Ennek a napnak is megvan a maga szépsége.
Nem túl sok szépsége, de a magáé megvan. Úgy indult, mint bármelyik nap a los angelesi nyárban, forrón, perzselőn, szmogosan, tengerszagún és mégis valahogy csontszárazon, nélkülözve az európai tengerparti városok tiszta és könnyű, kiegyensúlyozott báját. Ez itt amerika, itt minden a lehető legszélső végletig el van baszva. Voltaképpen ez az egyetlen dolog, amiért szeret itt lenni. A szélsőségek. Szélsőséges érzelmek, gondolatok, okok és következmények. Színes, apró dolgok, kacatok, értéktelenül értékesek.
Unalmas reggeli, ülepedett hangulatú tárgyalás, lefújt találkozó egy újonccal, síbaleset? Érdekes indok, persze semmit nem lehet kizárni, azt sem, hogy valamelyik konkurencia dolgozik a háttérben, könnyű ebéd. Tényleg könnyű, a délután több jóval kecsegtet, este pedig hangulatos kerti parti valamelyik partner  városkörnyéki birtokán, ahol a medence fedett, a szobák légkondicionáltak, és a kertet iszonyú vízpazarlás árán tartják üdén és frissen. Kellemes kilátások, de előtte még okvetlenül be kell térnie az egyik épületkomplexumban, ahol üzleti és világi tevékenységek fonódnak össze látványosan a városközpontban. Felliftezik a harmadikra, ő maga a grafitszürke, méregdrága öltönybe öltözött elégedettség, aki kávét szerez az ügyelet titkárnőtől sötét aranyszín bögrében.
Eközben odalent a figyelőkamera látványosan megbotránkozik, látva, hogy mit tesznek azok a kezek azzal a szép, tiszta liftgombbal, de nem reklamál, az emberek figyelme pedig egyszerűen csak átsiklik a jelenségen. Ugyan már, épületen belül dohányzott, ami hangsúlyozottan tilos, rongálta a d'Abo vagyon egyetlen kis molekuláját, ami nem volt külön biztosítva, nem, ez a fiú, vagy inkább férfi itt egyszerűen csak nem létezik e közösség számára. Még annyira se, hogy a biztonsági őr kikísérje, amúgy is rémlik homályosan a közös tudatban, hogy ennek az embernek dolga van egy idevalósival, és mire jelentőséget és nyomatékot kaphatna a dolog, már meg is jön a lift és elnyeli a probléma tárgyát.
Ugyanez a lift áll meg a harmadikon azért, hogy felszedje Phoenixet kávéval, monogramos mandzsettagombbal együtt, légkondicionált kényelmét szolgai alázattal kínálja az egyáltalán nem éghajlat kompatibilis, de roppant elegáns hivatalos viseletű férfinek.
- Mr. Anderson! - mosolyodik el kedélyesen, átveszi a bögrét a baljába, kezet nyújt határozottan.
- Már vártam - persze türelmetlenségét egyszer sem jelezte figyelmeztetés formájában, az nem elegáns, helyette most a hangjában van a kandúr minden kenetteljessége, aki a kanári kalickája előtt vár arra, hogy édes madárkája kireppenjen onnan. A coming out érdekes újragondolása lenne.
- Vagy nem hozzám? - a hangja könnyed, azt is kibírja, ha nem ő a megtisztelt vendég, akkor csak elkényeztette az élet azzal, hogy sikerült beszállnia a férfi mellé, és a látványával pihentetheti az elméjét.
Mert igazán kedvére való látvány. Az energikus, barna bőr, zöld szemek, sötét haj, megannyi indulat és érzelem, ami mint a puszta forró megjelenésében benne volt ebben az emberben egészen felforralta amúgy sem jégkása vérét. Már töprengett azon, miféle szerencsés genetika hozhatta így össze, biztos volt abban, hogy ilyen szépség csak az európai, spanyol, dél-francia földeken terem, egyszerűen csak túl impulzív amerikainak. A szemöldöke, az arccsontja, szemérmetlenül dús ajkai már elegek ahhoz, hogy egy átlagos ember összeborzongjon, egy átlagos amerikaiban pedig kellemetlen irigység moccanjon, és inkább acsarogjon ellene. Hiszen az amerikai szépség visszafogott, a színei halványak, a bőre világos és hamvas, az arca csak annyira karakteres, amennyire még egy hollywoodi sztár is elbírná, alacsony az ingerküszöbe a felpuhult népnek, nem szabad túlterhelni az efféle izzó jelenségekkel. Jobb inkább liftben tartani itt...
… a 17. emelet gombját nyomja meg azért, egyrészt ott van az ő irodája, másrészt, ha Andersonnak máshol van dolga, akkor is élvezheti a társaságát még 14 emeletig.
Vagy inkább addig, amíg két emelet között az elektronika hirtelen el nem sötétíti a fullasztó fémkabint, a légkondicionáló reszketve kiszenved, a modern civilizáció luxusa kikopik az utazódobozból és ők maguk maradnak a pislákoló tartalék-fények ködös, túlvilágian bizalmas félhomályában.

A jókedvét cseppet sem halványítja a zord fogadtatás. Üdítő kivétel egy olyan ember számára, aki előtt hasra vágódik a fél világ, pusztán azért, mert jó helyre született, és nem teljesen méltatlan a vérrel járó vagyonra és befolyásra. Mindezek ellenére neki is vannak vágyai, és az ilyen passzív-agresszív nemtetszés pont egy vágyott reakció. Őszinte. Emberi. Nem telik meg tőle műanyag-ízzel a szája, miközben vele beszél.
Még akkor sem, ha az öröm nem kölcsönös, és noha nem egy gondolatolvasó médium, a magán érzett pillantásból bátran megtippeli, hogy milyen irányba tartanak a kedves adós gondolatai, és bár sokkal szívesebben érezne magán valami egészen mást tőle, belátja, hogy csak azok tudják, milyen baromira kényelmetlen és kemény az aranybölcső, és rossz ízű az ezüstkanál a szájban, akik beleszülettek a luxusnyomorba. Persze, nem panaszkodik, egy olyan szerelésben, ami szinte többet ér, mint amit kölcsönzött nem is lenne túl hiteles, lelkizés céljára pszichoembert tart, aki közel áll az idegösszeroppanáshoz, úgyhogy sajnos a tegnapi beszélgetésüket is el kellett halasztaniuk, amíg kissé összeszedi magát ahhoz, hogy fogadja jól fizető, de nehezen megérthető páciensét.
- Miféle baleset? - nem kell megjátszania magát, a mohó érdeklődés magától csillan fel a szemében, a motor vagány dolog, valami olyasmi, ami ötvözi az eszelősséget a fallikus szimbólumokkal, a populáris szexuális asszociációkkal, a keménységet a lendülettel, és a játékosságot a mocskos üzleti alkukkal.
- Szemlátomást már jól van, örülök, hogy nem volt túl komoly sérülés belőle - udvarias, együtt érző szavak, az öröm mindenféle mélyebb jele nélkül. Neki aztán édes mindegy, hogy a másikon hol hasadtak lassan vagy soha be nem hegedő sebek, legalábbis, sajnálatot nem tud összegyűjteni magában a trauma átélése iránt.
Annak inkább örül, hogy hozzá jöttek, örül a lift magányának, hogy senki sem háborgatja őket, mintha csak valaki a kedvére rendezte volna az eseményeket. Elégedetten kortyol a kávéba, gusztálja az új „kapcsolati tőkét”, szenvtelen pillantásában távoli vidámság csillog ridegen, egyáltalán nem olyan megnyugtató módon, mint ahogy általában az emberek a vidám szemekre gondolnak.
Kissé más jellegű eszmefuttatásban akasztja meg a lift rázkódó megállása, a hátát a falnak veti, a bögrét akaratlanul eltartja magától, tényleg kár lenne az öltönyért, árnyalatnyi megszeppentség, a riadalom érdektelen visszfénye csak akkor látszik az arcán, amikor néhány ujjnyit lejjebb csúszik velük a doboz, mielőtt magabiztosan megállapodna, és elsötétedne.
- Talán - de csendes kétkedés a hangjában, mintha kevéssé tartaná valószínűnek, hogy elmehet az áram egy ekkora épületben, fényes nappal, ahhoz legalább egy fél várost sújtó áramszünetre volna szükség. Ahhoz pedig egy földrengésre.
Nem inti meg a másikat a kevéssé választékos kifejezésért, inkább megnyomja maga mellett a vészhívó gombot, és mintha csak erre a jelre várt volna az indítópanel, rövid csipogással és egy vörös felvillanással jelzi működési képtelenségét.
- Rendszerhiba, elektronikus, vagy valami efféle. Lehet vírussal támadják a központi rendszert, vagy ilyesmi. Az utóbbi időben divatos hóbort feltörni a nagyobb cégek rendszereit, hogy egy kicsit játsszanak velük - diagnosztizál végül bosszúsan, belekortyol a kávéba mélyet sóhajtva.
A levegő érezhetően melegedni kezd légkondicionálás híján.
- Az is lehet, hogy a környezetvédők, embervédők, cyberkamaszok - ő nem pánikol, nosztalgikus emlékek környékezik az európai bérházak tágas liftjeiből, inkább kioldja a zakó gombjait, és az ingnyakát is.

Mindenkinek megvan a helye ebben a világban, kár is lázadozni, amúgy sem esik igazán jól az embernek, eredményt elérni szinte lehetetlen. Nem réved bele a gondolatba, sokkal elevenebbül tartja most Anderson.
- És megért... eszerint meg - bólint rá a gyorsan érkező válaszra elégedetten. Nincs dorgálás a hangjában, most nincs elég képmutató hangulatban ahhoz, hogy megcáfolja a sztereotípiát, miszerint az ő státuszában álló emberek szeretik versenylovakként kezelni azokat, akiket megvehetnek kilóra. Minek mindig a nyilvánvaló ellen hadakozni? Persze dicséretre se ragadtatja magát. Nem volt ott, nincs haszna a dologból. Legalábbis egyelőre.
Sokértelmű pillantással simít végig azon az erős szervezeten, nem olyan könnyű olvasni kékesszürke szemeiben, hideg csillanásuk akár azt is fontolgathatja, hogyan teszi ki valami erőt próbáló feladatnak azt az méltatott szervezetet, de akár... akár egészen mást is.
- Persze, hogy megoldják - a vidámsága valamiképpen fokozódik, ahogy teljesen magukra maradnak az elektronikailag lenullázott kabinban, és a férfi pont ezeket a kérdéseket teszi fel. - Gyakorlatilag már meg is oldották, de gondolom, újra és újra megtámadja őket a vírus. Ez a mutatvány addig tart, amíg a nyomkövető rendszerek nem lokalizálják a támadás szervergépét a városban, vagy a városon kívül, akkor a rendőrség mozgásba lendül és lekapcsolja az elkövetőket. Akkor már egy másodperc, és a lift újra működik, de a rendőrség ügyességét és mozgási sebességét ismerve, akár órákig is eltarthat.
Mély, duruzsoló hangjának dorombolása szerint, ez még mindig nem zavarja a Fontos embert. Az idő pénz, de hát neki kurva sok pénze van ahhoz, hogy ilyesmire csessze el az idejét.
Belekortyol a kávéba, aztán takarosan előbb az egyik kezébe veszi, és a másikkal bújik ki a zakóból, aztán fordítva. Milyen jó, hogy nyakkendőt nem kötött. Könnyű vigyorral viszonozza a gonoszkodó kérdést, kár is lenne szót vesztegetni a válaszra.
- Nem hiszem, hogy partyállapotra volna szükség egy szűk liftben - vagy legalábbis erősen kételkedik benne, hogy Lionel kettesben akarna maradni vele, miután ráivott  a gyógyszereire és megfelelő hangulatba került.
A cigarettagyújtásra akkorát néz, mintha húsz évvel fiatalabb lenne, és először lepték volna meg egy beakasztással.
- Tudja, ha nem működik a légkondicionáló, akkor a szellőzés is meglehetősen gyér és visszafogott, csak annyi a légcserélés, amennyi a liftaknán keresztül bejöhet, az automatikusan kinyílt reléken keresztül. Ez pedig nem sok - és valóban, ha mégis rágyújt a másik, a cigarettafüst mintha sehova se akarna igazán elindulni, körbegomolyogja a száját és a fejét a másikban, ahogy Phoenix megemeli a bögréjét a mozdulat kavar csak annyi levegőt, hogy a bájos pamacs feljebb kavarodjon.
Lenyalja a szájáról a nedves cseppeket, a zakóját a földre teszi, akasztás híján, nem igazán akaródzik a karjára vetve ácsorognia vele. Nem kerüli el a figyelmét az idegesség megnyilvánulása, egy kissé összehunyorítja a szemét, aztán újra megszólal.
- Inkább mondja el milyen ajánlattal jött egészen pontosan. Túl magabiztos ahhoz, hogy haladékért, feltételezem már nem késik tovább a pénzzel - nem mintha annyit számítana, csepp a tengerben. - Tekintve a késedelmek körülményeit, biztos vagyok abban, hogy további partnerség várható.
Határozottan egyre melegebb van, mégis milyen lenne egy épület belsejében, amiben leállt a léghűtés és a forró hevű nap egészen szabadon és bosszúállón tűzheti tele a sugaraival. Kelletlenül felhajtogatja az ingujját, még egyet nyit a gallérja alatt, rút, fehér heg sarka kacsint ki a kulcscsontjánál kajánul.
- Ugye nem klausztrofóbiás?

Alapos körbetekintés után látszik, hogy ez a lift sajnos sokkal masszívabb darab annál, semhogy ki lehessen rúgni a tetejét olyan könnyedén, mint egy hétköznapi bérház papírfelvonójának, így a büszkeség mellett határozott fizikai gátja van az aknába történő migrálásnak. Amúgy is életveszélyes és tilos.
Bólint, Lionel jól hallotta, órákigot mondott, nem tévedés, kíváncsi várakozással mustrálja a másik arcát, a kétségbeesés és a félelem nyilvánvaló jeleit keresve rajta, amit a gúnnyal takargat. Az idegesség ezek hiányában is megsúgja neki, hogy magabiztosság masszív látszat, de féregként tekergőzik benne az emberi gyengeség.
- Ki ne szeretne? - már-már nevetős feddés a hangjában, odapillant a gomboldásra, kedvére való, különösen, ha megfogadják a jó példáját, amivel elől járt. - De elég más körülmények között - úri ízlésének nem felel meg egy beragadt lift, vagy talán a társaságot fitymálja? Nem sokan vetemednének ilyesmire, de tőle még ez is kitelik.
- Nyugalom - duruzsolja a felcsattanásra édesen, nem kissé lesajnálóan és lekezelően, mintha csak szándékosan hergelné ő is a másikat, bár a melléereszkedés ellen nincs kifogása, és acsarogva nem kapkod a cigarettáért, hogy eloltsa azt, noha érezhetően sűrűbbé válik odabent a levegő, a mennyezet alatti lyukaszos panel-elem csík mögötti szellőzők szolgálatai ellenére is, hiszen nincsen gépezet, ami igazán kimozgathatná a fáradt füstöt bentről.
Nem akad ki, de lassú, egyenletes lélegzetre vált, még véletlenül sem tüdőzve le túl sokat egyszerre a nikotingőzös gomolyagból.
- Mindkettőnket zavarni fog - jósolja túlságosan is kenetteljes stílusban, kajánul követi a szellőzőkre találó pillantást, aztán újra a férfire néz a szeme sarkából. Körbekörözi a bögréjében a feketelevest, belekortyol, már egyáltalán nem forró.
- Nocsak? - emeli meg a szemöldökét a sokatmondó pillantásra, mintegy biztatón, folytassa, egy üzlet, ami mindkettőjüknek jó őt is érdekelné. Sőt, magában már körvonalazódott is néhány dolog, aminek még örülne, bár aligha az üzletiesség keretein belül.
- Igen, vannak ambícióim, és a kapcsolatok sem ártanak hozzá - leplezetlen derűvel konstatálja, hogy kezdő ügyintézőnek nézik, a hőség és izzadás ellenére is felvillanyozza a gondolat, az amatőr lelkesedés.
- Persze nem ismerem a képességeit és a lehetőségeit - nyíltan odafordul a másikhoz ültében, vet egy pillantást a megrúgott ajtóra, helytelenítendő a hevességet. Úgysem nyílik ki ettől, kár a gőzért. - Mi a „bármi”, ami ténylegesen szóba jöhetne? Elvégre, egy meglehetősen sokoldalú profillal rendelkező családi vállalkozással foglalkozom, de bizonyos dolgok abszolút kizáró tényezők lehetnek. Minthogy meglehetősen szociális elfoglaltság, és az egyetemmel is kapcsolatban állunk fontos, hogy a partnerek nagyjából feddhetetlenek legyenek, és kellőképpen kvalifikáltak ahhoz, hogy emberi üzletekkel foglalkozzanak, és menedzserképességeik legyenek - dallamosan, könnyedén fuvolázza, mintha tanulta volna, pedig csak könnyen fogalmazza meg a gondolatokat, halványan csillannak a szemei a takarékfényben.
- Máskülönben legfeljebb személyes segítségemre lehet. Apropó, mibe sikerült befektetni? - ő ebbe a testbe fektetne szívesen, a félhomály jobban megvilágítja a rejtett dolgokat, mint a legélesebb neonfény, tagadhatatlan tetszés, sóvárgás jelenik meg a vonásain, egyszerűen, tisztán, elemien, ahogy a levetett ing nyomán feltáruló bőrt nézi.

Hogy unalmas lenne? Acélos hidegséggé keményedé pajkos, játékos fénye a szemének, a szája sarkába rosszindulatú, arrogáns mosoly biggyed féloldalasan. Bár Lionel úgy érezte, leírja a képességei miatt, valójában ez az a két szó, ami miatt Phoenix fejben leírja, mint embert, mint egyenrangút. Nem mintha valaha is egyenrangúak lettek volna, úgy igazán, de mostantól, mondhatni, szabad préda a másik. Nincs semmilyen mentális korlát, ami miatt nem kellene szórakoznia vele. Bár az szinte biztos, hogy nem fognak egyforma jól szórakozni.
- Nyilván nem - feleli csak hűvösen, rezzenetlen tekintete a kávésbögre pereme felül vág a másik felé, nem bújik el mögötte, amíg iszik, csak lesi azokat a dühös szemeit, gyönyörű, indokolatlan haragját. Nemhogy csillapította volna ezzel a megjegyzéssel azt a finom lenézést, amivel oly könnyedén lehet hangolni, de állandósította az d'Abo mimikájában.
Csak egy mindentudó mosollyal felel a füst élvezetére, ráemeli kissé a bögrét az egészségére. Egészen biztos lesz abban, hogy a bezártság nem ennek a szép, spanyolos férfinek való, és emiatt viselkedik így. Ez persze nem mentség a tettekre és az elhangzott szavakra, szinte fáj, hogy jelen áramhiányos állapotokban a kamerák se üzemelnek idebent. Pedig egy ilyen felvétellel mindig szívesen kedveskedik az embereknek.
- Sokkal többre tartom, mint azt el tudná képzelni Mr. Anderson - jófiús mosolya merész, határozott és eltökélt, magabiztossága irritáló, mintha lenne eszköze arra, hogy megmutassa igazán mennyit ér a másik ember. Mintha az csak egy gyermek lenne, akinek még meg kell mutatni a kiteljesedés útját.
Ennek ellenére derűsen hunyorogva hallgatja a kirohanást, korábbi haragját mintha csak beburkolta volna a cigarettafüst és elaltatta volna a nikotin. Hivatalosan ugyan nem dohányzik, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is kívánja, neki is kellemes még a füst, aztán ha majd elkezdenek fuldokolni olyan negyven perc múlva...
- Nincs szükségem sikkasztásra - mintha készakarva emelné ki azt, amire a férfi úgy gondol, hogy jól ért hozzá. Persze, az egész felsorolásban van valami elbájoló magabiztosság, mintha a világot is ki tudná forgatni a sarkából ez az ember. - Egy kicsit kételkedem. A kapcsolatai megbízhatóak? Hiszen, ahogy mondja, csak egy egyszerű diák, a kapcsolatai is egyszerű diák-kapcsolatoknak tűnnek, bár nem vonom kétségbe a jelentőségüket - sima hangja szinte hipnotizálóan nyugodt és nyugtató.- Zavar ez az „ismerhetek” embereket a magabiztos „ismerek” helyett. Ennyire nem biztos magában? - a visszakérdezésben ott van a másik, hogy végül is, kinek a golyói hiányoznak, ha mindent csak feltételes módban mer használni az ifjú titán ebben a szűk, de annál érdekesebb hangulatot teremtő liftben.
- Hogyan lehet érteni azt, hogy személyes? Talán nem minden eljárásom olyan tiszta, és bár tényleg nem szívesen piszkítom a kezem, elvégre mire vannak mások, de ehhez tudom kell, hogy egészen pontosan mire képes. Egy üzleti megbeszélésben nem holmi fantom, létező vagy nem létező „tökök” létén vagy nem létén múlnak a dolgok, mint a fogadásokon - oktat vigyorogva, de már egyáltalán nem szelíden, határozottan a „farkasvigyornak” megfelelő érzés uralja szépre, jóra termett arcvonásait. Éppen hogy azt nem tűzi oda a végére, hogyha komolyan akarja vetetni magát, akkor Phoenix szemében is fel kell nőnie. Egy sokkal nagyobb szemétdomb tetejére kell felhágnia, mint ahol eddig kapirgált a kiskakas.
Végül azért csak megenyhül. Egy ilyen szépen nevető szájra ugyan hogyan is vethetne rossz szemet. Megszerzi magának. Lassan, szívatósan, de meg fogja szerezni, legfőképpen akkor, hogy Lionel büszkesége nem engedi majd olyan könnyen. Látott már ilyet, előbb-utóbb mind megtörnek.
- Nem ciki elismerni, ha másnak van igaza - megint az a pajkos kis hunyorítás, a pillantása elégedetten cirógatja a feszes, nyirkos bőrt így, levetkőzve, így, félhomályban, ami olyan buja, olyan sokat ígérő, olyan sejtető, annyira kézenfekvő és önmagát adó valósága van, cirógatást, simítást gondol.
Kissé elhúzza az ingnyakát tapadós torkától, megköszörüli a torkát.
- Egy étterem józan, előrelátó befektetést, az emberek mindig esznek - amolyan dicséretféle az oltogatás után, ami jár, az jár.

Úgy mérlegelik egymást, mintha hús lenne az indulat, a feszültség, amit árulni lehet, eladni, kiadni, hasznot hajtani belőle. A legjobb biznisz lenne az egész nyugati parton, ha ebből valahogy energiát lehetne előállítani, értéket felhajtani. Kellemeset a hasznossal, megvalósítaná a legfőbb összeolvadás elvét, igencsak kellemes és kényelmes megoldás lenne.
Félreértés, bizony. Nem tudja elnyomni a nevethetnékjét, ahogy elképzeli, némi vodka hatására miként szórakozna a liftben ezzel a férfival. Odasimítva az elegánsra festett falhoz, ziháló mellkasa a félhomályban, a barna bőrön csillogó veríték ízét kóstolná hevesen, és azok a cigarettával játszó ujjak a kapcsolótábla élettel felszínére kapnának kéjesen, pedig dehogy is akarná elindítani a liftet, csak a levegőt kapkodná, az a kevés, de édes levegőt! Micsoda félreértés, hogy ezt a képet nem oszthatja meg a másik elméjével.
Inkább kiissza a bögrét a gyűlölködő pillantás kereszttüzében, de nem keseredik meg a korty a szájában. Szemlátomást lehet rá nézni akárhogy, sokkal magasabbra helyezi magát, mintsemhogy a tekintetek befolyásolásának engedjen.
- Ez egy jó kiindulási alap, hogy nem az Egyetemen ismerkedik - udvariaskodik elmosolyodva megint csak, félreteszi a porcelánt, egészen beékeli a sarokba, ott talán nem lesz baja. - Ha a magamfajta végezné az efféle munkákat, akkor miből élnének az önhöz hasonlók? - neveti el magát halkan, már a mondat maga is annyira... nevetségessé teszi az amúgy is abszurd helyzetet, amin nem segít Anderson állandó feszültsége, sőt, még tovább táplálja.
- Kérem engedje meg, hogy jóindulatom jeleként javítsak a hozzáállásán - a „jófiú mosolya” című jelenség az arcán egy kurta pillanatra. - Ne használja a feltételes módot, ha nem bizonytalan. Mondjon, vagy ne mondjon. Ajánljon, vagy ne ajánljon, de ne bízza a „vevőre” azt, hogy érdeklődjön a portékája iránt, vagy sem. Mert ezekkel a szavakkal ezt teszi. Mintha csak rám akarná bízni, hogy eldöntsem, van-e elég jó ahhoz, hogy alkalmazzam, holott nyilvánvaló, hogy a kételyeim viszont megsértik, hiszen úgy tartja, van elég jó ahhoz, amire nekem, egyszerű pénzembernek szükségem lehet - pajkos hunyorítás. Abban ő sem kételkedik, hogy Mr. Anderson tökéletesen kielégíthetné az igényeit.
- Ez csak rossz marketing, persze, az, hogy rám bízná az érdeklődést nagyon udvarias, csak abból nem lesz pénz, gazdasági előrelépés, megbízható háttér, nagyvonalúság, új motor, befizetett egészségbiztosítás, ilyesmi - hirtelen fogalma sincs, milyen hétköznapi pénzügyi problémái lehetnek az átlagos embereknek, zavarában elgondolkodik, így nem tud élni a kipróbálásra kínálkozással, bár megmosolyogja, elvégre pontosan sejti, mennyire nem egyre gondolnak.
- Látja, a gyorsan tanulás már egy nagyon hasznos képesség felmutatása ebben a beszélgetésben - egészen megenyhül a hangja és a tekintete, a fél térdét felhúzza, összekulcsolt tenyereivel átfogja, hüvelykje lágyan végigsimít a zakónadrág drágán feszülő anyagán, érzi alatta szinte párologni forró bőrét, a tarkóját a fémfalnak dönti. Nem hűvös, de legalább placebo.
Átható pillantást vet a másikra, és várná, hogy az étterem dicséretére többet halljon róla, az önmagasztalás elmarad, titkot sejtet a háttérben, ez pedig elgondolkodtató, egy pillanatra izgalmassá válik Anderson, mint ember is, amellett, hogy milyen esztétikai értéket képvisel.
- Pontosan annyi? - megkérdezi, mert megszokás, de akaratlan fölényességgel meg se számolja, nemigazán szorul arra, hogy dollárra pontos összeget kapjon, aztán átható tekintetét visszafüggeszti a férfire, hiszen egészen biztosan nem fogja jó néven venni az okítást, így máris tűnődik azon, miként szelídíthetne a mondanivalón annyit, hogy kellemes megegyezésre jussanak.

Minden los angelesi kisfiú valami ilyesmiről álmodik, és ő nagyon is észben tartja, hogy valami olyasmiben részesül, ami nagyon sokaknak örökre megmarad a mesék és az álmok távoli horizontján. Talán ezért fejeli meg a stílusát kellő seggfejséggel vegyes édelgéssel, hogy még inkább ott legyen a vágy a másik emberben arra, amit ő birtokol, hiszen mindenki tudja magáról, hogy sokkal jobban csinálná azt, amit a másik csinál annál ahogy a másik csinálná.
A lenézése vitathatatlan, ennek ellenére meri állni Lionel szúrós, agresszív tekintetét. Erős testalkatú férfi, bár sokan puhapöcsnek vélik az attitűdje miatt, meglehetősen komoly meglepetés érné a fiút, ha a liftben nekiugrana. Kedvére való helyzet volna.
- Ki bizony - elvigyorodik, tetszik neki a kép. Megalomán húsevők. Valószínűleg plagizálni fogja ezt a kifejezést. - Most is ez megy, de ebben a felvázolt esetben nem lennének szükségesek a megvehető szolgáltatásaitok - csak lazán és könnyedén.
Engedékenyen biccent, ahogy a másik megállapítja, hogy nem a szavak embere. Egy ilyen partnerrel, mint ő, nehéz is volna olyat mondani, amit nem fordíthat alkalmasint ellene. Nagyjából lehetetlen. Olyan ember még nem volt, aki nem hibázott volna a szavak mesterségében.
- Nincs mit - grátisz volt a tanítás, örömmel tette, kedvére van az effajta okítás és kiokítás, bár talán nem kéne mérgesíteni a helyzetet.
Elvégre, ha már így felajánlkozott akarja ezt a srácot magának. Nem csak azért, mert munkaerő, sőt, nem elsősorban azért, mert munkaerő, hiszen a képességeit nem ismeri, sokkal inkább az esztétikai és indulati értékei miatt, amiatt a forróság miatt, amit belőle érez áradni.
Persze még elég vad és betöretlen. Mint egy szép, izmos, de még soha fel nem szerszámozott, meg nem lovagolt andalúz mén. Szertelen és tapasztalatlan ebben az üzleti világban, ami cápakegyetlen és gránitkemény, az ő keménysége alighanem máshol, az utcán nevelkedett rugalmas acélkeménység, céltudatos határozottsága pedig egyenes, vargabetűket nem ismerő konokság.
Szívesen beavatná a világában, megmártóztatná ebben a látszat-fondüben, de úgy, hogy a rárakódó már alatt megmaradjon ugyanolyannak. Mindig is kedvelte a meglepetés falatokat.
- Látom, bár nem vagyok egészen otthon a közemberek problémáiban - a gúnyra gúnnyal felel, belesűríti a hangjába azt, hogy Lionel viszont meglehetősen otthon lehet benne, hiszen kettőjük közül ő lehetne a közember. A közönséges, a köz embere, a köztes ember, a világok közötti... elkalandoznak a gondolatai, a meleg átissza magát az ingen, a húson, a csontokon, mintha odabent gyűlne össze egy gócban, valahol a szíve alatt, ami néha egészen az ölébe vándorol, mint forró hullám, attól függ, éppen hova téved a tekintete a másikon.
Sóhajt, kritikusan szemügyre veszi a ledobott pénzt, de valóban nem nyúl utána, ellenben szélesen belevigyorog az újabb pillantásba, nem tudja megállni, halkan elneveti magát, csendesen, akár egy macska tenné, puha, selymes kis hang, gyorsan elfullasztja a torkában. Mintha dorombolna.
- A borravalóért meg is kellene dolgozni, aligha az üzleti szférába kapcsolódó elfoglaltsággal - bársonypuha hangja árnyalatnyit kéjsóvár. Biztos a meleg teszi.

A vegyes és ellentmondásos érzések adják meg az élet igazi savát-borsát. Akiben ilyenek vannak, attól sokkal nehezebb kiszámítani, hogy pontosan mit is fog lépni az ember a következő percbe. Merre viszi az elhatározás, mi lesz az erősebb akarat? Felforr az epe, és elönti a józanul mérlegelő elmét, hogy dühöngő ösztönlénnyé alázza a fiút a gőgös stílus, vagy van benne annyi megfontolás, hogy inkább falakat emel maga köré, egyre vastagabbakat, hogy a mérgei ennek a csevejnek ne fúrhassák közel magukat hozzá.
Bár ez utóbbival talán már elkésett. A forróság, a liftben rekedt hőség amúgy sem kedvez a mérlegelésnek. Nem véletlenül olyan temperamentumosak és agresszívek az olaszok és a déli spanyolok. A nagy meleg gőzzé párolja az illékony mázát a civilizációnak.
– A valóságban minden megvehető – visszafogja a gúnyos élt a hangjában, figyelmes pillantást vet a fiúra. Fel sem fogja mennyire sajátosan szerencsétlen a szóválasztása, mennyit beleláthatna megfelelő társaságban! Micsoda utalás.
– Örökké játszó típus vagyok, de legalább amíg elindítják a liftet szívesen elszórakoztam volna önnel – általában azt mondják, hogy az őszinte szó a leginkább helyénvaló és szükséges ahhoz, hogy az emberek közt ne legyen félreértés, és a dolgok működjenek. Arról viszont nem szól a fáma, hogy mi a teendő, ha ilyen arcpirító dolgokat közöl az őszinte szó.
– De hogy egyenes választ is adjak, valószínűleg alkalmazni fogom, majd odafent megbeszéljük a részleteket, egy liftben, ahogy szórakozni sem, úgy üzletet kötni sem igen szoktam – csak így, tisztán és egyszerűen terít lapot, amolyan „nesze semmi, fogd meg jól” stílusban, de azért mégiscsak adott valamit, reményt, lehetőséget, leginkább, saját magának biztosítva a szórakozást az eljövendő időkre.
Már csak figyelnie kell, hogy miként reagál erre a másik. Hasonlítanak ők ketten, nyilvánvalóan, szeretik kézben tartani a körülöttük levő embereket, de ez a pocsolya Phoenix pocsolyája, egyértelműsíti Lionelben, hogy ő itt csak vendéghal lehet, mielőtt nagyon elszaladna vele a ló. Mindazonáltal izgalmas belegondolni egy fordított helyzetbe.
Apró piheként merednek fel a libabőrök a tarkóján az elképzelt lehetőség tiltott izgalmától. Se a bátyja, se a pszichiátere nem helyeselné azokat a gondolatokat, amik megfordulnak a fejében. Éppen ezért lesz annyira kívánatos az élmény. Egyszerűen kell valami kézzelfogható, fájdalmas, nem steril élmény.
Sóhajt, megfürdeti magát kívül-belül Lionel füstjében.
– A nem közembereknek is megvannak a maguk problémái. Nyilván másfélék, és kevésbé a puszta létfenntartásra korlátozódnak, de azért problémák – ismeri ő jól a saját kiváltságos helyzetét, soha nem állította, hogy olyan rossz lenne neki, mint valakinek, aki nem képes fenntartani sem egy normális életkörülményt saját maga és a családja számára. De azt a hozzáállást is mereven elutasítja, miszerint akinek pénze van, annak semmi gondja. A pénz bajjal jár, ha van, ha nincs.
Ideje kellemesebb helyekre terelni ezt a beszélgetést.
– Éppen erre céloztam, kíváncsi vagyok, mi lenne a jutányos elfoglaltság, amiért szívesen fizetne borravalót – sejtelmes, kaján kis mosolya nem gyöngyözik úgy a forróságtól, mint a bőre. Mindazonáltal egy kicsit csalódottnak látszik, mintha a célzása nem a kívánt hatást érte volna el, de nem búsul soká, lesz még idejük...
A lift tompa géphangon rándul egyet, ma fények egy pillanatra teljes pompával kigyúlnak, hogy jól láthassák egymás leharcolt, leizzadt állapotát, aztán újra megrekednek a hang, elszalad az elektromosság az örök ion-mezőkre, és kettesben maradnak. Szívesen kivetkőzne lucskos gallérjából.
– Ezt a meleget már senki nem bírja, nem igazán embernek való – ingatja meg a fejét, hátradöntve a tarkóját a fémnek.
– Mikor lesz a következő verseny? – random kérdés, random helyen, de a komolyságához kétség sem fér.

Annyira szívesen megvenné Lionelt, akár kilóra is, hogy jobb, ha ez a gondolat nem is hangzik el, legalább nem mostanában, mert azt a választ egyikük se tenné igazán zsebre, amit erre a felvetésre adna. Így is ezen jár az esze, és ez egyre nyilvánvalóbb, még egy olyan durva érzékelésű, és darabos ember is, mint ez a fiú is ráérez.
Mit ráérez, kihegyeződnek az érzékei az ilyen finomságok iránt, és hirtelen megtelik a forró ájer energiával, pattogó feszültséggel, ellenségességgel, és haraggal. Felé irányuló haraggal.
Ez az érzés nem meglepő és nem is kellemetlen, ám az ütés nem egy megszokott, társasági lépés, egy ijesztő és gyors gesztus, a szemét lehunyorítja, de megfeszül ültében azért, hogy ne kapja félre a fejét összpontosítania kell a legtöbb akaraterejét. Nem a félelem az, ami leginkább a szemében tükröződik, inkább a döbbent rosszallás, miközben felteszi az arcának épségét arra a gondolatra, hogy:
NEM mer megütni.
Bár jobban belegondolva ez inkább tudat alatti utasítás, ami előpárolog arisztokrata bőrén keresztül, megtölti a sós, keserűs, verítékbűzössé lett levegőt.
Felpillant, a sötétben a szeme a legsötétebb, a bőrén elkeveredő nyál nedvességét a veríték mellé fel sem veszi. Ó, ha másként kerülne rá az a nyál! Édes nyalásban, fájó csókban, az ajakgyűrűn lecsöppenve!
- A kettő nem függ össze - minden átokverte meleg ellenére jeges józanságot erőltet a hangjába, olyan hűvös gőgöt, amennyire csak tőle telik. Nem néz a véres kézre, Lionel arcába tekint, a pillantásával blokád alatt tartja azt, ha felnézve a kölyök, akkor sehogyan sem kerülhetné el az ő tekintetét, amivel pórázt vetne a nyakába, vagy legalábbis valami hasonló hatása szokott lenni.
- Erre az agresszióra semmi szükség, hiszen nem céloztam semmi olyasmire, aminek az lenne a vége, hogy a farkam a seggedbe kerülne - olyan gyorsan hangolódik át Lionel nyers modorára, hogy az ő is meglepi, kelletlen fintor rándul végig az arcát, amit aztán gúnyosba terel a rutin. – De a fantáziád figyelemreméltó.
Hagyja magát meglökni, amúgy is ül, nagyot nem eshet, felpillant a kivilágosodó lámpákra, aztán vissza a fiúra.
- Csevegünk Mr. Anderson, nem jöttem én semmivel. Csevegünk - hipnotikus hangon nyomatékosítja a tényeket. - Üljön le és higgadjon, mert nevetségesen viselkedik - szigorú és kimért, a doromboló vágyat hátraszáműzi a tudatába, a bosszantó kis pajkosságot kiirtja a hangjából.
Lionel másféle bánásmódot kíván, hiába az olvatag külső, a valahonnan felszedett ostoba meleggyűlölet minden jónak az elrontója. Bár ettől még nem fog meghátrálni, nyilvánvaló, hogy a klasszikus udvarlással nem menne sokra.
- Szervezzen.

Édes megkönnyebbülés az önigazolás, tényleg nem ütötte meg. Nem, és ez máris egy újabb információ számára a másikról, bár még... Nem. Határozottan gátat kell vetni az efféle fantáziálásnak, mert a korábban megivott forró kávé, a liftben befülledt nyirkos melegség meglehetősen kiszárítják a szervezetét, és ha még a kéjvágy is hevítené alighanem elájulna, elvégre nem húszéves már. Bár már későn lehet, a kierőszakolt nyugalom, a rájuk boruló liftfalak klausztrofóbia-rémület helyett egészen máshogy szívják ki belőle az erőt, és bár úgy fest, hogy Lionel figyelmét sikerült elterelni az irreális félelem kínjáról, egyre inkább úgy érzi, hogy ezt majd neki kell leadóznia. Nyirkosan tapadó ingének minden centijéből sós vizet tekerhetne, bár édesre vágyik a szájában tapadó nyelve.
- Na és, ha azt mondtam? - elsötétül a szeme, nehezebben forgatja a szavakat.
- Hagyjuk, hogy én mit akartam és... - hogy felnéztek rá meglepi, megemeli a szemöldökét, még a száját is becsukja, a féloldalas kifejezés az arcán arisztokrata döbbenetet fejez ki, egy pillanatra még ki is józanodik tőle kábuló elméje.
- Attól, hogy nem vetem meg a hedonista élvezeteket te még lehetsz olyan, mint én, gazdag, és másokon szórakozó, ne aggódj, attól még nyugodtan lehetsz gyűlölködő és pattogó, persze... ez a stílus nagyban hozzásegít ahhoz, hogy sehova se juss az életben, nemhogy magasra-
Nem ingerült, inkább gúnyos fáradtság pattog a hangjában, hátrahajtja a fejét, lehunyja a szemét, a száján keresztül kapkodja a levegőt, a torkán megrándulnak kéken az erek, határozottan kezdi rosszul érezni magát, de nincs az a pénz, hogy ilyen kiszolgáltatottan megváljon az ingétől, bár a mozdulat elindul, végül csak a gombokra ejti a kezét.
- Megszervezi. Feladat - szűri még halkan, kábán, egészen élettelenül és fakón, az állott, veríték és harag-gyűlölet ízű levegő minden lélegzettel jobban elborítja a tüdejét, rátelepszik a gyomrára, ködbe burkolja az elméjét, ökölbe szorul a keze és elhomályosodik előtte a világ, látomásszerűsége szétcsúszik.