Judith&Amy

Elküldött. Fogta magát és, mintha a világ legtermészetesebb dolga ez lenne, elküldött. Azt vártam, hogy költőpénzt is ad fagyira, mint annak idején Apa szokta. Na akkor biztos fejbe vertem volna! Még így is esküszöm, nekem van a legidiótább bátyám! Eleve, mi az, hogy nem találkozhatok a csajával? De persze, ha én akarnék valakit felvinni a lakásba, ott razziázna körülöttünk.
Azt se tudom hova menjek? Vásárolnom, kellene. Mit a francot kezdjek magammal egész nap?! Jön a strandszezon, a tavalyi fürdőruhámat, pedig rettenetesen elnyűttem. Viszont akkor már nem ártana ráedzeni a bikinis napokra. Holnap lemegyek futni! Jó, jó tudom, hogy tegnap is ezt mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy drága tesókám így fel fog húzni, més végül is most sétálok, az meg már a futás előszobája…nem szabad telhetetlennek lenni. De, kompromisszumképpen ma nem eszek semmi édességet! Úbasszus, az ott egy vattacukros? Mentem be is állok a sorba, előbbi elveimet sutba dobva. Különben is szigorurúan véve a vattacukor, olyan, mintha felhőt ennél, a felhő pedig konkrétan H2O ebből következtetve, nem sokára ízesített vizet fogok venni. Már csak azt nem tudom milyet…vanilliásat, epreset vagy olyan fura kéket?

Az órák közti kóválygás a legjobb. De valahogy tényleg mindig ez volt a kedvencem, bárhol is voltunk. Bóklászni, és utána eltévedni egy vadidegen városban. Nincs is annál jobb, főleg, mikor nem ért meg senki, hogy mit is keresel. Mennyit késtem ezek miatt! Jó volt. Úgyhogy most is csak elindulok előre, bár itt nem nagyon fogok eltévedni, ismerem a környéket.
Fagyit kéne enni. Bár lóg az eső lába, mégis az lenne a legjobb. Vagy egy hamburger. Az órámra nézek, már elmúlt ebédidő, de nem baj, valami kaja jöhet bármikor.
Immár céllal folytatom a mászkálást, már csak valami jó fagyizót vagy cukrászdát kéne találnom. Gyönyörű, hogy ilyenkor tűnik el az összes, pedig legalább vagy négy utcán végig megyek, és semmi. Máskor meg mást nem találok, mindig amit keresek. Olyan ez, mint a fél pár zoknik rejtélye.
Kezdem feladni, mikor szembe jön egy vattacukros, és először úgy vagyok vele, hogy az nem kell, végül mégis csak bevállalom. Édesség kell. Most.
Arra veszem hát az utam, bár elég viszonylag hosszú a sor. Jah, legalább hárman állnak. És pont előttem ér oda még egy magas, kapucnis srác. Tipikus kamasz járása van, nem illik a képbe, ezek nem szoktak vattacukrot venni, hacsak nem a csajukkal vannak.
Hamar kiderül, hogy nem is azért van ott, mert látszólag neki csak pénz kéne, és azt az előtte állótól tervezi kölcsönözni. Sejtem, hogy a lány nem ismeri, tekintve, hogy a táskáját fixírozza. Mekkora pancser...
Beállok mögé a sorba, és ahogy a táska felé nyúl, hogy beletúrjon, én megbotlom a semmiben, és neki esek. Ő pedig jó dominó módjára az előtte álló lánynak. Aki lop kérem, annak közel kell állnia.
Sikerül megtartanom az egyensúlyomat, meg szerencsére nem belém kapaszkodik, de bebizonyosodik, hogy tényleg valami hülye tini, mert hosszú karjaival csápolva borul, ki tudja hány embert tarolva le. Csak olyan gyorsan történik az egész, hogy nem is tudok mit csinálni. Mondjuk ha lassítva lenne se kapnék utána, nehogy felborítson mindenkit. Had essen. Utána kíváncsi leszek mennyire lesz vörös a feje.

Neem, a kéket inkább passzolom, még azt hinné egynehány perverz fantáziával megáldott jó ember, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem Törpapával, és mivel ez Hollywood, itt köztudottan bármi megtörténhet. Szóval legyen vaníliás! Ne is, az epres a legfinomabb! Gazdasági válság van, Afrikában éheznek, világszerte háborúk dúlnak nekem pedig ez a legnagyobb problémám! Élni tudni kell!
Tovább viaskodom magamban, eme globális méretű dilemmán, közben észre sem véve, hogy éppen kirabolni igyekeznek. Tessék, ez biztosan a Karma/Sors/Univerzum vagy ki, aminek hívja. Az egészből annyit veszek észre, hogy dőlök előre, mint egy letarolt bowling bábú, oldalamban érzem a kamasz srác könyökét. Mire magamra eszmélek, már a földön vagyok.
- Mi a jó francot csinálsz????!! – kiálltok rá ingerülten a fiúra, aki fénysebességgel pattan el és iramodik tova még egy utolsó sejtelmes pillantást vetve a táskámra. Nyílván azon van, hogy kitépi a kezemből és úgy veszi fel a nyúlcipőt. Na, akkor biztos kinyíratnám Nickkel és utána természetes én magam fojtanám meg a bátyámat, mert miatta kerültem ebbe a helyzetbe. Ha nem paterolt volna el otthonról…
Zavartan pislogok körbe, köszönöm én elvagyok itt a betonon ülve, amúgy sem szeretek ácsorogni, sorban meg pláne nem. Tényleg ki vezette be azt a szabályt, hogy közterületem nem lehet törökülésben várakozni? Van egyáltalán ilyen regula? Ha van, el kell törölni!
Azért mégiscsak fájdalmasan feltápászkodom, leporolom a farmerom, kész szerencse, hogy nem szoknyában és nejlonharisnyában jöttem. Az tuti kiszakadt volna, igaz a gatyámon is keletkezett egy kisebb feslés, de ráfogom majd, hogy gyárilag van benne.
Az népek persze szitkozódnak még a kis enyves kezűmre, hogy micsoda egy rossz suhanc.
- Te láttad miért ugrott rám az a gyerek? – érdeklődöm meg egy szimpatikusnak tűnő csajtól. Ő legalább nem azon sopánkodik, hogy milyen menthetetlenül neveletlenek a mai fiatalok.
- Baszkii, a cipőm! – a nadrág nem zavar, ellenben…ne már, nincs egy hete, hogy vettem! Kényelmes balerina cipő, imádtam! Imádom! De az orra…utálom azt a nyomorékot! Megtalálom és vetetek vele egy pont ugyanilyen! Fájdalmas sóhajjal méregetem a hadirokkant lábbelit, miközben besorol elém még pár ember. Remek.

Ha mást nem is, azt sikerült elérnem, hogy az emberek zúgolódnak. Legalább nem tudják, hogy az én hibám. Egy nő hisztérikusan kezd el ordítani a suhanccal, hogy mégis mit képzel, hogy fellöki az ő kicsi fiát. Kár, hogy senki nem hallgatja meg.
Viszont a gyereknek nem sok hiányzik, hogy mégis véghez vigye a tervét, még így is látszik a mozdulatain, ahogy átfut az agyán, hogy lenyúlja akkor már az egész táskát. Végül leszegett fejjel elszalad. Nem jut messzire, a saját lábában megbotlik, és hasra esik nem messze tőlünk. Ügyetlenül kászálódik fel, és elhúzza a csíkot. Szegény. Több sikerült kívánok neki, mert ha így folytatja, akkor elég cudar élete lesz.
Leveszem a tekintetem róla, a földön ülő lányra esik a tekintetem. Kicsit mókás, ahogy ott ül, és halál nyugisan elvan. Nem úgy néz ki, mint aki nagyon a szívére vette az incidenst. Mégis felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Én löktem meg. Ki akarta lopni a tárcád a táskádból. Vagy vitte volna az egészet. Csak ő tudja. - Megvonom a vállam. De jól szórakozom azon, hogy ráugrott.
- Amilyen nyominak tűnt, nem hiszem, hogy így ismerkedne. Most, hogy belegondolok... nem hiszem, hogy egyáltalán ismerkedne. - Tök jó előítéleteket vonok le egy srácról, akit hátulról láttam, meg fölülről, mikor elterült, mint egy béka.
- Egy cipész simán megcsinálja. De én már javítottam körömlakkal is. Komolyan, elég jól meg lehet csinálni. Nem estélyre való lesz, de hordható. - Bár én inkább megcsináltatom, vagy veszek újat. De látszik, hogy ő eléggé elkenődött. Biztatóan rámosolygok, tudok is egy cipészt, ha érdekli.
Közben beállnak elénk a sorba még ketten, nem riasztja őket a szirénaként vijjogó nőszemély. Nekem meg előre kell néznem, hogy mit is akarok venni. Vagyis nem akartam, de most már fogok.
- Oh, hallgasson már el! - Szólok előre a még mindig óbégatónak, a gyerek is sírni kezd, mert az anyja csinálja a hisztit. Rondán végigmér, elhúzza a száját, majd engem kezd szidni. Én meg újra a balesetet szenvedett lányra irányítom a figyelmem egy kis szemforgatás után.
- Jodie! - Mutatkozom be a kezemet nyújtva. Remélem nem rajtam fogja leverni, hogy a gyerek megtámadta. Elvégre... én vagyok a megmentője. Ha nem is szőke, meg lóval, meg fiú, de azért valamit csak ér.

Azért valahol vicces, hogy mindenkit hirtelen oly’mértékű kár ért egyetlen kis lökésből, hogy cifrákat káromkodva szidnak mindent, ami él és mozog. Szerencsétlen vattacukros kezében még a hurkapálca is megáll, érzi a nyárias botrányszagot. Ez neki csak plusz pénz lesz, mert ahol két ember üvölt, az már kérem szenzáció és özönleni fog a tömeg. Hát mi az én szenvedésem eme vásári forgatagban? Azért nem mondom én is érdeklődöm kedves buldózerem szüleinek hogyléte iránt, de feleannyit nem méltatlankodok, mint a körülöttem levők egyenként. Jó, kivételt képez egy csajszi, aki felém is nyúl, hogy felkanalazzon a betonról. Pedig, ha tudná mennyivel kényelmesebb, mint ácsorogni a sipítozók között.
- Köszi! – hálálkodva nézek felé, közben gyakorlott mozdulatokkal porolom le a hátsom, de lefagyok egy pillanatra, amikor közli drága barátunk kezdeti tervét.
- Mi?! Hogy..MI? – döbbenten pislogok. ÉS ÉN HAGYTAM ELFUTNI AZT A NYOMORONCOT???!! Remélem valaki jól megveri, ha nem akkor magam megyek utána, de azt inkább ne várja meg, haljon meg magától vagy ütesse el magát, az kevésbe lesz fájdalmas.
- Köszönöm! Nagyon, nagyon köszönöm! – most esik le, hogy ha eme kedves idegen nem segít rá kicsit a gravitációra akkor én biza’ ki lettem volna csúnyán rabolva.
- Baah. Hülye kocka! Elfogyott a pénze Simsben vagy megdöglött a Minecraftos malaca és megnézte milyen a pixelvilágon kívül. Szerintem én voltam az első csaj, akihez hozzáért, remélem rövidzárlatot kap a gépe! – ennél nagyobb baj, azt az idióta gyereket nem is érhetné. Omoljon össze a op.rendszere!
Csalódottan méregetem hadviselt cipőm orrát.
- Ezen a körömlakk már nem segít…megnézem hátha kapok még belőle. – jobbra balra járatom a lábfejem, aztán hagyom a mélydepit, az sem rajtam se a cipellőn nem segít.
- Itt kellene hagynom, hátha a szőkeherceg megtalálja és visszahozza…- szökik ki belőlem a hangos gondolat…hmm, akkor legalább valami hasznát venném, ha már tönkrement. Kitudja.
- Amy! – mosolygok kedvesen, kezet rázok.
- Te is műsorgyártásos vagy, igaz? – összehúzott szemmel mérem végig, mert valahonnan ismerős. Lemerném fogadni, hogy láttam már valamelyik órán, de hogy a folyósón szembesétált már, az teljesen biztos.
- Viszont, jövök neked egyel! Maradjunk itt a felhőcsinálónál vagy meghívhatlak egy kávéra, teára, jeges csokira, sütire, fagyira, bármire? – a lehetőségeket ez szuszra sorolom végig, enyhén hadarva. Valamivel úgyis meghálálom, hogy megmentett a hirtelen elszegényedéstől, kár is lenne tiltakoznia.

Túlzás lenne azt állítani, hogy mindenki borult, de hogy a lány és a gyerek igen, az biztos. Meg persze elkezdődött a vénasszonyok kárálása és a pánik keltés. Ettől van egy kis kavalkád, mint ahogy az lenni szokott.
Felhúzom a lányt a földről, elég furának tűnik, egyből átfut a fejemen, hogy nem verte-e be a sajátját. Tök békésen elücsörög, és nem nagyon zavarja semmi. Azért felhúzom, nem tántorog, meg nem úgy tűnik, mint aki szédül. Biccentek a köszönömjére, majd a kölyök után nézek, és bólogatok. Előbb elmondtam a sztorit, úgy tűnik, mint aki értette, úgyhogy költőinek fogom fel a kérdéseit.
- Nincs mit. A cipőd bánta, úgyhogy így sem úsztad meg. - Bocsánatkérően pillantok rá, nem volt célom, nyilván. Úgyhogy túl is lépek a témán, meg ő sem tűnik úgy, mint aki meg akarja vetetni velem még egyszer. Mondjuk próbálkozni is felesleges lenne.
Kérdőn nézek rá, de jól szórakozom, ahogy dühösen tippelget, hogy mi lehetett a hiba a suhanc agyában, meg ahogy bosszút kíván. A Sims-et ismerem, a másikról, amiről beszél gőzöm nincs, hogy mi lehet, de kihagyom a kérdezősködést, a lényeget felfogtam. Viszont a lánynak tuti van fiú tesója is, úgy jön le a viselkedéséből.
- Mit veszítesz? Próbáld ki. Ha pedig nem jön a herceg, legfeljebb viszont látod valami csöves fél lábán. - Jó kilátások, remélem, inkább kidobja. Bár ha létezne a hercege, és ez alapján keresné... én tuti a lábamra nem venném még egyzser, hogy megnézze-e az enyém-e. Ki tudja hol fordult már meg addigra.
- Igen. És te is. Viszont nem onnan vagy ismerős... - Oldalra döntöm a fejem, összehúzott szemmel nézem, próbálok rájönni, hogy mégis tényleg honnan ismerem. Mert tudom, hogy nem a suliból. Annál régebben találkoztunk.
- Megvan! Két éve te ott voltál a Karácsony előtti esten, amit apám adott! Fuh várj... minden felszolgáló bordóban volt, és élő zene volt. Meg majdnem felborult a karácsonyfa is. Te voltál ott, nem? Apád édesapám kollégája szerintem. - A mondandóm végére kicsit elbizonytalanodom, de szerintem tényleg onnan ismerem. Mintha az anyjára is emlékeznék, meg... a barátjával volt ott, mindegy. Ilyen tippelgetésekbe már nem megyek bele, nem emlékszem, olyan sok ilyen volt már az óta.
- Legyen fagyi. De ha már úgyis ide álltál sorba, akkor kérj egy pamacsot, és utána menjünk. - Ajánlom persze fel neki. Nem erősködöm, hogy ne-ne. Én valahonnan tényleg ismerem ezt a csjt. Jó nem, de látásból igen. Úgyhogy pláne nem állok le egy fagyin parádézné. Inkább meghívom cserébe egy vattacukorért.

Fájdalmas arccal pislantok le újra és újra megtépázott topánomra. Kezdeti empatikus hozzáállásom rögvest tovatűnik a düh és a harag végtelen tengerében, a tajtékzó hullámok meg azt a nyomorék pixeles agyú gyökeret szeretnék megfullasztani.
- És akkor még karitatív is vagyok…tiszta haszon.- persze, hogy nem gondolom komolyan, hogy itt hagyom a cipőmet. Azért annyira sültbolond nem vagyok, mégha ezzel, egynehányan szívesen vitatkoznának.
Lázas igyekezettel kezdek én is az emlékeim között kutatni miközben méreget. Filmszerűen pörög le pár nagy lélegzetvételű esemény, de a keresés eredménytelen. Nekem nem ugrik be honnan ismerhet engem, fel is adom, még mielőtt a nosztalgikus hangulat túlzottan berántana. A homályos köd azonban egy pillanat alatt elillan, amint beszélni kezd.
- És tényleg! – vágom rá egyből lelkesedve.
- Kicsi a világ… - kopott közhely, de igaz. Mindig összeérnek a szálak valahol a végtelenben.
- Persze, emlékszem. A zene tragikus volt, de legalább a gitáros srác jól nézett ki…utóbb megtudtam, hogy meleg…- ilyen az élet, meg a XXI. század. Mindenki belangyul. Vegyük csak Mat Bomer…minden összevisszatört bennem, amikor megtudtam, hogy ő is beállt a sorba két férfiú közé.
- Aham igen. Mr. Morgan..Morris…Morton..Mo..Moody! Moody! - tippelgetem a családnevét, valami ilyesminek kell lennie, most már lassan beugranak a részletek, a szuicid hajlamú giccsesre díszített fenyővel együtt.
- Együtt dolgoztak, sőt dolgoznak jó pár ügyön. Ti utazgattatok sokat, nem? – apa egy időben mindig mesélt a kollégáiról és gyakran emlegetett egy világjárót, akitől rendre kapta a szépen megkomponált képeslapokat.
- Nem, inkább már fagyi. Erről csak az a gyökér jutna eszembe és a cipőm… - elhúzom a számat és engedem, hogy még kis utóhatással jelleggel újból átjárjon a harag a kleptomán kocka iránt.
- Tudok egy marhajó helyet! – az út túloldala felé biccentek a fejemmel. Két méregdrága márkabolt közé préselték be a standot, ahol LA szerte a legjobb fagylaltot adják. Ha nem ellenkezik, elindulok vele arra.

karakterinformáció

» Minden kezdet.... Judith - Vincent
» The first... - Judith & Richard
» Játszadozás - Judith- Vincent
» Action - Judith & Damien
» Találkozás ~ Judith & Vincent

Judith&Amy

Judith&Amy

Similar topics

Similar topics