tegye meg. Nélküle amúgy is minek élnék? A baj az, hogy közhelynek tűnik, de amikor minden egyes napom arról szól, hogy hívjon, üzenjen, jöjjön, mehessek... akkor ezt nagyon lehet komolyan venni. Úgy várom az üzenetét, mint egy dedós és még tudom is.
Felnevetek a rögtönzött beszédnek, néha az ajkára csókolok közben, alig hallom, a szép szónoklatot. Agyamban villog egy kis kép, ahogy a hátát látom, ahogy azt hazudjuk egymásnak kibírunk egy távkapcsolatot, megoldjuk, a szerelmünk kitart. Beh. Nem fog. Ha elmegy és én itt maradok elvesztem. Nem lehet, az nem... Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy gyilkoljon le... Sehogy. Örülni kell, hiszen ezek a céljai, az álmai. Amiket el szeretne érni és jó úton halad, nem állhatok az útjába.
- Nekem? - inkább megcsókolom. Torkomban a gombóc nőttön nő. Elvesztem. Most sokkal édesebbnek tűnik a csók, vadabbnak, élettel telibbnek. Ki tudj ameddig csókolhatom? Mantrákat fogalmazok meg, hogy túlélem, mert túl kell.
~Ne menj el!~
Nem tarthatom itt, pedig tudom, hogy ha menni akar, menni fog, és miattam nem is maradna. Nem merem azt hinni, hogy megtenné. A világ végére elmennék, ha azt kérné.
- Biztos, hogy el akarom olvasni. - felnevetek halkan, de nem túl őszinte, még torkot is kell köszörülnöm. Le kéne lépni egy kis időre, míg kisírom magamból az első ijedelmet. Alig bírom visszatartani a könnyeimet.
El akarom olvasni, mert ő írta és szösszenet is akarok a fiókjából, mindent akarok, Őt akarom. Ó könyörgöm.
A kis mese nagyon jó féle, csak nekem sajnos a lelki szemei előtt az lebeg, hogy elhagy. Majdnem félre értem egyből, hogy van egy gyereke, de nem... ez csak kamu.
- Igen! Nehezen hazudnám, hogy mindjárt szülök. - elnevetem magam megint, de ez sem őszinte. Kész vagyok. Idő kell. Sírni kell. A pánik a hajamba markol és húzza a fejem lefelé. Vadul kapaszkodik belém.
Milyen jó kedvű. Miért is ne lenne? Kész a meló, mehet az álmai után.
~De nekem te vagy az álmom. ~
Muszáj mosolyognom, mert nem akarom terhelni. A testéből áradó melegség felvidít, vagy éppen lefagyaszt.
- Igazából csak három lánynak meséltem rólad, kettőt ismersz. Illetve, hogy ezt a részét meséltem, már... - nem tudom összeszedni, amit el szeretnék mondani, nem megy. Elhagy! Elmegy! Meghalok!
Tiszta horror, hogy csak ezeken agyalok. Miről is beszél? Egyből nem is veszem a poént, majdnem vissza adom a cetlit, aztán rájövök, hogy csak húz. Máskor csípőből veszem.
"Elveszünk, ha szeretünk, pedig a szerelem az életünk, mi lesz nélküle?"
- Megadom egy másik csaj számát, szebb is meg neked valóbb, nagyon tudna adni magából. - szembe pördülök vele, az arcába pislogok, igyekszem kacér pillantást lőni felé, jelezvén, hogy a saját számom passzolnám le neki, csakis. Közben meg a vonásait nézem, iszom magamba, telítődöm vele. Ki tudja meddig tehetem. Ó, könyörgöm....
Laza léptekkel haladok mellette, hüvelyk ujjammal, a kisujját simogatom. Magam higgasztom. El fogok ájulni. Elhagy!
- Ennek örülök, mert akkor ki kéne, hogy engeszteljelek, meg rám nem lehet haragudni amúgy sem. - most valahogy a poénjaim is szarok, nem tudok viccelni. Persze, hogy mindenből kihozom hibása. A legnagyobb hibája, hogy szeretem. Vagy, hogy végzős. Miért nincs egy évvel lejjebb, kettővel? Elvesztem.
- Akkor jó, mert akarok mesélni rólad. - mondom vigyorogva, tényleg akarok és ki tudja meddig tehetem. Távkapcsolatom lesz vele... körbeveszi majd egy halom jó nő...
~Ne sírj!!!~
- Nem fogom! - súgom, pedig azt kéne mondanom, hogy már mindenki tudja, hogy rossz és nem is kelthetném ilyetén hírét, mert ismerik jól. Mondhatom, hogy jó fiú, ha egyszer nem az. Inkább a csókra figyelnék minden fájó dolog helyett. Szabad kezemmel a hajába túrok, magamhoz húzom, vadul viszonozom a csókot. Közben ezerrel könyörgök ajkaim mannájával, hogy ne hagyjon el.
Aj az kéne, fussunk szobára. Könyörgöm tegyük meg, most azonnal. Még el sem mondtam neki, hogy már nem kell óvszert használnunk, bebógyóztam magam és eljött a mi időnk, erre.... erre elmegy. Meghalok.
Elnevetem magam, hogy fogunk menni, a hasam meg izgatottan ugrál, igen, megyünk, mindjárt, most.
- Van, ahha. A csoki nagyon finom. - újra mellé lépek haladunk a fagyis felé, amit még David mutatott. Most valahogy nem is kívánom a fagyit sem. Sírni szeretnék. Leülni vele szembe, lábaimmal átölelni a derekát, a mellkasának simulni és a nyakába bújva kibőgni magam, miközben erősen ölel, én pedig őt. Csókolni akarom, elsírni, hogy félek nagyon. De nem szabad, boldognak kell lenni. Azt akarom, azt higgye minden rendben. Persze azonnal bebukom, mert rákérdez. Már kezdek leszokni a semmiről, mert faggat, és ezért IS imádom. Amúgy is el akarom mondani. Meg elég jól ismer, nem nagyon tudnék hazudni sem. Ez a hátránya, ha valakinek egyből és azonnal megnyílik az ember.
- Egy levendulát kérek és egy epret! - csak azért is levendulát kérek, még a nyelvem is rányújtom, hogy, ééén veszek olyat.
Összeveszünk kissé a fizetésen, így ő fizet én borravalót hagyok. Hah, középút.
A levendula fagyi meg büdös, jó, hogy eper van rajta. Kéz a kézben lépünk tovább. Úgy hozom fel a témát, hogy a hangomba se hallja, mindjárt sírok.
- Akkor vár a Times. - mondom mosolyogva és vidáman, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Örülnöm kell, mert Ő boldog lenne, Önző vagyok. Magamnak akarom. de arra nem kérhetem, hogy maradjon, arra sem, hogy vigyen magával... Nagyon nem tartunk ott, illetve Ő nem.
El fog menni.... Mi lesz velem? Ki leszek nélküle? Elviselni sem tudom a gondolatot, hogy nem látom minden nap. Akkor sem, ha két hónap múlva megy. Vagy... lehet addigra kiszeretek belőle. Hahhahahah, a humorom a régi....
Engedd el önként mindazt, amit később fájna elveszítened! Mondaná a híres jedi mester. A gondolatól begörcsöl a gyomrom.

- Legalább olyan jól, mint énekelni! – biztatóan felé kacsintok. Jó, azért annyira nem vagyok falábú, mint amennyire szar hangú, sőt többet tudok, mint a megkövetelendő alapok. Volt nekem is szalagavatóm, ott tanítottak mindenféle táncokat, kár, hogy az órák felét becsületesen ellógtam, pedig a tanár tehetségesnek titulált.
- De az ötlet tetszik! Este elmegyünk valamerre,csak előtte felkell jönnöd hozzám, adni akarok valamit! – remélem nem gondolta azt, hogy a szülinapját az aznap küldött és mondott kedves szavakkal lezártnak tekintettem. Nagyon nem. De amíg nem volt biztos az, hogy összejön, amit terveztem nem akartam húzni vele feleslegesen.
- Neked a legtöbbet. Mindent. – hosszan és nyálasan rizsálhatnék, hogy köszönöm egész egyszerűen, hogy van és, hogy ezt hozza ki belőlem stb. stb, de annyira nem akarok elfolyni a rózsaszín cukormázas nyáltengerben.
Látom, hogy valami van vele, de továbbra sem esik le mi. Lehet, hogy megzavartam és fontos óráról csábítottam el? Vagy rám unt csak nem meri megmondani? Esetleg megint összefutott Daviddel és…nem, erre még gondolni sem akarok. Egy pillanatra, ahogy végigfut az agyamon ez utóbbi eshetőség, ami sajnos nem is annyira valószínűtlen, ledermedek, elönt a félelem fagya és a jobban kezdem gyűlölni azt a nyomorékot, mint eddig valaha, pedig még egyetlen egyszer sem találkoztam vele személyesen.
A csóktól kissé felengedek, de továbbra is ott bökdös belül a sárga szemű szörnyecske. De ha most a szemembe mondaná, hogy köszöni, neki ennyi volt, én abba beledöglenék. Hosszan és fájdalmasan szenvednék végig hónapokat, féléveket, éveket, vagy szétverném Whitetot és engedném magam lecsukatni, ott meg elég hamar kicsinálnának. Terelvén a magam által kreált rémképeket inkább nosztalgia ízű sztorizgatásba kezdek…lehet, nem is David, hanem valaki más? Vagy nincs senki csak pusztán engem passzolna odébb, mint egy elszívott cigicsikket? Kell egy cigi, meg egy kávé. Leginkább kávé.
Próbálok, valami értelmet kibányászni kusza szavai közül. ..valahol máshol jár agyban…valaki másnál. Basszameg. Még ezt a kurva papírt is vissza akarja adni vagyis nem érdekelné kit, mikor és hogyan döntök meg…de épp ez a baj, hogy én rajta kívül senkit nem akarok, és ez egyre jobban idegesít, főleg most, hogy lehet dobni akar.
- Azt mondod? Megfontolandó. De, ami azt illeti én is tudok neked ajánlani valakit cserébe, állítólag nagyon jól csókol…- bizonyíték és nem ígéret kell alapon meg is csókolom, hogy döntse el maga az állítás mennyi igazságot tartalmaz.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem tartok igényt kiengesztelésre – ha már felvetésre került az öltet, le kell csapni rá. Minden alkalmat meg kell ragadni, amit csak lehet.
Oké, mesélni akar rólam. Rólam és nem egy idegen harmadikról, ettől valamelyest megkönnyebbülök. De ha nem ettől van így befeszülve akkor miért? A fagyi választását szem forgatva figyelem egy félmosolyos fejcsóválás kíséretében.
- De ne is reménykedj, nem fogod elkunyerálni az enyémet, ha rájössz, hogy az ehetetlen! – csak a miheztartást végest. Az epercsokimból nem engedek! Ámen.
Fáradt sóhajjal nyugtázom, hogy borravalót ad, értem én, hogy elvi kérdés ez, de akkor is. Nekem engedhetné, hogy fizessek. A Times felhozatalára ösztönösen. összeráncolódik a szemöldököm.
- A Times… - ismétlem vissza elmélázva a szavait. Ezerféle forgatókönyvet legyártottam már, hogyan tudnánk jól csinálni ezt. Persze, jelen pillanatban sehová máshova nem vágyok innen, pláne nem egy órákra lévő városba.
- Én csak...nem tudom. – értelmes megnyilvánulásból: ötös. Gondolkodási időt nyerve magamnak egy pad felé húzom, jobb ha leülünk.
- Mármint, persze minden újságíró a Timeshoz akar kerülni és ez alól én sem vagyok kivétel. Meg már hónapok óta hívogatnak, hogy mikor lesz meg a papírom, mert várnak, és azért nem mindenki után futkosnak ennyit szóval ezek után azt mondani, hogy köszöntem, de mégse szemétség lenne.... – feltolom a napszemüvegem a fejemre, hogy rendesen lássam az arcát, ne csak a sötétített lencsén keresztül.
- Ugyanakkor meg rohadtul nem érdekel az, hogy mi illik vagy mi nem, mert ha maradok, akkor maga a főszerkesztő, még ha földön kúszik, se fog tudni elrángatni innen és jelenleg maradni akarok…mert végül is a helyi lap így is elég jól fizet, pedig csak félállásban vagyok, és ha belemélyedek pár keményebb ügybe az oknyomozással…tudod volt az a hármas gyilkosság…na abban kezdtem kicsit kutatgatni. Lesz hírnevem, pénzem, munkám…New York pedig addig várhat, amíg te is végzel. – több álmatlan éjszakán rágódtam ezen. Tudom, hogy a szüleim nem lesznek elragadtatva, meg azt is, hogy itt szinte biztos, hogy előbb utóbb belebotlok a kedves Salisbury apukába. NY mellett túl sok a pro, de erősebb a kontra. A távkapcsolat pedig hosszútávon nem működőképes. Sosem az.
- De most még nyár van, neked is mindjárt vége…- próbálom valahogy oldani a beszélgetés kényszerű komolyságát.
- Most jut eszembe, keresni kéne valami jó kis fesztivált, melyikre menjünk? – erre sosem sajnálom a pénzt, szégyen, de évközi megtakarítás ott folynak semmivé két nagyszínpad között, és még diszkrét tématerelésnek is felhasználható. Remélem.

Uh akkor lehet inkább nem viszem táncolni, milyen klafa lesz, ha letiporja a topánkáimat. De merem remélni, hogy mégsem olyan falábú, ha más nem akkor otthon gyakoroljuk kettesben, akkor némi erotikával elvesszük az élét. Neki simulva csókolok az ajkára, a gondolattól, hogy kettesben leszünk, máris sokkal jobban érzem magam mindennél. Zúg, zakatol a vérem, a szívem pedig táncot jár.
- Nagyszerű. Imádok táncolni. - máris indulnék, nagyon szeretem a jó zenét, a jó pasit és vele a pörgős táncot. Meg fog lepődni, nagyon de nagyon szeretek táncolni, volt egyszer egy latin tánctanárom... Brrrr. Olyan dolgokat tanultam tőle, amitől menten be fog alélni.
Felszisszenek, hogy kapok valamit, azonnal szétterül egy mosoly az arcomon.
- Úúú, mi az? Mit kapok? Most? Mi az? Mond meg, légyszi, nem tudok várni. - hadarom, és megint az jut eszembe, hogy ötéves vagyok. Veszek két mély levegőt és lassan higgadok. Nem szabad, nem ilyen... atyaég. Búcsú ajándék. Valami olyasmi, amit azért kapok, mert elmegy és, hogy.... emlékezzek rá. Hirtelen már nem is érdekel, hogy mi az. Hányni fogok. Elmegy és így köszön el. Még pár este együtt egy ajándék és itt hagy. Örökre, mert onnan, ott... akkor és vele... egy halom jó csaj... Hányni fogok.
Látom, ahogy elkomolyodik, ahogy a gondokkal küzd a fejében. Azon agyal, hogy mondja el, hogy elmegy. Szakítani fog velem, szabadon enged. Ez lesz a szar duma, hogy neked is jobb így, nem akarlak megfogni, de szeretlek. Csak neki is kell levegő, meg nekem is. Máris? Nagyon rátapadtam?! Nem lett volna szabad, nagyon nem. El fog hagyni, mert... már nem akar és mert minden fontosabb és ezt még meg is értem. Csak ne fájna olyan piszkosul. Két napot nem bírok ki nélküle, nemhogy.... ki tudja mennyit. Bele fogok halni, lehet tényleg. Nagy szavak, de nélküle hosszú lesz a nyár és eseménytelen, és és és és minek? Igyekszem mosolyogni, hogy ne lássa kezdek kikészülni, nem rontom el neki. Ha ki akar dobni ki fog és én nem fogok sírni meg könyörögni, csak... majd otthon egyedül. Istenem. Elhagy. Még búcsú ajándékot is kapok. Nem kell, semmi sem kell. Haza kéne menni, hogy előre kibőgjem magam, és erőt gyűjtsek ellene. Zajong a lelkem, valamit kiabál, de nem hallom, csak a félelem ritmusa dobol a fülembe.
A csók úgy fáj, majd belehalok. Reszket a szám, félek, hogy megharapom. Nagyon de nagyon kész kezdek lenni.
Megörülök, ha mással lesz, nem lehet. Ne. Könyörögve pillantok felé, ne törjön össze, ne tiporjon el. Könyörgöm ne itthon, akkor bírja ki NY-ig, akkor azt... nem tudom... megtudom persze, csak... Istenem. Le kell tiltanom majd fészen és mindenhol, hogy ne is lássak semmit, ami naponta megtöri a szívem.
Igyekszem mosolyogni a szavain. Megy is csak nem őszinte, mert közben sírhatnékom van.
- Igen? Ki lenne az? - éhesen csókolok a szájára, forró testének simulok, ígérek, kérek, adok és kapok, csak ne hagyjon el. Az a baj, hogy olyan tökéletesen csókol, tuti nem találok senkit, aki elfeledteti velem. Vicc, és röhej. Sosem lesz senki, aki egy pillanatra is kiveri a fejemből. Elveszek a pillanatban, hagyom, hogy fájjon, égessen, szétmarjon, ez a dolga.
- Hát jó, majd naaagyon ki foglak engesztelni, abban jó vagyok, a legjobb engesztelővel állsz szemben, kérlek. - főleg, hogy lehet ezek az utolsó perceim, óráim, napjaim vele. Már nem is nagyon kívánom a fagyit sem. Ezért esik meg, hogy ilyen szart rendelek. Az íze, mint a fémé. Brrrr.
- Tudod, hogy nem kunyerálok. - máris sóvárogva pislogok a tölcsére felé. Miért kellett ezt a szart vennem? A nyelvemen szétterül az íze és bah.
- Finom a csoki? - mert eprem nekem is van, csak nem mindegy mivel kutyulom össze, nem volt jó ötlet, de kellett, hogy lássa hős vagyok. De nem vagyok. A gondolat, hogy elhagy... lehet ettől van a fagyinak is rossz íze. Lazán fogom a kezét miközben sétálunk, de szorítani szeretném, hogy el ne futhasson.
Ahogy kimondom a Times-ot tudom, hogy nem kellett volna. Hallom, ahogy elmélázik. Igen, a Times!
- Nem kell, nekem nem kell, hogy.... megmagyarázd én tudom....- jó isten, de hülye vagyok. Mit stresszelem itt vele, amikor annyira várta. Szavai szíven vágnak, érzem hogy tétovázik, Nem vagyok boldog, pedig annak kéne lennem, szemétség lenne, de.... Felé pillantok, a szám kiszárad a gyomrom összeugrik és a fagyi már tényleg nem kell, mégis bele kotlósok, már nincs íze, semmilyen.
A folytatásra felgyorsul minden, megpördül a világ és reménykedve pislogok párat.
- Mi? Maradsz? Tényleg? - elnevetem magam, de ez csak egy pillanatig tart, míg a többi infó is leesik és értelmet nyernek a szavai. Kósza lesz a mosolyom, múlandó, mint az öröm, mert tudom, hogy nagyon sokat áldoz. Talán ennyit nem is érek.
- Nem szabad. Feladni az álmaid, akkor.... Tudod, van az a dal a feladott álmokról...- ha megvernek sem jut eszembe, csak pislogok az arcába, hogy lássa komolyan nem maradhat miattam. Nagyon de nagyon szeretném, de nem kérhetem, hogy ekkorát veszítsen miattam. A gyomromban állandósul a görcs, torkomban a gombóc. Akkor nem akar elhagyni? Nem búcsú ajándékot akar adni?
- Mi lenne ha.... szóval itt a nyár és kimennénk kis időre, megnézed, agyalunk, kipróbáljuk, hogy....~bírjuk egymás nélkül~ - lehunyom a szemem, nem tudom folytatni. Mit tegyek? Tudom, hogy nem csak miattam maradna, de oka vagyok. Tanácstalanul lesek felé, nem hiszem el. Nem oldódik a zavarom, a fagyit nemes egyszerűséggel egy kukába ejtem, amúgy is rossz íze volt.
- Csak legyen Macklemore. - próbálok mosolyogni, de a szívem jégbe fagyott, mint az ajkam és az arcom.
- Nem... nem maradhatsz! - térek ide vissza. Én elmehetnék vele, de.... az olyan nagyon nagy lépés, és apám.. meg amúgy is. Mit csinálok ott? Oh istenem. Gyorsan pörögnek a gondolataim, a számat harapdálom a cipőm nézem és az aszfaltot, hátha megsúgnak valamit El kéne futni. Messzire.

Felnevetek azon, hogy mennyire lelkesedik már csak az ajándék hallatára is. Olyan aranyos, hogy majdnem be is adom a derekam, de megmakacsolva magam csak vigyorogva csóválom a fejem.
- Nope! Majd meglátod. Különben meg te is egészen villanykapcsolásig titkolóztál a vidámparkkal! – na tessék, megint témánál vagyunk. Az emlékek végigperzselnek, lopva oda is nézek a termünk ajtajára. Biztos, hogy óra van most ott? Valahol csak van egy üres előadói, vagy raktár, vagy bármi. Ha már bekamuztam Eleenek a szertárban ragadós sztorit, akár megtörténtté és tehetnénk. Mondjuk…NEM.
Közben persze mardosnak a kétségek, hogy mi a franc baja lehet? A szakítás lehetőségének még csak a gondolata is olyan erővel kezd püfölni belül, mintha holmi boxzsáknak nézne. Érzem, ahogy lassan péppé válnak a belső szervek, a szívem meg a torkomba tolakszik, ott kezd iszonytató ütemben dobolni. Nem akarok ennyire rettegni, sem pedig ilyen mértékben kiszolgáltatottnak lenni. Mert ez már. Kíméletlen kiszolgáltatottság.
- Ezt muszáj lesz tesztelnem! De ugye tudod, hogy ha eljön belőlem a durcás kisfiú nagyon nagyon nehéz eltűntetni…- mondjuk ahhoz, hogy engeszteljen előbb valami apró-cseprő dolog miatt is, de haragudnom kéne rá, legalább egy kicsit, ez pedig egyelőre egészen esélytelennek tűnik.
- Nem, távol álljon tőled! – adok még öt percet a fagyimnak, amíg nálam lesz. Elképesztően finom, nem is értem miért nem vettem eddig itt. Nyilván mert ha volt nálam apró abból kávé lett. Ha másért nem, de már ezért megérte visszavenni a koffeinből.
- Isteni! Nem kimondott tejcsokis, de nem is az a nagyon keserű ét. Megtalálták a tökéletes harmóniát! Ahogy szétolvad a számban…mmm- áradozok direkt jó hosszan, hogy kicsit húzzam, had szenvedjen a levendulája miatt. Aztán felé tartom, hogy kóstolja meg, éreznie kell mit hagyott ki.
- Jaj ugyan már, nem adok én fel semmiféle álmot. A Times húzónév, és nem mondom, marha jól mutatna majd az életrajzomban, de kezdő karrierista vagyok. Az, meg ha passzolom pár évre nem a világ vége. – győzködöm őt, de tény, hogy közben magamat is. Az ötletén kicsit elagyalok. Nem tűnik kivitelezhetetlennek, de bőven vannak buktatói. Mert ha engem egyszer bevonz egy szerkesztőség légköre, nehezen hagyom ott. Ezért tudok ilyen könnyed módon beszélni vagy esetlegesen lemondani róla, mert még huzamosabban nem időztem lehetséges jövőbeli kollegáim körében. Ugyanakkor meg az is benne van a pakliban, hogy az összes arrogáns sznob és félő, hogy egy idő után én magam is azzá válnék. Itt miért nincs meg az az aranyközépút, mint a fagyimban? "De hogyha van is, Isten tudja hogy van!"
- Csak a levendula! – kampányolok rögvest nevetve, amint a tölcsére azzal a fura lila izével a kukában landolt. Nem vagyok az az énmegmondtamhogy fajta, de minden esetre én tényleg megmondtam, hogy az fagyasztott valami szemmel láthatóan szar.
Mac említésére egy sejtelmes mosoly jelenik meg az arcomon. Jó, akkor nem lőttem mellé túlságosan az ajándékkal. Majd meglássuk mi lesz.
A tématerelésem viszont csúfos kudarcba fulladt, ami ha őszinte akarok lenni magamhoz, várható volt.
- Nézd Hale, maradni fogok, mert maradni akarok…mert ha bárki megkérdezne, mert esküszöm, szívesebben szopogatnám a lábujjaidat, mint, hogy valamelyik nagykutya főszerkesztőnek pattogjak parancsra. – jó valószínűleg ez volt a leghülyébb bók valaha, már ha azt annak tekintjük.
- Klassz.komon, mindig ezt mondogattuk…még nem hevertem ki az ottani idiótaságainkat. – magyarázom is ki magam rögtön. Vizsgák előtt hangoztattuk gyakran, lassan már szállóigévé nemesedett.
Tehetetlenségemben én is farkasszemezek a betonnal, hátha mond valami mélyenszántó okosságot és ekkor meglátom Hale cipőjét, a rádekorált nevemmel.
- Tetszik a csukád! Le kéne védetned a mintát, még a végén lekopizza valaki! – lejjebb hajolok, hogy jobban lássam a rávésett betűket és mintákat, előkapom az almást és rögvest nyomok is egy képet róla. Visszahelyezkedem és a zsebemben kezdek kutatgatni.
- Tessék – adok át a kezébe egy tollat. Igen, egy újságírónál mindig van toll. – Tetoválj rám valamit! – ha már én is ott díszelgek rajta. Azt meg csak remélni tudom, hogy nem valami übergáz figurát akar kreatívkodni.
Ha végzett az alkotással elrakom az íróeszközt.
- Gyereee, kíváncsi vagyok mit szólsz az ajándékhoz! És reggel megint csináltam palacsintát! Még maradt belőle pár…- ezer darab. Amy ránézett és azt mondta köszöni, de ő ma már kajára sem fog tudni gondolni. Felkászálódva a padról ujjaimat újból az övéi közé csúsztatom és lazán kezdek sétálni mellette.
- Öhm. Szerintem vennem kellene egy kakaót. – bökök egy kávéstand elé. Egyre jobban érzem a hiányt,kezd fájdogálni a fejem is és hasonló szépségek.
- De ez csak a második! – büszkén kihúzom magam mielőtt még bearaszolnék a sorba.

Nekem az sem lett volna baj, ha letudjuk az egészet a nagyon cuki sms-sel. Jó volt az ő szavaira kelni, mindig jó. Mondjuk Ő nem biztos, hogy örül neki hajnal háromkor, amikor fent vagyok, megbombázom egy: Fent vagy még?-gel. Meglepően sokszor ír vissza és csatázunk hajnalig. Nem tehetek róla, hogy nem tudok távol lenni tőle, hangja, szavai, lénye fellobbant minden egyes pillanatban. Az a szar egyedül, hogy képes vagyok semmi másra sem gondolni, csak, hogy vajon mikor ír?! Ilyen béna vagyok, ez van.
- Aj már! De az úgy volt izgalmas, és én nem bírom ki, én tudni akarom. Aj légyszi, kis támpont? - aztán rájövök, hogy nem is érdekel, mert azért adja, hogy el ne felejtsem miközben NY.-ban élvezi az életet. Ezt bármi nélkül is meg tudom ígérni. Már akkor örülni fogok, ha lesz 10 olyan másodpercem, amit kibírok nélküle és nem bőgök, mint egy hülye.
Az, hogy elhagy olyan fájdalommal jár, amit alig bírok feldolgozni. Majdnem elsírom magam, csak a fagyi rossz íze tart életben. Jól mellé nyúltam és ahogy nézem vele is. Mert hiába szeretem szívem legmélyéről a lehető legjobban, mégis el fog menni. Mert az élet rendje. Csak... istenem bár magával vinne, de nem fog és és és.. elhagy. Meghalok nélküle. Nincs jövőm, nincs tegnapom, nincs semmim. Úgy szeretem, nem mehet el.
- Eeegen, emlékszem. .- elnevetem magam, de nem őszintén, nem szívből és mellé nem is emlékszem ilyen alakalomra, még sosem haragudott rám, mellé én sem rá. Na jó mondjuk az első három nap nagyon cudar volt. Akkor utáltam, de akkor még nem is szerettem. Vagy de? Mióta is szeretem? Az első 10 perc óta? Volt az 10 perc?
- Látod? Nem vagyok én olyan. - mégis felnevetek, tényleg nem szoktam kunyerálni, nah. Jó, szoktam, jó szinte mindig teszem, jó na. Szórakozgatok az epremmel, de a másik olyan nagyon szar. Bah.
A fagyi elemzésétől majdnem lecsúszik a bugyim. Nem lehetne, hogy másról meséljen így? Mondjuk egy csók, kettő. Utolsók. belekóstolok a fagyiba.
- Basztikula. Ez isteni. Kapok még? - most mi van? Tényleg nem kunyerálok, csak kérek. Végül a nyelvéről szedem le csókokkal, nyalintásokkal. Addig is csókolhatom a száját, érezhetem az ízét. Piszok jól csinálja, a legjobban. Íze szétszalad a testemben, elolvaszt, felemészt. Milliónyi emléket húz a felszínre, olyanokat, amikben elvesznék, elfelejteném, hogy elmegy, itt hagy meghalni, elporladni.
Nem hiszek neki, tudom, hogy a Times nagyon fontos állomás. Kezdőnek meg a legjobb és mi garantálja, hogy ha egyszer vissza utasítja őket, kell nekik megint? Örült nagy lehet a tempó és a verseny a bejutásért. Nem tudhatom, hogy mit áldoz be értem és mi az, amit nem miattam tesz. Rettegek, hogy lemond valamiről, amit szeretne, ami neki való lenne nagyon. Mert nagyon okos és tehetséges, és jól ír, meg rohadt helyes is, jó mondjuk ez csak néha számít. A csajoknak, akik majd körül veszik, oh ne már. Nem akarok ezen agyalni.
Elszégyellem magam, hogy azt mondtam vele mennék. Láthatóan nem akarja, ez is nagyon fáj. Mindig azt hiszem úgy ragaszkodik hozzám, mint én hozzá. Tudom, hogy béna vagyok. Másokkal tudok normális lenni, de a közelben semmi sem számít. Ám ez a nyílt vissza utasítás fáj. Sebaj. Az ő élete, az enyémnek úgyis vége. Sállálé.
Annak is örülnöm kéne, hogy velem marad a nyárra, de ahogy látom, már akkor jól járok, ha eljutunk egy-egy rendezvényre, amikor hazajön vagy én megyek, mert azt hiszem nem fogjuk könnyen elfogadni, hogy.... vége lesz. Nah ez az amitől konkrét hányingerem támad. Jaj Drága, kérlek szépen szeress kicsit, és nem hagyj itt.
Arról még szó sem esett, hogy nekem is lesz meló a nyáron, két fotózásra is hívtak, megy egy reklámra.
- Igazad volt, a levendula egy fos, de a csokid isteni, volt! - számára.
- Eistand! - felkiáltással a magamévá teszem a tölcsérét egy az egyben, és nem is kap már belőle, csak ha elkunyerál valamicskét pár csókkal.
Hallgatom a szavait és lassan megnyugszom. Akkor nem miattam marad, hanem mert egosabb ennél. De....eddig nem így volt? Nem az volt, hogy... mindegy. A baj az, hogy valahol az is fáj, hogy nem miattam marad, ami jó nagy hülyeség, csak... olyan jó lett volna.
A fura bókra felnevetek és csak pislogok párat.
- Nem lehetne, hogy mást szopogass? - mert lenne néhány ötletem, hogy mit is adhatnék a szájába, vagy csak félig meddig a szájába. Ajjajj, mikre is nem gondolok.
- Mit? Jah... az... - vigyorgok, hogy lefotózza, kis majom, mennyire nagyon szeretem, a hajába túrok, tarkójára simítok, magamhoz húzom egy csókra, majd elveszem a tollat.
- Rendben van, de nem vagyok ügyes. - Azért jó, ha ezt előre tudja, mert fontos tényező. De egy dolog van, amit nagyon szeretek rajzolni.
- Ezt a mintát szeretném magamra tetováltatni, csak apám megöl. - elhúzom a számat, közben alkotok és a szívecske közepébe belevésem, hogy H&N, mert így über ciki. Vissza adom a tollat, nyomok egy csókot az ajkára.
- Oookés, nagyon remélem, hogy a szobádban van és meg kell keresnem az ágyadba mondjuk. - neki simulok, ahogy felállunk a padról, érzem a forróságát, és minő meglepő, hogy menten megkívánom. Még a palacsinta is jól hangzik, noha éhes nem vagyok, de megkotlósom, mert Ő csinálta és bármi, amihez köze van, az kell nekem. Fanatikus vagyok. Ez van.
- Aj Élet, ne már! Nem akarsz inkább engem? Egy csók, vagy meséljek a bugyimról? Mit szolnál, ha meg is mutatnám? De mondjuk... egy kávé otthon... amilyen a múltkori volt... na az engem is elcsábítana. - neki simulok újra, csókot lehelek az ajkára majd kézen fogva megindulunk. Máris jobb a kedvem, hogy nem megy el... talán.

Igen, nyilván való, hogy egy összecsapott üzenet és letudom a szülinapját. Nagyon valószínű, és hozzám illő lenne. A poén csak az, hogy eddig tényleg nem görcsöltem rá semmilyen ünnepi hacacáréra, főleg, hogy sosem tudom megjegyezni e neves dátumokat. Kivételt képez ez alól a húgom, lévén, hogy egy azon napon láttuk meg a napvilágot.
Támpont helyett inkább megcsókolom, akkor talán egy időre nem faggat, nekem pedig nem kell amiatt izgulnom, hogy elszólom magam.
A fagyival én ismételten betaláltam, nem is vagyok rest ezt elújságolni neki.
Legalább ez jó hír…persze a diplomám leadásának ténye is az, csak az ez által felkavaródó kérdés kupacok kellemetleneknek. Menni vagy nem menni, ez itt a kérdés, csak, hogy kissé változtatva, de hűek legyünk Hamlethez is.
Az újfajta fagyi evési technikánk igencsak tetszik, talán ha így akarja elorozni előlem az egészet, abban még én is benne lennék.
New York és a Times, meg ott lebeg felettem…felettünk, mint valami lesújtani készülő véres csatabárd. Az, hogy elcipeljem magammal meg sem fordul a fejemben. Pontosabban eszembe jutott már, többször is, de menten elvetetten az ötletet. Most kezdte az egyetemet, és talán sikerül is neki lassan beilleszkednie ide, az angyalok közé, nem várhatom el tőle, hogy mindezt feladja. Az, ha én maradok merőben más. Mert nekem diplomám van, illetve nem sokára lesz, tudok dolgozni, élni világomat. Aztán, majd, amint mondtam, ha ő is megszerezni a falra akasztandó iratot, ketten lépünk tovább. Ámen.
- Héééj, mi a…héé! – mire észbe kapnék a tölcsérem hűlt helyét találom. Még arra sincs időm, hogy rendesen háborogjak vagy egyáltalán felfogjam a dolgot. Gonosz, nagyon nagyon gonosz. Hajolok is felé rögvest, kicsit sem átlátszó szándékkal egyik kezemmel átkarolom, húzom magam felé. „A csókok íze a számban, hol méz, hol áfonya” hol pedig csoki. A probléma csak annyi, hogy annyira belefeledkezem, hogy azt sem tudom hirtelen mit is akartam csinálni. Azt persze pontosan tudom, hogy most mit akarok, de azt közterületen továbbra sem díjazzák kimondottan.
- Te is tudod, hogy ezt nem fogod büntetlenül megúszi…- homlokomat az övéhez koccintom, meg se próbálok fenyegetően hatni, kissé szétcsúsztam az elmúlt másfél percben. Még azért egy gyors csókot lopok mielőtt a cipőjét kezdeném szakszerűen tanulmányozni. Már tényleg majdnem sikerül visszahoznom magam valamennyire a normalitás mezejére, amikoris ő von engem az ajkai felé és még reménytelenebbül elvesztem magam, mint az imént. Mi van ma velem?
- Ezért…nincs esélye…semmilyen más városnak. – súgom a csókok közben halkan.
- Szeretlek – annyira, amennyire nem kellene. Annyira, hogy miatta passzolom az álommelót és minden szépen felépített jövőképemet.
Mosolyogva nézem, ahogy rajzolgat rám, várom, hogy kibontakozzon a minta.
Rohadt giccses, és nyálas, pont, mint, amiket önfeledt parodizáltam hetekkel ezelőtt. Ha valamelyik haverom meglátna így, rögvest kitagadni a baráti társaságból. El ne felejtsem, hogy holnapután velük kell mennem diszkréten és szolidan megünnepelni a diplomamunka leadását. Nem leszek én részeg csak hát igen, igen kába…
- Köszönöm, ezek után már végleg mindenki enyhén langyosnak fog nézni! – na nem mintha nagyratörő csajozási terveim lennének, most egy időre kiszállok a mezőnyből.
- De attól függetlenül én imádom! – végighúzom a ujjam a belevésett betűkön, hálásan viszonzom a csókot.
- Nehezített pályán játszunk. Előbb a kanapén, aztán az ágyban, aztán a zuhanyzóban kell palacsintát keresned. Kitudja hol lehet, biztosra kell menni! – csak tartanánk már ott, mert megkattanok.
Megtorpanok a kávéstand előtti sor előtt és mérlegem a szavait. Vágyakozva pislantok még a kínálat felé. Duplapresszó…és még csak ketten állnának előttem, és ez tényleg csak a második és…
- Hjó – sóhajtom megadóan és gyorsan hátat is fordítok a koffein csábításának. Átölelem a derekát, felé lépek, hogy minél távolabb kerüljek még az illatoktól is.
- Azért azt remélem tudod, hogy a két legnagyobb szenvedélyemet hanyagolom miattad, méghozzá úgy, hogy egy kicsit se bánom. Mondom én, hogy teljesen meghülyítessz. – csak a miheztartás végett. Még vonom egy fulladásos csókra, mielőtt elindulnánk. Végigpörög bennem közben egy forgatókönyv, amelyben én New Yorkba költözök, ő pedig itt marad és erőteljes rúgassál gyomorszájon vág a kép.
- Lépjünk le! – szökik ki belőlem, magamat is meglepve az ötlet.
- Üljünk fel az első gépre, ami jön és aztán majd leszállunk valahol! Holnap reggelre hazahozlak, megígérem! – a szememben kisfiús izgatottság csillog, annyira jó lenne eltűnni egy kicsit vele. El LA-ből, valami random helyre, hogy azt is meghódítsuk. A meglepi ajándékot el is felejtem hirtelen, majd odaadom neki később, ha visszajöttünk, de most menjünk, csak menjünk!

Benyelem, hogy nem mondja el milyen ajándékot szánt nekem, főleg, mert végig azon pörgök, hogy el akar menni és engem meg itt hagy. Legyen az bármi nekem jó lesz, mert szeretem és mert nekem szánja. Hagyom magam egy csókkal eltéríteni a faggatózási szándéktól. Nem baj, majd megnézem mit kapok és majd akkor meghálálom, mert ennyit megér. A gondolat, hogy elhagy annyira fáj, szóhoz sem jutnék amúgy sem. Elképzelni nem tudom, hogy lehetne élni nélküle, illetve valahogy csak lehet, de minek? A nappalok hosszúvá nyúlnak majd az éjszakák meg kínlódva érnek véget, hogy aztán egy újabb reménytelen nap hajnalába torkoljanak. Minden egyes pillanat maga lesz az örökké valóság. Míg egyszer csak arra kellek, hogy minden vele kapcsolatos érzést kiirtottam a szívemből és ezzel a világ elvesztette ízét, illatát, aromáját. Ez vár rám, amikor Ő elmegy és én majd búcsút intek neki a reptéren.
Tudom, hogy tipródik mi tévő legyen, én is teszem. Nem várhatom el tőle, hogy maradjon, nem tehetem meg... nem lehetséges. Muszáj bele kóstolnia, de... nem hív magával. Tudom, hogy olyan felelősség, amire nem vagyunk képesek, de nem értem mit veszthetnénk. Naiv vagyok, mondták már páran és nekik volt igazuk, ez ellen nem sokat tehetek. A tudat mégis erősen a gyomromba markol.
Pedig mennék vele... nem sok dolog tart itt, a bátyám és az apám, de nekem most valahogy Ő sokkal több mindennél és mindenkinél. Ez az élet és a természet rendje, lehet egy hónap múlva, vagy kettő, már csak emlék lesz, hogy egyszer valaki iránt lángra lobbant a vérem. Nem tudom mit tegyünk, mi legyen, és hogyan, de nem is ma fogjuk ezt eldönteni. Azt tudom, hogy nagyon szeretem és nekem ennyi elég.
Csak egy kósza vigyorral reagálok a lopási szándékomat illetően, majd meg is valósítom. Most minek kellett ezt? Tudta, hogy elcsórom. Hájjá. Csókokkal hűtöm, ami nem jó kifejezés, mert nekem felforr tőle az szám, a szívem, a lelkem. Forr, lobog odabent a lelkem, olyan jóleső érzés, amit semmiért nem cserélnék el.
- Tééényleg? - pislogok ártatlanul, szabad kezemmel átölelem, a fagyissal meg a nyakán támaszkodom.
- Büntess meg! - még sosem tette, de nem hiszem, hogy lenne ellenne kifogásom, mondjuk attól függ miről van szó, de tudom, hogy lenne olyan dolog, amit kifejezetten nagyon tudnék élvezni. Mondjuk egy kis... nem, nem adok ötleteke még gondolatban sem, a végén kiolvassa a fejemből és nem magától teszi meg.
Fogaim közé fogom az ajkát, meghúzom, hogy aztán vadul csókoljam újra. Neki feszülök a testének, azonnal elborítanak a lángok test szerte. Hogy bírtam eddig enélkül élni? Míg elveszünk a csókban annyira rendben van minden. Csak Ő van és Én. Ez az amitől zúg a fülem és ég a bőröm.
Csókokkal szakított mondatatától még jobban felszalad a vérnyomásom. Szóval mégis miattam marad? Ami nagyon hízelgő, de talán szerez itt egy kis tapasztalatot újságírás terén és marad nekem, velem. Nem akarok nélküle lenni. 10 percet sem, nemhogy heteket. Megvesznék és le kéne, hogy lőjenek, mint a harapós kutyákat.
- Detto. - súgom vissza, ez az egyetlen édes szó mézgént csorog le a tarkómon, a gerincemre markol, körbe veszi, jótékonyan elbódítja az agyam. A tudat, hogy tényleg szeret, erőt adna bármi máshoz. Olyan érzéseket táplálok iránta, amit nem csak szavakkal, de érzésekkel sem tudnék megfogni, szétporlad a nyelvemen, mint por az ujjak között. Csak érzem, de fájón élénknek, lüktetően erősen.
Közben alkotok, még az ajkam is harapdálom a nagy művészkedés közben.
- Aki téged melegnek néz, az nem tudja mitől férfi a férfi. - vágok vissza egy büszke mosollyal, mert nekem Ő attól az aki, hogy meri vállalni, amit érez és ez mérhetetlenül ritka.
- Én pedig téged. - már imádom, vissza adom a tollat és beszerzek egy újabb vad csókot, amitől megugrik a gyomrom és felgyorsul a szívem, tényleg kórházban kötünk ki a végén.
A nehezített pályán felnevetek és elgondolkodó arcot vágok, majd szembe pördülök vele, nekifeszítem a tenyerem a mellkasának és kacér pillantással méregetem.
- Jó de... lesz ennyi energiád? - elég jól ismerem és tudom, hogy lesz, ami kifejezetten boldoggá tesz, de azt hiszem inkább a keresgélés fog boldoggá tenni, illetve, amikor találok majd valami nagyon nekem valót.
Csókokkal jutalmazom, hogy lemond a kávéról, cserébe ígéreteket súgok a fülébe, hogy mi mindennek fogom meghálálni neki, a másik szenvedélyéről meg nem faggatom, az még tabu téma.
- Hülye vagy te nélkülem is, emiatt szeretlek. - ezt már levajaztuk, hogy pont azt szeretjük egymásban, hogy mindketten bolondok vagyunk, emiatt passzolunk ennyire félelmetesen. Meg talán sok köze van hozzá a szerelemnek is.
- Mi? - elnevetem magam, az ötlet zseniális, de nem szeretnék reggelre visszajönni.
- Péntekig mindegy. akkor lesz egy vizsgám, semmi más nem érdekel. - egyszer élünk, ebben a testben mindenképpen. Menjünk. Már kapom is elő a mobilom, hogy repülőt keresgéljek.
- Menjünk Vegasba kérlek.... - ugyanaz a láz fog el, ami az Ő szemében csillog, menni akarok, csak vele lenni, együtt. Összebújni, szeretni egymást, csak ő és én, mint a nagyok. Ha rábólint Vegasra, nekilátok repülőjegyet keresgélni, az úgy izgalmas nem kocsival. Szorongatom az ujjait, miközben nyomkodom a képernyőt.
- Úristen, egyszer voltam eddig Vegasban, apámmal... - ki sem fejtem és azon sem agyalok most, hogy még kiskorú vagyok. A vágy hullámokban önt el, vele,kettesben távol innen. IGEN! Most.

Most nem is kéne meglepődnöm azon, hogy szegény fagyimnak már csak hűlt helyét találom. Lássuk, be meglehetősen várható volt, hogy egy idő után ráun arra a szarra, amint a „csakazértis” elv alapján vett. Szép dolog is ha ez embernek barátnője van…
- Meg is foglak…kezdhetsz félni! – fenyegetően villantok egy mosolyt, közben beugrik a múltkor a boltban hagyott lovagló pálca képe. Nem, senki ne gondoljon rosszra, én sem teszem. Nem szokásom, dehogyis.
A csókok alatt egyre biztosabbá válik, hogy nincs azaz isten, se az a pénz, ami miatt én mérföldekre repülnék tőle. Szinte látom, hogy olyan tipikus limonádé filmes jelenettel döntöm fel magam előtt kordonokat és szalagokat, mondván, hogy az utolsó pillanatban meggondoltam magam és mégsem szállok fel arra a bizonyos gépre.
A rajz meg persze halál giccses, hozzá még jól látható is, de most még ez is tetszik, ezt is élvezem. Beteges. Lehet igazuk volt a haveroknak és valóban változom. Mondjuk Amy szerint meg kezdek lenyugodni, ami egészen ellentmondásos, lévén, hogy ennél jobban még sosem voltam megőrülve, mint mostanában.
- Már, hogyne lenne! Még feltételezés is sértő, hát úgy ismersz, mint, aki egykönnyen kifullad? – hörrenek fel kapásból, megjátszott sértődöttséggel. Tudhatná, hogy hozzá bármikor és bárhol van elég energiám, még akkor is ha a kávétól is megvonom magam. Hú, de kéne már egy jó erős fekete. Minden esetre büszke vagyok magamra, mert a vidámparkos kalandunk óta közel a felére csökkentettem a koffeinbevitelemet, ami eddig hosszú távon sosem sikerült.
Halk hangja szinte simogat, minden apró ígértével csak jobban felhúz és hirtelen már nem is gyászolom annyira azt az ott hagyott duplapresszot. Helyette egészen más dolgok kavarognak a fejemben.
Aztán hirtelen, mint valami égi sugallatként kinyögöm, hogy elkellene húzni egy kicsit innen. Hiába minden idekötő pozitívum, akkor sem lesz soha szívem csücske ez a város és nyílt titok, hogy amikor csak lehetett én pánikszerűen menekültem innen…eddig.
- Szuper, akkor nem sietünk annyira haza! – percről percre lelkesebb és türelmetlenebb leszek. Menjünk, menjünk már!
- Milyen vizsgád lesz? – remélem valami biosz vagy anatómia, arra még gyakorolni is tudunk és fogunk is.
- Vegas baby! – kiáltok fel rögvest az ötletre. Eddig akárhányszor megfordultam abban a városban, érdekes dolgok történtek.
- Tavaly voltam utoljára a nagybátyám legénybúcsúján Másnaposok jelleggel…nem, nem akarok beszélni róla! – elfolytok egy feltörő vigyort az emlékek megjelenésétől. Durva dolgok voltak ottan.
- Oké, hazaviszlek, amíg felérsz a szobádba addig én bemászok pakolsz magadnak valami ruhát aztán utána hozzám és go! - egészen megszoktam már, hogy kommandózok. Tény, hogy, amióta együtt vagyunk azóta sokkal jobban tudom értékelni az olyan civilizációs csodákat, mint például az ajtó.
- Hány városban laktál már? – azt, hogy mit csináltak apjával Vegasban sejtem, lévén, hogy az a hely nem éppen a szentéletű csuhásokról híres vagy inkább hírhedt. Az elit kaszinókban elég nagy megbeszélések szoktak lenni, ezért is fogok én, ha beindul a meló gyakrabban arrafelé lófrálni. Észrevétlen információ szerzés.
Még utoljára visszapillantok a kávés felé, aztán a kocsi felé veszem az irányt vele, amíg ő a repjegyekkel bajlódik. Szállást nézünk ott, az sosem foglalok előre. Mint megveszekedett lovag kinyitom előtte az ajtót, és még Gis pattog, hogy udvariatlan vagyok, elképesztő.
- Akkor neked kell valami otthonról? Papírok, ruhák egyebek? – ha mégsem akar hazalátogatni akkor automatikusan a Hill rezidencia felé fordulok. Néma imát rebegve azért, hogy Amy ne legyen otthon. Amíg lehetséges addig megkell akadályoznom kettejük találkozását.

Kezdek kicsit feloldódni, mert látom már, hogy nem akar itt hagyni, de azt is tele van kételyekkel és erre még vissza kell térnünk, mert én nyugis akarok lenni. Tudom, hogy maradna, érzem minden egyes csókján, hogy ugyanazt üzeni, amit én neki. Ami még mindig merőben hihetetlen. Nehezen fogom fel, hogy úgy szeret, ahogy én őt, nekem ez meredek, hihetetlen, félelmetes, de mellé olyan izgalmas, hogy belehalok és olyan forraló, hogy elégek. Minden percem vele kéne töltenem az is kevés lenne. Nagyon kevés. Összekésne olvadni, lehetnék a bőre.... na jóóóó, ez kezd beteg lenni. Szóval, hol is tartottam? Ja nála... mily meglepő. Csoda, hogy eddig minden tárgyam sikerült....
A kis fenyegetésen elnevetem magam, szerintem puszta kézzel sem merne elfenekelni, de mondjuk a kezét illetően lenne néhány jó ötletem.
Hangosan felnevetek. Egen... tudom, hogy nehezen fárad ki, emlékszem olyanra, hogy már félig aludtam, de ő még búja dolgokat mesélt a fülemnek... Ahhhjaj, de izgalmas is volt, főleg, hogy aztán megvalósította.
Szegényt elcsalom a kávéstól, de persze hagyom majd, hogy igyon egy kicsit később. Nem várom el, hogy lemondjon róla teljesen, csak csökkentse. Mert aggódom érte, a szíve már az enyém is, vigyázni kell rá.
Főleg, hogy cserébe ilyen utazós ötleteket vet be, egyből felvisítok és a nyakába vetődöm, újra a száját csókolom, ezredszer és unhatatlanul.
- Nanáhogy. Sok időt akarok veled tölteni. - nagyon nagyon sokat, mert én is kicsit, na jó nagyon, függő lettem. Nem olyan rég az egészet megvetettem, most meg... boldogabb vagyok, mint bármikor. Már nem számít semmi.
Újra mellette sétálva máris mobilozni kezdek
- Operatőri ismeret és filmkészítés. Nem hiszem, hogy kemény lesz. Neked tartott kurzust az ürge? - már Alan, igazából már nem is nagyon érdekel az egész, mert Vegasba megyünk és ettől kiszökik a világból minden szürkeség, csak a napsütés van. Pár nap együtt, jó, csak kettő, de csak nekünk. A bőrömből ki tudnék ugrani. Könnyedebb lesz a járásom, fájdalommentes a szívem. Akárhogy lesz, most sokáig az enyém, csak az enyém.
Úgy szeretem, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni, nem vagyok sem költő, sem művész így nekem a csók marad, de abból, mohó, ízlelgetős, fullasztó. Az ajkától elválni is kín, de úgy tudok jegyet nézni. Megveszi Vegas ötletét. Na, ilyenek miatt szeretem annyira. Mert nem lehet vele unatkozni.
- Loptatok egy tigrist? - egyszer simogattam egyet Thaiföldön, és nagyon édes volt, de az érintése annyira más, mint a macskáké, a szőrük olyan durva, de finom és az illatuk sem az igazi, de nagyon édesek az tény. Bár azt sejtem, hogy nem így volt másnaposok a filmjelenség, de ennyire emlékszem belőle.
- Nem kell haza mennem, de ha előtte még leteszteljük az ágyam, akkor mehetünk. - megint felé perdülök, kacérul rámosolygok, kihívóan az ajkamra harapok és megcsillantom a szemeimet. Végül újra mellé lépek, hogy a kocsi felé tarthassunk, vissza az egyetemhez.
- Pár helyen megfordultunk, Michigent nagyon szerettem, meg Cubát, de ott kevés időt töltöttünk el. Apámnak hosszú időbe telt, míg kialakult a "baráti" köre. Sokba - elnevetem magam, a szükséges helyen két kézzel megformálom az idéző jelet. Ki sem fejtem, hogy mennyire utáltam költözni, mindig otthagyni valakit, mindig egy kis darabot a szívemből, lelkemből. Teljesen elbizonytalanodtam a végére és ide sem akartam jönni, de most, hogy L.A.-ben vagyunk, elhiszem, hogy az angyalok vigyáznak rám. Részemről imádom a várost, mert Őt adta nekem. Most már minden idők egyik kedvence marad lesz, ami lesz. New York az ellenfél jelenleg. A Timesra is haragszom, hogy olyan messze van. Fáj, hogy nem jut eszébe, hogy magával visz, de így jártam. Mindig reszkettem a szereremtől, óckodtam tőle, menekültem, hogy ne halljak bele egyetlen költözésbe sem. De ellene nem tehettem semmit, már nem is akarom. Mostanra az élvezetre hajtok, engedem, hogy boldog lehessek.
Csókkal köszönöm meg a kinyitott ajtót, mindig kell egy csók, ha van indok főleg. Be huppanok az ülésre és tovább keresgélek.
- A giccses feliratot a cipőmről meg nem ér közhasznúvá tenni. - be sem kapcsolom az övet, tudom, hogy biztosan vezet és nem akar kinyírni, ez nekem elég. Az almásba pötyögök, miközben indulunk.
- Semmi sem kell otthonról, van nálam kártya. - apám meg leszarja mire költök, főleg, hogy azonnal tudni fog róla, ha elhagyom a várost, talán nem gátol meg, hagy hibát elkövetni, nem tudhatom, de kockáztatni akarok, és nyerni. Hiszen Vegasba megyünk. A papírjaimat is magamnál hordom, mert sajna olyan családból származom.... mindig mobilisnek kell lenni.
Míg babrálok, közelebb csúszom hozzá az ülésemben, hogy a combjára simíthassak.
- Két óra? Annyi elég? - még nem is válaszol, de foglalom a jegyeket, jó kis alkalmazás ez is. 21. század én így szeretlek.
Az meg sem lep, hogy dobol a vérem, zúg a fülem és mindenféle tüneteim vannak a közelében.
- Finom az illatod. - tudom, hogy tudja, meg már mondtam is, de ilyen közelről olyan jól érem és brrr.

Van egy olyan mondás, hogy ami Vegasban történik, az Vegasban is marad, nem? Ha nincs, akkor alkotni kell egy ilyet, minél előbb, lehetőleg most. Ezerféle ötlet jut eszembe mi mindent lehetne csinálni a kaszinó dzsungelben. Hale még nem is tudja, hogy zseniálisan pókerezem. Bárki bármit mond, az nem szerencsejáték, hanem kőkemény, vérre menő taktika.
- Még a végén megunsz… - finoman ajkára harapok, már elég régen tettem, mondjuk vagy húsz perce.
- Azaz, hogy mondd el mitől Tarantino film a Tarantino film? - csak vakon tapogatózom. Ez nekem ismeretlen terep, én csak nézem a filmet meg kíméletlenül kritizálom vagy éppen egekig magasztalom. Igen, ez utóbbi a ritkább. Hová lettetek ti nézhető celluloid csodák?
- Ööhm. Nem rémlik. Tudom, hogy kicsoda, meg pár szót beszélgettem is vele talán, de órákon elkerültük egymást. Pedig azt mondják jó arc, és meglehetősen laza az átlaghoz képest. – bezzeg nekem csak a kemény mag jutott. Besavanyodott, sznob professzorok sora, akik noha szakmailag túlképzettek, emberileg valahol a Cromagnoni ős szintjén mozogtak. Az ő hierarchiájuk csúcsán szerény személyük áll a többiek pedig semmit érő kis szarháziak lehettek maximum.
Tigrises kérdésén felnevetek, bár megkell hagyni visszagondolva az akkori állapotra a felvetés egészen jogos lenne.
- Lehetséges...de nem, arra talán emlékeznék. Viszont tetkót majdnem csináltattunk…pontosabban én akartam magamra varratni valamit, de még volt annyi eszem, hogy az utolsó percben kihátráljak a szalonból. – a feliratra már nem emlékszem tisztán, de valami oltári gáz lett volna. Ezt is csak utólagos elmesélések alapján tudom. Kissé szalagszakadásos az a nehány óra
- Ha az enyémet tesztelnénk le inkább? De egy kísérlet nem kísérlet alapon kétszer? – a kínálkozó alkalom elvetése halálos vétek lenne, de még egy plusz kitérő a Salisbury rezidencia felé…Sokszor morogtam már, hogy pont a város másik végében kell lakniuk, hogy gyalog még csak véletlenül se tudjak átmenni. A BMW-m meg, hiába hemzseg arra töménytelen mennyiség belőle, mégiscsak feltűnő lenne ott a kapujuk előtt, de ahogy az apját ismerem ha egy utcával arrébb parkolnék is simán lenyomozná a rendszámot. Így marad az imádni való tömegközlekedés...pfúj.
- Michigan szép vidék, meg ott vannak medvék! Oda is elmehetnénk majd egyszer, ha végeztél minden vizsgával az egyetemen. – remek, még túl sem vagyunk az első közös utazáson, de már a következőt tervezem. Jó lesz ez így, nagyon jó.
- Mi Cuba, Cuba lunatica Así te quiero como eres, Cuba mía! – kezdem rögvest énekelni Kuba említésére. Otthon még kell lennie egy fél doboz szivarnak…lehet, hogy azt is elkellene vinni Vegasba. A baráti körre elhúzom a szám. Nem kifejezetten örülök neki, hogy ilyen társaság közelében is forgolódhat. Értem én, hogy az apja védi, ahogy tudja, de ha a nagykutyák akarnak valamit, akkor nincs az a gát, amit át ne törnének érte. Ennyit azért már sikerült kitapasztalnom gyerekcipőben járó oknyomozó karrierem alatt.
- Ami azt illeti drágám, ezzel kicsit elkéstél…- elégedetten elvigyorodok. Az a csodálatos kép már valahol az éter hullámain szörfözik büszkén és boldogan.
- Vess egy pillantást fészre…- kacsintok is hozzá egyet. Már régesrég kiposztoltam és megjelöltem rajta „Törvény által védve” címszó alatt. Azóta non-stop rezeg a zsebem a telefonomtól, de ez van ha valami közös kikerül rólunk és tőlünk.
Sokan még mindig hitetlenkednek és nem bírják épp ésszel felfogni, hogy Nicholas Hill felhagyott az egyéjszakák szépségével valaki miatt. Pedig lassan hozzászokhatnának a gondolathoz. A szüleim előbb megbarátkoznak vele...ahha, szép is lenne.. Jó, én sem vártam el, hogy örömükben pezsgőt bontsanak, amikor kiderül, hogy a gyerek kivel kever-kavar, de azért reménykedtem. Hagyjuk is.
- Komolyan kifogtam veled a főnyereményt! – lelkendezem egyet, amiért nem kell felesleges kitérőket tennünk. Az eddigi barátnőim, még ha nem is voltak sokan, mind órákig készülődtek volna még akkor is ha csak a partra akartam volna levinni őket.
Bőszen bólogatok, hogy elég a két óra. Az rengeteg idő, sok dolog belefér abba…mondjuk….nem!
- Gyere ide! – ha kicsit közelebb bújik fel kézzel átölelem a vállát, a másikkal fogom a kormányt. Továbbra is élmény mellette vezetni.
- Milyen király lenne ha tudnék varázsolni és most csak simán elvarázsolnám magunkat Vegasba...- örök gyerek maradok ez van. Én még várom a behívom Roxfortba..
Elhaladva a pubunk előtt arra biccentek a fejemmel.
- Beugorjunk a pincéredhez? – a kérdés mélyen költői és csak húzni akarom vele. Mondjuk engem jobban kikészítene ha tényleg beakarna köszönni annak a gyökérnek, főleg a múltkori kis telefonbeszélgetésünk után. Azóta nem olyan őszinte mosollyal hozzá ki nekem a söröket.
Rutinosan leparkolok az bejárati ajtóhoz eső legközelebbi helyen, egy csókot azért még lopok, mielőtt kiszállnék, hogy kinyissam neki az ajtót.
Sokszor végigpörgettem már magamban azt az ominózus estét és mindig arra a konklúzióra jutottam, hogy életem egyik legjobb döntése volt akkor először haza terepre vinni egy lányt. Pedig még nem is sejthettem mennyire elfogok veszni…vagyis inkább bíztam benne, hogy ennyire nem fogok beleesni.
A liftből kiszáll egy középkorú férfi, akivel úgy ahogy beszélgetni szoktam néha napján, így rögvest, mint éhes keselyű csap le a kéz a kézben látványunkra és faggatni kezd, hogy akkor ez mi ez, pont azzal a megrökönyödéssel, mint eddig mindenki tette. Gyorsan kiokítom, hogy igen, ez az, aminek látszik, bemutatom neki Halet, vezetéknevét bölcsen elhallgatva, válaszolok még pár klisé kérdésre, de jelzem, hogy köhömm sietnénk.
- Ezért fogok tanyára költözni… - nézek szem forgatva a információ éhes pasi után, aztán hagyva is a dolgot bemasírozunk a liftbe.
[/color][/color]

Vegas annyira tökéletes ötlet, hogy kiesik a fejemből a gondolat, hogy elhagyna, azt kéne támogatnom, hogy NY.-ba költözzön, nem kéne önzőnek lenne, és bármennyire is szeretem mégis az lenne az igazán helyes, ha elengedném. Még majd feldobom a témát neki,de most nem akarom elrontani egyetlen pillanatát sem az utazásnak, az együtt töltött időnek. Az a felvetés, hogy megunom, gúnyos kacajt fakaszt ki a lelkemből. Hogy a francba is tudnám megunni. őt? Ne vicceljünk már. Akkor sem ha 0-24-ben velem lenne. sőt az lenne az igazi élvezet. De nem akarok ilyen vadul messzire szaladni.
- Pontosan. - meg még egy halom dologról, szól, színekről, fényekről, kepékről, mozdulatokról és ezek egyvelegéről, meg kitűnő szemről. De ez most a legkevésbé sem érdekel a suli vagy a vizsga, vagy bármi más, ami nem Ő.
- Egy öntelt pöcs, de tanárnak jó. - a telom nyomkodása leköt annyira, hogy ne akarjak mesélni Alan tanárról, sem semmiről, ami nem hozzánk kötődik, de a muksó elég egos, remélem, hogy normális lesz a vizsgán, ami csak ritkán jellemző rá.
- Tetkót? - erre természetesen lecsapok, mert az emlékeim szerint nincs kivarrva sehol a bőre, meglep, hogy egyáltalán eszébe jutott. Nem mondom lenne olyan, ami nagyon jól állna neki de azért én jobban örülök, hogy finom, puha, szűz a bőre ilyen téren, az összes többiben már regés régen megrontottuk egymást. Ha ugyan ez megrontásnak számít, én inkább a feltérképezésről beszélgetnék, de kellenek a nagy felfedezések, különben a világ sokkal szegényebb lenne, és nem csak a mi játékkunnal. De azzal is az kétségtelen.
- Milyen tetkót és hova? - ehhez még a telefonról is elemelem a tekintete, ugyan már a derekába kapaszkodó sétálok a kocsi felé, nehogy valakit vagy valamit elüssek nagy mobilozás közben. Sokadszorra rezdül meg a mobilom, remélem, hogy nem nyomtam ki az utazásunk tervét véletlen, mert akkor apamacival összefutunk a reptéren az is teljesen ziher. Majd mindjárt lecsekkolom, mit kezdet el tetszikelni az ismerőseim. Az már meg sem lep, hogy Nick haverja szinte azonnal bejelöltek, amint kitettem, hogy kapcsolatban vagyunk. Azóta Ők is finoman lákjolgatnak, meg olyan beszólásokat nyögnek a posztjaimhoz, hogy csak pislogok, persze tudom csak azt tesztelgetik, mennyire vagyok való a haverjukhoz. Üzenem nagyon.
- Nekem ágy sem kell, Élet! Te kellesz, azt meg mindegy hol, az is jó, haaaa... lehúzódsz valami erdős részen. - felé fordulok és megállítom, hogy mohón az ajkára csókoljak, már vagy 5 perce nem csókolt meg, kezdenek elvonási tüneteim támadni. Kostologatóm az ajkát, közben azon agyalok hol lenne most és milyen tetkója. Jó így, hogy nincs.
Beülünk a kocsiba, újra a mobilomba mélyedek és csak elhúzom a számat.
- Gyönyörű hely valóban. Primitív egy hely, az emberek felfuvalkodottak, kinézik az idegent, oda... születni kell, hogy befogadjanak. - persze nekem nagy hátrányom volt, hogy az apám híre megelőzött minket, nem fogadtak felhőtlen boldogsággal. A suliban meg a kortársaim voltak lekezelőek. De persze, elmehetünk. Majd elmesélem hol verekedtem össze a futball csapat kapitányával, mert azt hitte zöld az út a bugyimba. Másnap vélten eltört a keze valahogy, ki tudja hogyan is történt.
- Cuba csodálatos hely, én tanultam ott táncolni, leginkább azt csináltam mondjuk így, mert nagyon bejött a tánctanár, igaz csak az, hogy elég idős volt, hogy apám agysokkot kapjon. De Cubába tudok neked szép helyeket mutatni és még énekelhetsz is. Akár Qumbyt is. - elnevetem magam. Nah igen, valóban őrült hely efelől senkinek nem lehet kétsége.
Az ajkamra harapva fordulok felé. Imádom amikor vezet, mindig késztetést érzek, hogy az ölébe másszak és izmos combjaira üljek.. köhöm meg mására is. Nehezemre esik a repjegyekre összpontosítani, miközben a pedálokon játszanak a lábai, hosszú ujjai a kormányon pihennek. Ahjaj már, miért nem rajtam?
- Neeee, kitetted? Úúú te kis rohadék... - elnevetem magam és átkavirnyálok fészre, ahol valóban ez a kép miatt rezeg a mobilom. telenyomták gejl szöveggel, gúnyos, komoly, szemét, kétkedő megjegyzésekkel. Öh, na bazd. Elnevetem magam és egyből készítek egy félprofilt a bűnősről, alá skiccelem, hogy: My boy, és felteszem, hogy rezegjen szét a zsebe megint, még be is jelölöm nehogy lemaradjon. A következőt a repcsiről nyomom, apám meg megöl. Sállálé.
Csak mosollyal válaszolok a főnyereményre, én meg azt érzem vele tettem ugyanezt, mert szinte tökéletes. Csak azért szinte, mert éppen csak vagyunk és nem szeretkezünk, akkor elvenném a szinte jelzőt. Hozzá bújok, az ülésen, majdnem az övén, ebből egyszer baj lesz.
- Az illatod kicsinál. - jegyzem meg, miközben elrakom a mobilt, már lefoglaltam a jegyeket és ki is fizettem, megint kapni fogok, de így sokkal könnyebb volt.
- Király lenne, de én sokkal jobban szeretek repülőzni, mint automportálni valahol . - vagy mit csinált Ron, amikor menekültek Valami olyasmit. A kezem a combján kalandozik, néha a nyakáab csókolok, és szavakat sugdosok a fülébe, hogy mit szeretnék felfedezni a hálójában, meg amúgy is, de ha ki vagyok éhezve, megint a szép idő, az lehet az oka.
- Hooogyne! Légysz,i és ha szépen megkérlek kinyomod a pattanásom a hátam közepén előtte? - csak, hogy lássa a hülyegyerek, hogy milyen mesei is a kapcsolatunk. Bár semmiféle pattanásról nem tudok, így nem is fektetek ennél több energiát a dologba. Az meg, hogy bárkit is megkérnék erre, olyan lehetetlenség minthogy a mogorva kínai gyerek rózsaszín tütüt húzzon és elejtse a hattyúk tavát. Igaz az sokkal viccesebb is lenne.
Elnyújtom a csókot, alig akarva kiszállni, majd mégis megindulunk befelé és belefutunk az ürgébe, aki úgy méreget, mint nyugdíjasok fasírtot a kifőzdében. Kezet rázok vele, alig akar elengedni, éhesen pislog felém. Atyaszentjesszus. Mi baja ennek? Lehet felfalna, ijesztő.
- Brrr, ez meredek volt. - alig várom meg, hogy lelépjen, amikor Nickhez bújva a lakásba lépek.
- Király, kapok lovat? - ugyan nem mondta, hogy én is vele mehetek, de nekem egyértelmű, hogy együtt lesz tanyánk, meg mindenünk.
Azonnal a hálóba próbálom csábítani, hogy ott neki essek, tudom, hogy pakolni jöttünk, de én a száját csókolom a felsőjét túrom le róla és a nadrágja gombjával is babrálgatok, azt sem tudom hova kapjak, hogy minél előbb meztelen legyen a csípőjére ülhessek, ha már szóba kerültek a lovak ugye....

karakterinformáció

» Will you....? - Hale&Nick
» Hale&Nick
» Where am I? ~ Hale&Nick
» Hale&Nick
» Terápia -- Nick & Hale

Hale&Nick

Hale&Nick

Similar topics

Similar topics