Úgy tűnik, hatnak rá a szavaim, végre lecsendesedik, nem rángatja magát, így magának nem okoz fájdalmat, én meg nyugodtan végezhetem a dolgom. Persze, biztos vagyok benne, hogy bosszantja a dolog, főleg, hogyha előtte lóti-futi életet élt. Ha valaki mindig mozgásban van, kín neki a fekvés, ez lehet az ő baja is.
De most el van törve a lába. Ki van rögzítve, ki van húzatva, az ágy felett "lóg" a levegőben, úgyhogy nem kéne ugrálnia, mert elég egy rossz mozdulat, és nagy bajt csinál. Tulajdonképpen a lába rögzítése a legstabilabb ebben az ágyban, ehhez kell most alkalmazkodnia.
Gúnyosan néz rám vagy neheztel..., nem tudom. Próbálom elmondani neki, mi a helyzet, és azt is, segíteni akarunk neki... Ha leckét mondanék fel, azt mondanám: "abban akarok segíteni, hogy mihamarabb függetleníthesse magát a segítségemtől", de ez olyan nyakatekerten hangzik, és hiába értem én, ha ő nem. Egyszerűbben próbálom elmondani, de ez sem ér célba. Tipikusan az a példa, amikor valaki a hófehér papíron is meglátja a gombostűfejnyi fekete pontot. Miért a rossz dolgokra koncentrál?
Egy pillanatra talán mégis megváltozik valami, amikor beszélni kezd. Mintha mentegetőzne. Viszont a hangja... Kifejezetten rosszkedvű, csalódott, haragos...? Nem értem, miért ilyen. Nem adtam semmi jelét annak, hogy megvetném, lenézném... sőt...
- Biztos voltam benne, hogy nem volt béna. Most sem az. És -ha szót fogad- nem is lesz az!- Talán itt a kulcs. Ez bántja őt? Ennyire önérzetes? Megnyerhetem magamnak, ha azt vesszük alapul, mire törekszik ő. Arra kell ráébreszteni, hogy én ugyanezt szeretném. Mert az egészsége a legfontosabb. És az önállósága. Ez sok mindent elárul róla...
Aztán beszól, úgy bánt meg, hogy közben nem is ismer, olyan módon, hogy magát a tucatbetegek közé sorolja. Pedig nálam olyan nincs. Ő Mr. Anderson, egy huszoniksz éves fiatalember, aki motorbalesetet szenvedett, agyrázkódása lett, eltört a lába, egy csomó helyen lehorzsolta a bőrét, egy rövid ideig eszméletlen is volt, aminek fene se tudja, milyen következményei lehetnek. És van, aki aggódik érte, van, aki hazavárja, aki gondoskodik róla, aki szereti. A legfontosabb valakinek. Lehet, hogy nem is csak egy személynek, de őt naponta látjuk, olykor többször is. És a francba, belőle csak egy van! Soha senki nem tudná pótolni, helyettesíteni! Miért lenne egy a tucatból? Senki sem az! Épp ezért nem a lábtörött motorbalesetes fiú ő nekem, hanem ... Lio, ahogy ő kérte, hogy szólítsam. A Herceg, ahogy én neveztem el.
De már belefáradtam, hogy magyarázkodjak neki, ez is mindig rosszul sül el, valahogy nem találjuk a közös hangot, mintha más hullámhosszra lennénk állítva... Vagy mindent én rontottam el, hiszen megcsókoltam, tudva, hogy ... barátja van. talán ezért gondolja, hogy megalázom, hogy áttiprok rajta, hogy nem viselkedem megfelelően...?
Pedig igyekszem nagyon elővigyázatos lenni és figyelmes. Még véletlenül sem élek vissza a helyzettel, a kiszolgáltatottságával.
Ez a zsákcsere azonban alaposan felborzolja a kedélyeket.
-Nem értem, hova....-(...akar kilyukadni) vetem közbe, amikor zavartan beszélni kezd. Nem is értem. Ez most hogyan jön ide? Ha nem lennék benne biztos, hogy barátja van, még azt is hihetném, hogy... (tetszem neki). Lehetetlen. Valamit félreértek. Hülye angol! Mennyi mindent mondanak egyformán, nincsenek egyértelmű különbségek, nincsenek finom fokozatok, nincsenek árnyalatai a nyelvnek. Innen adódik minden félreértés.
Forgatja a szemét, talán az értetlenségemen, aztán kiegészíti a mondandóját, és azt hiszem, minden a helyére kerül.
- Szóval az bántja, hogy fiatal nő vagyok- ráncolom a szemöldököm. Ez valahogy nem áll össze. Miért zavarja, ez a dolog, ha nem vagyok rá hatással? Ezen eltöprengek egy kicsit. Azokra a tényekre támaszkodom, amiket ismerek: Lio meleg. Katétere van. Láthatóan zavarba jön, hogy egy nő nyúl hozzá. (A katéterhez. A pénisze még csak látótérbe sem került)
- Hát... Rusnya és vén nővért csak egyet ismerek... - megvonom a vállam, már olyan mindegy- hamarosan maga is megismeri. Majd beajánlom magát neki. - Az a személy hamarosan az én főnököm is lesz egy rövid ideig. Éppen a rehab. főnővére az, "Bella kisasszony". Vénlány. Talán ezzel magyarázható, miért utálja a nála fiatalabb nőket.
Szóval a pisis zsák tabu. Majd óvatosabb leszek. Kezdem mindjárt a kütyükkel.
A tappancsokat saját maga szedi le, kissé durvábban, ahogy én tettem volna, de ő tudja, csak felvonom a szemöldököm. És azt mondja, nem mazohista. Mi lenne, ha az volna? Az arca viszont képtelenné tesz arra, hogy bármit is szóvá tegyek. Jobb, ha hallgatok. Elég bajt csináltam már így is, nem akarom tovább tetőzni. Még egy kis idő, és ő már a rehabon lesz, én meg folytathatom a napom idelent.
De mi lesz, ha én is felkerülök? Kizárt, hogy addigra meggyógyuljon, tehát van esélye, hogy még össze fogunk futni. Mindegy. Addig megnyugszom. Talán elfelejtem azt a csókot, ahogyan ő is elfelejti, hogy kicseréltem a zsákját. Most mégis magamat sajnálom. Nekem nehezebb dolgom lesz. Mert míg neki Bella kisasszony többször is randevút adhat zsákcsere ürügyén, addig... Engem a kutya sem fog megcsókolni addig. Nem lesz mivel felejteni...

Talán az bántja, hogy azt hiszi, ügyetlennek (bénának) tartom a baleset miatt. Biztos nagyon nagy vagányság száguldozni motorral, nem lassítani a kanyarban. Egyeseket ez nagyon felizgat, az adrenalin hatása előttem is ismert... No de milyen áron? Igyekszem megnyugtatni, hogy elhiszem neki, nem ő volt béna... Neki ez biztosan nagyon fontos, bár nem értem miért. Számomra az a fontos, hogy most ne érezze magát annak, és a jövőben se legyen az. De ha ficánkol, és megrántja magát, esetleg leesik az ágyról, komolyabb sérüléseket is elszenvedhet, mint ez a lábtörés.
Válaszol, de a hangja hideg. Olyan "rádhagyom, de úgysem hiszek neked" ízű. Miért fáj ez nekem? Nem tudom. Úgy látszik, elvesztettem, vagy meg sem nyertem ennek a fiatalembernek a bizalmát. Hogyan lehetnék én így az ápolója, ha nincs bizodalma bennem? Elbizonytalanodom. Hamarosan vizsgázom, és most először érzem azt, hogy talán mégsem nekem való ez a szakma. Pedig nagyon szeretem.
Kicsit megkeményítem magam, nem engedem, hogy bántson. Talán nem velem van baj. Eddig olyan jól alakultak a dolgok. Lionel egyedi eset, ilyennek is kell lenni, és lesz is még, bizonyosan. Majd le kell ülni és megbeszélni, mi is ilyenkor a helyes eljárás. Hogyan kell kezelni... És közben tudom, hogy mindent én rontottam el. Ha nem lett volna az a fogadás, ha nem csókoltam volna meg, most egészen más mederben folyna a beszélgetésünk. Vagy mégsem? Nem tudom.
Beszélni kezd, és ha nem tudnám, hogy kihez vonzódik, úgy érteném, tetszem neki. De ez biztosan csak a hiányos angolomnak köszönhető. Úgy értem, ahogy érteni szeretném, pedig úgy nem lehet igaz. Más magyarázatot keresek, és könnyen meg is találom. Egyszerűen csak cikinek találja a helyzetet.
- Értem. De ugye belátja, ez is "csak" egy hivatás? Nem tehetek róla, hogy így hozott minket össze a sors. Ezért nem szabadna haragudnia rám- Nincs életkorhoz kötve a szakma. Megértem, hogy kellemetlen neki, így, egy nő előtt, de akkor még sosem gondolt bele abba, milyen lehet nekünk, a nőgyógyásznál... Jaj.
Olyan bonyolult ez az egész. nemhogy jobb lenne a hangulat köztünk, egyre rosszabb. Mintha megint megbántottam volna, pedig semmi rosszat nem tettem. Nem is értem, miket hord össze.
- Általában mindig ugyanazok a nővérek figyelnek majd Önre. Műszakonként egy-egy. Itt ez a szokás. Így pontosabban nyomon követhető az állapotváltozása, és van rá esély, hogy jobban megismerjék egymást. - Miért mondom el ezt most neki? Talán mert azt hiszi, minden tevékenységet más csinál körülötte. Persze, feltételezheti, hogy így van, hiszen itt, a sürgősségin valóban így van. Nincsenek beosztások. Mindenki mindent csinál. Egy beteggel akár mindannyian érintkezhetünk valamilyen formában...
Kínosan ér véget a zsákcsere, pedig mindent elkövettem, hogy ne érezze magát rosszul. A továbbiakban felajánlom neki, hogy segítsen, talán akkor nem érzi magát olyan haszontalannak... De durván bánik magával. Türelmetlen. Idegesítem? Kérdőn nézek rá, a szemöldököm is feljebb csúszik. Most mi baja? És kibukik belőle a kérdés, engem meg ismét zavarba hoz. Szapora pulzusomnak nem tesz jót a kérdés, már levegőt is nehezebben veszek.
- Valóban tudni akarja? - Összeszorul a mellkasomban a levegő. Ő tiszta pír, én azt hiszem, inkább elsápadok, hiszen most elmondhatnám, hogy... De igazat kell mondanom. Így becsületes. Különben sincs semmi értelme arról beszélni, mit jelentett nekem, vagy mit jelent most, vagy mit jelenthetne... Hogy állandóan ezen jár az agyam, hogy szívesen csinálnám újra és nem tudom, hogy miért, de vonzódom hozzá... Mindez értelmetlen, csak magamnak okoznék fájdalmat vele, ha körberöhögne, vagy visszautasítana. Maradjunk a tényeknél- Fogadás volt...
Egy pillanatra megállok, azt lesem, vajon hogyan reagál. Biztos dühös lesz, vagy elküld melegebb éghajlatra, és igaza is lesz. Azon gondolkodom, ebben az esetben kinek is szóljak. Hiszen egyértelmű, hogy én nem kísérhetem fel a rehabra. Minden dokumentációval készen vagyunk, de a betegátadás... valaki más feladata lesz.

Átkozom magam, hogy belementem abba a fogadásba. Megbántottam, megsértettem vele valakit, akiért most felelős vagyok. eljátszottam a bizalmát, mint nővér. Éppen a nőiességemmel kapcsolatban rondítottam bele az életébe, tudva azt, hogy sosem vonzódna hozzám. Szégyenlem magam.
Amit máskor kedves bóknak vennék, netán finom udvarlásnak, az most úgy hat, mintha arcul csapnának. Úgy érzem, minden szava gúnyos, bántó. Még akkor is, amikor a hangja nem olyan. Mintha a kedvességével is bántani akarna, torz tükröt tartva elém.
Bármennyire nehéz is elvonatkoztatni, nem férfiként gondolok rá, és olybá veszem, én sem vagyok most nő. Csak két ember vagyunk, akiket összehozott a sors, én felelősséggel tartozom érte, neki meg ezt el kell viselnie, bármennyire is megnehezítettem a dolgot.
Igyekszem bocsánatot kérni, mindenért. A csókért, a fiatalságomért, azért, hogy nő vagyok, és azért mert fiatal, azért is, hogy ezt a szakmát választottam. Nem használ semmi. Mindenért haragszik. Már-már eltűnődöm rajta, valóban velem van-e baja, és nem saját magával. De nem. Én vagyok a hibás mindenért.
- Sajnálom, hogy okot adtam rá- mondom lemondóan. Csinálhatok akármit, én már elástam magam. És a legnagyobb baj most az, hogy miattam a többieknek is nehezebb lesz a dolguk. Ahelyett, hogy kapnának egy életvidám, nyitott, együttműködő beteget, kapnak majd MIATTAM egy rosszkedvű, zárkózott, ellenségeskedőt.
Nehéz helyzetbe hoz, amikor megkérdezi, miért tettem. Számára fontos, és talán menthetem az összes többi nővérrel való kapcsolatát, ha tudja, egyedül én vagyok az a jellemtelen, buta kis liba, aki ilyesmire kapható volt. Sosem fogja tudni a miérteket, sosem fogja érteni, a lányok miért éppen engem pécéztek ki erre a feladatra. Talán én sem hiszem el, hogy erre csak vele voltam képes. Ahogy kimondom az igazságot, a nyers igazságot, az arcán lévő pír eltűnik, lesápad. Egy pillanatra elmosolyodik, aztán minden eltűnik, minden érzelem, én pedig legszívesebben felakasztanám magam.
Megjegyzése már-már bántó, de megértem, hogy ezt teszi. Ja, igen, pénzben. Nem a pénz miatt. Amit kaptam, az egy kolduló öreg poharába került, a kórház előtt.
- Hogy mondja? Cigi?- nézek rá, szomorúan, mert elveszett minden reményem, hogy helyre hozzam a dolgot- azt nem lehet... Itt tilos a dohányzás...- gombóc a torkomban, bizsergő érzés az orromban. Csak nehogy elbőgjem magam!
Megfogom az ágyat, kirúgom a stoppját, és kigurítom a kezelőből. Már csak néhány perc, és végleg megszabadul tőlem. Ezt még ki kell bírni valahogy. A fejrészénél tolom az ágyat, és amikor a liftnél várakozunk, az jut eszembe, milyen szívesen simítanék bele a dús hajába. Erősebben markolom meg az ágyrácsot, szinte kifehérednek az ujjaim, hogy el ne tudjam engedni, meg ne tegyem, amire késztet belülről valamiféle vágy, ösztön, nem tudom, micsoda.

Egyértelmű, hogy mindent elrontottam. Emberként is, ápolónőként is. Semmi bizalma nincs bennem, egy az egybe idegesítem, az agyára megyek. Nincs szerencsém, a folyosón most egy nővér sem lézeng, munkát keresve, biztos mindannyian bent vannak valamelyik kezelőben. Kénytelen vagyok hát én elvégezni az utolsó lépést, -bár én jelentkeztem rá- ki tudta, hogy ez lesz belőle?
Igyekszem nem nézni rá, mert késztetést érzek (mindezek ellenére), hogy megérintsem, megsimítsam, így mondva el, mennyire.... Mit is? Nem tudom. Minden csak rosszabb lenne. Bánt, hogy gyűlöl, de ezt a békát le kell nyeljem.
Látom, hogy dörgöli a halántékát... Biztos jele annak, hogy ideges, már a feje is fáj tőlem. Nem is néz rám. Igyekszik közömbös arcot vágni, legalább nem a gyűlöletét lövelli felém.
Egyre rosszabbul vagyok. Már-már a sírás határán, de visszatartok mindent, mert hamarosan vége ennek az egésznek. megszabadul tőlem, én megszabadulok tőle, vagy legalábbis majd igyekszem kiheverni saját butaságom következményeit. Hülye Nagy Fehér, ez is miatta van...
Tolom a lift felé, hangtalanul, viszonylag tempósan, mégis vigyázva rá, nehogy baja essék. Már nem szólunk egymáshoz, pedig jó ilyenkor elbúcsúzni. Normál esetben el szoktuk mondani, hova visszük pontosan, mi vár rá odafent, és tájékoztatjuk az osztály esetleges olyan rendjéről is, ami a miénktől eltér: látogatási rend, házirend, egyéb szabályok. De majd felhívom a barátját, és neki elmondok mindent. Lio, Mr Anderson egyenlőre úgysem fog a saját lábán mászkálni, így a szabályokat sem tudná megszegni.
Szóba kerül, hogyan kárpótolhatnám, de annak az apró kérésének sem tudok eleget tenni, hisz lehetetlent kér. Cigi... Már évek óta tilos a dohányzás az egészségügyi intézményekben.
Már a lift előtt vagyunk, amikor erre reagál, kissé mérgesen ugrik nekem a szavaival. Megfordul a fejemben, csak azért lármázik, hogy valaki meghallja, hogy tovább égessen, hogy megalázzon a kollegáim előtt. Remek. Türelmetlenül nyomom meg újra a lift gombját, pedig látom, hogy zölden ég, már közeledik.
Kinyílik a liftajtó, és én, amilyen gyorsan csak tudom, begurítom rajta. Megnyomom a 3. emelet gombját, és akkor bezáródik a liftajtó. Kettesben maradok vele. Az ágya mellé kell állnom, mert ott van több hely. A szavai dübörögnek a fejemben: "játékszer", "következmény"....
Tudom, hogy igaza van. Megint beharapom a szám. Fájjon csak, nem érdekel! Nem merek ránézni, inkább a kijelzőt bámulom. Olyan lassan megyünk... Megőrülök! Aztán megáll a lift, de az ajtó nem nyílik ki. Nem hiszem el! Beszorultunk két emelet közé...

Pattanásig feszült a húr kettőnk között. Engem már a sírás veszélye fenyeget, de inkább visszanyelem, nehogy ezzel is okot adjak rá, hogy haragja gerjedjen. Honnan tudtam volna, hogy ennyi feszültséget kelt minden, amit teszek? Valami azt súgja, ez már nem csak a csókról szól. De nem értem, tényleg nem értem, miért nem tudjuk megbeszélni.
Jobb, ha hallgatok. Bármit mondtam, rosszra fordult.
Úgy látszik, a hallgatásom sem jó megoldás, a lift közelében kitör, mintha csak égetni akarna. Mégsem intem le. Nem reagálok rá. Pedig bajba is kerülhetek, ha kiderül, mit csináltam. Talán mégsem nekem való ez a hivatás. fenét sem tudok az emberekről! Hogy is segíthetnék rajtuk, ha egy ilyen helyzetben sem találom a kiutat?
Megbuktam. Megbuktam emberként, ápolónőként, kommunikációból, angol nyelvből. És így akarok én vizsgázni. Szép. Elmegyek inkább vécépucolónak, a csésze legalább nem beszél vissza, és olyan társaságban vagyok, mint amilyen én vagyok. Hiszen semmi nem vagyok. Csak egy nagy rakás...
Közben már bent vagyunk a liftben. Elterelem róla a figyelmem, bármi másba belekapaszkodom, hogy ne kelljen őt néznem, mert már az is fáj, ha látom. Lassan úgy fáj, mint Nagy Fehér, pedig... Érdekes a kijelző... Á, nem láttam már ezerszer! de most úgy nézem, mintha először látnám. Bámulom rajta a számokat... 1...2... Katt. Mi a fene...? A számban megérzem a vérem ízét. Megharaptam. Mikor, miért? És a betegem is kiborul, ha ennyi nem lett volna elég.
-Elégtételt én?- nézek rá, és olyan vadul kalapál a szívem, hogy alig tudok beszélni. Csak a szemem villog, árulhatja el, mekkora feszültség van bennem. Nem kiabálok. Sosem kiabálok.- Igaza van... Nem gondoltam bele. Azt gondoltam, nem lehet semmi baj, hiszen... Barátja van...- elpirulok, de szebben nem tudom megfogalmazni, hogy tudok a kapcsolatáról- És azt hittem, mélyen alszik. Azt hittem, nem is fog emlékezni rá. Eszembe sem jutott, hogy...- Most fogom fel, mit mondott. Belém szeret? Ez megint valami trükk. Hát nem volt elég? Nem bántott már éppen eléggé? Nem kínzott már eléggé amiatt a csók miatt?
- Jól van, mondja csak meg, mit akar... Panaszoljon be, rúgasson ki, mit bánom én! - feladom. Gyenge vagyok. Nem bírok küzdeni, nem bírom tartani magam. Áll a lift, nem mozdul, kettesben vagyunk. Szembe kell nézzek vele. Hát ha kell, nézzünk farkasszemet. Nem tud megfélemlíteni. Nekem kell ez a hivatás. Nem hagyom magam. Bármit megteszek, hogy elérjem a célom, most nem futamodhatok meg.

Elkeserít ez az egész. Sokkal többet hittem magamról. Eddig a probléma-megoldás királynőjének éreztem magam, mert a legproblémásabb betegekkel is gyorsan szót értettem. Azt mondják, kommunikatív vagyok, kedves és empatikus, de ezzel a fickóval nem boldogulok. A legegyszerűbb dolgok sem váltak be: sem a bocsánatkérés, sem a humor, sem a hallgatás, sem a ... megalázkodás. Pedig vészesen arra haladunk. Ez a fickó uralkodni akar, megalázni, és valamilyen módon elégtételt venni rajtam, ez az érzésem. És nem tehetek ellene semmit.
Jeges feszültség van kettőnk között, amikor beragadunk a liftbe. Mégsem esem pánikba. Megölni úgysem tud, hisz a lábánál fogva az ágyhoz van rögzítve, maximum majd oda húzódom, ha kitör belőle az agresszió. De nem esik nekem. Legalábbis nem úgy. Pedig egy kanál vízben is meg tudna fojtani.
Nekem esik, de csak szavakkal. Cinikus és gúnyos és... mulat rajtam. És még azt hiszi, én élvezkedem rajta. Mintha csak én kínoznám egyfolytában, mióta beléptem a kezelőbe.
Ezen már kiakadok, de igyekszem uralkodni magamon. De nem vagyok túl sikeres, összetörök, mint a porcelán, mentegetőzöm, kifogásokat keresek, pedig ha van valami, amit utálok, akkor ez az. Kifogások. De ha neki ez kell!? Az nem volt elég, hogy beláttam a hibámat, neki az kell, hogy meg is alázzam magam, legyek gyenge, hogy eltaposhasson.
Azt vágja a fejemhez, hogy gyűlölöm a férfiakat, pedig ez nem igaz. Még Nagy Fehéret sem gyűlölöm, pedig ő aztán okot adott rá. És őmiatta aztán nem fogom az összes pasit gyűlölni, milyen nővér lehetnék úgy? De ezt nem kötöm az orrára. Higgyen, amit akar.
Megerősíti a szavaimat, igen, hibáztam, és végre olyat mond, amit én is szeretnék: "felejtsük el", amikor felkapja a fejét. Visszakérdez arra, amit mondtam és tudom pontosan, mivel hoztam már megint ki a sodrából. nem lett volna szabad szóba hoznom, most még azt is mellécsapja a hibáimnak, hogy előítéletes vagyok, vagy mi a szösz. Szó nélkül hagyom a kérdését, hiszen pontosan tudja, mit mondtam, hogyan érettem.
Már majdnem végleg megadtam magam, de aztán felveszem a kesztyűt. Bemocskolhat, összetörhet, majd túlélem, mert én gyerekkoromtól ezt akarom csinálni, és nem engedem, hogy összetörje az álmaimat!
És ő megint egy szál cigit kér. Már majdnem bólogatni kezdek, oké, legyen, adok kettőt is, ha túl léphetünk ezen, amikor feltételt szab. Elneveti magát. Úgy nevet fel, mint aki hitetlenkedik.
- Ezt nem értem...- már össze vagyok zavarodva. Hozzak neki cigit, de csak akkor nem árul be, ha nem hiszem, hogy meleg? Dehát az! Akkor mégis elárul? Mi ez? Valami modern 22-es csapdája?
- Szóval mindenképpen le akar buktatni. Igaza van, legalább egy fegyelmi kijár nekem. Akkor meg már nem mindegy hogy egy csók miatt kapom vagy a cigi miatt?
Szomorú vagyok. De nem a fegyelmi miatt. Hanem mert ez a fiú rosszindulatú és önző.
Megcsapkodom a liftgombokat, de nem történik semmi. Már tudom, mit fogok tenni. Feladom magam, és akkor megelőzöm az örömet, amit ő érezne, amikor bepanaszol. Ennyi. Én meg ... Meglátjuk. Remélem, tanulóként még elnézik nekem, hogy hibáztam. Ő meg megkapja az átkozott cigijét.

Beragadtunk a liftben, csak ő meg én. Feszült a helyzet, és még rosszabb lesz, amikor arra kényszerít, hogy mentegetőzzem. Mert megteszem. Végő kétségbeesésemben azt is kimondom, amit soha nem szabadott volna a számra vennem, hogy tudok róla, barátja van. (De ha egyszer így van...?)
Persze, ezen kiakad. Vannak homoszexuálisok, akik bátran felvállalják a kapcsolatukat, de ezek szerint ő nem olyan. Lídia mondta, hogy az a másik srác, aki jár hozzá, azt mondta, hogy nemrég óta élnek együtt. Ezek szerint még friss a dolog, vagy ő az első pasija, vagy ... Honnan tudnám? Nem is fogalmaztam bántón, biztos csak a pírom árult el.
- Már én sem tudom... Bocsánat. Nem is lett volna szabad szóba hoznom- rázom meg a fejem. Őszintén bánt, hogy megbántottam, jelzem, ismét nem szándékosan. Lefelé nézek, a szemezést már nem bírom elviselni, olyan hideg a tekintete (és mégis éget).
Dühös, és egyre kellemetlenebb a helyzet. Én alkalmatlannak érzem magam miatta, és ezért én is haragudni kezdek. de elsősorban magamra, nem rá, még akkor is, ha most éppen ő az oka annak, hogy itt tartok: önértékelésem összedől, a kép, amit alkottam magamról, amiben hittem, szétfoszlik. Nem vagyok én jó semmire.
Aztán újra megrázom magam, inkább harcolok, én igenis nővér vagyok, leszek... Mégha néha bele is akadok olyan betegbe, akivel nem találom meg a közös hangot, a legtöbbel igen. Van értelme ezt csinálnom, mert eddig pozitív visszajelzéseket kaptam. Én akarom ezt, mert szeretem, és... Harcolni fogok az álmaimért, ha kell.
Úgy tesz, mint aki nem érti, miről beszélek, pedig ő akart csapdába csalni. Még meg is sértődik. És most úgy tűnik, mintha nem akarnék neki segíteni.
- Nem érdekel az sem, ha lebuktat. Sőt, magam mondom el, hogy milyen nőszemélynek gondol, de jobb ha tudja, nem vagyok aljas. Sosem ártanék senkinek. Hibáztam, belátom, de még csak nem is engedi, hogy jóvátegyem...- ismét rá nézek, már úgy szorít a torkom, mintha fojtogatnának.
Esküszöm, csak azért menekülök meg a sírástól, mert valaki beleszól a lift mikrofonjába, hogy azonnal jön a segítség. Fellélegzem. Mindjárt vége!

Szóba hozom a barátját, talán, mint mentőövbe kapaszkodom bele, hogy ezt is felhasználjam a védelmemre (?). Már teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom, mi használ, mi árt... Inkább árt, bármit is mondok. Mert most emiatt is kikapok...
- Jaj, dehogy! Jobb lenne, ha soha meg se tudná... Én nem akartam maguk közé állni!- Ez is mekkora baromság! Mintha egyáltalán megeshetne. Ha ők bíznak egymásban, szeretik egymást (márpedig így van, ennek több fül- és szemtanúja volt, ahogy hallottam), akkor egy olyan lány, mint én, semmire se mennék, nem csak egy csókkal, de más próbálkozásokkal sem. Halott ügy, szokták mondani.
Már nem csak szomorú vagyok, hanem dühös is, magamat okolom, és cukkolom fel egyre jobban, mert nem akarok elveszíteni mindent, amiért annyit hadakoztam. Már az is eszembe jut, hogy magamat adom fel, talán könnyebben megbocsájtható a bűnöm, ha látják, hogy... Megbántam. De megbántam? Nem tudom, össze vagyok zavarodva. Az nagyon bánt, hogy ez a fickó most haragszik rám. Ez nagyon bánt. Mindenesetre képes lennék rá, hogy magamat hozzam ilyen helyzetbe, ha ezzel kiengesztelhetném. De attól tartok, ennyivel nem éri be. Ez a fiú többet akar. Én megbántottam, hát ő is meg akar bántani.
Nagy levegőt vesz, ahogy hozzám szól, kissé talán nyugodtabb a hangja.
- Nem bánta?- akad fenn a szemem. Akkor mégis min vitázunk hosszú percek óta? - Én nagyon szerettem volna tisztázni.., de maga nem engedte, hogy egyszerűen bocsánatot kérjek, egyszerűen....- nem tudom befejezni. Megint nekiesnék, őrá hárítanám a saját hibáimat- Ne haragudjon- mondom aztán csendesen, lesütött szemmel. Kész, ennyi vagyok.
Beleszólnak a mikrofonba, hogy hamarosan kiszabadítanak bennünket, ő meg csak annyit kérdez, hogyan akarom jóvá tenni.
- Ha annyira akarja azt a cigit, megszerzem magának. Majd kitolom a tetőre, vagy mit tudom én...- mondom csendesen. Persze, ezzel is bajba sodorhatom Őt, magamat, de majd kidumálom. Majd arra fogom, hogy a nikotinhiány miatt kissé agresszívvé vált, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, gyógyszer nélkül... Vagy kitolom éjszaka, amikor valamelyik csaj ügyel a csoportból...
Óvatosan nézek rá. Kíváncsi vagyok a szemeire. Haragosak-e még? Vagy elégedett? Ó, bárcsak... Bárcsak ne értené félre állandóan!
- Milyet akar? - a cigire gondolok. Sosem dohányoztam, de kismillió márka van forgalomban, fogalmam sincs, milyen az ízlése.

Össze-vissza beszélek. Szétestem, felépítem magam, majd újra szétesek. Mi a francot művel velem ez a jóember? Már lassan úgy érzem magam, mint egy targikomédiában, egyszer sírni tudnék, máskor nevetni. Ez borzasztó.
A barátját hozom fel, de rosszul teszem, mert ezzel is csak haragot váltok ki belőle. Megint mentegetőznöm kell, de már nem rejtem véka alá, hogy hogyan nézek rájuk, mit tudok róluk. Nem szép tőlem, de ez az utolsó mentségem.
Amikor először tagadja, amivel burkoltan "megvádoltam" (ez így nem igaz, de ha már céloztam rá, valahogy mégis), azt hiszem, csak azért van, mert nem ugyanarról az emberről beszélünk. Én csak nyomom a magamét, kétségbeesetten, mert éppen ott tartok, hogy mindenre képes lennék, csak hagyja már abba a kínzásomat.
Elsikkad a fülem mellett, amikor amellett érvel, hogy nem akart volna másik csókot, ha meleg. (Miért, akart? Ezen most megint gondolkodhatok. Talán akkor is félreértettük egymást.)
Mondom neki, hogy feladom magam, nem érdekel a fegyelmi se, csak lássam, hogy végre elégedett, hogy engem szenvedni lát, mert valóban szenvedek. De ő is. Egészen más miatt. Végre halljuk egymást.
Azt mondja, nem bánta, hogy megcsókoltam, és hogy azt akarta..., megtegyem még egyszer. Gondolatban azonban annyira előre szaladtam, hogy én még mindig a cigiről beszélek, amikor tudatosulnak bennem a szavai.
Már azokra reagál, nagyon mérges és csalódott, én meg olyan vagyok most, mint a sült hal, mint akit leforráztak, és rakom össze a lezajlott eseményeket egy másik dimenzióban, egy másik értelmezésben, egy másik igazságban, onnantól kezdve, hogy azt mondta: "Maga ébresztett fel. Remélem, herceggé változtam."
Úgy érzem, rám szakadt a plafon, összeszorították a mellkasom, úgy kapaszkodom az ágyába, mintha attól félnék, hogy elesek, ha nem kapaszkodhatom bele, és talán valóban így van, levegőm sincs, szólni sem bírok, akkora gombóc van a torkomban...
És ebben a pillanatban kinyílik a liftajtó. Teljesen mindegy, hogy ki áll ott, én biztos a nyakába esek, úgy sírok, mint egy hülyegyerek, és az sem érdekel, ki és hogyan szedi ki Liot ágyastól a liftből. Kapaszkodom egy kabátba, aminek furán ismerős az illata, de egyenlőre nem látok semmit, és nem is akarok, csak elmenekülni, elsüllyedni szégyenemben, bánatomban...

Még mindig bánt, ami történt, hogy tegnap miattam lett rosszul, ezért a mai látogatásomat is rövidebbre kellett fognom. A nővérek egy része lesi minden mozdulatom, talán a tegnapi szeretet-kirohanásom kicsit félreérthető volt, de a mesét jól alátámasztja, ezen most mégsem szórakozom.
Lio úgy van kiterülve, mintha nem is motorbalesete lett volna, hanem szívinfarktusa, és fura, hogy még mindig rá van kapcsolva az a monitor. Lazán beszélek, igyekszem humorosabb lenni, már nem is vagyok annyira kiütve, mint tegnap. És bármennyire is rövidre kell fogni a látogatásomat, én igyekszem nyújtani..., de eljön a búcsú ideje is.
Nem sokkal később, hogy Stephnek beszámolok Lioról, az az ötletem támad, mégsem várok holnapig. Hát hülye vagyok én? Azt mondták, dél körül már a rehabon lesz, így már az első fuvarom kezdhetem ott. Leadom a rendelést a srácoknak, négy családi pizzát kérek, több tucatnyi pitét, és ezzel száguldok vissza, a kórházba. A legegyszerűbb hála a sürgősséginek, hogy Lioval foglalkoztak, és a legegyszerűbb "lekenyerezési" mód, hogy a rehabos nővérek kegyeibe férkőzhessek, látogatási rend ide vagy oda. Az ötlettől kivirulok, a munkába érkező Napsugárkát még meg is pörgetem arra a számra, ami éppen a rádióból szól. Dúdolni van kedvem és percenként nézem az órám, mikor indulhatok végre.
Hatalmas dobozaimmal és két zacskónyi pitével felszerelkezve vágtatok be a sürgősségire. Lídia áll a pultnál, és mosolyogva köszöntöm.
- Szép napot, ismét, nővérke. Hoztam egy kis "hazait"- emelem fel a kezemben tartott dobozokat. Széles jó kedvem van, nem tud most lerázni, ha akarna se. - Lio már a rehabon?
Lecsúsztatok két dobozt, és az egyik zacskónyi pitét is Lídia kezébe nyomom. Közben megkapom az infót, éppen most egy perce mentek fel. Igyekszem gyorsan végezni, már rezeg a mobil a zsebemben, biztos munka lenne, de még fel kell jutnom a harmadikra is, hogy az "ellátmány" többi részét ott pakoljam le.
Pechemre rossz a lift, a kijelző semmit sem mutat, így gondolkodás nélkül vágok neki a lépcsőknek, nem probléma ez. Az osztályt könnyű megtalálni, nagy kék betűkkel van kiírva: REHABILITÁCIÓ, vidáman lököm be az ajtót, és kapom el a legelső nővért, aki szembe jön. Lepasszolom neki a csomagot, és csak ezután kérdezek rá Liora. Annyit sikerül kiderítenem, hogy "útban van", és a lift felé mutat. Éppen ő az, aki beszorult.
Csekkolom a mobilom, csak a szolgáltató küldött üzenetet, így azt el sem olvasva megyek a lift felé. Az a minimum, hogy belevigyorgok a képébe...

Simonéknál nincs ihletem, nővérke folyton dolgozik, ha nem látom egyik rím se jön ki az "Ó, miért vagy az unokatesóm"-ra. Este találkozom Ciánékkal, jó lenne előrukkolni valamivel, hát nem megy. Öt perc múlva a helyzet súlyosbodik, unatkozom. Beszélnem kellene azzal a mostohamamával...
....Negyed óra múlva felszállok a metróra, somolygás az orrom alatt. Nem húztam sokáig, elejtettem néhány magvat, láttam a szemeiben, hogy bejövök neki. Kinek nem? Egyesek nem kedvelik a vékony fószerokat, de a szavak mestere előtt minden virág meghajlik a szélben, én pedig megtanultam makulátlanul tettetni. Költői, romantikus mivoltom, szép kis pofimmal és egyedi stílusommal, nos, ha nő lennék önmagam venném feleségül. Mostohamamácskának is járni fog egy jó dugás, mert nem rossz nyanya, meg kell tanítania néhány spéci fogásra. De még nem, hagyom epekedni, elvetek neki néhány csontot, pár nap múlva megint, aztán már ő fog jönni utánam, így működik ez. Most csak egy verset írtam a Szépséghez, ami nem igaz, mert Rilkét idéztem, de ezt ő nem tudja. Lia, (sikerült megjegyeznem a nevét) társasága most jobban foglalkoztat, beutazom a kórházba hozzá. Imádom a kórházakat! Sokat voltam, főleg a pszichiátria környékén, a legjobb hely a világon, a gumiszoba kész ugrálóház és őrültekkel lehet a legjobban hülyülni. Voltak, akik meg is gyógyultak a kedvemért, de persze azokat a különleges eseteket is én szívtam meg. Ugrás, itt vagyok a metrón, menet közben találom ki melyik lehet Amcsi kórháza. Leszállok a jó helyen és elsőre, irtó büszke vagyok magamra. Szépen besétálok a kórházba, találok egy infós pultot, nőci ül mögötte, bravúrosan kalapot emelek neki. Szép mosolyom rávillantom, bemutatkozom, Simeon nővérkét keresem, mint családtag, máris megmondja, hogy a rehabra tart. Az egyik kedvencem! Az az érzésem megint el fogok lopni egy tolószéket és bekerekezni a halálos betegekhez... De ez még várhat, először Liát akarom látni nővérkecuccban. Fogadjunk megérte bejönni azért a hátsóért! Rehab! Most, hogy megvan a cím tűzök is felfelé a lépcsőkön, mert a lift nem működik. Meglátok egy érdekes pizzás figurát, elhaladok mellette, vagyis követem, mert lövésem sincs hol lehet a rehab. Nem, én nem látom a bazinagy feliratot a valahol. Megáll a lift előtt, én lecövekelek mellette, köhintek hármat.
- Hello, szia, merre van a rehab? Rehabilitálnom kell...
A liftajtó éppen kinyílik, úgyhogy már nem derül ki mit akarok rehabilitálni, hanem kizuhan belőle Lia, sírva, egyenesen a nyakamba. Döbbenten és automatikusan ölelem át, nem úgy mint nőt, az most eszemebe sem jut, úgy mint embert, akinek szüksége van rám. Rám? Azt nem hiszem, de én vagyok ott, ha nincs ló, jó a szamár esete. Első gondolatom kicsit ijedt, bár ez nagyon nem jellemző rám. Mi történt? Aztán eszembe jut, hogy beragadt, biztos megijedt szegény. Szorosabban ölelem magamhoz, elővarázsolom a szép, rekedtes énekeshangom és lágyan a hajába suttogom.
- Most már nincs semmi baj, itt vagyok, kiszabadultál.
Hátralesek a válla fölé, valami nyomorékkal szorult be, elég izé képet vág, valahogy nem tetszik nekem.
- Bántott az a selejtes?
Horkantok fel hirtelen, ő minek van, rá nincs is szükségünk, rondán néz, túl vastag a szemöldöke. Belerúgok az ágyába, nem hiszem, hogy elvétem. Nem nagyot, nagyot nem tudok rúgni, kevés vagyok, egy kisebb szél is megingat, de ahhoz elég, hogy elrúgjam a beteget a lift végébe, és találomra megnyomjak valami gombot, ellépve Liától, behajolva egy percre a bénához. Csak bent ne ragadjak vele.
- Tuti rányomultál te Hókuszpók és azért sír. Viszlát a pokolban!
Gonosz vigyort vetek rá, aztán kiugrok a liftből, mondjuk nem biztos, hogy elindul vele, lehet valaki megakadályozza, vagy rosszul csináltam. Az sem biztos különben, hogy Lia tőle készült ki, csak van egy ilyen érzésem. Ha kiderül, hogy rosszul gondoltam, akkor hoppá.

Leforráz a hír, hogy nem igaz, amit állítottak róla. Pedig Lídia azt mondta... Hogy lehet, hogy eszembe se jutott kételkedni? Túlságosan zsibbadt vagyok, gondolkodni sem bírok. Olyan erős bennem a szégyenérzet, a fájdalom, hogy előbbi feszültségeim gombócként marják torkomat.
Megbántottam ezt az embert, beskatulyáztam, olyat tettem, amire nem vagyok büszke. És mindezt a fogadás miatt. Mert soha nem jutunk el idáig, ha nem megyek bele... Emberből vagyok én is, természetes, hogy fontosnak tartom, mit gondolnak rólam az emberek. Sosem adtam okot arra, hogy bárki is haragudjon rám, és most... Most a lehető legrosszabb helyzetbe sodortam magam. És nem mellesleg, nem utolsó sorban, Liot is sajnálom. Rohadtul kellemetlenül érezheti magát emiatt. Nem csoda, hogy ki van akadva.
Képtelen vagyok bármit is mondani, szabadulnék már a liftből, annyira fojtogatnak a könnyeim. Kismillió bocsánat sem lenne elég, hogy feloldozza vétkeimet, amit csak ez ellen az egyetlen ember ellen vétettem.
Szinte kiesek a liftből, aminek az ajtaja a legjobbkor nyílik ki. Belezuhanok valakinek a nyakába, és nem bánom, hogy magához szorít, mert legalább megtart. Összecsuklanék. Az illata ismerős, és a következő pillanatban már a hangja is. Hihetetlen, hogy Reeve az, az új rokon. Mit keres itt?
Eltolom magamtól, hogy megnézzem, valóban ő-e az, vagy csak annyira összekavarodtam, hogy hallucinálok magamnak egy ismerőst. De igen, ő van ott, ez bizonyosan Reeve, az én bolondos unokatestvérem. Hogyan...? Mikor...? Nincs időm kérdéseket feltenni, és azt sem hagyja, hogy én válaszoljak a kérdésére, nekiesik az ágynak. Egyszerűen belerúg. Könnyű szerkezete miatt az a túlsó falhoz vágódik.
-Neee!- kiáltanám, de csak nyöszörgöm, hiszen hangom nincsen, kapok a kabátja után, de kicsúszik a kezemből, ő pedig a liftben matat valamit.
Elfeketedik a világ. Azt hittem, rosszabb már nem lehet, hát mégis megtörténik. Reeve heves reakciója újabb bajba sodor mindannyiunkat.
-Reeve!- szólok rá, kissé összeszedve magamat, amikor látom, hogy dulakodni kezd Lioval. - Hagyd már békén a betegemet! Nem csinált semmit!
Igyekszem bele kapaszkodni, hogy legalább rosszabb ne legyen a helyzet. Csak a szemem sarkából veszem észre, hogy nem vagyunk egyedül.

Teljesen feldob az ötlet, hogy a pizzás ötletemmel egyszerre több legyet is lecsaphatok. Hiszen megvendégelem a nővéreket, és Lioval is tölthetek még egy kis időt. (Túl sokat nem, munkaidőben vagyok). Rohanok vissza a kórházba, ahogy kész vannak a pizzák és a piték, és örömittasan üdvözlöm Lídiát...
Rossz a lift, gyalog megyek fel a harmadikra, gyorsan lepasszolom a kaját, és a lift felé sietek, mert minden valószínűség szerint Lio éppen benne van. Jön egy fickó, helyes kis kalappal és megkérdi, merre van a rehab.
- Éppen itt...- mondanám, sőt, talán mondom is, amikor kivágódik a liftajtó, és majdnem kiesik rajta a nővér. Pont annak a kalapos fickónak a kezei közé... Egy pillanatra az siklik át rajtam, milyen szerencsés a fickó, de aztán nem örülök annyira. A nővér sír, a kalapos srác bedühödik és a lift felé rúg, azaz oda, ami benne van. Lio...
- Mi a franc?- ugrom én is, nehogy már a haverom bántsa ez az elmebeteg, amikor... Lio még védekezni sem tud! Hát hülye ez?
A nővérke sikít, fékezné az őrültet, de nem jár sok sikerrel, az beugrik a liftbe és a liftgombokkal babrál. Lio is kapadozik, csimpaszkodik az őrültbe, de már én is elkapom a grabancát.
-Hagyod békén, te szarházi!?- írtó dühös vagyok. Ütésre emelem az öklöm, és csak amiatt eresztem le, amit a nővérke szemében látok. Minta félelem lenne.
Lio közben az ágyat az ajtónyílásba húzta, hogy hogyan, az előttem rejtély, így minden figyelmem a kalapos fickónak szentelhetem.
-Normális vagy, ember?- ragadom meg a gallérjánál fogva, és igyekszem elhúzni a lifttől. Biztos drogos, vagy hiperaktív...
Amíg vele bajlódok, remélem, Liot a nővér veszi a szárnyai alá. Már csak arra lennék kíváncsi, miért zuhant ki a liftből olyan hisztérikusan...

A lány, akinek tudom a nevét és a rokonom sírva zuhan a nyakamba, ez megrendít egy percre. Meg-rendít, mint a földcsuszamlás. Mert én egy elég biztos talaj vagyok, a rengeteg pszichoanalízis ellenére tökéletesen tisztában magammal és a szerepeimmel, a lányka mégis kimozdít a tengelyemből. Egy percre, kicsi percecskére, ami alatt facsarodik valamennyi a szívemen. Aú, most rossz neki, szinte átérzem mennyire. Nem is tudom miért, más baját is éppannyira leszarom, mint a sajátjaim, de az a perc megmarad az emlékeimben és szíven üt, mintha kicsit én is érezném a rosszat. Nagyon nem szeretem. Szinte a szám sarka is legörbül egy pillanatra, annak ellenére, hogy komoly és megnyugtató a hangom, sőt akció közben is maradok eléggé szilárd. De az mégis bántott, hogy bántották a rokon kislányt. Valahogy az az érzésem ez a bozontos szemöldök tehet róla, egyébként se tetszik, csak úgy, csúnyán néz, hát belerúgok. Na ettől valahogy mindenki kiakad. Először ő, magához ránt és én engedelmeskedem mint a rongybaba. Negyedakkora sem vagyok mint ez a fickó, még akkor se, ha fekszik és béna. Milyen lehet ha áll? Hű, dinoszaurusz! Kéknek és törpnek érzem magam Hókuszpók karmai között, miközben ő közli, hogy meghalok. Naná, jobbat mondjon!
- Csak utánad Szemöldök, te szarabb helyzetben fekszel.
Mergaradom a karját, hogy engedjen el, nem nagyon akarok bántani egy nyomorékot. Lia közben belém kapaszkodik és azt mondja nem csinált semmit a betege, oké, ha elenged leszállok róla.
- De sírtál...
Kezdeném, amikor az ürge, aki majdnem jó infót adott, hogy itt a rehab, beszáll a játékba. Elkap az is aú, ez már kicsit rosszabb. Nem szeretem, ha bántják az arcomat.
Szarházi? Hát ezen felröhögök, pontosabban kiröhögöm.
- Hogyne, nem verekszem nyomorékokkal.
Csak el akartam küldeni melegebb éghajlatra, dehát nem jött össze. Vele viszont verekedhetnék, de előbb próbálok elszakadni tőle, szóval én is megragadom az ő gallérját. Hát én ellene se sokat érek, de a szándék a fontos.
- Nem, ha egy lány sír elvesztem az eszem.
Próbálok behúzni neki egyet, ha jól számolom és sikerül éppen a nyomorék ágyába eshet és akkor közvetlen nem bántom a beteget csak közvetetten. Na meglátjuk, gyenge vagyok, de gyors, ha ütök, akkor se nagyot és lehet, hogy rossz helyre, a szeme helyett csak az arcára (mintha egy erősebb nő adna neki egy pofont) , hát nem a verekedés az erősségem, de ez nem jelenti azt, hogy nem szoktam csinálni.

Katasztrófális volt a helyzet már kettőnkkel is, amíg be voltunk szorulva, de visszasírom azokat a perceket, mert most elszabadult a pokol. Tulajdonképpen néhány percnyire voltunk a megoldástól. Kiderült, hogy Lio nem meleg, hogy én totálisan félreértettem mindent, de mindent, amit csak lehetett, mert....
Jaj! A fenébe! Lehet ezt valaha jóvá tenni? Meg lehet ezt valaha bocsájtani? Kötve hiszem. A Herceg most úgy gondolja, belemásztam a lelkébe, összetiportam, pedig... Hogy mondjam neki el? Hogy mondhatnám neki el? Esélyem sincs arra, hogy újra beszélgessünk, én totál leírtam magam előtte.
Ha csak egy percünk lett volna még a liftben, talán megpróbálkozom valamivel, de teljesen leblokkoltam, sokkolt a hír, át kellett gondoljak mindent, mindent... és már nem volt idő...
Nem akartam sírni, mégis könnyek törnek fel belőlem, szinte hisztérikusan, hiszen mindeddig visszafojtottam az érzéseimet. Ennyire nem vagyok jó. Nem vagyok erős.
Nincs abban köszönet, hogy Reewen áll a lift előtt. Bár csak rövid ideje ismer, úgy védelmez, mint egy oroszlán, és persze, félre érti a helyzetet, rátámad Liora, az meg üvölt, és itt van a barátja is, aki viszont őt védi...
Jézusom... És ez mind egy csók miatt....
Védeni akarom Liot Reeventől, Reevent Liotól és a sráctól, aki Lio barátja. Nem olyan "barátja". Úgy tűnik, neki elég csak rám néznie, látszik, hogy nem egy agresszív állat, de Lio tüzeli, és ez nem jó, mert engem nem ismer, Lio meg... teljesen elvesztették ezek a fejüket.
Reevent kapom el, kapaszkodom belé, húzom el onnan, engem talán csak nem fog bántani...
- Gyere, hagyd már békén! - könyörgöm neki, és nem érdekel, hányan néznek már minket. Mert bizony van már közönség. A lépcsőházból már hallani a rohanó léptek zaját, biztosan a szolgálatos biztonsági őrt riasztották a csetepaté miatt.
A liftbe már nem látok, esélyem sincs Liora nézni, így a barátja szemeit kutatom, és amikor rám néz, hang nélkül formálok neki szavakat: "sajnálom", és fogalmam sincs érti-e, vette-e, mit üzenek neki. Még mindig a rokonba kapaszkodom, de ő erősen hadakozik, megüti a srácot, de a testétől nem látom, mennyire talált az ütés.
A biztonsági őr veti rá magát Reevenre, engem fére lökve, most ők dulakodnak, valaki meg megfogja a karom, és elhúz a közelből.
-Jobb, ha most elhúzol innen, a betegedet átveszem én...- és csak ekkor látom, hogy az egyik csoporttársam az, aki hozzám beszél. - Jól vagy?
Legszívesebben megkérdezném, vak-e, hogy ilyet kérdez, hát hogy lehetnék jól, amikor négy pasas van bajban miattam (ha a biztosnági őrt is beleszámoljuk, mert Reeven azért küzd, piszkosul. )
- Jobban nem is lehetnék- mondom cinikusan, aztán elszégyellem magam, hiszen csak segíteni akar.- Ne haragudj...- lehorgazstom a fejem, sóhajtok egy nagyot, zsebkendő után kutatok.
Liot kihúzzák a liftből, még mindig tajtékzik, a barátja igyekszik visszafogni, hogy le ne ugorjon az ágyról. A rokonom a földön, a hátán a biztonságival, és hallom mindenfelől a "mi történt?" kérdést. Rosszul vagyok. Nem fizikailag, bár most kocsonya a lábam, úgy remeg. Félre húzódom, de nem megyek el, nem bírok menni, látnom kell őket: Liot és Reevent. Hogy ezzel hogy számolok el?