A legdrágább és legkényelmesebb irodák úgy függenek az utcák felett, mint az üvegkalickák. Kissé kiszökkennek az épület falából, keskeny sávban átlátszik a padlójuk, a falaik pedig végig ablakok, kívül tükröznek, belülről pedig átlátszanak. Otthonos? Neeem, az egész hihetetlenül rideg, merev, művi, fém, fehér, üveg, szürke, a trendi vonalvezetés gazdagítja a legőrültebb formatervezőket, akik hűséggel szolgálják ki minden hónapban más agyrémmel a közízlést.
Ezt az irodát a férfi egyáltalán nem kedvelte. Kifejezetten gyűlölte, de a hozzáértők rányomták a címkét, hogy ebben kell és ebben fog tárgyalni bármilyen zenésszel, s ennek megfelelő képekkel díszítették a falakat, az ülőgarnitúra mintájában is basszuskulcsok kergetőztek diszkréten nyomott módosítójelekkel, amiknek semmi értelmük nem volt az ötvonalas kottafüzeten kívül. Divatos volt, tehát nyilvánvalóan abszolút képtelen volt ellátni bármiféle olyan funkciót, amire szükség lehetett volna egy bemutatkozáshoz, ügyintézéshez. Néhány pozitívummal rendelkezett, széles, hatalmas, masszív mahagóni asztallal (minden környezetvédő sírna, ha látná), kényelmes ülőgarnitúrával, és egy fehér falrészlettel, amire ki lehetett vetíteni a laptop és projektor segítségével, bár ezt csak félédes szájízzel lehetett pozitívumnak írni, hiszen erre képes bármely egyetemi előadóterem is. A fal további részleteire nem mert tekinteni, valami ultramodern festő rémálmodta oda modern impresszionista stílusban a zenetörténet összes alakját, a mangaszemű Mozart pedig minden napszakban kikezdte a józanságát, ráadásul nem kellemes, kéjes delíriumként, hanem rögtön az agresszív, fejhasogató őrült formájában.
Délután fél három, korán, de nem túl korán ahhoz, hogy valami hasznos dologhoz kezdjen a mai napon, elsősorban amúgy is a vendégét várja, fél fenékkel az asztal szélére ereszkedik, kilazítja vékony nyakkendőjét, átlapozza azt a vékony áttekintőt, ami mindössze két oldalban, roppant szellősen foglalja össze mindazt, amit a kis hangtechnikusról tudni érdemes, tényeket, masszív tényeket. Bosszankodva húzza el a száját, hiába minden ajánlás jobbkézről, balkézről, az egyetemről, a munkatársaktól, mindig annyira kevés és személytelen. Miért gondolja bárki, hogy a rideg nagyüzemi sztártermelési trendeknek befekszik ő is, és egy akármilyen emberre rábízza a felfedezettjét. Pontosabban nem az ő felfedezettje, de első kézből tett szert rá, és rögtön a szárnyai alá vette a francia-amerikai keveréket, aki majdnem minden erénnyel rendelkezett fiatal kora ellenére, amit meg tud becsülni egy ambiciózus fiatalban.
De ez a jövő problémája, a jelené a személyes találkozó, amire az angolnak számításai szerint még akkor is hamarosan meg kell érkeznie, ha udvariasan késik. Vagy a titkárnő váratja odakint? Az is lehetséges, a telefonhoz támaszkodik, lenyomja a megfelelő gombot.
- Mrs. White, kérem, ha érkezik hozzám valaki, aki McAdamként mutatkozik be, akkor küldje be egészen nyugodtan - adja ki az utasítást a bársonyos bariton a lehető legkörülményesebben, hadd örüljön az a megbízható, komoly asszony, akit ebben a fiatal és feltörekvő energiagócoktól nyüzsgő forgószínpadszerű bolhacirkuszban titkárnőként alkalmaznak éppen a higgadtságáért és a megbízhatóságáért. Kell az álló, biztos pont, elvégre körülöttük üstökösként törnek fel a sztárok, csillagként ragyognak, majd hunynak ki.
Nem számít, a hangulata fesztelen, bár ebben a helyiségben nem sokat remél ettől a beszélgetéstől, néhány következetést biztos le tud vonni majd az egyetemi ajánlások szerint tehetséges fiúról, ha esetleg munkaanyagot is hoz bemutatásra, a többpontos hangrendszer majd bemutatja, mire is képes. És ha minden jól megy, nos a szintén zenész is itt van valahol, valamelyik helyiségben, valamivel biztos lefoglalja magát csendesen és ügyesen, esetleg összeengedi őket. Művészek! Közös nyelvük idegenné teszi őket, de az alkotásaik építik a világát.

És lám, a vendég, már ha lehet egy potenciális üzletfelet vendégnek hívni, már meg is érkezett. Kedveli a pontosságot, még ha az angolokkal szemben a viszonya némiképpen tartózkodó is. Valahogy mindig olyan darabosak maradnak számára a britek, mintha nem egészen tartanának lépést a korral.
Persze ez a brit egészen más, fiatal, de már messze nem gyerek, komoly arcú ifjú felnőtt. Mint valami fantasztikus regényben, ott szokás ilyen egyszerű, keresetlen szavakkal részletre menően elemezni a főszereplőt, akinek a helyébe mindenki könnyedén beleképzelni magát.
- Phoenix d'Abo - mutatkozik be szintén, az erélyes, de nem túlzó, határozott kézfogást egészen hasonlóval viszonozza, bár neki sohse mondták, hogy katona lehetne belőle.
- Nem tesz semmit - fogadja a bocsánatkérést, elégedetten elmosolyodik, szürkéskék pillantása elismerően nyugtázza az információt. Embere a stúdiót tartja a legfőbb munkaeszközének, és ez nagyon is jól van. Tucatsztárok mellé túlzás lenne, ha már a hangmérnökök is tucatlényekké válnának biztos szakmai háttér nélkül.
Az első próbált talán kipróbálhatják.
- Én személy szerint is jobbnak láttam volna a stúdiót, de ahogy hallottam ön is igen elfoglalt ember, az én időbeosztásom se olyan szabad, mint szeretném, a dolgokat pedig jobb minél előbb elindítani - diplomatikusan mentesíti mindkettőjüket, aztán a kanapéra mutat egy kellően szívélyes és széles mozdulattal.
- Foglaljon helyet kérem, esetleg megkínálhatom valamivel? - természetesen alázat nincs ezekben a szavakban, könnyed formulák, amivel elrendezi a tartózkodó, udvariassági köröket, a kapott feleletekből próbálja kiszondázni a maga számára fontos és lényeges információkat a másik jelleméről, társadalmi tánclépések.
Akár kért, akár nem, akár töltött, akár nem, végül ő maga is letelepszik, kellő távolságra, de mégis kényelmesen, ügyet sem vetve a városi látképre a figyelme a fiún.
- Tudja, csupa jót hallottam önről - elmosolyodik kicsit cinikus, örömtelen félmosollyal, érzékeltetve, hogy mi is a véleménye az ilyen légből kapott jó hírekről - De hát mindenkiről csupa jót hallani, amíg egyszer csak fejbe nem lövi a szomszédját. Elmulasztottam utánanézni, hogy a titkárom pontosan milyen információkkal is látta el önt, ezért elnézést, ha valami olyasmit említek, ami már ismert ön előtt.
A tökéletesen palástolt feszültség a kedvére való. Feltételezi, hogy a másik egy kissé ideges, hozzá szokott már az ideges tárgyalópartnerekhez, szinte el is várja, hogy idegesek legyenek, de mégis zavarja, ha valaki nem őrzi meg a profizmus látszatát. Alighanem nem lesz baj ezzel a munkatárssal. Jó megérzéssel választott. Hiszen úgy szokott.
- Mint talán tudja, jelenleg egy mentorprogram részeként dolgozom, és ezért kerestem megfelelő kvalitású producert. Fontosnak tartottam, hogy fiatal legyen, mert a pártfogoltam is hasonló korú, kifejezetten jónak tartom, hogy technikai háttérképzettsége mellett szintén zenész, méghozzá, ha a népesség ízlésének hinni lehet, nem is akármilyen - finom, apró mosolyt nyom el a szája szélén. - De mindezen érdemei mellett mégis arra szeretném kérni, hogy árulja el nekem, mi az, amit adni tudna a pártfogoltamnak, milyen motivációra számíthatok?

- Vizet, parancsolj - tiszta, áttetsző pohárban tiszta, gyöngyöző víz, fékezett szénsavtartalmú, gyönyörű és éltető, láttára meghazudtolódni tetszik azok félelme, akik szerint elfogy majd egy nap az édesvíz, és az is képtelenségnek tűnik, hogy milliónyi hektó olajban fürdenek egynémely természetes vizek.
Ez egy más szféra, túl a bio-, atmo-, hidro-, litoszféra merev rendszerén, itt a pohár csilingelése a rendszerező elv, a hang, ami egyenértékű egy karmester beintésével.
Bólint joviális nyugalommal, el se kell képelni azokat a dolgokat, amiket hallott, jobb úgy mindenkinek.
– Az elégedettségét okvetlenül tolmácsolni fogom neki – mosolyodik el, az élet éppen elég dolgot mér fukarul ahhoz, hogy az elismerésre, ha okot adtak és meg is kapták, már ne rójanak ki súlyos adót.
Megelégedésére szolgál, hogy a másik szemlátomást érti, hogy mire gondol, odaadó figyelemmel hallgatja a szavait, a kanapé háttámláján megtámasztva a könyökét az állán végigsimít az ujjaival, töprengő, tűnődő csendessége elégedettséget sugall. Sokkal jobban kiegyezik ezzel a válasszal, mint a nyers, szakmai rizsával, mert bár James nem tudhatja, őbenne is egyfajta ifjú tehetséget lát, nem a bulvárlapok sziporkázó értelmében, sokkal inkább úgy, hogy tudja, a fiatalság nagy előny, ha kreatív, újító ötletekről van szó, emberközeli mentalitásról, jövő-alkotó új irányokról. Mondhatni, el is várja azt McAdamtől, hogy valamiben más legyen, mint a jeles stúdiók, akik már évek óta befutott metódusokkal dolgoznak, rögzítve ezzel a jelen állapotokat, nem mutatva semmi újat.
– Ez jó hír minden pályakezdőnek. Aki művész, annak elég bonyodalmas érvényesítenie az új gondolatait, mert sokszor a stúdiók elvárnak egyfajta viselkedést és alkotási módot tőlük, amivel kiszolgálhatják a már felmért közízlést, nem törekedve arra, hogy valami újat adjanak a közönségnek – a maga részéről enyhén elítéli ezt a hozzáállást, de leginkább az érdekli, hogy mi a fiú reakciója a szavaira, semmi nem kerülheti el a figyelmét, ha biztos képet akar kapni róla. Elvégre lehet ez egy hangzatos marketing is, bár...
Mivel a lelkesedése őszintének látszik, nem akadékoskodik. Elmosolyodik kissé, elégedettenk.
– Olyan tapasztalt, mint amilyennek hallottam. Úgy érzem, a személyes reményeit és kívánságait fekteti ebbe a stúdióba, az ilyesmi nem szokott versenyképes maradni, de ön vagy nagyon szerencsés, vagy nagyon jó irányba sikerül ezt az egész munkát elvinnie.
Leveszi a kezét, kissé hátradől, összefűzi az ujjait.
– A pártfogoltam … a keresztneve Lucien igazából, félig francia, félig amerikai. Egész életében itt élt, de mégis meglehetősen hazafias érzelmű a franciákkal szemben, mindkét nyelvet nagyon jól beszéli. Három éve végzett a középiskolával. Több hangszeren játszik, de ez az önök berkeiben nem annyira különleges, mint a közemberek számára – újabb mosoly. -- Több együttesben zenélt már, de ezek viszonylag komolytalan vállalkozások voltak, sem a stílus nem igazodott hozzá, sem pedig a társ-tagokkal nem találta meg a közös hangot. Egy kissé konok, így, magunk között szólva, nagyon határozott elképzelései vannak, és ahogy ön is említette, a stúdiók ennek nem mindig szeretnek teret engedni. Mindazonáltal, amit csinál, komolyan csinálja, szó szerint semmi nem tudja eltántorítani attól, hogy zenész legyen. Mondhatni megszállott, és szerintem ez a megszállottsága, ha kellő teret kap magasra viheti.

Állítólag a mosoly szerepe kettős a nyugati kultúrákban. Egyrészt a legrövidebb út két ember között, gesztus, amellyel kifejezik a jó szándékukat, másrészt egy tisztességes mosoly felhívja a figyelmet a szemfogak szakítóerejére, ha esetleg a másiknak a szándékai nem volnának „jók”. Na persze az ember nem állat, nem ilyen ösztönös lény, lehetetlen kiigazodni a dolgokon, de azért d'Abo metakommunikációja jelen esetben némi barátságos egyetértést sugall.
Az biztos, hogy nem elégedetlen az angollal. A negatív véleményének, haragjának a súlyát érzékelni lehet. Főleg, ha ilyen aránylag rutin ügyről van szó, mint amilyen ez is az ő túlpörgetett, rohanó életében. Vagy éppen a szintén zenészében.
- Kár, hogy ezt a bölcsességet mindenki ismeri, de minél több pénz halmozódik fel egy helyen, annál kevésbé használják - a közös hang megrezdül, a rendszert mindig lehet jó szívvel és jó lélekkel kritizálni, hogyha van hozzá partner, és a partnerben megfelelő értelmi színvonalú gondolatok.
Ezért használ személyes elbeszélgetéseket. Kékes szemei ezeket a nüansznyi összecsendüléseket figyelik, a füle erre hall, a figyelme erre fordul rá kíváncsian, letapogatja bennük a másik ember.
Az őszinteség nem cukorka, és az igazság nem gyógyszer, de rosszabb jellemű emberekben is lehetnek nagyszerű tehetségek, amikkel érdemes foglalkozni. A jellemet amúgy is a szülők rontják el, egy jó barát, producer csak javíthat rajta.
- Magam is úgy vélem, hogy ennek nincs akadálya - bólint rá, és ez már fél aláírás egy szerződés végén az ő esetében, még ha a másiknak nem is ilyen nyilvánvaló. Mondhatni, átment a próbán a fiú, és ez mindkettőjük, vagyis mindhármójuk örömére fog szolgálni, elvégre abban biztos, hogy a pártfogoltja mindent megtesz majd azért, hogy személyesen megnyerje McAdam figyelmét, mert azt már tudja róla, hogy minden sajátossága ellenére, a céljaiért képes összpontosítani és jobbítani magán. Különben ő sem foglalkozott volna vele.