Nagyon szeretném megcsókolni, mégis meghagyom a lehetőséget neki. Bár ma nem beszéltünk még a barátnőmről, az még létezik, bár már nem egészen úgy, mint ahogy a koncerten gondoltam rá. Úgy gondolom, nem lehet egyszerre két nőt szeretni. Párhuzamosan nem is tudnám fenntartani a két kapcsolatot, beleőrülnék, ha ilyen módon kellene megjátszanom magam. De még nem szakítottam Heilyvel. Talán éppen a mai randevútól várok megerősítést, hogy megtegyem, hiszen a szívem Eleonore felé húz.
És megcsókol. Erőteljesen és vadul tapasztja számra az ajkát, aztán olyan gyorsan lép el tőlem, hogy időm sincs rendesen átölelni. Rögtön az fut át a fejemen, hogy elrontottam, rosszul csináltam valamit, hogy megbánta..., mert megint búcsúzkodni kezd. Szomorúan nézek rá, vonom csendesen kérdőre.
- Nem akarom, hogy elmenj...- sóhajtom utána, tudva, hogy az ajtónál meg kell állnia. Mindig bezárom. Hallani fogja, hallania kell, amit mondtam.
Annyira örültem, hogy eljött a találkozóra! Csalódott voltam, hogy nem állt meg mellettem, hogy nem érezte meg, én vagyok a fura ruha mögött. Aztán mégis visszajött, és amikor sírva a nyakamba borult, úgy éreztem, ő legalább annyira szenvedett az elmúlt napokban, ahogy én.
Kívántam. Kívántam vele lenni, de le akartam mosni magamról a lisztet, hogy azt a Joshuát lássa, akit legelőször. Hogy újra úgy nézzen rám.. És az hittem, sikerült. Kívánt megcsókolni, mert megtette. De nem azt kapta, amire számított. Ó, bár visszajátszhatnánk! De ez nem egy átkozott film, nem egy átkozott jelenet, bár én el vagyok átkozva.
- Maradj!- szólok hangosabban, amikor már a kilincsen van a finom kis keze. A keze... Milyen puha kezei vannak! Egész nap tudnám simogatni, cirógatni...

Tudom, hogy tudja. Tudom, hogy tisztában vele, a dolog nem sokat változott, én most sem vagyok szabad, nekem még mindig barátnőm van. Amit nem tudhat, hogyan változtak meg az érzéseim miatta...  Nem voltam benne biztos, nem csak egy múló szeszély, egy kis varázs csapdájába estem-e akkor este. Hajlamos vagyok magam mindenbe könnyedén beleélni, ahogy előnye van a dolognak, úgy hátránya is.
Újra meg akartam tapasztalni. És nem csak a régi élményt kaptam. Úgy érzem, többet is. Megerősítést, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. De a csók nem oldott meg semmit, sőt, mintha mindent elrontott volna.
Eleonore elmenni készül, és hiába szólok utána, úgy tűnik, ő már eldöntötte. Ismét kérem, maradjon, és egy pillanatra megáll. Habozni látszik, aztán megfordul, és beszélni kezd. Némán figyelem. És nem teszek semmit. Éppen olyan bénult vagyok, mint amikor először hagyott magamra. Akkor sem értettem, de most még inkább zavarodottnak érzem magam.
Színpadias lenne odalépni hozzá, beledugni az ujjaim a hajába és szerelmet vallani - pedig vallani, az aztán jól megy, még Sebastian is belepirult!- és bármennyire is szeretném maradásra bírni, nem erőlködöm. Ha a szó, a kérés nem volt elég, nem lépem túl a határaimat. Eleonore okos nő, tudja, mit akar. Én lehettem az, aki többre számított.
Fáj, amit mond. Hideg kéz markolja a mellkasom. Magában sem biztos? Eddig nagyon magabiztosnak tűnt. Hogy nem akarja, miatta kockáztassak? Hát az élet nem kockázat önmagában is? A döntések egy része nem előre kidolgozott, megfontolt esemény, csupán szerencse kérdése. Mint a pókerben. Hozunk jó döntéseket és hozunk rosszakat. A felelősség érte minket terhel, mi ezzel a baj? Én bevállalnám... Ő pedig nem biztos benne. Ezzel csak az a baj, hogy ettől nem áll helyre Heilyvel a kapcsolatom. Már nem tudok úgy nézni rá, már nem tudom úgy szeretni. Becsapnám, ha azzal áltatnám, nem változott semmi.
Ha Eleonore kimegy az ajtón, másodjára is (ha szigorúan vesszük, harmadjára is) magamra hagy. Bemegyek a fürdőbe, anélkül, hogy bezárnám utána az ajtót. Kitörlöm a utolsó sms-t, aztán az előtte lévőt... A számhoz emelem a telefont, és kis gondolkozás után valami mást is: a számát a névjegyzékből.

Zúg a fejem, úgy érzem, szívem kettészakad. Egyik felem itt maradna és megvárná, mi sül ki a helyzetből, a másik nem akarja hiú ábrándokba kergetni egyikünket sem, és haza húz. Amíg meg nem fordulok, és tekintetünk nem találkozik, egészen határozottnak érzem magam. Aztán persze elgyengülök. Magyarázkodok. De miért? Miért mentegetőzm, talán valami rosszat tettem? Miért nem érti meg, hogy időre, levegőre, távolságra van szükségem, mert igen, összezavarodtam. Azt mondják, hihetetlen erő kell ahhoz, hogy elismerd a hibáidat. De ha azt sem tudom, hogy mit hibáztam, akkor hogy ismerhetném el?
Csak áll ott az ajtóban és néz a szomorú kiskutya szemeivel. Komolyan, úgy érzem, felcserélődtek a szerepek. A pasik szoktak csak úgy lelépni, igaz, általában szex után és baromira nem magyarázkodnak miatta. Most pedig itt állok előtte, és magam sem tudom miért, úgy érzem, vizsgázom. És eléggé bukó gyanús a helyzet. De ha annyira azt akarja, hogy maradjak, miért nem tesz valamit? Teszem azt, felkap és becipel a szobába. Mondjuk a hálóba… Ehelyett néz, és szemében a lemondást látom.
Elegem van, nem fogok magyarázkodni. Ha érdekli, majd felhív, bár ezek után… Nem tűnik annak a típusnak, aki szeret küzdeni valamiért. Vagy valakiért. Hát én meg úgy érzem, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, akkor már nem is lesz az, hogy mit is akarok.
- Sajnálom. – mondom, aztán megfordulok és kimegyek. Beülök a kocsiba és elhajtok. Lassan megyek, hátha még utánam jön, de aztán befordulok a sarkon. Rálépek a gázra. Dühösen vezetek. Milyen pasi az olyan, aki képtelen kicsit kilépni a komfortzónájából. Én kiléptem, de minek? Annyi tanulsága volt a dolognak, hogy most már pontosan tudom, hogy a romantikus srácok nem az eseteim.
Menet közben felhívom Apát, bejelentkezem  vacsorára.

//Köszönöm a játékot!//

Egyszerre kapok meleget és hideget. Mikor már úgy érzem, megtört a jég, és mindketten megléptük a magunk utolsónak hitt biztonságos lépését, azonnal kirántja alólam a talajt, és koppanok nagyot, mert ismét magamra akar hagyni. Mire észbe kapok, már meg is tette, pedig a csókja még a számon perzsel. Rosszul esik, de a nagyi nem abból a fából faragott, hogy kuncsorogjak valamiért, ami nem lehet az enyém.
Eleonore időt akar. Ha idő kell neki, hát megkapja, tudom én, milyen érzés ez, én is jártam már hasonló cipőben. Lehetséges, hogy alaptalanul érzem, búcsúzkodik, és talán soha sem láthatom többé, adná az ég, hogy így legyen, de aztán harmadszor is elmondja, mennyire sajnálja, és ezzel - számomra legalábbis- önkéntelen árulja el magát, és aztán már hagyom, hogy megtegye.
Elmegy. Ő azt mondja, csak gondolkodnia kell, én úgy értem, meggondolta magát, mégsem kér belőlem, aztán becsukódik mögötte az ajtó, és felbőg az autó motorja. Talán büszke vagyok, talán csak önfejű, talán csak hülye. De amikor elmegy, kitörlöm az sms-it a telefonomból (nem csak az utolsót), aztán kis habozás után a telefonszámát is. Ha igaz, amit mondott, előbb-utóbb úgyis megjelenik újra, talán rendeznie kell olyan dolgokat, amikről eddig nem beszéltünk, ha nem...
Megrázom magam. Mint a macska, aki most nyújtózkodik a fotelben, nagyot ásítva. Volt egy reményteli napom, amikor azt hittem, végre rám kacsint a szerencse. De ez mégsem az a nap volt. A nap tanulsága, hogy nem bízhatok az érzéseimben. Többet kell tapasztalnom. Kevesebbet elárulnom magamról. Kissé bezárkózni, a magányt már úgyis ismerem; hogy ne sebezhessek és engem se sebezhessenek.
Nem vagyok egyedül. Tagadásból jeles vagyok. A macskához lépek, felemelem, magamhoz húzom, megvakargatom a füle tövét:
- Leo vagy Nora, hát kettesben maradtunk. Mit gondolsz, vissza fog még jönni?- Kérdem tőle, mintha beszélni tudna. Aztán az orrocskáját az arcomhoz dugom, hogy abból az utolsó pusziból jusson nekem is valamennyi, utólag is, aztán a macska bundájába suttogom.- Hát, remélem.

// Köszönöm én is, annak reményében, hogy nem ez volt az utolsó. //