Liliane túl van a műtéten, és szerencsére pár napja a kórházból is kiengedték. Ma ment először iskolába, és bár kicsit féltem, a kezdeti késztetésnek ellenállva, nem maradtam ott tovább a megszokottnál. Na jó, lehet közre játszott, az "Apa, ne csináld már..." is, amivel azt hiszem, azt próbálta közölni, hogy hét évesen, már gáz, ha egy szülő 10 percnél tovább marad, és segít cipőt váltani, kabátot felakasztani, hátizsákot cipelni. Már pedig engem csak a jó szándék vezérelt. Beszéltem a tanító nénivel is - másik osztályba rakattam, mert az előző ugye, az minősíthetetlen volt! - aki sokkal szimpatikusabb, és természetesen azonnal értesítenek ha baj van.
Így bár nem vagyok teljesen nyugodt, mégis eljöttem, és úgy döntöttem, lévén, hogy ma délelőtt nincs egyetlen megbeszélés sem más halaszthatatlan dolgom, a kórházba megyek, és megkeresem a nővért, akinek annyi mindent köszönhetek. Az első napunk után nem is láttam többet, gondolom szabadnapos volt, vagy ilyesmi, de mindenki közül neki vagyok a leghálásabb, mert foglalkozott Liliane-nel, mert a lányom, neki köszönhetően sokkal nyugodtabb volt, mint amilyen, egyébként lehetett volna. Liliane azt is elmesélte, hogy magyarázta el neki a nővér a műtétet, hogy miért nem fél annyira, mint először, és később is sokat emlegette a hölgyet. Azt is mondta, és ezzel igazán meglepett, hogy a vízilovas könyvet a nővérnek kell adni, mert azt a mesét a nővér nem ismerte, pedig az igazán neki való.
Szóval a kórházba megyek, és próbálom felidézni, hogy is hívják. Anna... nem... Amelie... Amelia! Igen, ez lesz az!
A kórházban a betegirányítónak el is mondom, hogy miről lenne szó. Persze tiltakozik, azt mondja a kisasszony ma nincs bent, és hogy nyugodtan hagyjak neki üzenetet. Én meg eleinte kedvesen válaszolgatok, hogy nekem az is jó, ha megadja a telefonszámát. De ez persze lehetetlen. Aztán kérem, akkor hívja ő fel a hölgyet, de ez sem működik, és még zaklatással is megvádolnak, ami igazán felháborító.
Azzal érvelek, hogy ha ők hívják fel a kisasszonyt, és mondják el a helyzetet, a kisasszony még mindig mondhat nemet, és akkor hagyom az egészet a fenébe, de közben reménykedek, hogy emlékszik ránk, és nem utasít vissza egy csésze teát, kávét, esetleg egy süteményt, fogalmam sincs mit szokás ilyenkor.
Nagy nehezen végül felhívják nekem, én pedig a nadrágzsebemben keresztbe teszem az ujjaim, úgy szuggerálom, hogy mondjon igent, és jöjjön el, ha van ideje a kórházzal szemben lévő kávézóba. Ott tervezem ugyanis, hogy megvárom, és megköszönöm a segítségét, na meg, hogy odaadom neki a lányom legkedvesebb mesekönyvét.

Arra ébredek, hogy ismerős dallamot játszik egyre hangosabban a telefonom... A kórház. Mi történhetett? Hány óra van? Miért keresnek már megint?
- Itt vagyok...- hangom galuskás. Még a szemem sem nyitottam ki. - Tessék? Mi...? Ki...?
Hadaró hang a vonal végén, töredékekben jutnak el hozzám a szavak. Mark az, a kórház egyik portása, de a az egyik legrendesebb fickó a földön.... Most zavartnak tűnik, a hangját visszafogja, mégis gyorsan beszél.
- Várj, nem értem... Kicsoda?
Kidörgölöm a szemem, egy pillanatra ránézek a kijelzőre, alig múlt 8 óra. Milyen nap van? Ásítok. A hajam vakarom. Visszateszem a fülemre a telefonom, és csak hallgatom a férfihangot, és fogalmam sincs, miről beszél.
- Elnézést, kérem...Nem egészen értem. - szakítom félbe.- Amelia Simeon vagyok. Velem akart beszélni? Ismerjük egymást?
Nem vagyok képben. Még zúg a fejem. Nem kellett volna tegnap elmenni a lányokkal kocsmázni... De az egész hetem pocsék volt, egész héten éjszakás voltam, minden nap nyaggatott Bella kisasszony, pénteken vizsgáztam... Szombaton Helmut urat istápoltam, vasárnap családi összejövetel és este a buli... Egyszerűen nem engedték, hogy pihenjek. Naná, hogy álmos vagyok...
A férfi a telefonban - meghallva rekedtes hangomat- talán rájött, hogy felébresztettek miatta, mert lassabban kezd beszélni, és igazából nagyon kedves, mert meg akar hívni valahová. Finoman leráznám, azt sem tudom kicsoda, de aztán említ egy nevet, ami miatt mégis meghallgatom, amit mond.
Bár még mindig álmos vagyok, és valamiért nem akaródzik kimennem a lakásból, igent mondok a fickónak, mert azt említi, Charlotte küld nekem valamit. Eszembe jut a kislány, akit vakbél-gyulladás gyanújával hoztak be a sürgősségire, és önkéntelenül elmosolyodom. Csuda helyes kislány volt. És bátor, mint egy oroszlán!
Most az apja hív fel, és végül rábeszél, hogy találkozzak vele. Megbeszéljük, hogy hol találkozunk, én meg azért fohászkodok, ne késsek túl sokat. Kell egy kis idő, míg rendbe teszem magam... Nem vagyok én hozzászokva a zúzós estékhez. Jaj nekem.

Nagy nehezen, de végül felhívják nekem a hölgyikét, és nagy meglepetésemre, még a telefonkagylót is átadják nekem, néhány perc múlva. Egy pillanatig értetlenül meredek velem szemben a portásra, én nem ezt beszéltem le vele az előbb, csakhogy kérdezze meg... Áh mindegy!
A fülemhez emelem a kagylót, és gyorsan, tárgyilagosan közlöm, ki vagyok, és mit szeretnék. Persze nem emlékszik rám, bemutatkozik újra, értetlenkedik. A hangja álmosan cseng, és csak most jut eszembe, hogyha valóban szabadnapos volt, akkor nyilván nem kelt még fel reggel 9-kor. Szabadnapokon én sem tettem soha, de amióta Liliane megszületett, még nem igazán volt szabadnapom.
- Igen. Vagyis, nem egészen - válaszolom, amikor azt kérdezi, ismerjük-e egymást, aztán megpróbálom kicsit világosabban elmondani a helyzetet - Gregory Phillips vagyok. Úgy egy hete maga látta el a kislányomat, Charlotte-ot. Vakbélgyulladása volt. Szeretném megköszönni, és Charlotte is küldött magának egy kis ajándékot. Ha esetleg ráérne...
Megállok, hagyok neki időt hogy végiggondolja. Szerencsére ha rám nem is, Charlottera már emlékszik, és így viszonylag könnyedén megegyezem vele. Charlotte-nak ma rövid napja van az iskolában, délben már végez is, így nem érek rá túl sokáig.
Jobb ötlet híján felajánlom, hogy meghívom reggelizni, az tulajdonképpen nekem sem ártana. Így viszonylag hamar megegyezünk.
Visszaadom a kagylót a portásnak, megköszönöm a segítségét, majd átmegyek a megbeszélt kávézóba, és a reggeli újságot olvasgatva várom, hogy Miss Simeon, ideérjen.
Az újságnak lassan a végére érek, de nem bánom. Valahányszor nyílik az ajtó felpillantok, de legtöbben, valamilyen irodából jöhetnek. Ahogy nézegetem az embereket, az is eszembe jut, hogy lehet meg sem fogom ismerni az említett nővérkét. Hiszen most nyilván nem nővér ruhában jön, és bár arra emlékszem, hogy elég attraktív nőszemély volt, nem tudnám visszaidézni az arcát.
Rajtam, mivel szabadnapos vagyok, szintén csak egy sötétkék póló, és farmer van, hiszen jó idő van. A napszemüvegem a fejem tetején pihen, előttem egy csésze kávé.
Újra nyílik az ajtó, és amikor felpillantok, azt hiszem - bár nem vagyok teljesen biztos - hogy Miss Simeon az, akire vártam.
Rögtön össze is hajtogatom az újságot, és felállok, remélve, hogy nem nyúlok nagyon mellé, és tényleg ő érkezett meg. Azt biztosa tudom, hogy barna haja volt, és a belépő fiatal lány is ilyen hajszínű. Ráadásul ismerősnek tűnik, csak ő lehet.
Ha észrevesz, jelzek is neki, hogy jöjjön közelebb, ha engedi kezet rázok vele (elmondom újra a nevem), és még a széket is kihúzom neki. Tanultam én illemet, még ha legtöbbször nem is látszik. Vannak azonban kivételek, s ha a lányomról van szó...
- Jó reggelt! Elnézést, hogy a szabadnapján zaklatom, de nem tudtam, hogy máshogy érhetném el... - kezdek el magyarázni, aztán ha leült én is helyet foglalok vele szemben, közben meg is jön az egyik pincér, hogy felvegye a rendelésünket. - Reggelizett már? - kérdezem, aztán hagyom, hogy elmondja, mit szeretne. Én másodjára már teát kérek, és egy croassant-ot. Aztán kicsit csendben maradok. Ritka alkalom ez, nem igazán tudom, hogyan is kezdjek bele.

Hétfő reggel van, és a telefon ébreszt. Kicsit kótyagosan szólok bele, fogom fel, ki az és mit akar. És aztán az a pasas... Már emlékszem rá. Annak a kislánynak az apukája keres, akivel a sürgősségin töltött utolsó napomon futottam össze.
Emlékszem Charlotte-ra, és csak a rá való tekintettel (és talán azért, mert még nem vagyok teljesen magamnál) mondok igent egy reggeli meghívásra. Húz még az ágy, szívesebben aludnék még egy kicsit (azt hiszem, ma az egész napot át tudnám aludni), de ha már így alakult, gyorsan összeszedem magam.
A zuhanyozás, a fogmosás és egy halovány smink máris lendít rajtam egyet, de be kell vennem egy fájdalomcsillapítót, mert úgy érzem, szét megy a fejem. Kinyitom az ablakot, és rögtön megcsap a beáramló meleg. Szikrázóan süt a nap, ma is jó idő lesz. Valami nyári ruciba bújok. Semmi extra, fő az egyszerűség.
Hirtelen az jut eszembe, szeretném én is meglepni azt a kislányt. Az egyik kedves plüssömet (egy maroknyi szőrcsomó, egy kis oroszlánfigura) veszem magamhoz. Kedves kis emlékeztető arra nézve, milyen bátor volt.
Nem húzom az időt, nem akarok késni. Nem akarom megváratni Charlotte édesapját, biztos neki is rengeteg dolga van. Nem is értem, miért ragaszkodott ennyire a személyes találkozóhoz. Pedig világosan érződött a hangján, hogy ezt szeretné... Vagy csak álmos voltam még és engedékeny?
Egy kávézóban találkozunk, nem messze a kórháztól, így előre eltervezem, hogy majd oda is beugrom. Most azonban a kávézó a cél. Belépek, és rögtön kiszúrom a pasast. Legutóbb öltöny és nyakkendő volt rajta, most viszont sokkal lazábban van öltözve: póló, farmer... Összehajtogatja a kezében lévő újságot, majd feláll. Remek. Megvárakoztattam. Nem szép dolog! Int nekem, felismert.
- Jó reggelt! Elnézést, hogy késtem. Régóta vár? - az órám és a telefonom otthon felejtettem, az éjjeliszekrényen.
A kezét nyújtja, én pedig zavartan rázok vele kezet. Biztos üzletember, neki ez mindennapos. Hellyel kínál, nagyon udvarias.
Egy mazsolás kalácsot és gyümölcs teát kérek, amikor a felszolgáló megkérdi, mit is szeretnék. Leadja a rendelését ő is (Gregory Phillips, így hívják, emlékeztetem magam), aztán zavartan nézünk egymásra.
Annak ellenére, hogy ő hívott ide, mégis én kezdeményezem a beszélgetést.
- Hogy van Charlotte? - Igazából érdeklődtem már felőle. A műtét remekül ment, ő nagyon jól viselkedett, betartott minden utasítást, így már a múlt héten hazaengedték. Tudtam én, hogy így lesz! Fegyelmezett és bátor volt, az első pillanattól kezdve.

Az újságomat olvasom, és így viszonylag gyorsan telik az idő. Persze nem elég gyorsan, mert nem vagyok hozzászokva, hogy várjak, de azért sikerül időnként elmerülnöm egy-egy cikkben, és nem öt percenként nézem az órámat.
Végül aztán csak befut, az általam várt hölgyemény is. Csinosan fest, bár először nem erre figyelek fel, az arcát a tekintetét keresem, hogy biztosra menjek, ő az. Úgy vélem ő is megismer, az intésemre felém indul, és ahogy közelebb ér már biztos vagyok a dologban, főleg, hogy be is mutatkozunk ismét.
- Nem, dehogy. Szóra sem érdemes - Válaszolom, hiszen tisztában vagyok vele, hogy én keltettem fel, így nem róhatom fel neki, hogy vártam. Még akkor sem, ha valójában sok idő telt el, azóta, amióta beszéltünk. De, végül megérte a várakozást, mert ahogy kihúzom a széket neki, és figyelem ahogy leül, meg kell állapítanom, hogy ez a nyári ruha, rendkívül csinos. Hogy gyönyörűek a lábai, és az a kevés smink, amit magára kent, pont kiemeli a szépségét.
Végül azonban leülök én is a helyemre, reggelit javaslok. Vagyis, csak annyit, hogy válasszon. Rendel is gyorsan, majd én is elhadarom, hogy mit szeretnék, a felszolgáló elsiet, mi meg kettesben maradunk, és őszintén szólva, nem is tudom, hogy kezdjek neki. Egyáltalán, mi a szokás? Hallottam már mindenféle rémtörténeketek hálapénzről, hogy ennyit-annyit kérnek, hogy van egy minimum, ami alatt sértő felajánlani. Ezekkel sosem foglalkoztam. A feleségem ügyeit a szülei intézték, én haragudtam (még talán most is haragszom) rá, és kivontam magam a forgalomból. Persze odafigyelek, hogy ne mondjak róla semmi rosszat, már csak Liliane miatt sem.
Szóval, fogalmam sincs, mit illik, mit nem. Másokat meg mégsem kérdezhettem meg, reméltem, hogy majd itt egy kávé/tea mellett megbeszélhetjük, mit is szeretne.
A helyzetet, ami jelenleg egy kínosan nyúló csend, végül Amelia töri meg.
- Jól. Azt hiszem. De látszólag aznap is jól volt, úgyhogy már nem vagyok benne biztos, ha nem látom - lehet ez túl sok információ volt, de őszinte vagyok, kár is lenne tagadnom, aggódom. - Ma ment először iskolába. Megkértem az igazgatót, hogy másik osztályba mehessen.
Otthon, amikor a kórházban történtekről beszélgettünk, visszatérő téma volt a nővér, és a vele folytatott beszélgetés. Innen tudom azt is, hogy a tanító nénit is "kibeszélték". Ha rajtam múlna, kirúgatnám a nőt, de persze, egy panasz, kevés volt, a többi szülőnek eddig nem volt kifogása, nekem meg végül is, mindegy, hiszen Liliane-t áthelyezték a B osztályba.
Úgy hiszem, ha már a lányomról beszélgetünk, akkor időszerű lenne odaadnom, ami miatt idehívtam a kisasszonyt. Fel is emelem a táskám, és a combomra rakom, úgy húzom el a cipzárt, és veszem ki a kicsit csúnyácskán becsomagolt könyvet, amit Liliane még egy masnival is átkötött, és egy rajzot is mellékelt. Nem tud rajzolni, én meg nem mondom, mi van a képen, csak a kacskaringós betűit tudom elolvasni.
"Lia nÉninEK CharLoTTE-TóL"
- Ezt magának küldte - teszem le az asztalra a kis csomagot, miután elmosolyodom a kusza betűkön. - Még nem tanultak minden kisbetűt...
Magyarázom, bár a nővér biztos jobban tudja, hogy működik ez, ránézésre nem volt az olyan rég, hogy ő iskolába járt. Bár talán a betű tanulásra már ő sem emlékszik. Nekem nem dereng sok minden azokból az évekből, de mindegy is. Várom, hogy kibontsa a rózsaszín-szíves-cicás csomagolópapírba csomagolt könyvet. A többi meg majd jön magától.

Hétfő reggel egy zúzós hét után... Engedékenyen megyek bele egy korai találkozóba, aztán nem győzöm csipkedni magam. Elvégre nem várakoztathatok meg valakit, még akkor sem, ha az illető tudja, hogy ő keltett fel. Jobb lett volna talán egy másik időpont? Nem tudom... Most már kár ezen rágódni.
Amilyen gyorsan csak tudok, készülődöm, de az éjszakai mulatozás kisebb-nagyobb nyomot hagyott bennem. Kisebb, hogy karikás a szemem, nagyobb, hogy fáj a fejem. Előbbit egy kis sminkkel enyhítem, utóbbit pirulával.
Mire a kávézóba érek, egész jól érzem magam, de csak ott jut eszembe, milyen szétszórt vagyok. Se a telefonom, sem az órám nem hoztam magammal. De minek is az most? A pasas, bocsánat, Charlotte édesapja a múltkori öltöny helyett most farmerbe és pólóba bújt, és ettől egy kicsit jobban érzem magam. Talán ma mégsem dolgozik, így miattam sem fog késni sehonnan. Mindenesetre udvarias, amikor azt mondja, nem kellett sokat várnia, pedig tudom, hogy igen. Egy nőre mindig sokat kell várni, főleg ha az a nő éppen akkor kelt fel, amikor hívták.
Nem róvom fel neki. Jól esik, hogy hívott, hogy Charlotte ajándéka miatt hívott, mert ez azt jelenti, hogy a kislány jó szívvel emlékszik rám. Hacsak nem záptojást küldött... Kedvesen segíti alám a széket, a legtöbb pasas erre is képtelen, én is el vagyok ettől szokva, egy kicsit meg is lepődöm, de aztán , miután leadjuk a rendelést, Charlotteról érdeklődöm. Hiszen miatta vagyunk itt.
- Nagyon bátor volt!- bólogatok lelkesen, mert még mindig úgy érzem, ez az apuka aggódik, pedig már nem lehet semmi baj. Főleg azok után, hogy a laparoszkópos módszerrel sikerült megműteni a kislányt.
-Eltelt már több, mint egy hét. Nem lehet semmi baj. Még egy pár nap fizikai kímélet, de aztán ugyanannyit szaladgálhat, mint régen. - Tudom, hogy minden szülő aggódik. A műtét szótól amúgy is falra másznak. De ez igazán apró beavatkozásnak számít, és a gyerekek sokkal könnyedebben veszik a dolgokat. Talán ezért is gyógyulnak gyorsabban.
- Az a hölgy volt az osztályfőnöke, aki elkísérte?- magasra emelem a szemöldököm, annyira csodálkozom. Az a nő úgy viselkedett, mint egy idegen. Egyetlen jó szava sem volt a kislányhoz. Sőt, amikor kiment, Charlotte elmesélte, milyen csúnyán megszidta, csak azért, mert hányt.
Nem értem, miért osztja meg velem, hogy Charlotte új osztályba jár. Talán a helyeslésemre vár, de én ebbe nem szólhatok bele. Lehet, hogy az illető remek tanár, de pedagógusként, nevelőként nálam megbukott. Úgy tűnik, Phillips úr is így gondolkodik.
Aztán eszébe jut valami, és elővesz a táskájából egy kis csomagot. Meglátom rajta a színes betűket, és az ajkamba harapok a meghatottságtól.
- Ez nagyon édes... Mondja meg neki, hogy köszönöm!- már a csomagolópapírtól is el vagyok olvadva, de akkor észreveszem a rajzot is. Kinyitom az összehajtogatott papírt. Kusza kis rajz, de a lényegét értem. Ahhoz képest, hogy csak 7 éves, szerintem egész kifejező.
-Látta?- kérdezem a férfit, és a kezébe nyomom a rajzlapot. Három személy van a rajzon, feltehetően Charlotte, , az apja és én. És ami a legszebb az egészben, hogy ő mosolyog és felette süt a nap. Magamat csak onnan ismerem fel, hogy a színes sztetoszkópot belerajzolta a nyakamba. Az enyém lila. Összetéveszthetetlen, senkinek sincs olyan.
-Ha eddig kételkedett benne, hogy jól van, akkor most biztos lehet benne...- nézek rá a férfire. Aztán bontogatni kezdem a csomagot, és amikor meglátom, mi van benne, vissza karom adni.
-Ezt nem fogadhatom el...- rázom a fejem.- Azt mondta, ez a kedvenc meséje!
Emlékszem, gyerekként mennyire ragaszkodtam a dolgaimhoz, különösen azokhoz, amik valamiért fontosak voltak nekem. Kedvenc baba, film, könyv... ezekre úgy vigyáztam, mintha kincsek volnának. Még csak nem is szívesen adtam oda másoknak játszani.

Megérkezik a nővér, akinek elég sokat köszönhetünk Liliane-nel, és most, hogy nem a megszokott nővérke ruha van rajta, meg kell állapítanom, hogy kifejezetten szép, csinos hölgyemény.
A késést nem rovom fel neki, annak ellenére sem, hogy utálok várakozni. Tisztában vagyok vele, hogy én ébresztettem fel, és hogy a nőknél nem 5 perc a készülődés. Egyébként is hálás vagyok, amiért eljött, máskor nem értem volna rá, húzni-halogatni nem szerettem volna a köszönet nyilvánítást.
Kihúzom neki a széket, majd vele szemben foglalok helyet, s amint leadtuk a rendelést, nem igazán tudom, hogy kezdjek bele. Más az üzletről tárgyilagosan beszélgetni az üzlettársakkal, vagy egy ügyféllel, és teljes más, személyes okok miatt meghívni valakit. Azt mégsem kérdezhetem meg, hogy mennyi hálapénzt szeretne, olyan udvariatlan lenne. Az orvosasszonnyal viszonylag könnyedén lerendeztem ezt is. Viszont úgy érzem, a lányom nyugalma, és magabiztossága nem az orvosok szavainak, sokkal inkább Ameliának köszönhető, ezért neki tényleg szeretném meghálálni én is.
A beszélgetést ő indítja be, és természetesen az én szemem fénye lesz a témánk. Hogy miért mesélek neki az új osztályról, magam sem tudom. Talán mert sejtem, hogy az én kis szépségem, ezt mesélné el rögtön.
- Igen, ezt mondták a kórházban is... - felelem, a biztató szavakra, bár még van bennem némi kétely. Ugyanakkor mégis csak megnyugtató, hogy Amelia is ezt mondja. Liliane hinne neki, én is hiszek, de azért némi aggodalom mindig lesz bennem. Az újabb kérdésre bólintok, majd pontosítok - A délutáni csoportvezető, délelőtt egy idősebb hölgy foglalkozik velük, de ő az nap nem érezte jól magát, így a délutáni csoportvezetővel lettek volna egész nap. Valahogy megoldották a helyettesítést, de nem igazán érdekelt a dolog.
Lehet túl őszinte vagyok? Nem tudom. Egyébként sem valószínű, hogy kíváncsi volt minderre, nekem viszont ritkán van lehetőségem ilyesmikről beszélni, pedig szükség lenne rá, egyre jobban érzem.
Mielőtt tovább beszélnék, vagy beállna megint a kínos csend, magamhoz veszem a táskám, és előveszem belőle az ajándékot, amit Liliane maga csomagolt be. Ez meg is látszik, a ragasztáson, és a szabálytalan formán, de az is igaz, ha én csináltam volna, sem lenne jobb. A kusza betűin, és a színhasználatán elmosolyodom, ez valami gyerek dolog, minden betűt más színnel írni, szerintem szörnyen ronda, de a világ minden kincséért sem lomboznám le az én hercegnőmet.
- Megmondom - Furcsa, de annak ellenére, hogy sejtem, hogy csak udvariasságból mondja, mégis örülök neki, hogy értékeli Liliane fáradozását. Nem mindenki tenné meg ezt az apróságot, de ez még egy ok, hogy hálás legyek neki. A végén, túl sok lesz, és én kezdem magam kissé kellemetlenül érezni.
- Igen láttam... - azt nem fűzöm hozzá, hogy fogalmam sincs, miért három mosolygós húsevő szörnyet rajzolt, de ha a kisasszonynak tetszik, akkor nem fogok vele vitatkozni. Szimplán csak megjegyzem, hogy van egy kis ízlés ficama, vagy az is lehet, hogy titokban Alien rajongó. Bár azt sem láttam soha, és nem is igazán érdekel.
- Ezt a rajzából szűrte le? - kérdezek kissé meglepetten, mert én arról a firkáról nem sokat tudnék megállapítani. Lehet velem van a baj, de nem látom igazán az összefüggéseket.
Végül csak kikerül a csomagolásból a könyv is, és most Amelia látszik meglepettnek, majd tiltakozni is kezd.
- Próbáltam róla lebeszélni, de ragaszkodott hozzá - kezdek bele kedvesen, majd elmosolyodom és úgy folytatom - Azt mondta, ő tudja fejből, én is tudom - fűzöm hozzá csak úgy mellékesen, mert a könyökömön jön ki a víziló, és kicsit elegem is van belőle - és ha esetleg mégis szükség lenne rá, úgyis megveszem neki újra.
Igen, az én imádni való kislányom ezt mondta. Ha szeretné, megveszem neki újra. Ez persze igaz, de azért elhúztam a szám, amikor ezzel szembesített, és elhúzom most is, mert tartok tőle, hogy esetleg valamit rosszul csinálok a nevelését illetően. Anyósom szokta mondogatni, hogy elkényeztetem, de miért baj, hogy nem szeretném, hogy bármiben is hiányt szenvedjen?
Lényegtelen, most nem ezen kéne rágódnom. Amelia kisasszonnyal kell foglalkoznom, és őt meggyőznöm, hogy nem fog nekünk az a bugyuta könyv hiányozni.
- Fogadja el kérem, és ne bántson meg minket. Főképp ne a lányomat - remélem ez hatásos, és elteszi a neki szánt könyvet. Én pedig azt hiszem, most már rátérhetek az engem érintő részekre - Szeretném én is meghálálni, az odafigyelését. De nem vagyok benne biztos, hogy egy reggeli elég kifejező lenne...
Ekkor toppan oda hozzánk ismét a felszolgáló, és teszi le elénk a rendelésünket. Félbe hagyom a mondatot, még kapóra is jön ez most, és remélem, hogy Miss Simeon beavat, hogy mit szeretne, mire lenne szüksége, mi az amivel én is meghálálhatnám a kedvességét.

Sosem tudtam, miért feszélyeznek engem az uniformisok. Az öltöny, bár elegáns, annyira tartózkodóvá tud tenni, kissé megfagyasztja bennem a vért, olyan, mintha a viselője azt mondaná: ne közelíts, én az akárkicsoda vagyok. Ha valaki farmerbe bújik és pólóba, akkor hétköznapibbá válik, elérhetővé, közelivé.
Mindez azért fut át a fejemen, mert ugyanígy érzek ezzel az emberrel kapcsolatban is. Amikor legelőször láttam, öltöny és nyakkendő volt rajta, és -annak ellenére, hogy akkor is nagyon udvarias volt- megközelíthetetlennek tűnt. Persze, ebbe belejátszik a lánya miatti aggodalom is, de... Most egészen más a kisugárzása.
Mintha nem lenne közöttünk feszélyezettség, pedig van, hiszen tulajdonképpen idegenek vagyunk, nem ismerjük egymást. Kedves és udvarias, és talán az teszi számomra közelibbé, ahogy Charlotte életébe beavat. Fura, de ettől nem érzem magam zavarban. Megszoktam már, hogy azok a betegek (paciensek), akik a munkám során megismernek, beavatnak az életükbe, esetleg megpróbálnak tőlem tanácsot kérni. Valami ilyesmit érzek most is. Pedig én ilyesmivel nem szolgálhatok. Nem dönthetek senki helyett.
Vázolhatok fel lehetőségeket, elmondhatom, egyes döntéseknek mik lehetnek a következményei, de az iskolában azt verték a fejünkbe, sose adjuk meg a választ konkrétan egy kérdésre. A választás mindig az egyén felelőssége. És mindenki magáért felelős. Így most is csak figyelmesen hallgatom Mr. Phillips szavait, de ezekhez nem tudom a véleményem csatolni (és nem is szeretném), hiszen nem látok tisztán, nem tudok mérlegelni.
- Mégis vannak kételyei?- kérdezek vissza. Talán vannak olyan jelek, amiket csak ő vesz észre. - Mondja el, ha nyugtalanítja valami!- biztatom.
Elmagyarázza nekem, ki volt az a hölgy, aki a kislányát kísérte, de bevallom, az amerikai iskolarendszerről nincs tapasztalatom, így nem vagyok teljesen képben. Talán olyasmi lehet ez a poszt, mint nálunk a napközis tanár, de lehet, hogy tévedek. A lényeg mégis az, hogy nem úgy viselkedett, ahogy elvárható lett volna.
Mielőtt újra beállna a csönd, előhúzza a kis csomagot, és akármilyen ügyetlenül van becsomagolva, én nagyon örülök neki. Annak a kislánynak a keze munkája, és ez már nagy ajándék, legyen bármi is benne. A színes betűk a papíron az én kislánykorom idézik vissza. Én is kicsicsáztam az ajándékom, ha szerettem volna kedveskedni valakinek. Azt hittem, ha megmutathatom, mennyiféle színem van, azzal kifejezhetem, mennyire szeretem az illetőt. A színek kavalkádja egyfajta boldogság szimbólum, szeretet jel. Minél színesebb valami, annál boldogabb, örömtelibb.
A rajz hasonlóképpen árulkodik, és ezt a papájának is el kell magyaráznom, mert úgy látszik, nem tudja, nem érti.
- A gyerekek nem tudnak hazudni. A rajzaik tökéletesen kifejezik a lelkük állapotát, a tudatos és tudattalan érzelmeiket. Az, hogyan használja ki a rajzolásra adott teret és milyen színeket használ, nagyon árulkodó... Látja? Ez a kisebb alak itt középen mosolyog. A szája felfelé görbül. A mellette kétoldalt lévő alak is mosolyog. tehát nem fél tőlük. Ez - mutatok a rajzra- közelebb van hozzá, és nadrágot visel. Csak maga lehet- nézek a férfire.- Ez pedig, a lila "nyaklánc" miatt, én... -Ha érdeklődést látok a szemében, beszélek még neki a rajzon látható szimbólumokról, a Napról, a színekről...
A könyvet először nem akarom elfogadni; arra hivatkozom, hogy az a kedvence, tehát biztosan ragaszkodik hozzá, de a magyarázat most is megérkezik.
- Ó.- Tehát kissé akaratos a kisasszony. Megkapja mindig, amit akar. Bár feltűnt a kórházban is, milyen erős kapocs van kettejük között, és milyen féltő szeretettel gondoskodik a kislányáról Mr Phillips, nem gondoltam volna, hogy elkényezteti a kislányt. Annál karakánabb jellemnek tűnik. Az ajándék értéke azonban még így is óriási. Mégiscsak a kedvenc könyvéről van szó!
- Ez esetben- nézek rá engedékenyen- nagyon-nagyon köszönöm. Szívesen elfogadom. És kérem, mondja meg neki, hogy sosem fogom őt elfelejteni.
Előhúzom én is a táskám, belecsúsztatom a Charlottétól kapott ajándékokat: könyv, rajz, csomagolópapír, és előveszem az én ajándékomat is.
- Ez pedig az én ajándékom neki- adom át a kis szőrcsomót. Karikára fűzött apró kis oroszlán, egy felnőtt markában kényelmesen elfér, de Charlotte is biztosan tud majd vele mit kezdeni. Felfűzi az iskolatáskájára, vagy otthon kiakasztja valahová. Ez már az ő dolga.- A bátorságát szimbolizálja. Nekem legalábbis ez jut róla eszembe.
Mindeddig jól mentek a dolgok. És nagyon örültem volna, ha itt véget is ér, de ő nem éri be ennyivel. Nagy szemekkel nézek rá. A rendelésünk ekkor érkezik, és van egy kis időm, hogy összeszedjem magam, a gondolataim. Nem megy túl jól. Magyarországon gyakoribb jelenség a paraszolvencia, itt nem annyira jellemző; éppen ezért zavarba ejtő.
- Kérem, ne hozzon zavarba...- ez nem megy jól nekem. - Mr Phillips, kérem... - szinte esengve nézek rá- Éppen elég, amit miattam tett. Hogy felkeresett, és így adta oda a kislánya ajándékát. Ez sokat jelent nekem. Többet is, mint ami elvárható. Ne tegye tönkre az örömömet, kérem...- Szelíden nézek rá. - Tudja..., már maga a gesztus, hogy meghívott, számomra felbecsülhetetlen...
Megtehette volna, hogy a portán otthagyja az ajándékot, vagy egyszerűen csak kihajítja a kukába. De azzal, hogy saját kezűleg kézbesítette, árulkodik róla, hogy mennyire szereti a lányát, és hogy... valamilyen szinten ő is hálás nekem. Hát lehet ezt felülmúlni bármekkora összeggel? Nehezen hiszem.

Talán mert szabadnapos vagyok én is, és ez a hölgy is velem szemben, érzem úgy hogy könnyedén elcseverészhetünk bármiről, pedig valójában nem is ismerem. Mégis olyan dolgokról beszélek neki, amik valószínűleg a legkevésbé sem érdeklik, és tulajdonképpen értékelnem kéne, hogy mégsem teszi szóvá, hanem csendesen meghallgat. Persze az én szemem fényéről beszélünk, mert ő az egyetlen közös témánk. És bár az orvosok és ő is azt mondja, hogy most már minden rendben lesz, azt hiszem egy darabig még lesz bennem némi félsz.
Meg is rázom a fejem Amelia szavaira, ezzel a saját gondolataimat is félresöpörve.
- Nincs semmi. Azt hiszem, ez természetes szülői féltés... - nem tudom másnak nevezni, de szeretném ha megértene. Persze, nyilván nem egyszerű ez sem, elég fiatalnak látszik, valószínűleg nincs még gyereke. Az ujján sem láttam gyűrűt - igaz, az enyémen sincs - így feltételezem, hogy még nem is tervez ilyesmit. Mondjuk, a mai világban ez sem jelent semmit, én sem terveztem soha gyereket, Liliane is csak egy véletlen baleset volt, de így utólag belátom, hogy a legjobb baleset, ami valaha történt velem.
Elmesélem, az iskolával kapcsolatos döntéseimet is, aztán észbe kapok, és előveszem inkább az ajándékot, amit Liliane küldött a hölgynek. Át is adom, és rögtön kiderül, hogy a fura szörnyek, amiket rajzolt, a gyógyulásának jelei. Ez számomra igazán furcsa, rá is kérdezek, mire egy kisebb elemzést kapok, amiben persze egyetlen szörny sincs. Érdeklődve hallgatom hát, mi a rajz titka, és nagyokat pislogok, ahogy kiderül, hogy az egyik szörnyeteg pont én vagyok.
Nyelek is egyet, aztán a nevetéssel küszködöm, mert mégis csak vicces valahol, hogy miket feltételeztem a lányom rajzáról.
- Világos - bólintok, a magyarázatra, de azért kicsit közelebb húzom, hogy jobban szemügyre vegyem. Lehet benne igazság, és ahogy visszaemlékszem, az is eszembe jut, hogy valóban volt valami lila Miss Simeon nyakába - A sztetoszkópja...
Mondom ki hangosan is, ahogy eszembe jut. Még magamat is meglepve, hogy emlékszem ilyesmire, és tudom a nevét az eszköznek.
Közben a csomagolópapírból előkerül a könyv is, és először visszautasítanának, de ez olyasmi, amit igazán nem engedhetek.
- Igazából örülök, hogy végre megszabadulunk tőle. Én már rettentően unom a vízilovat... - jegyzem meg csak úgy mellékesen, meg mert kikívánkozik belőlem, Liliane-nek meg nem mondhatom, mert nem állna velem szóba - Megmondom, persze.
Rámosolygok. Nem hiszem, hogy nem fogja elfelejteni, találkozik majd ezer másik gyerekkel, felnőttel, de mindenesetre kedves ez a megjegyzése. A lányom is örülni fog, aztán majd valószínűleg ő is elfelejti.
Valahonnan elém kerül egy használt plüss oroszlán, egy rövidke kis magyarázattal. Felemelem, megnézem. Valóban nem új, ami persze nem baj.
- A magáé volt? - kérdezem, és azon gondolkodom, vajon most nekem is azt kéne-e mondanom, hogy nem fogadhatjuk el? Végül azonban félre teszem az asztalon - Köszönöm, Li... Charlotte nevében is. Biztosan nagyon fog neki örülni.
Bár nem víziló, de azért mégis csak egy haszontalan szőrmók, pont olyan, amiből van már vagy száz. Nem tőlem kapta őket, hanem a nagyszüleitől, én igyekszem olyasmit vásárolni, ami fejleszti a gondolkodását, meg az egyéb képességeit.
Közben pedig odajutok, hogy én is hálálkodnék, amit a reggeli megérkezése zavar meg. Az igazság az, hogy elég sokáig húzták, de meleg a croassaint-om, így elnézem nekik.
Amelia meg szabadkozik, egészen kellemetlen ez a helyzet így. A kezembe veszem a teás csészémet, máskülönben még rosszabbul érezném magam. Végül csak bólintok. Majd belekortyolok a teámba. Ez egy nagyon jó időhúzási technika.
- Megígértem, hogy csak is kizárólag csak magának adom oda - szólalok meg végül, és elmosolyodom, ahogy eszembe jut, a tegnap esti "megbízatás" és a ma reggeli ellenőrzés, hogy bizony, bármi is történjék, csak is Amelia néninek adom oda az ajándékot.
- Jó étvágyat! - mondom még végül, észbe kapva, hogy bizony már ehetünk, épp ideje, mert kezdtem éhes lenni. És az evés, meglehetősen jó ok, hogy ne mondjak semmit. Mert tényleg nem tudom, mi mást mondhatnék még.

Teljesen természetes dolog, hogy a lányáról beszélgetünk, tulajdonképpen nélküle mi nem is találkoztunk volna, de kezdetben úgy érzem, talán vannak még aggályai Charlotte egészsége felől. Igyekszem megnyugtatni, aztán rájövök feleslegesen.
- Ne haragudjon. Ebben én vagyok tapasztalatlan- rámosolygok. Nemcsak, hogy gyerekem nincs, de testvérem se. Nekem nem kellett aggódnom senkiért. A szüleim se aggódtak igazán értem. Nem azért, mert nem érdekeltem őket, hanem, mert hagyták, hogy gyerek legyek. Időnként elestem, megütöttem magam, és szaladtam tovább. És amikor nagyobbacska lettem, és másféle sérüléseket szereztem... azokat is többnyire magamnak kellett megoldani, mégha meg is osztottam velük az életem nyűgjeit...
Az iskolai ügyek után, amibe beavat, szerintem érdemtelenül, a kezembe adja Charlotte ajándékát. Tulajdonképpen aztán ezt elemezzük ki. Nagyon jópofa, ahogy nézi azt a rajzot!
- Maga nevet! - korholom pajkosan. - Engem nevet ki, vagy a rajzot? - Ránézek, valamiért az utóbbit tartom valószínűbbnek. Remélem, hogy nem én voltam nevetséges. Vagy nem a kislánya.
-Tudja mit? Mondja el, mit jelent magának ez a rajz!? Mit lát Ön? - már erre én is kíváncsi vagyok. Vajon mit gondol a lányáról?
Persze, kielemezzük azt a rajzot. A végére egész belejön. Még a sztetoszkópomat is felismeri... Hű! Titokban vállba veregettem magam. Megmutattam apukának, hogy a kislánya egy zseni. Picasso féle, de akkor is!
A könyvet kár lehúznia. Ez megint egy olyan dolog, mintha nem értené a gyereke lelki világát. A kedvenc könyvét adja oda... Ő meg azt mondja róla, unja? Nem tudom... Félek, hogy az ő szemében jellegtelen és értéktelen lesz az én kis meglepetésem...
És a sejtésem beigazolódni látszik, ahogy hozzá nyúl, ahogy félre teszi. Azt hiszem, sosem fog eljutni a kislányához.
Persze, ennek lehet számos oka. Lehet, hogy kismillió plüss van otthon. Túl picike, vagy éppen ... nem elég tiszta...
- Igen, az enyém... volt. Az egyik kedvenc kabalám- mondom kicsit szégyenlősen. Nyelek egyet. Fura, hogy már nem vagyok kislány, mégis vannak ilyen hóbortjaim. Az az oroszlán... Emlékek rohannak meg, de nem akarok emlékezni. És félre értés ne essék, az oroszlántól sem azért válok meg, hogy ne emlékeztessen valamire. Azért adom oda, mert úgy érzem, az a kislány nagyon bátor volt. És ez egy jelkép. Hogy személyesebb tárgytat küldök neki és nem valami újat, az a szeretetem jele. Belopta magát a szívembe az a kicsi lány. Főleg, amikor ő mesélt nekem. Nekem kellett volna vigasztalnom, de azt a mesét, amit kért, nem ismertem, ezért elmondta nekem. Megosztotta velem. Nagyon szerettem érte. És bármilyen hihetetlen, az ilyen élmények felejthetetlenek.
Megérkezik a reggeli. Éppen jókor, mert most nagyon kínos témát kezdett boncolgatni. Igyekszem hárítani, remélem, nem ért félre, de én nem szeretnék elfogadni semmit sem tőle. Ez a reggeli... Ez éppen elég ahhoz, hogy kifejezze, fontos neki a lánya kérése, és ő itt a lényeg, nem én. Végül bólint, azt hiszem, megértett. Megnyugszom. Inni kezdem a teám én is.
-Küldetés teljesítve- próbálom oldani a feszültséget. Talán még nekem kéne valamit mondanom, de semmi okos nem jut eszembe.
- Köszönöm, önnek is- enni kezdünk. A mazsolás kalács eteti magát. Tudom, hogy evés közben nem illik beszélni, és be is fogom... De feszengve várom, vajon hogyan fog folytatódni ez a reggel. Vajon le kéne lépjek? Vagy ő ráz majd le? Hiába, randik dolgában kezdő vagyok. És ez még csak nem is randi. Mégis olyan esetlennek érzem magam...

Halkan felnevetek, ahogy bocsánatot kér, valamiért, amiért teljesen felesleges. Nem is feltételeztem, hogy tapasztalt lenne, inkább azt, hogy talán más szülőknél már tapasztalta, de nyilván nem sokan hívják meg reggelizni utólag.
- Ne szabadkozzon, fiatal még, lesz ideje bőven tapasztalatot gyűjteni... - válaszolom végül, de rájövök, hogy ez talán nem volt túl kedves megjegyzés - Bár, inkább kívánom, hogy ne kelljen sose aggódnia.
Nekem sem kell, ez csak valahonnan bentről jön, és a fenének sem bírok elszakadni tőle, de talán majd egyszer sikerül. Remélem. Nem akarok olyan szülő lenni, mint amilyenek a filmekben vannak, de közben, azt sem tudom, hogy jól csinálom-e. Igyekszem, de néha kevésnek érzem ezt. Nehéz ez az egész. Jobb is, ha nem megyünk bele.
Eljutunk oda, hogy átadom Liliane ajándékát a rajzzal együtt, és végre megtudom, hogy mi is akart lenni a három szörnyike. Jól szórakozom rajta, és ez a társaságomnak is feltűnik
- Magamat! - mondom, még mindig mosolyogva, miközben felpillantok a hölgyre velem szemben - Ez olyan meglepő? - kérdezek végül, mostanában sokaktól hallom, hogy nevetek meg ilyesmi, mintha nekem nem lenne szabad. Amelia mondjuk talán másodszor lát, de a régi barátok is meglepetten szokták ezt közölni, így most már komolyan foglalkoztat, miért is teszi ezt mindenki szóvá.
- Én? Oh, nem... Jobb ha nem tudja, mit gondoltam erről a képről úgy egy perccel ezelőttig. De igazán hálás vagyok, hogy elmagyarázta, hogy ezek a szörnyszerű izék, mi vagyunk.
Válaszolok, kissé elhárítva a kérdését, mégis megválaszolva azt. A lényeg benne van, a többit meg nem kell tudnia, igazából én sem tudom, nem foglalkoztam vele különösebben. Nem nekem készült. A nekem készült rajzok a dolgozószobám falát díszítik, pár van az irodámban is. Szerencsére Liliane nem az a rajzolós típus, így mindig van hely az újabb alkotásainak.
A könyvvel kapcsolatban őszinte vagyok, és sajnálom, ha ezzel rossz benyomást keltek. Ha az ember három éven át, mindennap ugyanazt a mesét mondja el, akkor sajnos tényleg unalmassá válik. Én legalábbis hamar meguntam, de a lányom kedvéért, még mindig elmondom neki, minden este. Egyszerűen mert jó látni, mennyire élvezi, bár fel nem foghatom, hogy m tetszik neki annyira.
Az, hogy Amelia is készült egy kis ajándékkal, kissé meglep, de igazán bájosnak tartom, még ha nem is látszik rajtam. Nem tehetek róla, ezek a plüssök engem teljesen hidegen hagynak. Ez olyan női dolog lehet, hogy ők még felnőttként is ragaszkodnak hozzá, és aranyosnak látják őket.
Megnézem, de akárhogy is, tényleg nem látom, hogy mi olyan különleges benne. Végül félreteszem, mert a reggeli is megérkezik, és nem szeretném, ha baja esne, elvégre nem az enyém, hanem Liliane-é.
- Értem - bólintok a szavaira, és bár elég kellemetlen téma, mégis úgy érzem, nekem is meg kell valahogy hálálnom, amit értünk (leginkább a lányomért) tett. Ezt nem hajlandó elfogadni, és így még kellemetlenebb, de végül úgy hiszem, csak meg egyezünk. Én nem erőltetem, ő nem akadékoskodik, így viszonylag könnyedén megoldódik a helyzet. Igaz, megint csak Lilianenek köszönhetően.
- Igen - mondom mosolyogva - ezért megérdemlek majd egy kitüntetést!
Hülyeségeket beszélek. Tisztában vagyok vele, és bár Miss Simeon biztos nem érti, csak a fejem rázom, és legyintek, jelezve, hogy ne is foglalkozzon velem, mert össze-visszabeszélek.
Jó étvágyat kívánunk és enni kezdünk. A reggelink szinte hangtalanul fogy el, én meg erősen gondolkodom, hogy mit kéne mondanom, ha elfogy a tányérjainkról minden. Minden, ami meglehetősen kevés.
- Kér még valamit? - teszem fel végül az udvarias kérdést, amikor látom, hogy elfogyott a kalácsa. Én tudnék még enni, de nem kérek semmit, inkább a teám maradékát fogyasztom el, majd jobb ötlet híján a következő kérdést teszem fel.
- Volna kedve sétálni egyet? - nem tudom honnan jön ez a kérdés, hiszen ez nem randi, és még csak nem is igazán ismerem. Meg aztán, biztos van jobb dolga is, de akkor majd visszautasít. Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb. Közben meg mégis szeretném, ha igen mondana. Csak mert a nehézségek ellenére is, jól esik valakivel (egy nővel) beszélgetni.

Talán kicsit félreértem a szavait, és ebből adódik minden későbbi megjegyzés, ami aztán odáig vezet, hogy szabadkozunk egymás előtt. Ő a szülői féltés, én meg a tapasztalatlanságom miatt.
- Ez, azt hiszem, kikerülhetetlen- nevetek rá. Vicces ez a helyzet. Nem bánt meg azzal, amit mond, inkább nagyon aranyos. És férfias gondolkodásra vall, hogy azt feltételezi, nem minden szülő ilyen- Ha egyszer én is anyuka leszek, halálra izgulom majd magam a gyerek miatt, ebben biztos vagyok- a szám elé kapom a kezem, nem lenne illő, hogy nevetek. Olyan, mintha őt figuráznám ki, pedig eszemben sincs. - Első és egyetlen gyermek, ugye?- Charlottera célzok. Bár kaptam némi információt, az utóbbi időben mindent kételkedve fogadok, és csak azt hiszem el, amit első kézből hallok.
-Az iskolában azt tanítják, az első gyermek tanít meg bennünket szülőkké válni. Hiszen hogyan is lehetnénk azok, nélkülük? És természetes, hogy beleesünk hibákba, tévedünk, rosszul csinálunk dolgokat... Aggodalmaskodunk...- ismét a férfira nézek. Szerintem már érti, mire célzok.- Ezeknek csak elméletben vagyok tudatában, de én magam még nem tapasztaltam. Nem mondhatom, tudom, mit érez, mert sosem éreztem még csak hasonlót sem... Érti?
Meglepődik rajta, mennyire örülök a rajznak, és amikor beszélni kezdek róla, láthatóan jól mulat. Egyszerűen nem bírom megállni, hogy rá ne kérdezzek, mi olyan vicces, aztán elárulja, csak magát neveti ki.
- Szóval maga csak a szörnyecskéket látja....- beharapom az alsó ajkam. A gyerekek rajzaihoz kell némi fantázia, se most is tartom a véleményem, hogy nagyon kifejezőek. Ez látszik ezen a rajzon is, ezért beszélek neki olyan sokat róla. Szeretném, ha jobban ismerné a lányát, abból is értene, amit nem mond el, csak lerajzol. A gyerekek gyakran így kommunikálnak. Nincsenek mindenre megfelelő szavaik, hát lerajzolják, amit éreznek, amit gondolnak. - Nem a nevetés a meglepő, hanem, hogy magán nevet. - Térek vissza egy kicsit egy korábbi kijelentéséhez.
A kis plüss látszólag nem érdekli, ez amolyan lányos cucc. De a lányok szeretik a puha, aranyos, cuki dolgokat. És ez a zseboroszlán cuki. Nagyon helyes képe van az oroszlánnak. Mosolygós feje van. Bájos darab, na.
Sikerül majdnem mindent elrontania. Zavarba hoz azzal, hogy külön is meg akarja hálálni amit tette értük, főleg, hogy igazából nem tettem mást, mint ami a kötelességem. Persze, sokan mondták már, hogy dolog és dolog között is van különbség, én a gyerekgyógyászathoz még nagyon keveset értek, így a gyerekek lelkét sem ismerem túl jól. Az, hogy ilyen jól kijöttem azzal a kislánnyal, az csak az ő érdeme, és nem az enyém. Én többet tanultam tőle, mint ő tőlem.
Végül elvicceljük a dolgot, én megnyugszom, és úgy tűnik, belenyugszik Mr Phillips is, hogy nem fogadok el mást, csak amit a kislánya küldött. Csendben és némi zavarban költjük el a reggelit, leginkább az foglalkoztat, hogyan lehet udvariasan lelépni, amikor váratlan ötlettel áll elő. A vendégszeretetével nem élek vissza, pedig éhes vagyok, mint egy farkas. Mégsem akarom az üzlet összes kalácsát megenni.
- Nagyon kedves, de...- már mondanám, hogy ez nem jó ötlet, de inkább egy köztes megoldást választok. - A kórházba akartam bemenni. Ha arra van dolga, elkísérhet, ha akar.
Kellemeset a hasznossal. Meg kell nézzem, melyik szobába osztottak be, hiszen holnaptól az utolsó gyakorlati heteknek is nekifutunk az év végi vizsgák előtt. Ennek a férfinek a társasága kellemes. És valamiért úgy érzem, nincs miért tartanom tőle. Egyszerűen nem úgy nézett rám, ahogy a kiéhezett pasik szoktak. A nővért látja bennem, aki a kislányának segített. És ez így nem feszélyez. És ha udvariasságból tette fel a kérdését, semmi bántó nem lesz abban, ha nemet mond. Így a legdiplomatikusabb.

Elmosolyodom, ahogy a velem szemben ülő hölgy nevetni kezd. Jó látni, hogy mennyire fiatal és vidám. Kicsit talán irigylem, de ha belegondolok, nem sokban különbözünk, legfeljebb abban a tizenpár évben, ami köztünk van, meg abban, hogy az én nyakamon ül egy hét éves kislány. Nem szó szerint, és nem félreérteni. Imádom a lányom. Amelia-t sem értem félre, valószínűleg igaza van, a szülők mindig aggódnak a gyerekeikért, bármi is legyen.
- Igen - bólintok. Gondolatban hozzá teszem, hogy az utolsó is. Bár igazság szerint sosem gondolkoztam ezen. Mégis, valahogy nem tudom elképzelni, hogy még egyszer megházasodjak, és belekezdjek még egy ilyenbe. De ez még a jövő zenéje. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy Liliane-nek szüksége van egy anyára is, de egyelőre nem találtam/találtunk megfelelőt.
Miss Simeon beszél, a szülőkről, arról, amit erről tudni illik. Én meg bólogatok. Igaza van, és azt is megértem, hogy nem tudja, mit érzek. Én sem tudnám, a helyemben, és még emlékszem, a "ha majd neked lesz gyereked..." kezdetű szövegekre, amiket mindig is utáltam. De be kell látnom, a legtöbb igaz volt.
A rajzokkal más a helyzet, azokhoz egyáltalán nem értek, én épületek alaprajzaihoz vagyok szokva, nem gyerek rajzokhoz, és bár legtöbbször Liliane elmeséli mi van a képen, ha nem teszi, én bizony rá nem jövök, mit akart lerajzolni. Épp ezért, most nagyon figyelek, hátha megtanulok valamit, és legközelebb már egyedül is boldogulok valamennyit.
- Hát igen... bár... ha jobban meggondolom, ha én rajzolnék valamit az rondább lenne - nem, nem gondolom, hogy a lányom rajza ronda. Az ő szintjén ez biztos jó. A tanárai is mondták, hogy teljesen megfelel a korának. Egyszerűen csak nem sok viszonyítási alapom van. De azért egész jól szórakozom magamon, a saját hülyeségemen. El is határozom, hogy legközelebb szétnézek az iskolában, a többi gyerek, hogy rajzol. Addig meg azt is megtudom, hogy miért olyan érdekes, hogy szoktam nevetni, mosolyogni.
- Szerintem, ha az ember nem tud magán nevetni, az egészségtelen - nem vagyok orvos, de ezt tapasztalatból tudom. Tisztában vagyok a hibáimmal, és ha már valamit elrontok, rosszul csinálok, a legkevesebb, hogy pozitívan állok hozzá és kinevetem magam. Segít átlendülni a nehéz pillanatokon.
Előkerül egy oroszlán is, amit én biztonságosan az asztal szélére helyezek, és nem tűnik fel, hogy ezzel esetleg megbántom asztal társamat. Az én hála nyilvánításom visszautasítja, így kissé kínos csendben, bár nem olyan nagy kellemetlenben telik el a reggeli. Inkább az zavar, hogy fogalmam sincs, hogyan kéne elköszönni, valószínűleg ezért is merül fel bennem a séta ötlete, amit rögtön vissza is utasít.
- Ott parkoltam - válaszolom egy bólintással, de aztán a hölgyre pillantok - De ha szeretné megyek kerülő úton.
Mosolygok, nem bánom azt se, ha itt és most azt mondja, köszöni, de ennyi elég volt a társaságomból. Valószínűnek tartom, hogy kellemetlen lehet egy ilyen vénember társasága. Ettől a gondolattól kedvem lenne nevetni, de nem teszem.
Bárhogy is határoz, intek a pincérnek, hogy fizetnék, és amint megkapom a számlát meg is teszem. Az oroszlánt beteszem a táskámba, és ha együtt megyünk, ha nem Ameliat előre engedve indulok el kifelé a kávézóból.

A nevetés feszültséget old, most is. Olyan könnyű nevetni és ezzel oldódni! És miből lesz a nevetés? Néha apró dolgokból. Most is. Legalább nem vagyunk már olyan rém komolyak egymással.
Feltételezésem megerősíti, hogy Charlotte az egyetlen gyermeke. A kapcsolatukból, a rajzból, és egyéb apró jelekből arra is következtetni lehet, hogy nincs anyuka, nincs "másik nő" az életükben. Egyedül neveli a kislányt. Csodálatra méltó. Le a kalappal, tényleg.
Charlotte rajzáról kezdünk beszélgetni, és nagyon szimpatikus, hogy érdeklődést mutat. Aranyos, ahogy kineveti magát, aztán még viccelni is próbál.
- Azt gondolom, csak gyakorlás kérdése...- próbálom vigasztalni. Azt mégsem mondhatom, hogy "azt nem hiszem", mert azzal azt sugároznám, Charlotte rajza valóban csúnya. Pedig nem az. Tényleg nem! Inkább... Nagyon aranyos. Sajátos módon, de rengeteg érzelmet közöl, és ez teszi számomra értékessé. Az én gyerekrajzaim is (felnőtt szemmel) meglehetősen kuszák és csúnyák, anyám/apám mégis mindet eltette.
- Ezt nagyon nehéz volt megtanulnom- húzom kicsit el a szám. Fura volt, hogy mindig nevettek rajtam vagy kiközösítettek, pedig nem adtam rá okot. Aztán minden hibámat felnagyítottam, kifiguráztam, hogy bármit vágnak a fejemhez, azon ne lepődjem meg, ne bántódjak meg. Tudom, hogy ez cinizmus, de másképp már belehaltam volna az önsajnálatba.
Elteszem a könyvet, odaadom az oroszlánt, kicsit arról is beszélgetünk, majd zavarba hoz azzal, hogy még ő is hálálkodni akar. Szerencsére, azon is túl lendülünk, csendesen elfogyasztjuk a reggelinket, aztán sétára hív. Nem érzek hátsó szándékot az ajánlata mögött, és nem akarok elutasító lenni, de nem szeretném az idejét rabolni. Úgy érzem, már így is túl sokat raboltam az idejéből. De talán az az 5 perc még belefér, ha valóban kísérgetni akar, vagy a társaságom "élvezni"...
Fura, de ő is kitérő választ ad. Most úgy érzem, ide-oda pattogtatjuk a labdát. Veled tovább vagy nélküled? Majdnem elnevetem magam, és úgy tűnik, ő is visszanyelte egy pillanatra a mosolyát. Megvárom, amíg rendezi a számlát, elteszi a plüsst, csak azután állok fel. Maga előtt enged ki az ajtón.
- Mr Phillips...- nézek rá mosolyogva- köszönöm szépen a meghívását és hogy elhozta Charlotte ajándékát. Bár nem hiszi, én tudom, hogy nem fogom soha őt elfelejteni... - Kezet nyújtok neki, ezzel jelezve, hogy eldöntöttem a kérdést, én elköszönök tőle. Az autójába biztos nem ülök bele, ő pedig nem tesz kerülőt miattam, csak ha megkérem rá... Azt meg már mégse.
-Legyen szép napja! És puszilja meg helyettem Charlottet, kérem...- félrebiccentem a fejem, várom, hogy szavát adja. Ez is olyan csajos dolog. Ők mindig puszilkodnak. Hacsak meg nem állít még valami miatt, búcsút intek neki, és elindulok a kórház felé. A fejfájásomnak nyoma sincs, reggeliztem, jól érzem magam, és nagyon jól esik a lelkemnek, hogy egy kislány szeretettel gondol rám.

A rajztehetségem, nos, az egy katasztrófa, és attól tartok a lányom ezt örökölte, de amíg ő jól érzi magát, addig nem lombozom le. Eljön majd az idő, amikor ő lesz elégedetlen a rajzaival, és szépen abbahagyja... Vagy nem. Amilyen makacs (azt meg az anyjától örökölte), még a végén addig gyakorol, hogy profi lesz. De ezen kár rágódni.
- Kinőttem már abból a korból... - Én gyakorolni? Nem köszönöm. Van nekem rendes szakmám, jól is élünk belőle, nincs szükségem ilyesmire. De azért jól szórakozom. Remélem Miss Simeon sem érzi már olyan kellemetlenül magát.
Én mindig jól tudtam magamon nevetni, csak amióta "felnőttem" ritkán teszek, mondok olyasmit, ami nevetésre ösztönözne. A munkámban komolyságot várnak, és próbálok jó apa lenni. De ettől nem veszett ez ki belőlem, legfeljebb ritkábban van lehetőségem megmutatni. Most van, és megint meglepek valakit, de hamar sikerül tisztázni, és még azt is megtudom, hogy nem mindenkinek megy ez olyan könnyedén. Azonban ez most, úgy hiszem, a bölcs hallgatás ideje. Már csak azért is, mert egy játék oroszlánnal eltereli a figyelmem, majd a reggeli is megérkezik, amit viszonylag csendesen fogyasztunk el.
A reggeli végével, enyhén zavartnak érzem magam. Egy üzleti megbeszélésen az ember könnyedén elköszön. Egy randin elkéri a telefonszámot, újabb randit kér... De ez egyik sem, és nem tudom, mi lenne a megfelelő. Végül egy sétát ajánlok, amit visszautasíthat, vagy éppen beleegyezhet, de könnyedén ki lehet belőle jönni.
Nem annyira könnyű még ez sem, mert én is egy választási lehetőséget kapok, én meg (bár már tudom, hogy mi lesz) visszadobom a labdát.
Fizetek, aztán aztán ahogy távozunk, kinyitom a hölgy előtt az ajtót, és előre engedem. Kiérve máris elköszön, hálálkodik, pedig igazán nem kéne. Megrázom a fejét.
- Én köszönöm, hogy eljött. És sajnálom, hogy a szabadnapján zaklattam - válaszolom, miközben megfogom a felém nyújtott apró kezet, és gyengéden megrázom.
- Önnek is. Meg lesz! - bár ha én puszilom meg a lányom az egy szúrós puszi lesz, de ezt nem teszem hozzá. Egyébként is röhej, hogy ez jutott most eszembe. Elengedem a kezét, aztán állok még egy percig, a kisasszonyt figyelve, ahogy elszalad. Megrázom a fejem. Szörnyű... Amikor elég messze van, elindulok én is utána. Elvégre, a kocsim nélkül nehezen jutok haza.

//Köszönöm! A következőt Ön kezdi! //