Anyám olyan, mint máskor. Talán még inkább visszafogottabb, de a viselkedése semmiféleképpen sem szokatlan. Mindig is türelmes volt, apám mellett meg kellett tanulnia, hiszen ő pedig éppen a heves természetéről híres. Én sosem értettem, hogy két - ennyire eltérő- jellem hogyan tudja megérteni, megszokni és megszeretni egymást, de nálunk működik a dolog. Ami meglep, hogy a főnökének ez a tudálékos akadékoskodása nem akasztja ki. Bár sok baromságot hallhatott életében, hogyhogy ez nem csapta ki a biztosítékot?
A magam részéről úgy érzem, nagyon udvarias volt, ahhoz képest, én mit mondtam volna az ő helyében ennek az alaknak. Ezért becsülöm és tisztelem ennyire őt. Sokkal bölcsebb, mint amilyen én vagyok, és abban igazat adok d'Abonak, hogy bőven van még mit tanulnom a szüleimtől. Leforrázva érzem magam, amikor megértem, mit kér anyámtól (és most nem a mappára gondolok).
- Már megbocsásson- szegezem neki a kérdést, és nem félek farkasszemet nézni vele, ha kell- azért akar neki felmondani, mert -maga szerint- rosszul nevelt engem?- csak a meglepődés van a hangomban. Egyenlőre a harag még nem borította el az agyamat, így nem érhet az a vád, hogy letámadtam.
Az anyámra pillantok, de őróla most sem tudok leolvasni semmit. Csak egy halvány rezdülés suhan át rajta, mintha némán nemet intene, nekem. Rezignáltnak tűnik, és most nem tudom, máris beletörődött a sorsába, vagy csak egyszerűen túl nagy a nyugalma? Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam veszítené el az állását. Ez az alak számomra már egyáltalán nem szimpatikus, minden valószínűség szerint istenkomplexusa van, de mégiscsak ő az anyám munkaadója.
Hogy anyám fejében mi jár, nem tudom. Én még mindig d'Abo szavain agyalok. Következetesebb? Anyámnál következetesebb embert nem nagyon talál. Emellett tudom róla, milyen maximalista. És ráadásul szereti is a munkáját. A fiatalokkal is könnyedén szót ért. Ha ő nem alkalmas erre a munkára, ki lehetne az? Nem tudom kitörölni az emlékeimből az örömét, amikor megkapta ezt az állást. Ez igazán neki való, ezt mondta. Nem hagyhatom, hogy elveszítse!
d'Abora pillantok megint, aki még mindig a mappát tartja a kezében, bár még nem nyitotta ki. Várom a válaszát a kérdésemre. Olyan érzés van, mintha órák teltek volna el azóta, hogy kicsúsztak a számon azok a szavak. Persze, ez lehetetlen. Csak éppen túlságosan fontos számomra, hogy mit mond.

Megdöbbent, hogy anyámat arra kéri, a saját helyére javasoljon valakit. Nem tudom magamban tartani az érzéseimet. Anyám állásáról van szó, nem veszítheti el miattam. De a pasas megint hosszú választ ad, amit követni nem lehet, felfogni pedig lehetetlen. Ő legalább érti, hogy miről beszél? Bevallom, fogalmam sincs, mit mondott. Nem értem. Csak azt érzem, hogy mennyire lenéz engem... , bennünket.
Ahogy közelebb lép hozzám, feláll a hátamon a szőr, és a szavai nyomán a kezeim is jéghideggé válnak. Gyűlölöm ezt a pasast, undorodom tőle, és az ajánlatától felfordul a gyomrom. Nagyon gyorsan cselekszem. El innen, de gyorsan! Kikapom a kezéből a mappát, és az ajtó felé iszkolok.
- Szervusz, anya!- köszönök kurtán, és már kint is vagyok az ajtón, hogy a lehető leggyorsabban kikerüljek ebből az épületből. Soha, de soha nem kívánok ide visszajönni, ezzel a pasassal szembekerülni, és ha egy mód van rá, azt is megakadályozom, hogy bárki ismerősöm kapcsolatba kerüljön ezzel a ...
Féltőn szorítom magamhoz a mappát, ami Nanaia rajzait rejti. Mekkora barom voltam! Milyen veszélynek tettem volna ki a lányt, akit szeretek, ha sikerül a tervem! Ez az ember életveszélyes! Őrült! Egy bosszúálló, beképzelt.... &@˛°!#&@! Beszélnem kell anyával. Fel kell hívnom, csak higgadjak le egy kicsit...

d'Abo viselkedése, ami egyértelműen jelzi, hogy felsőbbrendűnek érzi magát (holmi istenségnek, aki mindenki fölött uralkodhat), riaszt és taszít. Undort kelt. A tisztelet, amit legelőször éreztem vele kapcsolatban a patináns megjelenése miatt már rég a múlt ködébe veszett. Apám mindig is azt mondta, a külső nem minden. Hát emögött a vonzó külső mögött is csupán egy nagy rakás faeces bűzölög.
A meglepetés erejével támadok, és sikerrel kapom ki a mappát a kezéből, tépek ki az irodából, és menekülök el tőle. Undorodom tőle, és undorodom, hogy anyámnak el kell viselnie ezt az alakot. Bármennyire is jó munka, ebben a percben azt gondolom, anyámnak sem szabadna itt dolgoznia, ennek az embernek az alkalmazásában, és - azzal ellentétben, hogy néhány perce még meg akartam volna tenni mindent, hogy ne veszítse el az állását-, kifejezetten örülök, hogy d'Abo az előbb tulajdonképpen felmondásra kényszerítette.
Zaklatott vagyok, és kell néhány perc, amíg kiszabadulok az épületből. Megfordult a fejemben, hogy az az őrült esetleg valamiképpen megakadályozza a távozásomat, de szerencsére senki nem tartóztatott fel. Igaz, én is kapkodtam a lábamat. Még az egyetemi épület előtt is hátrapislogok, aztán felpattanok a deszkámra, és úgy húzok el, mintha sosem lettem volna ott. 3 sarokkal odébb dobom le magam egy padra, és tárcsázom fel anyámat.
- Hogyan?- kérdezem lehűlve, amikor elmeséli, a távozásom után mi zajlott le kettőjük között- Fenyegetőzik?
Csak hallgatom anyámat, aki igyekszik nyugodtan beszélni, bár én már túl jól ismerem ahhoz, hogy ne érezzem meg a hangjában a feszültséget.
- Mit javasolsz, mit csináljak? Szerinted van bármi alapja annak, amivel vagdalkozik? - Tipikusan olasz vérre vall, ahogy az az ember viselkedett. Lehetséges, apámat kellene rászabadítanom (bevonva ezzel már a felmenőim mindkét ágát egy olyan ügybe, ami egy ártatlan összekoccanásnak köszönhető), de aztán elvetem az ötletet. Még mindig anyám megvédése az első, no meg Nanaiáé. Hogyan volt képes azt a lányt is megfenyegetni? Idióta, kretén, megalomán... grrrrr...
Meghallgattam anyám javaslatát, de azért még megkérdezek valakit. Van még időm. 4-ig kell visszaérnem, ezt mondta. Nos, remélem, van még választásom.

Kiérve az épületből, először csak megkönnyebbülést érzek. De annyira piszkálja a tudatomat valami, mintha kínoznának. Leülök egy padra, és próbálom a gondolataimat összerendezni. Valami ne stimmel. Nem tudom, hogy micsoda, de egyre nyugtalanabb vagyok, és felhívom anyát, akinek a beszámolója letaglózó.
Anyám szerint, bármivel is fenyegetőzik d'Abo, nem szabadna visszamennem hozzá. Lehet, a dologban van valami, de azt mégsem hagyhatom, hogy anyám ne csak a munkáját veszítse el, hanem az otthonát is. Nem tudom, az az érzésem, hogy hatalmában megtenni mindazt, amivel fenyegetőzött. Vajon milyen kapcsolatai lehetnek? Elég csak a pénze ahhoz, hogy mindezeket megtegye? Olyan piti ügynek ekkora feneket keríteni!
Nanaiát keresem. Ezerrel. Hiszen ő is érintett, az ő véleményét is meg akarom hallgatni, de a szobájában nincs, a mobilját nem veszi fel, engem pedig egyre jobban szorít az idő.  Szívesebben hagynám az egészet a fenébe, és ha csak magamról lenne szó, el is felejteném d'Abo-t. De ez nem ilyen egyszerű. Engem büntethet, még akkor is, ha még most sem értem teljesen, min húzta fel magát, mielőtt még bementünk volna a mosdóba. Valami ott romlott el. Vagy már előbb?
Valami kapaszkodót keresek. Bármit, ami segíthet... És eszembe jut valami. Négy óra előtt 5 perccel érek az irodaház elé. Előszedem a mobilom, aztán felhívom az irodaházat. Tudom, hogy a portás veszi fel, itt még nem automatát használnak, jobban szeretik a személyes ügyintézést. Figyelem a portást, ahogy beszélek vele. Az üzenetem egyértelmű: d'Abo-t várják az épület előtti parkban. Jöttem is, meg nem is. Babrálok még egy egy kicsit a telefonomon, lenémítom, aztán elrakom.
Látom, hogy a portás habozik egy kicsit. Vajon telefonáljon? Fontos ez a hívás vagy sem? Kifelé tekinget, de ennél rutinosabb vagyok. Olyan helyen állok, ahonnan én látom őt és a kijáratot, engem viszont nem lehet észrevenni. Megtörölgeti a homlokát, aztán csak felemeli a telefont. Persze, azt nem tudhatom, újabb hívása van-e vagy ő telefonál. Remélem, az utóbbi. Nincs más dolgom, csak várni.

A d'Aboval való találkozótól csaknem kiver a víz. Nem vagyok egy türelmetlen alkat, de ez az ember a legrosszabbat is ki tudná hozni belőlem. Amíg várok rá, van időm újra és újra végiggondolni, amit én mondtam, amit ő mondott, amit az anyám... Többféle érzelem dúl bennem, de elsősorban a szeretteim védelmezése az első. Lehet, hogy meg kell alázkodnom, de nem hagyhatom, hogy bármelyiknek is baja essen. Úgy gondolkodom, hogy megpróbálok tiszta lappal nyitni. Igyekszem előszedni a legudvariasabb énemet, és nem engedem, hogy bármivel felbosszantson. Ha hagyja, talán tisztázhatnánk a félreértést is, ami kettőnk között történt. Ha nem sikerülne; haragudjon csak rám, de ne az anyámra, ne Nanára!
Látom, ahogy kilép az épület ajtaján. Már nem úgy néz ki, mintha most húzták volna ki valamelyik katalógusból. Levette a nyakkendőjét, és az egész tartása lezserebb. Ahogy cigarettára gyújt, észreveszem azt is, hogy az egyik kezén fénylik valami. Biztos valami kenőcsféle. Az az égés ennyire komoly lenne? Ahogy megindul a park felé, még egyszer átfut rajtam, el kellene innen menni. Futni, szaladni, rohanni.... menekülni. Rossz érzés fog el. De gyáva lennék, ha nem mernék vele szembenézni. Vele, vagy magammal, már édesmindegy.
Ellenőrzöm a mobilom a zsebemben, aztán elé megyek.
- Jó napot kívánok! - mondom neki udvariasan. Gondolkodtam, hozzátegyem-e: "köszönöm, hogy eljött", de lényegében nem én hívtam, hanem ő utasított, hogy jöjjek. Csak éppen nem mentem fel hozzá. Nyílt terepet akartam. Embereket magam körül.
Próbálom felmérni, vajon számított-e rá, hogy én fogom itt várni. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Az arcán sem meglepődés, sem más érzelem nem látszik egyenlőre, de ez nem jelent túl sok jót. Egy macskára emlékeztet, aki csak fekszik, látszólag lustán, csak a farka csapkod ide-oda, és ez az egyetlen jel, ami elárulja, haragszik, esetleg támadásra készül. Nem vagyok túl jó emberismerő, hiszen róla sem feltételeztem első pillantásra, hogy gonosz lehet, de a megérzéseink néha becsaphatnak. Jobb, ha óvatos leszek és sokkal jobban figyelek.
Úgy érzem, nem nekem kell beszélnem. Ő adott ultimátumot, neki kellene kiböknie, mit akar. Akármennyire érzem magam feszültnek, nyugalmat erőltetek magamra. Csak túl kell esni rajta, és kész. Remélem.

Bár a hátamra sem kívánom púpnak a d'Aboval való találkozást, mégis vissza megyek, bár nem egészen az ő feltételei szerint. Nem megyek be az irodaházba, hanem a parkban várom, és amikor megjelenik, minden erőmet össze kell szednem, hogy ne szaladjak el (ismét).
Köszöntöm és ő fogadja, de egyértelművé teszi, nem jópofizni jött. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. Mégsem szeretnék mentegetőzéssel kezdeni. Ha alázkodni kell, annak is eljön az ideje, biztos megkapom majd, de ezt le kell nyelnem. Így jártam.
Pedig állítom, soha nem akartam rosszat. Ami a lépcsőházban történt, egyszerű baleset volt. És igaza van, én voltam figyelmetlen, meggondolatlan, de ki gondolta, hogy valaki éppen a forró kávéja társaságában sétál lefelé? Nem is hallottam semmit.... Bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét!
Ő máris a mappára terelné a szót, de engem jobban érdekel a keze. Mégiscsak megégett...
- Hogy van a keze?- kérdem őszinte érdeklődéssel, és próbálom jobban szemügyre venni- Nem akartam kárt tenni Önben. Kérem, bocsásson meg. Figyelmetlen és elővigyázatlan voltam, elismerem.
Tudom, hogy ezt a kört már eljártuk, de a tudtára akarom adni, annak ellenére, ami történt, és hogy azóta mennyire megváltozott róla a véleményem, a sérülését valóban bánom. És ez a dolognak az a része, amiért "joggal" követelheti a bocsánatkérésemet. Minden, ami ezután történt az irodaházban, kész káosz. Most sem értem, hogyan jutottunk el odáig, hogy felmondassa anyámat....
A mappa nálam, van, természetesen, de egyenlőre nincs szem előtt. Nyugodtabb lennék, ha úgy venné a kezébe, hogy némi enyhülést látok rajta, a viselkedésében, bármiben... Bár ez az ember kiszámíthatatlan reakciókra képes, igyekszem kedvező irányba terelni a dolgokat. Rajtam ne múljon...