Újra összeállt a Killer Peace, tegnap belógtam Ciánhoz, a kezembe nyomott egy kottát, közölte, hogy valaki megzenésítette a Love Me Chase me-t, és hajlandó volt megdobni egy dobozzal a környék legjobb Mariskájából. Mondta, hogy holnap délben szívjak el vagy kettőt, aztán kiülünk az útra zenélgetni, szerencséje, hogy zseni vagyok. Ajánlom, hogy fizessenek ezért, már csak azért is mert hajat mostam, megkértem Liát, hogy kicsit vágjon le a végéből és csórtam Simon bától zoknit és tusfürdőt, így már nincsen nőszagom. Nadrágot húztam, feketét, zöld zakófélét, pólót, aztán jöttem. Marist úz közben kóstolgattam, a helyszínre már vidáman érkeztem. Cián irtó nagyra van magával, de ő a legjobb díler, akit ismerek, ő a fekete csurkás ott elől. Hátbavert, lenyomott a gitártokomra, megkérdezte tudom-e a dallamot, aztán megadta a hangot. A csapat többi tagja elég szottyadt már, Cián haverjai, ő is van már vagy 27, elég jól nyomja, most örökölt valami maffia főnökséget az apjától. Kedvem lenne csatlakozni csak Simonéktól szabaduljak meg. Általában nem gondolom át a dolgokat, de erre még alszom egyet. Szóval a csapat többi tagja: az egyik vörös, öreg, tiszta Weasley család, van vagy 5 kölyke. A másik idióta, most is szívecskés napszemüveget hozott, buzi, ha jól hiszem. Lehet ő volt az, aki hátulról nekem akart jönni két éve. Vigyorgom ezen, a nap kisüt, kezd melegem lenni. Cián dumál valami szervezővel, aztán jön, lerakja magát, megadja a hangot és elkezdjük. Én gitározok és énekelek egyszerre, Maris csillagai az orrom előtt táncolnak, bele is vöröslök, ahogy próbálom kiadni a magas hangokat. Elég jól megy, teljesen átlényegülök, hirtelen eltűnik alólam a tok, körülöttem az utca, emberek, csak a dal és mi vibrálunk, a művészet a torkomban, zenémben. Kiüt, jobban mint Mari. Fura képeket vágok közben, de nem itt vagyok most, egy másik világban, a szemem is lehunyom, minden egy nagy Jelen lesz, óriási pillanat, észre sem veszem és már vége. Ciánon képeken nem helyesebb mint én. Egyébként se, asszem, csak szőrösebb.

Ügyintézni voltam a városban a HÖK programjai kapcsán és bizony, már a nyár kacsintgat le ránt tüzes, forró napsugaraival, nem kímélve kutyát, macskát, nagymamát, kisgyereket... engem sem. Szomjazom valami hűsítőre, így a tekintetem az utcán haladva automata vagy bolt után kutat. Előbbiből kiszúrok egyet az utca egyik házának beugrójában.
Igen ám, de akárhogyan túrom a zsebeim és a tárcám, nem lelek aprót. Francért nem lehet papírpénzzel fizetni minden automatánál!?
Egyébként shortot viselek, pántos fekete Jack Daniels logót/feliratot tartalmazó felsővel és napszemüveget meg flip-flop cipőt. Kezeimben három szatyor is akad, alaposan megtömve a cuccokkal...
Tekintetemben a kétségbeesés, a tanácstalanság csücsül - még jó, hogy elrejti a szemüveg mindezt - ahogy körbepillantok az utcán, hátha valaki fel tudna váltani nekem egy ötöst.
Pillantásom megakad a zenélőkön. Na ők talán tudnának! Bingó!
A probléma már csak az, hogy egyik megbízhatatlanabbnak tűnik, mint a másik. Most komolyan... meglengetem nekik a sokszámjegyes papírpénzt aztán vagy leütnek vagy megerőszakolnak érte, esetleg a kettő keveréke. Neem is tudom.
Ráérősen ballagok közelebb azért végül - meg tudom én védeni magamat a látszat ellenére - a köréjük gyűlt emberek közé. onnét figyelve a zenélést, amiben ezek a fura alakok elmerülnek. Pillantásom gyakrabban időzik a középső kettőn, közülük is azon, aki fiatalabbnak tűnik. Talán tesvérek lennének? Minden esetre ez a srác - Reeve - tűnik értelmiségibbnek, így elhatározom, őt támadom majd le, ha véget ér a szám és szusszannak.

Észre sem veszem a tömeget a szám végéig, teljesen átlényegültem. Megszűnt minden, az idő, a tér, még én is. Az utolsó akkordok még a fülemben csengnek, amikor felpillantok, Cián mond valamit a tömegnek, vigyorog. Én arra számítok, hogy pénzt hajigálnak majd a képünkhöz, de Cián tovább beszél, én bólogatok, dicsérnek. Aha, tudom, hogy jó vagyok, aha, a dalt is én írtam, tehetség, hogyne. Sok a nő, végigsiklik rajtuk a tekintetem, egy szőkénél megtorpan. Jöhetne! Lassan kúszik fel rá a pillantásom, eljárom a bámulás táncot a hosszú lábain, aztán a csípőjét figyelem, segget képzelek neki, következnek a mellei. Leragadok, hol az egyikre, hol a másikra pislantok, szeretem azt találgatni melyik lehet nagyobb. Minden érdekes, ami mell, még az is, ami kicsi. Ez nem az. Szőke haj, szép arc, tekintetem ravaszkásan keresi az övét, csábmosolyt is raktam. Cián feláll, üzletel valamit, én a lányt lesem, lehet majd eltűnik és sosem látom, elfelejtem. Általában elfelejtem a nőket, a nevüket eleve meg sem jegyzem, hamar jönnek, gyorsan mennek. A mellükre általában emlékszem, a formáról talán meg tudom ismerni voltam-e már vele. Oldalra teszem a gitárt, a tokja után nyúlok, másodszorra sikerül megragadnom. Drága gitár, jobb, ha minél előbb biztonságba teszem. A csapat többi tagja is lassan vakarózik, mormolnak valamit, én hümmögök, a rondábbik megtörli a homlokát. Remélem lesz valami a koncert után, korán lenne hazajönni. Jah, fizetés, hogyne, el ne feledkezzem a lényegről. Visszapillantok a szőkére, két koktél tutira kijönne a pénzből. Fizetnék, én, most az egyszer!

Szusszanva figyelem a bandát tisztes távból, nem sietek a közelükbe, mint a többi "hisztis tinilány", hisz nem miattuk vagyok most itt, csupán bennük látom a kiutat szorult helyzetem kapcsán.
Az egyik srác - a helyesebbik - pillantását magamon érzem, s lám, tekintetünk is találkozik, noha a szemüveg ebből mindent áldásosan takar rajtam. Játékosan, szinte már kacéran vonok vállat, táncba hívón, noha semmi célom nincs a dologgal a figyelemfelkeltésen kívül.
Valamiért a férfiak készségesebbek, ha némi ellenszolgáltatást is remélnek egy-egy szívességért. Bénán van a világ összerakva, de komolyan...
Azon meg jót mosolygok, hogy szerencsétlen pasas azt sem tudja, hol van: előbb a gitártoknak nyúl mellé, majd a - gondolom főnök lehet a bandában - másik srác szavát alig fogja fel. Szusszanok, s mikor már a pénzt számolja, tolom fel a szemüvegemet a homlokomra, hogy közeledő lépteimet szúrhassa immáron ki, ahogy felpillant a nagy pénzolvasásból.
- Heló! - lépek mellé, megszólítva és bizonyítva ezzel, hogy nem holmi csalóka látomás voltam, vagy ha igen, akkor baromira élethű.
- Furán fog hangzani, de nem tudnál esetleg felváltani egy ötöst? - billenek egyik lábamról a másikra, egyik kezemben táskámat, másikban a három szatyrot egyensúlyozva, miközben Reeve tekintetét fürkészem.

Azon agyalok, ha nem jön ide felálljak-e és megállítsam valami ilyesmivel: "mit szólsz hozzám? Mennyire vagyok király?" És vajon ez mennyire lenne gáz? De most csináljak úgy mint a normális emberek, kérdezzem meg egyszerűen, hogy tetszett a zenénk? Unalmas lenne... Amíg ezen agyalok enyhén betépve, különben már múlik, el kéne szívni még egyet... Szóval, amíg ezen agyalok a szőke oda lép hozzám. Nem Ciánhoz, hozzám! Félmosolyt kanyarintok az arcomra és visszaköszönök.
- Szervusz
Már látom, hogy el fogom verni megint a fizetésem, mindegy különben, nincs szükségem semmi fontosra. Azt mondja furát kérdez, már találgatok mi lehet: azt kéri mutassam meg a fenekemen lévő fotót? Írjam alá a melleit? Csak úgy idejött megmondani, hogy kígyókkal szokta csinálni? Semmi ilyesmi én meg perverz vagyok. Kicsit talán látszik arcomon a csalódottság. Felváltani? Nem nekem szánja, hanem váltó fiúnak néz. A közös kis izénkbe pillantok, kevesebbet dobtak be nekünk az tuti és nálam mint általában lenni szokott nincs semmi pénz.
- Várjál...
Ciánhoz hajolok, összeget kérdezek, nem nagyon jön az ötös közelébe. Közlöm vele, hogy "még számolunk" aztán visszafordulok a lány felé.
- Jobb ötletem van, meghívlak egy italra és ott biztos fel tudják váltani.
Ajánlom, közben gyorsan összekaparom az aprót, amit az emberek dobáltak elénk, ha Cián ilyen bunkó volt nyugodt szívvel elcsórhatom, egyébként se nagyon van lelkiismeretem. Az egyik bandatag rámszól "hé, mit csinálsz" megmutatom neki a középső ujjamat, hogy mit kapjon be, ha nagyon éhes.