New York. A legtöbb ember, ha Amerikába jön, rögtön becélozza eme hőn áhított várost. Én is így terveztem és tessék, már évek óta itt vagyok és még mindig nem jutottam el a nagy almába. De majd ma. Mondjuk, ha rajtam múlna, még mindig nem készülnék repülőre ülni, de Nick addig erősködött, míg már nem maradt több ellenérvem, így kénytelen vagyok ma városnézésre indulni.
Reggel korán kellett kelnem, illetve korábban, mint amire a biológiai órám beállt, így álmos fejjel csoszogok ki a fürdőszobába, de sietnem kell, mert nem lenne előnyös lekésni a repülőt, így hát útközben bekapcsolom a hifit, hátha pörgős zenére nekem is jobban megy a készülődés. Egy frissítő zuhany után máris jobban elememben vagyok, így felkapom az előző este kikészített ruhám, majd kezdek valamit az arcommal és a hajammal is. Nem viszem túlzásba, egy egyszerű lófarok tökéletes, különben is szépen mutat a hullámos hajam így. Még gyorsan belefér egy reggelizés is, majd kapom a táskám és indulás. Az órámra pillantok, pont időben vagyok, nem kell rohannom. És meg is érkezett a taxi, amit még tegnap elintéztem. Életemben nem voltam ennyire előrelátó, de gáz lenne elkésni, lévén, hogy a repülő nem vár meg. Így hát felkapom a dzsekim, majd irány a taxi, onnan pedig a reptér.
Megérkezve kifizetem az utat, majd a váróterem felé veszem az irányt. Szerencsém van, alig tengődik pár ember, úgyhogy könnyen megtalálom Nicket, két papírpohárral a kezében. Ezek szerint vagy nagyon fáradt, vagy nekem vette vagy még akadt egy útitársunk, például az a Hale vagy ki, akivel azon a képen vannak. Mindjárt kiderül.
-Jó reggelt! -köszöntöm mosolyogva. Egész felébredtem, mire ideértem. Lehet a friss levegő volt rám jó hatással. Levágódok a fiú melletti helyre, a táskámat pedig ledobom magam mellé. Nincs benne sok cucc, de ki tudja nem-e megyünk valami jó bolt felé, legyen helye a szuveníreknek.

Fáradt vagyok, nem való nekem ez a korai kelés. Pedig én tényleg igyekeztem tegnap időben lefeküdni, de nem jött össze. Mindegy, majd felébredek, Nick úgysem hagy punnyadni. Megérkezve mosolyogva konstatálom, hogy vagy többen megyünk vagy a fiú egy életmentő kávéval vár. Le is vágódok mellé, miközben továbbra is mosolyogva köszöntöm.
-Életmentő vagy. Pont, ahogy szeretem. -elveszem a papírpoharat, majd óvatosan belekortyolok a még javában gőzölgő italba. Ezek szerint nem sokkal előttem érkezhetett.
-Nehezen. Még jó, hogy öt szundit állítottam be. Mindet felhasználtam. De itt vagyok. -húzom ki magam elégedetten az utolsó mondatnál. Nem kis teljesítmény tőlem, hogy képes voltam ilyen korán felkelni. Ha lehet még a vizsgáimat is úgy időzítem, hogy ne kelljen 8 előtt semmiképp felkelnem. De ma erőt vettem magamon és csak sikerült búcsút vennem a pihepuha ágyikómtól.
-Még nem érzem magam teljesen ébernek, de remélem a kávé már dolgozik rajta. Reggel még elgondolkoztam, hogy mégiscsak abba jövök, de aztán rájöttem, hogy megígértem, otthon hagyom a drágát. -nem tudom miért van oda ennyire azzal a cipővel, hiszen nem mondhatni, hogy sűrűn és indokolatlan helyeken hordom. Az egy dolog, hogy elfelejtette múltkor közölni a tengerparti helyszínt. Ha tudom nyilván nem tűsarkúban megyek.
-Mellesleg a háton cipelésről nem mondok le ettől függetlenül. -teszem hozzá meggyőzőnek szánt pillantásokkal, majd ismét nagyot kortyolok a forró italból. Tényleg tud néha lovagias is lenni Nick, csak ritkán mutatja meg.
-Igen, már nincs túl sok idő a gép indulásáig. -kezdek felkászálódni. Najó, az indulásig még rengeteg idő van, de reptéri időszámításban már ideje indulni, mert mire átérünk az összes kapun, ellenőrzésen és kilukadunk a helyünkön, az még beletelik egy kis időbe.
-Mikor voltál utoljára New Yorkban? -kérdezem menet közben, hogy ne úgy sétáljunk, mint két kuka. Meg különben is kíváncsi vagyok rá.

Kezdek szép lassan magamhoz térni, legalább már vágom hol vagyok és nem úgy járkálok, mint valami zombi. Lehet a kávé van rám jó hatással vagy csak a friss levegő tett jót.
-Az lett volna ám a jó ébredés. -nevetek fel. Rémálmaimba sem szeretném, hogy Nick agresszív telefonhívására kelljen felébrednem, nem még a való életben.
-Ez pillanatnyilag rólad is elmondható, hiszen te sem vagy épp a koránkelés mintapéldánya. A hősiességünkre!-koccintok vissza ünnepélyesen a papírpoharammal, majd bele is kortyolok, hiszen így teljes a dolog. Legalább annyira büszkék vagyunk magunkra, mintha most nyertük volna meg az Oscart, de hát na, tőlünk ez igenis nagy teljesítmény.
-Ráléptek volna a cipőmre. -kerekedik ki a szemem. Ha már ennyire divatmániásnak gondol, bár nem tudom honnan szedte, akkor legyen teljes az öröme. Remélem azért nem gondolja, hogy annyira hülye is vagyok, mint azok a csajok, akikkel gondolatban összemosott.
-Masszázs csak a háton cipeléssel jár kombóban. És nem, nem én kaplak fel a hátamra téged. -alkudozom tovább, miközben ideje lenne indulnunk, úgyhogy felkászálódok, karomra kapom a táskám és mehetünk. A kapuhoz menet előtúrom a papírjaimat és oda is adom a kedves hölgyeknek, akik nagy meglepetésemre egyáltalán nem tűnnek fáradtnak. Nem értem hogy csinálják. Még mielőtt tovább haladhatnék, átvilágítják a táskámat, de természetesen nem találnak semmit, tegnap direkt rágugliztam a repülőre felvihető tárgyak listájára és ennek megfelelően pakoltam be. Határozottan továbbhaladunk a kisbusz felé, ami majd kifuvaroz végre minket a géphez.
-Lediplomázni? Ha ilyen tempóban haladsz, hamarabb mész nyugdíjba. -jegyzem meg és nem is járok nagyon messze az igazságtól. Kb mióta ismerem, azóta a diplomamunkájával szenved. Fogalmam sincs, mennyit haladt vele, de nem hiszem, hogy már a könyvkötőnél lenne vagy akár csak az utolsó simításokat végezné rajta.
-Franciaföldön? Nyáron. Azóta sem mentem haza és nem is nagyon tervezek még egy ideig. Belefáradtam, hogy állandóan én szeretnék a szüleimmel lenni, de őket nem hatja meg túlzottan a hiányom. Nekik ugyanannyiba telne felpattanni egy repülőre, ha hiányzom nekik. De maguktól még fel se hívnak, csak ha valami rendkívül fontos dolog van, de akkor is rögtön a társaságról kezdenek beszélni. Elegem van belőlük. Nem is én érdeklem őket, igazából az, hogy mit gondolnak róluk az emberek.. és ehhez kell nekik egy tökéletes gyerek. Tök mindegy, hogy igazából boldog-e.-öntöm ki a szívem a fiúnak. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy nem a mi családunk ihlette a klasszikus családi filmeket és ez így is van jól. Nem szeretném, ha mindenki tudná, mert akkor csak meg akarnak hívni családi ebédekre, meg hasonlók. Mintha legalábbis halálos beteg lennék. Pedig csak egyszerűen leszarják a szüleim a létezésemet, egész addig, amíg nem találnak majd valami olyan srácot, aki alkalmas lenne a családi üzletek továbbvitelére, azaz férjjelöltnek is tökéletes. Na azt aztán leshetik.

-Persze. Teljesen hihető. -nevetek fel, miközben kudarcba fullad fittségének bemutatása. De nem szólhatok egy rossz szót sem, hiszen én pillanatnyilag még ennyire sem vagyok éber, bár én ezt minden kérés nélkül be is vallom.
-Kár, pedig olyat terveztem. Már a hentesbárdot is beszereztem. -görbül le a szám a kikötései hallatán. Nem értem mi baja a thai masszázzsal egyébként, ne nem mintha én tudnék olyat. Még a sima is meghaladja a képességeimet, de az most mellékes, úgyis először ő fog cipelni, nem bízom meg benne, hogy megtartaná az egyességet.
-Nyilván nem. A világegyetem esküdött össze ellened és fellázadt a laptopod. Ez teljesen mindennapos. -nevetek fel. Naná, hogy az ő hiába az, ha nem halad a diplomamunkájával. Nem nagyon lenne más dolga, de mégis képtelen egy dologra koncentrálni huzamosabb ideig. Pedig ha jól tudom, lassan itt a leadási határidő, ha még idén szándékozik megkapni a papírfecnijét.
Következő kérdése hallatán elgondolkozom. Nem mondhatnám, hogy kicsattanok a boldogságtól és a réten pillangókat fogdosok szabadidőmben, de azt sem, hogy depressziósan átsírnám az életem. Inkább valahol a kettő között vagyok.
-Elvileg. -foglalom össze röviden, ami épp végigpörgött az agyamon. Tényleg nem tudom, hogy boldog vagyok-e. Nem szoktam ilyeneken gondolkozni. De az biztos, hogy nem tudnám rávágni nyugodt szívvel az igent.
-Ezaz. Végre teljesül, amire oly régóta várok. Azért te sem panaszkodhatsz, tudom, hogy egész életedben azt vártad, mikor cipelhetsz már végig New Yorkon a hátadon. -húzódik szélesre a mosolyom. Azt hiszem, az utóbbi időben kezdem jól érezni magam a fiú társaságában, pont mikor készül elköltözni. Na mindegy, ez az én formám, megint lelép egy haver, mire megkedvelném. Felcsüccsenve a buszra, rögtön megüti a fülemet Avicii, de nem zavar, jól elvagyok vele. Az viszont kellően zavar, hogy egy csaj csak bámul felénk. Ha akar valamit, jöjjön oda vagy ha nem mer, akkor ne bámuljon, mert mindig szerencsétlenkedek, ha néznek. Nem tehetek róla.
-Dehogyis. Azért ennyire nem vagyok szobanövény. Fél évig voltam fent a kanadai határnál, de nem szerettem, mert hideg volt. Úgyhogy visszajöttem inkább. -fejtem ki a fiúnak, miközben lekászálódunk a buszról és megindul a versenyfutás az életért, pontosabban a helyért. Mintha nem pontosan annyi hely lenne, ahányan vagyunk. Na mindegy, mi is foglalunk egy helyet, bevágódok az ablak mellé és ezúttal még a szárny sem takarja ki a képet. Látni akarom a nagy almát felülnézetből is.
-Van már valami terved, hogy mit nézünk meg, vagy majd ami hirtelen eszedbe jut? -érdeklődök a programról, miközben megiszom a maradék kávémat is és a poharat leteszem az előttem lévő tálcára, majd ha jön a stewardess, odaadom neki.

Korán van még, nem is ment annyira tökéletesen a felébredés, bár Nick meglepi kávéja sokat lendített a helyzeten. Talán mire New Yorkba érünk és túl leszek egy újabb kávén, sikerül éberré változtatnom magam.
-Úgy legyen, én szurkolok. -mosolyodom el, bár nem tudom mennyit lendít a helyzeten a szurkolásom, de hátha ér valamit, na meg persze nem fogom túlzásba vinni, de jól hangzott. Szépen átjutunk az összes biztonsági állomáson, mennyivel egyszerűbb volt 2001 előtt, sokkal gyorsabban át lehetett jutni a reptereken. Azok a régi szép idők, na nem a gyerekkorom, sokkal inkább az, hogy egyszerű volt repülni össze-vissza. És nem nekem kellett vigyáznom az irataimra.. meghaladja a képességeimet, de szerencsére mindig van valaki, aki utánam hozza. Megjegyzését, miszerint rettentő meggyőző voltam, inkább figyelmen kívül hagyom és a busz felé veszem az irányt.
-Tudtam én. Ezért is teszem meg a szívességet, hogy elvihetsz.. így végre nyugodtan fogsz tudni aludni. Még hálás is lehetsz nekem. -kacsintok egy elégedett mosollyal a szám sarkában, úgysem ússza meg, a hátán fog cipelni New York közepén. Már csak azért is, mert ennyivel tartozik az elszenvedett időért, amit vele kellett töltenem az elmúlt egy évben. Ennyi jár nekem. Elmosolyodom, hogy csak a juharszirupot sikerült leszűrnie az egész mondandómból. Élmény ilyen emberekkel beszélni. Na, azért csak leesett neki a többi rész is. Haladunk.
-Hát ezaz. Hó, hideg és medve.. nem az én világom. Jobban szeretem a homokvár, meleg, tenger kombinációt. Az az én világom. -mosolyodom el, fáradtan állandóan mosolygok, még többet, mint mikor éber vagyok. Ebből is látszik, nem úgy működöm, mint a többi, normális ember, de hát ez van.
-Szuper. Igen, önfeláldozó lovag leszel, oda mindig el akartam jutni. Sőt, vásárolni is el akartam menni, de nem foglak elrángatni. Majd legközelebb, hiszen most már meglesz a kellő helyismeretem New Yorkban. -jelentem ki elégedetten, bár ezt még én sem gondolhattam komolyan. LA-ben 2 hónapba telt, mire eltaláltam a fontosabb helyekre. Lehetetlen, hogy egy városnézés alatt bármit is megjegyezzek.
-Egyelőre nincs, de mire odaérünk kitalálok valamit. -mosolyodom el, majd bekapcsolom az övemet, hiszen végre elhagyjuk eme bolygónkat egy rövid időre, legalábbis nem érünk hozzá... az már elhagyásnak számít, nem? Miután megérkezik a stewardess és Nick leadja a rendelését, csodálkozó pillantást vetek rá, de nem akarom megváratni a hölgyet, így gyorsan rendelek is.
-Egy extracsokis muffint kérek és egy koffeines kávét... mert a koffeinmentes a gyengéknek való. -nézek utolsó szavaim alatt a fiúra, majd mosollyal jelzem a hölgynek, hogy más nem lesz, nyugodtan mehet tovább, én pedig kikapcsolom az övem és elégedetten hátradőlök.

Válaszán csak fejcsóválva elnevetem magam. Kellett volna vagy sem, tudom, hogy tette és azt is, hogy menthetetlenül önfejű, lévén francia, és soha a büdös életben be nem vallaná.  Éppen ezért lep meg rettenetesen az, amikor vágyálmait, mert nyilván valóan azok, ecseteli nekem.
- Azt nem mondtam, hogy nem nézném ki belőled. Sokan, már a Xboxos Fifázásokat is sportnak veszik, abban például hibátlanul el tudnálak képzelni, vagy a rövidtávú gyaloglásban, még talán ott is. – húzom még egy kicsit, bár félő, hogy nem sokára tényleg szárnya kapva fogok repülni a lágy nyári fuvallatban. De az is lehet, hogy bedarálna a hajtómű, ahogy a köpenyes szuperhősöket szokta.
- Fogjuk rá… - nem erőltetem, így is már többet hallottam, mint, amennyit valaha is remélhettem volna, ugyan még mindig nem tudom hova tenni a dolgot. Mert ha nem teljesen vak, bőven leeshetett neki, hogy  volt egy idő, amikor részemről nyitott volt a dolog, jobban is tanácsos lett volna. Az megint más kérdés, hogy a HH-s találkozáskor azzal a magamnak felállított céllal mentem haza, hogy megkell fektetnem és ez végül is sikerült, bár az is igaz, hogy, akkor ez eszembe se jutott.
Hebegek egy kicsit mielőtt kinyögném a lehadart monológot, remélve, hogy középre beszúrt információ morzsa felett lazán átsiklik a figyelme. Én naiv.
- Mi az, hogy még nem létező karrierem! Igenis van karrierem! – hörrenek fel. Ez mindig is érzékeny pontom volt, elvégre már egész jól kiépítettem a hírnevem a szakmában, bár, mint reményteljes zöldfülű, de akkor is. A büszkeségem sértetten tombol ilyenkor.
A székbe nyomódva várom, amíg kiszakadnak belőle a kérdések. Valahol várható volt, hogy letámad nekem pedig hosszas beszámolóba kellene bocsátkoznom.  
- Nem olyan rég óta tart és… - miért nem meséltem róla? Mégis, hogy a francba tettem volna? Hé, hello Gis, képzeld mi történt? Tudod, pár napja még téged akartalak mindenáron meghódítani, de ne aggódj, már nem ez a tervem. És veled mi a helyzet?
-..és még elég új ez az egész helyzet nekem, mármint, ezt most jól akarom csinálni. – következő kérdésén halkan felnevetek.
- Így is működik, de nem vagyunk összenőve…- másrészt pedig ma is nála ébredtem és nagy valószínűséggel este se a saját szobámba fogok bemászni. Kinézek az ablakon, hátha a az alattunk fekvő tájtól okosabb leszek, majd hirtelen ötlettől vezérelve előbányászom a mobilom meg a fülesem, aminek az egyik felét odanyújtom neki.
-Ezt mindig meghallgatom, amikor LA-ből utazom! – benyomom a rongyossá játszott slágert, aminek a szövegét oda-vissza tudom, de most, lássa milyen veszettül jó fej vagyok, nem éneklem csak csukott szemmel élvezem, hogy most először nem akarok örökre búcsút mondani a Hollywoodi domboktól.
- Na és te visszahívtad Georget? – utalok a Mr. PerfectandtotalyboringguyfromUSA-re, akinek még múltkor a karaoke bárba a számot küldte. Atyaisten, mennyire féltékeny voltam akkor arra a nyomorékra, pont, majdnem, mint a pincér srácra, a házam alatt levő kocsmában.


// https://www.youtube.com/watch?v=jIzEEhZkthY //