Ha már összefutottunk...- Louis és Emma

Tárgy: Ha már összefutottunk...- Louis és Emma Pént. Jan. 09 2015, 06:44

Mint általában, most is rohanásban, pedig megfogadtam, hogy nem halasztgatom tovább, elolvasom azt a jegyzetet, pedig kínszenvedés az egész, mert macskakaparással van írva. Ki hitte volna, hogy egy lány ilyen csúnyán ír? Inkább kértem volna el valaki másét, csak az a gáz, ő az egyetlen, aki -állítólag- minden órán ott volt. Ha volt is, figyelt-e? A jegyzet széle szívecskékkel van tele, meg egy srác nevével, jesszusom...
Ah, már többször nekiestem, de nem boldogulok vele, viszont holnapra vissza kell adnom. Mit csináljak? Először is, kajálni kéne, mert kilyukad a gyomrom. Aztán beülök valahova, ahol van kávé, és van alkohol, talán akkor könnyebben boldogulok. Hehe, lehet, ő is ivott, mikor ezeket írta?
Betérek az egyik (nevesebb) hamburgereshez, fél tucat szendvicset veszek magamnak hasraütésszerűen, és egy nagy kólát. Desszert majd később... Krumpli? Az kell. Három nagy adag.
Jaja, majonéz is. Jöhet a flakonos.
Egyensúlyozom a tálcámmal, amikor meglátom egy régi ismerősömet. Hajaj! Hát nem úgy indultunk, hogy csak távoli ismerősök leszünk, de szétfújt minket az élet. Most viszont jól esne a társasága. Most minden jól esne. Egyetlen jó szó is....
- Szia Emma. Leülhetek hozzád?
Ez a csajszi kedves volt. remélem, nem változtatta meg az egyetemi élet.

Szeretem a sikereimet valamilyen módon megünnepelni, még akkor is, ha nem mindig kapok hozzá társaságot. Viszont a mai napom olyan jól telt eddig, az akadályokat is sikerült átugranom így jogosnak találtam a hamburgeresbe való betérésemet.
Igaz, az édesanyám egyből kivágná a dísz hisztit, ha meglátná mit akarok bevinni a szervezetembe, de amiről nem tud az nem is fáj neki így nyugodt szívvel rendelek a pultnál egy elég hatalmas menüt.
Csodálkozva nézhetnek engem az emberek, mert egyedül vagyok és képes leszek megenni ezt az egész mindenséget. Talán a végére még fagylajtot is bevállalok. A kajámba, és a telefonomba temetkezve nézegetek körül az interneten mikor egy ismerős hang üti meg a fülemet. Mosolyogva nézek a tulajdonosára.
- Szia Louis! Nyugodtan, gyere csak. – lelkesedésemet hallhatja a hangomban is, és a telefonom eltevése is bizonyítja. Minden figyelmemet rá szeretném szentelni, nem pedig a kütyümre.
- Hogy vagy? Látom te is felszerelkeztél ételek hadával. – jegyzem meg továbbra is vigyorogva.
Már jó ideje nem láttam, pedig anno remekül kisegített a könyvtárban. Tényleg…
- Még mindig nem tudtam megköszönni azt, hogy kisegítettél a könyvtárban. Megmentetted az esszémet, neked köszönhetően remekül sikerült.

Tárgy: Re: Ha már összefutottunk...- Louis és Emma Vas. Jan. 11 2015, 03:55

Van néhány jegyzet, amin át kéne rágni magam, mert éppen nem voltam órán, de fontos lett volna... Mindegy. Már jó a kezem, nem kell járnom orvoshoz vele, nem fogok többet hiányozni, nem szorulok rá más jegyzeteire, de ez... Ez szörnyű! Hogy írhat egy lány ilyen csúnyán?
Erőgyűjtés gyanánt beülök, hogy teleegyem magam, aztán majd iszok is, és újry nekiesek... Kár, hogy Nanaia nincs a kiloban, ő mindent el tud olvasni, biztos ezt a szarságot is... És akkor, amikor a legkevésbé számítok rá, ismerősbe botlok, éppen a hamburgeresnél. Emma. Egy lány. Hohoho, mi jutott eszembe?
Persze, nem akarom azonnal lerohanni. Én sem vagyok idióta. Lehet, hogy rá sem ér... (Vagy vár valakit?) Előtte nagy menü, a telefonját birizgálja, lehet, éppen sms-t ír. A köszöntésemre azonban elpakolja a kütyüt, és hellyel kínál. Jó jel!
- Ó, kösz- és már zuttyanok is.- Mindig rohanásban- válaszolok a kérdésére, hogy vagyok. Az egészségemmel semmi bajom, de az valószínűleg látszik is rajtam. A suli..., sosem hanyagolom el. Az a néhány hiányzás indokolt volt, amúgy sem igen tudtam volna jegyzetelni...
- Eszméletlen éhes vagyok. Lehet, hogy ez nem is lesz elég- mondom legyintve. Fél tucat szendvics nem árthet nekem, bár igyekeztem a nagyobb méretűekből választani. Sajtburgerből két tucatot is megennék.
- És te hogy vagy? Hogy tetszik az egyetem? Ritkán látlak! Ugye, még oda jársz? - kérdezem udvariasan, de már csomagolom is ki az első szendvicsem. - Jó étvágyat! -mondom még gyorsan, és elkezdek enni, mert szorít az idő. Hogy megmentettem az életét, kissé túlzás, de nem bánom, hogy ezt mondta. Most az egyszer nem. Mintha akkor azt ígérte volna, hogy meghálálja, ha módjában áll... Ó, nagyon remélem, hogy tud macskakaparást olvasni. De az még ráér. Fontosabb, hogy együnk.

Tárgy: Re: Ha már összefutottunk...- Louis és Emma Vas. Jan. 11 2015, 16:08

A napjaim nem érdekesek, bár nem panaszkodhatok, mert sikerült elég hamar beilleszkednem a csapatba. Eleinte nehéz volt, és fura volt, amikor annyit kérdeztek a szüleim munkájáról na meg a sztárokról, de az már rég elmúlt.
Most magányra vágytam így nélkülük indultam el meghódítani az egyik legjobb hamburgerest a közelben. Ritkán eszem gyorsétterembe, és anya biztosan kiadna, ha megtudná nem egy nívós helyre mentem el, de most nem lát így azt tehetem, amit csak szeretnék.
A vizsgák miatt pedig annyira nem volt időm, hogy leüljek és jobban bogarásszak az interneten, de végre bepótolhatom a lemaradásomat elvégre helyettem senki nem fogja megnézni az új részeket a kedvenc sorozataimból. Mégis mikor megérkezik Louis az asztalomhoz nem érzek haragot, hanem örülök a társaságának. Emlékszem elég jól elvoltunk a könyvtárban, igaz akkor segítséget kaptam, most pedig kajacsata is lehet az egésznek a vége.
- Akkor végre itt az idő, hogy megállj egy csöppet. – mosolygok rá kedvesen, és még arrébb teszem a csomagomat, hogy eszembe se jusson elővenni a kapcsolatromboló kütyüt.
- Ennyi ennivaló egy egész seregnek elég lenne, hová fog beléd férni? – hitetlenkedve nézek rá, majd a kajahegyre. Hát, a hegy sokkal nagyobb, mint Louis, de ha megeszi és még desszert is fér belé, akkor nem fogok hinni a szememnek. Bár én sem mondhatom azt, hogy kevés dolgot vettem volna 5 perccel ezelőtt.
- Elég jól, kissé kifáradva de ez mindennapos nálam. Nagyon tetszik, egyre több barátra teszek szert és velük éldegélek a hétköznapokon. Nyugi, még odajárok így lehet párszor összefutunk váratlan helyzetekben a könyvtár körül. – mostanában nem sokszor mentem arra, a legtöbb dolgot megtaláltam a könyvembe, vagy ha nem volt benne, akkor felhívtam valamelyik kedves rokonomat. – Jó étvágyat! – kívánom én is neki, majd szép lassan elkezdem a sült krumplimat enni.
- Amúgy mi újság van veled? – kérdezek két falat között, mert ha van társaságom valamiért nem tudok csendbe maradni.

Elevel elhitettem magammal, hogy a jegyzetekkel nehezen boldogulok majd, hiszen az első néhány oldalt is kínkeservesen tudtam csak elolvasni. Nem is tudom, mit hittem, hogy majd másnap könnyebb lesz? Nagyobb türelmem lesz hozzá? Ah, napról-napra idegesebb vagyok tőle, mert nemhogy az anyaghoz nem férek hozzá, az íráskép sem lesz olvashatóbb.
Utolsó nap délutánján döntök úgy, ha törik, ha szakad, végigolvasom azt a jegyzetet, ha beledöglök, akkor is, különben nagy gáz lesz, az átlagomra pedig továbbra is figyelni kell. Ki tudja, mire képes az a tökfej, aki képes volt anyámat kirúgatni, csakmert nem teljesült csettintésre a kívánsága. Beülök egy hamburgereshez, és úgy döntök, telezabálom magam (vagy legalábbis eszek), aztán lesz, ami lesz.
Véletlenül botlok Emmába, és örömömre éppen egyedül van, a jelek szerint nem is vár senkit, sőt, mintha nyitott lenne rám, mert a telefonját is elpakolja, miután hellyel kínál. (Igazából én pofátlankodok oda hozzá.) Már az első percben leveszem, hogy semmit sem változott, sőt, el is nevetem magam, ahogy reagál a szavaimra.
- Igazad van. Ha rohanok, csak magammal tolok ki- csóválom meg kissé a fejem, mekkora marha vagyok, valóban.
Leülök a fél tucat szendvicsemmel, kilónyi krumplimmal (bár annyi volna), meg az üdítőmmel, és Emma ámulkodó szemeibe nézve csak szerényen megvonom a vállam.
- Ez kábé a fél fogamra lesz elég, de nem akartam, hogy hosszú legyen a sor mögöttem, mire kisütik a kilónyi húst nekem...- nagyzolok. A lapos hasamra csapok- Van itt hely bőven.
Persze, való igaz, nyertem már szendvicsevő bajnokságot, de nem egészséges ebből a kajából sokat enni. Pár óra múlva úgyis megéhezek, ehetek bármennyit belőle egyszerre. Lny létére ő sem kispályázik; általában nem szoktak nagy enüt venni maguknak a lányok, mert mindegyik az alakjára vigyáz. Emmának -úgy látszik- ilyen gondjai nincsenek.
Óvatos beszélgetést kezdek, bár már megfogalmazódik bennem az ötlet, hogy tőle kérek segítséget, hátha... Míg eszem az első szendvicsemet, ő már arról mesél, hogyan illeszkedett be az egyetemi környezetbe, és hogyan érzi magát.
- Tudtam én, hogy nem lesz gond!- bólogatok mosolyogva. Első találkozás alkalmácal elkönyveltem, hogy ez rendes lány, tuti, hogy hamar lesznek barátai is; úgy tűnik, nem tévedtem. Bár mi nem sokszor találkoztunk, olyan, mintha csak tegnap beszélgettünk volna legutóbb...
- Köszönöm, én is jól vagyok. Sok a tanulnivaló, mindig van valami, amin dolgozni kell, és figyelni kell az átlagra is, nem lehet léháskodni...- mondom gördülékenyen, de hangomban semmiféle rosszallás nem hallatszik. Akkor is ráfeküdnék a tanulásra, ha d'Abo jelenléte nem fenyegetne, de azt hiszem, "vele" hatékonyabb vagyok. Pontosan tudom, mire képes, és elhiszem, hogy nem felejt.
Elgondolkodva nézek rá, és mielőtt kinyögném, hogy szívességet akarok kérni tőle, megtörlöm a számat.
- Mondd csak, szeretsz rejtvényt fejteni? - nem mondom, hogy talpig szórakozás lesz, amit kínálok neki, és ha elárulja magát, hogy dolga van, nem is hozakodok elő a jegyzetekkel. Néhány órára valószínűleg lefoglalnám... Ó, anyám...

Az egyetemi élet nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, mert sokkal több tanulással van dolgom, mint szabadidővel, bár nem panaszkodom. Végre van esélyem azt tanulni, amit igazán hasznosítani akarok az életembe és nem kell olyanokkal foglalkoznom, mint a pszichológia. Biztos vannak emberek, akik szeretik ezt a fajta tudományt, én nem kételkedem benne, de az is biztos, hogy nekem nem a szívem csücske. Nem bírnám ki azt a rengeteg, tanulással és emberismeret tanulmányozásával eltöltött évet. Utána meg hallgatni és analizálni az emberek lelkének gondjait, unalmas és szerintem belepusztulnék ebbe a szakmába.
Anyám szerint olyan munkát választani, ami egyben a hobbink is és így nem lesz az életünk egy kínszenvedés. Én félek attól, hogy ez rám nem lesz igaz, mert bár szeretek filmezni az elvárások miatt egy idegölő munka lesz, mégis túl fogom élni.
A kaja mellé a legjobb a társaság, Louis meg igen kedves számomra, és nem csak azért mert sikerült megmentenie az életemet azokkal a jegyzetekkel. Mondjuk nélkülük is megálltam volna a helyem, ott lett volna a net, de így még is csak jobb volt…
- Az már biztos. Tudod, mit mondanak az orvosok, ugye? Lassan jársz tovább élsz… - elmosolyodom.
Nem szeretek okoskodni, de valahogy jobban esik megszólni a gyors életmódja miatt. Mindezt kedvesen teszem, nem akarok bunkónak tűnni, mert nem vagyok az és kész.
Az üdítőmet piszkálom, és hallgatom, miket mesél, istenem, hová fér ennyi kaja belé? Oké, nekem is feneketlen a gyomrom, de azért nem viszek bele ekkora mennyiségű gyorskaját.
- Hát, nem vagy semmi, de tényleg. Ezt lefogod majd dolgozni? Vagy csak nem rakódik le? – na, nem mintha vízkőről beszélnék, ami a mosógépekben szokott letelepedni.
Én tudom, hogy semmit nem teszek meg az egészségem és a testsúlyom megőrzésének érdekében, nem jó, értem is meg minden, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon lusta vagyok mostanában.
Szeretem a hasamat, a finom kajákat meg annál jobban így nem teszek különbséget a zsíros és a zöldségek között. Mindent megeszek, most viszont ezzel traktálom magam. Ezután, ha fér még belém jöhet egy kis csoki torta.
- Jobban bíztál benne, mint én. Neked lett igazad. – örülök annak, hogy mára már rengeteg barátom lett. Szerintem lesz köztük olyanok is, akikkel világ életemben jól fogok kijönni, ezeket nevezik örök barátoknak.
- Jól ismerem ezt az érzést. A szüleim szeretik, ha magas jegyeim vannak, eléggé maximalisták. – utálom ezt a sok stresszt, ami a vizsgaidőszak okoz, de nem tehetek mást. Vagy megszokom vagy megszökök, de inkább az első lesz, mert szeretnék valamit kezdeni az életemmel.
- Hát… attól függ mennyire nehéz. De amúgy szeretik, miért gondod van egy rejtvény megoldásával? Milyen órára kell? – kérdezem meg, de szívesen segítek neki, természetesen miután megettem mindent, ami a tálcámon van.

Nem is számítok ismerősre a gyorsétteremben, de amikor meglátom, nem kérdéses, hogy odaszemtelenkedem magam. Nincs nehéz dolgom, Emma kedves lány, és úgy látszik, a társaságom sincs ellenére, hiszen elrakja a mobilját, és hamarosan könnyed beszélgetésbe csapunk. Nem akad ki olyan látványosan hogy mennyit akarok enni, de azért aggódik a testsúlyomért (az alakomért?).
- Nem kell aggódni értem, mozgok én eleget!- nevetem el magam. - Remélem, te sem szenvedsz bulimiában, vagy mi a szöszben...- súgva teszem hozzá:- Nem hányatod magad, ugye?
Emmának jó alakja van, legalábbis úgy tűnt, ahogy láttam, bár jobban meg sem néztem. Csinos, na. Semmiképpen sem kövér, és nem is fogpiszkáló. Nanaiáért aggódtam egy darabig, és a húgomért is, de amikor volt az az eset az egyik osztálytársával... Nos, akkor mindenki megijedt. Nem kicsit. Nagyon.
Örömmel hallom, hogy beilleszkedett, barátokat szerzett. Fura, hogy egy tagozatra járunk, mégis keveset találkozunk, talán az a két év különbség mégiscsak sok. Vagy nem vállalt be olyan órákat, mint Lizzy, hogy együtt lehessünk (ó, az egóm már megint szárnyal, helló!)
Általánosságban beszélünk a suliról, a nehézségeiről, a jegyekről. Meglepő kijelentést tesz.
- Úgy érted, bizonyítási vágy hajt, hogy jól tanulj? Nekik akarsz elsősorban megfelelni? - kérdezem, és érdeklődve nézem, miközben pusztítom az első adag krumplimat.
Nem vagyok kritikus vele szemben, Isten mentsen, hogy bíráljam. De nem jó cél, ha az ember mindig másnak akar megfelelni. Nagyobbrészt saját magát kell figyelembe venni, különben kényszerszagú az egész, és ahelyett, hogy szabadon szárnyalhatna, csak kötöttségeket él meg. (Kalitkába tartott énekes madár, ki bezárva sosem énekel... )
Felvezetem neki, hogy segítség kellene, de nem akarom kapásból elrettenteni, így inkább humoros oldaláról (van neki olyan?) közelítem meg a dolgot. Valakinek segítenie kell megfejteni azt az írást, különben megbolondulok! Rögtön rájön ám a turpisságra, nem ám szórakozásból kell, hanem a suliba! Nem is titkolózom tovább...
- Új mozgóképes formák. Technika médiumok és a műfajelméletek. Színészelméletek, alakításelméletek...- Kb valahogy így szól a téma címe, ez még megvan, de aztán elvonhatta a figyelmét az előadásról a szívecskék rajzolása, mert abból több van, mint olvasható szó a papíron...
- Kaptam egy jegyzetet, de rájöttem, nem a legalkalmasabb személytől kértem el. Holnap vissza is kell adni, mint ahogy beszámolni az anyagról, és a csaj állítólag mindig ott volt... ezért kértem el tőle a jegyzetet. De nézd! - mutatom szörnyülködve (az amúgy szépen rendben tartott) füzetet.
- Ki tudod olvasni, amit... "ír"? - hajolok megint a jegyzet fölé. Már az is megfordul a fejemben, fejjel lefelé talán könnyebben boldogulok.

Tárgy: Re: Ha már összefutottunk...- Louis és Emma Vas. Feb. 08 2015, 21:09

Örülök annak, hogy sikerült ilyen kedves ismerősre szert tennem, mert eléggé megkönnyíti az életemet. Igazából a jegyzetei megmentettek azon a bizonyos napon, de most örülök annak, hogy nem emiatt ülünk egymás mellett. Talán még jó, nagyon közeli barátok lehetünk. Viccesen kérdezek rá a kajamennyiségre, ami elronthatja az alakját pedig egy fiú sosem szokott ezzel foglalkozni, nem mintha én igen.
- Helyes! Egészségesen kell élni, ha engedünk a bűnözésnek. Tudod mennyit kell egy modellnek egy ilyen után edzenie? – nos, pontosan én sem tudnám megmondani, de az biztos, hogy keményen kell hajtaniuk magukat a bomba alak miatt. – Nem, nem. Én imádom a hasamat kényeztetni finom ételekkel. – még akkor is, ha ez nem épp a legtermészetesebb ennivaló.
Néha megengedett ez a kitérés is, a salátás étrend mellett, hiszen anya mindig szereti rendszerezni a napi fogyasztásomat, így nem csoda, hogy gyakran Ő küld nekem kaját. Igazából szeretem is, de azért egy hatalmas hamburgernek nem lehet ellenállni.
A bulimiát meg sosem tartottam vicces betegségnek, és nem is szeretném elkezdeni, mert, ahogy hallottam nem épp a legjobb módja a súlyvesztésnek. Gyakran túl messzire mennek az emberek, és a végén belehalnak… Kiráz a hideg ettől a gondolattól.
- Nem, igazából kettőt egy csapásra dolog ez. Mert tőlük örököltem én is ezt a maximalista vonást, és így mindketten elégedettek vagyunk. Ameddig jól tanulok a saját elvárásaimat is teljesítem, és a szüleim is támogatnak a karrierem beindításánál. – magyarázom el ezt az egész magas jegy dolgot.
Hajt a bizonyítási vágy, és nem csak azért, mert van már két tökéletes testvérem hanem azért, mert szeretnék valami nagy dolgot véghezvinni életem során. Azt szeretném, ha emberek százai ismernék a nevemet és a filmjeimet. És a sikerért meg kell dolgozni, vért izzadni, ha szükséges. Igazából nincs ellenemre ez a dolog, mert szeretek jól teljesíteni, mert feszegetem a saját határaimat.
- Elég komplex ez a dolog, de ha tudok bármiben segítek. – ajánlom fel egyből, gondolkozás nélkül. A múltkor én kaptam segítséget, most ideje viszonozni a jószívűségét. Megtörlöm a kezem míg kihalássza a füzetét, nem szeretném összezsírozni, mert akkor már nem lesz használható.
- Így már minden világos… Te jó ég… Ezt tényleg egy lány írta? – oké, láttam már csúnyán író nőneműeket, és néha én is szoktam, mert iszonyatosan nehéz mindent lejegyezni gép nélkül, de ez a lány túltesz mindenkin. – Nézzem csak… - veszem el tőle a füzetet, majd elkezdem kibogarászni az ide írtakat. Igazából annyira nem vészes, és egy idő után már elég könnyen tudom olvasni a sorokat.
- Nos, az a helyzet, hogy igen furcsán ír bizonyos betűket. Például a szívhez hasonlító betűk azok az o, ó és társai lennének. – mondom első körben, majd tovább nézem és beleiszok a kólámba.

// Bocsánat, hogy csak most... //

- Ha egészségesen élnénk, nem ennénk ilyet- nevetem el magam. Ez olyan jellemző, nemcsak a lányokra, rám is; hajlamosak vagyunk éppen az adott dologról megfeledkezni (hamburger, fű, kimaradás a koliból..)
- Amúgy modellkedsz? - erre értem, hogy felhozza példának, gondolom naponta jár edzőterembe, vagy ilyesmi, mert nemlátszik meg rajta, hogy hamburgert eszik. Bár, az igazat megvallva, egy hamburger még nem a világ vége.
Hál'Istennek, nem bulimiás, azaz nem hányatja magát egy-egy ilyen csakli után, amikor bűnözik, és 800 kalóriánál többet eszik. (A tálcámon jelenleg 5000, vagy annál is több, de pszt!)
- Finomságok... aha, ez mindenkinek mást jelent. Mik a kedvenceid?- nem hagyom ám ilyen könnyen lerázni magam, és általánosságokkal be sem érem. Ha már beszélgetünk, az legyen konkrét, hátha egyszer valami "finomságra" lesz kedvem meghívni...
- Ah, a legjobb!- nevetek, ügyesen kivágta magát. Persze, nem alakult volna ki benne sem a bizonyítási vágy, ha a szüleiben nincs meg a hajlam... (hogy megköveteljenek bizonyos dolgokat). De ez így természetes. Az én szüleim is elvárják, hogy jól tanuljak, hiszen nem mindegy, mennyi pénzükbe kerülök, mire viszem, mi marad a testvéreimnek.
Lassanként előhozakodom a jegyzettel, arra számítok, mert ő is lány, talán könnyebben boldogul egy másik lány kézírásával. Nekem nehezemre esik (és fáradtságos) a cirkalmas betűk kibogarászása.
- Túlzottan sokra becsült szó, hogy lány, az ő esetében...- húzom kicsit a szám, szerintem csak liba, de lényegében "kedves" volt, mert hajlandó volt szóba állni velem és kölcsönadni a füzetét. Noha megkérte az árát, nem tagadom.
Emma a füzet fölé hajol, és látom, ahogy a betűket bogarássaz. Kicsit megnyugszom, hogy nem csak nekem okoz nehézséget eme iromány elolvasása, nem bennem vana hiba. Néhány perc múlva azonban Emma arca felragyog. Rájött, melyik jel mit jelent! Hurrá.
- Ah, egy betű már megvan a huszonhatból, remek! Jól haladunk- viccelem el a dolgot. Tudom, hogy Emma ügyes, nem adja fel, és segíteni fog. Automatikusan kólázok vele, majd újabb szendvicset kezdek eszegetni.

- Néha azért belefér, nem kell megvonni magunktól az ízfokozókkal megáldott falatokat. – nem vagyok a rajongója túlzottan ezeknek a gyors kajáknak, de főzőtudomány hiányában és kevés idő tulajdonában tökéletesen megfelel és kielégíti az igényeimet.
- Neeem, isten ments, hogy én ilyennel foglalkozzak. Ahhoz túlságosan szeretem a hasamat, a mozgás meg nem mindig kenyerem, és az, hogy fehérneműben szaladgáljak emberek előtt… áh, nem az én asztalom. – húzom el a számat, majd inkább beleiszok az előttem lévő hideg kólába.
Sosem gondoltam még erre, nekem mindig is természetesnek tűnt a kamera másik végénél lenni, ahonnan mindent látni, de téged nem lát senki. Ez tökéletesen megfelel nekem, nem akarok én reflektorfényben lenni.
- Az olasz édességekért odavagyok, jöhet tiramisu, panna cotta és még sorolhatnám, egy hétig itt ülnénk. – nem válogatok az édes és sós között, bármit megeszek, ha úgy áll fel. Mármint a kedvem úgy tartja nem pedig más, mielőtt még rosszra gondolnának.
Nincs semmi bajom a szüleimmel, imádom őket, ahogyan a testvéreimet is és jobb esetben egyáltalán nem bántana az, hogy mindnyájunknak ugyanaz a foglalkozása, mert ez egy családi biznisz. Csak az a helyzet, hogy nehéz elhelyezkedni, ha az embernek már van két profi testvére, akik bizonyítottak már. Nehéz felvenni velük a versenyt, úgy érzem le vagyok pár körrel maradva mögöttük.
- Héé, azért én megválogatnám a szavaimat, ha megmentett egy ilyen csúnya kézírású lány. – mosolygok rá, de kevés ideig teszem ezt, mert ahogy elém tolja a füzetet egyből elkezdem annak kikódolását.
Most úgy érzem magam, mintha valami egyiptomi hieroglifákat olvasnék és én lennék a menő régész, aki megtalálta valakinek a régen elveszett sírját.
- Szóóval, az y, p és z-ben az a különleges, hogy csinál egy plusz hurkot és felhúzza, mintha szárnyakat csinálna neki, vagy nem is tudom mihez hasonlítsam. Az u-ja túlságosan hasonlít egy n-re, ugyanez elmondható a v és r-ről is. Ezekre figyelj oda, de egy idő után egész kiolvasható. – nyújtottam megint felé, hogy magyarázhassam miközben mutatom neki a dolgokat.

Nevetgélek Emmával. Hatalmas adag kaja van előttünk.
- Jaja, mértékkel, szól a bölcselet!- nevetek megint.
A szavait kicsit félreértem, azaz szó szerint, nem példaképpen, és kiderül, Emmától távol áll, hogy modellkedjen, és a testét ínozza, csak hogy úgy nézzen ki mindig, mint aki fél éve nem evett rendesen. egyébként egészségtelennek tartom a túl sovány lányokat, és azon vagyok, hogy se Nanaia, se a hugom ne essen ilyen hibába. Ha rajtam múlik, egyik sem lesz csontkollekció!
- Éppen az olasz édességekért, nocsak? - húzom fel a szemem. Noha az olaszok híresek a tésztáikról, némelyik édességük is világhírű. Speciel, a kávés dolgokért nem ugrálok, ellenben a puding..., az mindig jöhet. Még a gondolatra is honvágyam van, anyám olyan jól tudja csinálni... (hehe: Honnvágyad van? Puding!)
- Mascarpone, sajttorta, tejes fagylaltok... - sorolom tovább, és szerencse, hogy itt is lehet desszertet kapni, máris megkívántam!- Te lány! Rossz hatással vagy a vonalaimra!- nevetem el magam, mert ha nem hat az a töménytelen kaja, amit magamba készülök tömni, akkor a desszert sem fog, önmagában.
Udvariasan és kellemesen elbeszélgetünk, és eszembe jut, talán a jegyzettel kapcsolatban is előhozakodhatnék. Nincs mit vesztenem, Emma aranyos lány, kifejezetten készséget mutat, hogy megsegítsen egy bajba jutott fiatalembert, aki ráadásul egyszer már őt segítette ki. Nos, nem vagyok pofátlan, sem számító, de lennének érveim, amivel rá tudnám beszélni, ha elsőként nem hajlana, de... szerencsém van. Tudtam én!
- Na, nem kívánom, hogy dolgod legyen vele, de legyen igazad... kedves csoporttársnőm jegyzete, amit kis kacsőid között tartasz...- túlzom el, icsit affektálok, még a kezem is macskatartásba teszem, mintha lógna a kézfejem..., de aztán inkább eszem-iszom, amíg Emma rejtvényt fejt.
- Klassz, várj, jegyzetelek... - húzok elő egy papírt- Inkább régésznek kellett volna mennem...- dünnyögöm.
Emma magyarázata azonban helytállónak látszik, néhány mondatot végig "zongorázok", aztán kezd hozzászokni a szemem a furcsa hurkokhoz.
- Vajon nem fárad el a keze, hogy ennyit firkál fölöslegesen? A te írásod tökre olvasható. Még fejjel lefelé is...- emlékszem, kicsit belelestem, ahogy írt a könyvtárban.
- Na jól van, megmentettél, kisasszony, kérhetsz tőlem valamit. Ne pudingot... - hülyülöm el, hiszen akkor hazavinném. Mondom, anyám pudingja verhetetlen! De talán majd egyszer...

Együtt nevetek vele, egyszerűen jó vele beszélgetni. Sose hittem volna, hogy az egyetem első évében már találkozok egy ilyen egyeddel, akivel a kampuszon kívül is szívesen tartanám a kapcsolatot.
- Mérték… hol van az? – költői kérdésnek szánom, hiszen egyikőnk sem tudja merre található. Az mondjuk biztos, hogy mi már rég túlhaladtuk ezt a határt a mostani kajabevitellel.
Soha nem lennék modell, egyszerűen nem bírnám ki azt, hogy ne egyek annyit, amennyi jól esik csak azért, mert deszkának kell kinéznem a kifutókon. A-a, az nem az én világom.
- Egyszer voltam ott az egyik családtagnál, végigkóstoltam mindent. Azóta imádom őket. – mesélem lelkesen, hiszen az olasz édességek mindig is elnyerték a tetszésemet, de azóta a nyár óta minden megváltozott. Komolyabbra fordult a kapcsolatom velük. Mennyeiek. – Hé,hé! Nem az én hibám, hogy felejthetetlenek. – védelmezően felemelem a kezeimet, ezzel azt sugározva, hogy tényleg nem tehetek róla.
De most, hogy így többet beszéltünk ezekről már nem is vágyom a hamburgerre meg a sült krumplira, szívesebben ennék valami mást, valami édeset…
Nem zavar az, hogy a segítségemet kérte, mert a múltkor Ő is kisegített engem, pedig mondhatta volna azt is, hogy nesze, keresd meg egyedül fél órád van. De nem tette, ezt pedig nagyon értékelem és szívesen segítek neki bármiben. Kölcsön kenyér úgy is visszajár, s így még a barátságunkat is lehet bontakoztatni.
- Megtiszteltetés, most már elmondhatom, hogy a legjobbak legjobbjának a füzetében kutakodhattam. – vigyorgok rá, élvezve a túlzásait. Komolyan, ez a gyerek jó pofa, vicces és jó csak úgy itt lenni és beszélgetni vele. Az már másik kérdés, hogy a hieroglifák, amik előttem vannak rosszabbak, mint az eredetiek.
- Csak nyugodtan, mondhatom tovább? – nézek fel rá, s ha azt mondja igen, akkor folytatom tovább a munkámat.
Már nem idegen az írása, de még így is nehezemre esik kiolvasni mindazt, amit ír. Talán azért is, mert még nem tanultam ilyenekről.
- Fogalmam sincs, nekem gyakran a rendes írás is nehezemre esik. Amúgy annál tudok csúnyábban írni, olyankor az m, n, u betűim olyanok, mint egy vonal. Majd megmutatom. – mesélem el neki, majd belekortyolok az üdítőmbe.
- Hm… egy narancslé most nagyon jól esne, a mostani kiürült. – emelem fel a kiürült papírpoharat.

Emma üde kis színfolt, kedvelem, nagyon aranyos lány. Jó vele beszélni, könnyed, érthető, nem affektál, nem érzem, hogy tetszeni vagy bevágódni akarna, egyszerűen természetes, és így a legjobb.
- Ott a pont...- adok neki igazat, és elképzelem, mit eszik egy modell, mit eszik egy fizikai munkás, hol van számukra a mérték. Nem lehet közhelyesen fogalmazni, kérem szépen.
- Ott..., hol? Nem is tudtam, hogy vannak olasz rokonaid... - mondom meglepődve, mert ha valakinek említem, hogy olasz leszármazott vagyok, mindjárt azzal jönnek, ismerem-e a familiát, aki itt vagy ott él Olaszországban. Mintha nekem mindenkit ismernem kéne. Könyörgöm, nem egy kis faluról beszélünk, hanem Olaszországról, bár szerintem egyesekl még azt sem tudják, hol van Európa (illetve, hogy az is egy ország. Milyen röhejes!)
- Nem is állítottam ilyet!- nevetek, ahogy felhúzza magát, ahogy védekezik, pedig álmomban nem kívántam őt hibáztatni (semmiért se, nemhogy az édességekért!) Rázom a fejem- Bocsi, bocs...
Előszedem a jegyzetet, bevallva, hogy nem nagyon boldogulok vele, aztán a megfejtésébe kezd, és bizony beletelik egy kis időbe, mire ő is minden betűt kibogarász, de úgy tűnik, megbírkózik a feladattal. Követem az instrukcióit, és sajnálom magam, milyen időigényes lesz nekem ezt végigolvasni (még jó, hogy nem nagy mennyiségű anyagról van szó)
Beszélgetünk az írásról általában, ki mennyire olvashatóan ír, és Emma is elárulja, hogy néhány betűt szét szokott kenni.
- Na jó, az mindenkivel előfordul... Sőt, senki nem ír manapság kisiskolásan formás, gömbölyű betűkkel...- veszem védelmembe, mert nekem is elfolynak a betűim, főleg, ha fáradt is vagyok már.
Ugrok a narancsléért, amikor azt mondja, azt kíván, és teletöltetem neki a poharát.
- Mit csinálasz ma délután?- csúszik ki belőlem a kérdés, mondhatni, természetesen.

Magányosságra vágytam, arra, hogy egyedül, nyugodtan meg tudjam enni ezt a nagy adag kaját majd bűntudatomtól vezérelve, elmenjek futni, de nem így lett. Megjelent a fény az alagút végén Louis személyében és máris nem volt kedvem egyedül maradni.
Jobb is, hogy így alakult, mert ideült volna hozzám valami ismeretlen, azt pedig nem akarom bármennyire is nézhetek elkeseredettnek kívülről.
- Nem volt még alkalmunk jobban elbeszélgetni. Amúgy Polignano a Mare-ba laknak a rokonaim. Párszor voltam náluk látogatóban. – szeretek utazni, szóval, ha nem érdekelt volna a filmezés biztosan turizmussal foglalkoznék, esetleg idegenvezetőnek álltam volna. De most ez nem áll fent, talán, ha megunom ezt, akkor fogok mással foglalkozni. Európa meg mindig is a szívem csücske volt, a kedvenc helyem pedig a csizma alakú ország. Egyszerűen isteni hely, jó a kaja, zene, tudnak bulizni és nem vetik meg a korán reggeli ivást sem.
- Semmi gond, értettem én. – mosolyodom el és az utolsó darabokat tömöm a számba. Ezzel letudtam a mai kalória bevitelt, de nem számít, úgy is enni fogom még, mert egyszerűen nem bírom ki.
Szívesen segítettem neki kibogarászni a betűket a hálóból, nem volt nehéz de azért könnyűnek sem mondanám. Igazából az írás nagyon emlékeztet az egyik osztálytársam kézírására, hú, de nem szerettük róla másolni a házikat, csak az volt a rossz, hogy Ő volt az egyetlen, aki megcsinálta. Ez már csak ilyen.
- Azért látni még pár embert, a szobatársam például szépen ír. Egyszerűen imádnivaló, ahogy formázza a betűket. Szerintem vissza kéne hozni a tantervbe a szépírás órákat. Ránk férne. – bólogatok, a saját ötletemet helyeselve. Ez már csak ilyen, általában ilyenkor jön a képzeletbeli vállveregetés.
- Szerintem nem sokat, unatkozok, vagy körülnézek a városban. Meglepő de még mindig nem jutottam el a sztárok sétányához. Valahogy elkerülöm, vagy nincs kedvem, vagy nincs időm. – vállat vonok, majd felnézek rá, kérdőn felhúzva a szemöldökömet. – Miért? Neked van valami jó programod?

Nem is gondoltam, hogy Emma még meglepetéssel szolgál nekem, ráadásul olasz rokonokkal...
- Ha emlékezetem nem csal, az egészen délen van..., ugye?- ráncolom a homlokom, nem emlékszem az egész ország földrajzára, de mivel sokat koncerteztünk, voltunk néhány nagy- és kisvárosban, akkoriban gyakran bújtam a térképeket, és mértem föl, mi merre van. És mi hol vagyunk.
- És hogy tetszik az ország? Merre jártál még? - kérdezem, őszinte érdeklődéssel, mert ugyan nem szülőhazám az ország, de a sok rokon miatt szinte második otthonom. Az őseim olaszok, az apám felmenői csaknem kivétel nélkül ott éltek.
Aztán segítséget kérek tőle a jegyzet kapcsán, és Emma segít nekem megfejteni a számomra kibogarászhatatlannak tűnő jegyzetet. Egy biztos, attól a lánytól többé nem kérek kölcsön jegyzetet. Ma meg megoldom valahogy...
- Manapság már nem is kell írni kézzel. A dolgozataidat elektronikus módon kell eljuttatnod, vagy nyomtatva beadnod. Jegyzeteket valaki egyenesen gépbe ír... Kár, hogy ennek a lánynak nem ez a módszere- koppantok megint a füzetre. Bár én is kézzel írok. Jobb szeretem, bár fáradtságos tevékenység, annyi szent. Egyébként tetszik az ötlete.
Megkérdezem, mi a terve délutánra, át sem gondolva, hogy ez akár úgy is hangozhat, mint aki randit akar kérni tőle. Nem is úgy szánom, de valahogyan megköszönném a segítségét, és nem érem be annyival, hogy hozok neki egy narancslét.
- Nos..., randevúm van ezzel a jegyzettel, hiszen behatóbban meg kell ismerkednem vele holnapig, de ... ezt megcsinálom alvás helyett. Mit szólnál, ha elmennénk a Hollywood sétányra? - kérdem tőle mosolyogva. - Nem ígérem, hogy az egészet ma be tudjuk járni, de az egyik részét egészen biztosan... Majd választasz... Van hozzá kedved?

Imádom a rokonaimat, meglátogatni pedig főleg, mert így alkalmam nyílik megismerni azt miként is élik mindennapjaikat.
- Pontosan, csodálatos egy hely az egyszer biztos. A város imádnivaló a kilátás pedig lélegzetelállító. – mesélem neki, bár szerintem nagyon is jól ismeri az olasz térség szépségeit. Én akárhányszor voltam ott állandóan lenyűgözött a város szépsége és a sokszínűsége. Imádom, hogy bármikor leugorhatok a piacra igazi olasz fagyit enni, vagy bármit. Az a top favorite helyem.
- Imádom, legszívesebben odaköltöznék. A környéken voltam még, meg Velencében és Rómában. Ezek kihagyhatatlan helyek, de tervezem azt, hogy ellátogatok Milánóba és Firenzébe is. Na, és te?– legszívesebben a nyakamba venném az egész országot és bejárnám az egészet, de ez még nem lehetséges. Talán a nyári szünetbe felszerelkezem a sátrammal és elmegyek, ehhez viszont egy jó útitársat kell beszereznem.
- Ez már csak ilyen, technológia, én mondjuk kifejezetten hasznosnak tartom, jómagam is tabletbe pötyögöm a jegyzeteket, vagy átküldetem magamnak. – ez már csak ilyen.
El kell fogadni, hogy már nem az őskorban élünk, most kinézik az embert, ha nem okos telefonja van és nincs nála legalább két fülhallgató, töltő. Én mondjuk, annyira nem szeretem ezt a túlzott függőséget, de hazudnék, ha azt mondanám nem használom őket. Használom, nagyon is.
- Nem szeretném, ha miattam nem jutnál el erre a nagyszerű randira. Ez kihagyhatatlan, viszont az ajánlatod is az… - elgondolkodok a kérdésén, pedig nagyon is szeretnék menni. Csak… na, nem akarom, hogy miattam ne jusson rá ideje. – Bármelyik része jó, és lenne hozzá kedvem, de csak akkor, ha ez nem hat ki a tanulásra. Nem szeretném, ha engem hibáztatnál utána. – állok fel a helyemről, hogy leürítsem a tálcámat és a helyére rakjam.

karakterinformáció

» Ismerkedés a könyvtárban (Emma és Louis)
» Emma D. Hart
» Találkozás Emma ~ Lana
» Louis & Will
» Louis & Neile

Ha már összefutottunk...- Louis és Emma

Ha már összefutottunk...- Louis és Emma

Similar topics

Similar topics