Sietősen állok meg az irodámhoz legközelebbi kávézó előtt. Pontosabban csak állnék. Sehol egy üres hely, én meg persze kocsival jöttem. Hogy máshogy? Egyébként vagy egy mérföld ide az iroda, de tényleg ez a legközelebbi hely. Mert amúgy van automatánk, de az inkább csak vizezett kávét ad. Már rendeltem egy jobb gépet, de még két hét, míg kihozzák és beszerelik. Szóval marad ez a kávézó. De a dugó miatt eléggé késő van. Ez a hely hétköznapokon ilyenkor zár. Nekem viszont kéne egy kávé. Na meg egy tortaszelet, Charlotte-nak. Nyilván elrontom, hogy valahányszor későn érek haza, vagy nem tartom a megbeszélteket, kap valami apróságot, de nem tudom, hogy máshogy kompenzálhatnám. Végre találok egy üres fakkot, és le is parkolok, aztán kiszállok, és hátra sem fordulva, hogy valóban becsukódnak-e az ajtók, kocogok az ajtóhoz. Még nyitva vannak.
Vagyis gondolom, hogy a hölgy, aki az ajtó felé tartott, épp a táblát akarta megfordítani, de én már beléptem, szóval engem még kiszolgálnak, ez egész biztos.
- Egy hosszú kávét kérek és egy... - a vitrin felé pislogok, amiben a süteményeket tartják. Elgondolkodom, hogy mi is lenne a legjobb, és csak hogy megnyugtassam a lelkiismeretem, a gyümölcsös mellett döntök - ... egy szeletet abból a gyümölcsös tortából.
Közlöm a rendelésemet a hölggyel, és végre sóhajtok egyet fáradtan. Ideértem. Meg lesz a kávém, és a süti is. Tökéletes. Azért lehet leülnék egy percre. Amíg összecsomagolják a rendelésemet. Erről jut eszembe.
- Elvitelre. Köszönöm.
Fűzöm még gyorsan hozzá, és egy elbűvölő mosolyt is kap, hátha ez így hatásosabb, mint az első, kissé talán parancsolós hangnem. Nem tehetek róla. Egész nap idiótáknak dirigálok. Még nem álltam át.

Éppen zárnánk lassan Valerievel. Míg ő az asztaloknál tesz rendet, addig én a pultot takarítom le, meg a kávéfőzőt teszem rendbe, hogy holnap is normálisan működjön. Rend és béke honol a kávézóban, mondhatni.
Egészen addig, míg egy hímnemű hurrikán be nem söpör az ajtón, én pedig első meglepettségemben köpni-nyelni elfelejtek a szavai hallatán. De én... én most töröltem el és...
- Most szívat, ugye? - Szalad ki az első kérdés megrökönyödöttségemben és szinte várom, hogy jön egy parókás pasi a pezsgővel a kezében, megmutatva a kandikamerát, hogy bizony, ez csak átverés volt. Haha. - Nem vicces!
Aztán ahogy mindent kimondom, jön a felismerés a férfi kilétét illetően és kissé elvörösödöm a hülye viselkedésem miatt. Látom Valerien, hogy szívesen helyre tenné a férfit, de csak finoman intek neki, meg mondom, hogy menjen nyugodtan, majd én zárok meg megcsinálok mindent. Újra.
- Bocsánat, mi csak... már épp zárni készültünk. - Tekintek elnézést kérőn Mr. Philips felé, hogy aztán, mintha csak megnyomtak volna valami gombot mosolyodjak el.
- Kér még valamit ezen kívül? - a jó munkaerő nem vitatkozik sem a karmával, sem a sorssal, hanem nekilát a kávét lefőzni.

// Kicsit nyomi, de a félszázadik reagom. //

Kedves vendéglátói megnyilvánulás. Ez az első reakcióm, és természetesen ironikus. A szerencséje az, hogy az évek meg a rutin, nem mondatják ezt ki velem, és nem is kéretem ide rögtön a főnökét, vagy a panaszkönyvet. Megtehetném, elvégre fizető vendég vagyok. De nem teszem. Miért? Mert tisztában vagyok vele, hogy ő is ember, lehet rossz napja. Így csak egy felhúzott szemöldököt kap, megy egy pár másodpercet, hogy korrigáljon, és láss csodát, a dolog működik. Elpirul - jól áll neki - és bocsánatot kér. Közben meg valahonnan ismerős, és azon agyalok, vajon csak azért, mert korábban is láttam itt vagy más oka van? A hangja is ismerős. Furcsa, de nem érdekes.
- Igen, tisztában vagyok vele - hogy zártak volna, de még nem zártak, és ott az a de, ennek köszönhetően lesz nekem kávém és tortaszeletem - Nem köszönöm. Csak ennyi.
Válaszolom szépen és illedelmesen, ha már végre ő is megtalálta a vevőbarát hangot. Figyelem, ahogy fordul, pakol. Int a társának, hogy hagyja csak elintézi ő. Talán jobb is, a barna bőrű lány valahogy vadabbnak tűnik. Nem vagyok benne biztos, hogy az elkészült kávém nem az ingemen végezné. Bár talán az állása van olyan fontos neki, hogy jól viselkedjen, de lényegtelen.
Nem hagy nyugodni, hogy bizony ismerem az engem kiszolgálni készülő hölgyet, és magamban próbálom végigpörgetni, ki és mi lehet ő. A hangja ismerős, tehát beszéltünk. Ismerősebb, mint az arca, tehát telefonon is beszéltünk.
Aztán mikor megfordul sikerül elolvasnom a ruháján a kitűzőt a nevével és persze erről már beugrik. Az ő fiára is Isabella vigyáz. Hát persze! Khm... lehet illene bocsánatot kérnem. Talán miattam most tovább kell várnia a kis srácnak a mamájára? Bár, neki legalább van mamája. Öt percet még kibír nélküle, főleg, hogy az én Hercegnőm is vár még rám.

//gratula! Nekem még van 10 és ez sokkal nyomibb :S bocsi//

A kávéfőző kellemesen felzúg, mikor a hozzávalók beletöltése után elindítom. Szusszanva söprök ki pár kósza tincset a szemem elől, a süteményes pultról egy tálcára összepakolt sütik és torták felé lépve.
- Nem kérné esetleg a másik szeletet is? Nem akarom rábeszélni semmire, de nem adhatunk el másnapos sütit, így ha nem veszi meg senki, ki kell, hogy dobjam. - Magyarázom aprón emelve meg, majd ejtve le alappozícióba vállaimat nemtörődöm módon. Hazavinném én is, ha lenne rá pénzem - néha egy-egy sütit szoktam is, meglepni vele Domit, ha épp marad a kedvencéből.
- Egyébként hogy van a kislánya? Nyár eleje óta nem is láttam. - Mosolyodom el, ahogy feltekintek Mr. Phillipsre a süti papírtálcára való átpakolása közben.
Csak azt az egy gyümölcsös szeletet teszem át, egészen addig, míg mást nem mond esetleg. Főleg, mert miközben a válaszát hallgatom, el kell lépjek a kávét is rendezni.
- Cukorral vagy pótlóval kéri? - pillantok hátra megint csak, csendesen vetve közbe beszédébe a kérdést.

Ez vajon egy újfajta marketing, vagy sajnálja a süteményt? Felhúzott szemöldökkel nézek rá. Nem, nem kérek még egy szeletet. Én magam nem tartom valószínűnek, hogy megenném. Tökéletesen elég lesz egy falat Liliane tortájából.
- Dobja ki nyugodtan - felelem végül és megvonom a vállam. Tényleg nem érdekel. A másik tortából is ki kell dobnia majd a maradékot, szóval nem mindegy? Mellesleg, szerintem van annyi profitjuk a már eladott szeleteken, hogy ne legyen veszteség belőle. Esetleg még odaadhatja valami kóbor kutyának, de ez már tényleg nem az én dolgom.
Örülök, hogy eszembe jutott ki ő, mert így a kérdésére is könnyebb válaszolni. Nincs bennem semmiféle kérdés, hogy vajon honnan tudja, és miért is nem emlékszem, így egyszerűen csak azt mondom, amit ilyenkor hallani akarnak.
- Jól köszönöm. Sokat nőtt - s hogy ne legyek udvariatlan, visszakérdezek - És az Ön kisfia?
Kisfia van ugye? Nem vagyok benne teljesen biztos, de valahogy így emlékszem. Remélem nem nyúlok mellé. Ami pedig a kávét illeti.
- Nélkül - válaszolom, hiszen pont az a kesernyés íz az, ami segít ébren maradni. A koffeinben nem hiszek. De a keserű íz, az biztosan hatásos.

//bocsi, már kétszer szállt el a gép XD nincs türelmem hozzá, nem is lett olyan jó :S//

Kissé leejtem a vállaimat, ahogy azt mondja, dobjam ki. De nem erősködök, nem fogom rátukmálni, hiszen nem az a célom. Egyszerűen sajnálom kidobni, tudva, hogy mennyien még csak nem is kóstoltak ilyen drága süteményeket életükben, a Philips félék pedig nem tudják értékelni. "Dobja ki!" - hát persze, hogyne. Azonnal...
- Olyan gyorsan felnőnek. Főleg nyáron tűnik ez szembe... - Felelem, miközben a szeletet a kis papírtálcára teszem és rutinos mozdulatokkal csomagolom be. Kérdésére aprót szusszanva simítok pár tincset a fülem mögé.
- Rossz, mint az ördög. Most, hogy saját szobát kapott, nagyon nagyfiú lett hirtelen. - Szélesedik ki a mosolyom, de rájövök, nyilván ez nem érdekli különösebben Mr. Nagymenő Üzletember Vagyok-ot. Szóval ejtem is a témát és a kávét meg az elcsomagolt sütit tolom egymás mellé a pulton. Meg is vannak!
- Akkor egy kávé cukor nélkül és egy szelet torta. - Pontosítok neki, mintegy kérdőn, remélve, hogy nem gondolta meg magát semmiben, mert esküszöm, a fejére borítom a maradék sütit, ha mégis...

Ha tudnám, milyen gondolatai vannak, javasolnám neki, hogy a főnökével konzultáljon a témában. Elvégre támogathatnék a szegényeket egy-egy süteménnyel, de én nem ma nem vagyok jótékony hangulatomban. Azért megnyugtató, hogy tovább nem próbálkozik, és nyilván kidobja majd a süteményt, annak rendje és módja szerint.
A gyerekeink jönnek szóba - udvarias csevegés szülők között. Természetes, hogy érdeklődöm, még ha annyira nem is érdekel a dolog.
- Oh, az ismerem! Az én lányom is egészen nagynak hiszi magát, amióta egyedül alszik. Most már sötétben... - Elmosolyodom. Eleinte fel kellett gyújtani a kislámpáját, mert félt, aztán a kislámpát lecseréltük egy ilyen világító csodára, most meg már az sem kell, alszik, mint egy angyal.
Elém kerül a rendelésem, és szépen fel is sorolja azt. Ránézésre is stimmel, így biccentek, és előveszem a pénztárcámat, hogy fizethessek.
- Köszönöm. Mennyivel tartozom? - Kérdezem meg illedelmesen, s amint mondja húzom is ki a tárcámból a megfelelő mennyiségű zöld bankjegyet. Kicsit még többet is, mégis csak zárás után szolgált ki.
- Hazavigyem esetleg? - teszem fel a kérdést, teljesen semleges hangnemben. Szimplán azért, mert egy dolgot én is tudok: a fiának már biztos hiányzik, és ő is nyilván minél előbb látni szeretné a kiskrapekot. Mégis csak én tartottam fel az anyját, egy fuvar nem jelenthet gondot.

Jót nevetek a kislányával kapcsolatos történeten. Igazán aranyos. Vicces belegondolni, hogy mennyire szerettem volna - miután túltettem magam a kezdeti sokkon és ténylegesen várni kezdtem a kis csöppség érkezését - ha lányom születik... Nem mintha bánnám, hogy végül egy néha már ijesztően éles szemű, okos fiam lett! De egyszer talán majd... nem vagyok elkésve még semmivel.
A kérdésére mondok egy összeget, s vissza akarok adni rendesen, de nem engedi, szóval halk, suta köszönöm-mel nyugtázom a dolgot és elcsomagolom a rendelését.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep meg a felajánlásával... mert meglep! Olyan őszinte megilletődöttséggel tekintek rá, mint akivel közölték, hogy előre hozták a karácsonyt.
- Ha ragaszkodik hozzá. - Jegyzem meg apró mosollyal, miután felocsúdtam a tündérmesébe illő jelenetből. Igen, ez már sokkal inkább a mostani "én", a talpraesett, egyedülálló anyuka.
Akárhogy is, szívesen veszem, hogy felajánlotta és élnék is vele, de akkor várnia kell még egy kicsit, míg zárok. Eközben valószínűleg a látszólag egyetlen közös pontnál maradunk társalgás terén, ami az egyedülálló szülőként való gyereknevelés. - Zárni persze nem a végtelenségig tart, lassan riasztó pittyen, kulcs fordul a zárban és mehetünk is haza...

// Részemről köszöntem a játékot, elnézést, hogy ilyen döcögősen ment. ^^" //