Pár nap..., ennyiről lett volna szó, mert az agyi oedéma gyorsan reagált a kezelésre, és nem lett volna semmi baj. De aztán jött egy nozokomiális fertőzés, és miért ne, engem is érintett, szóval maradnom kellett még néhány napra, és mert nem reagált a szervezetem a gyógyszerekre, még néhányra.
Kezdetben az agyrázkódás miatt kellett feküdnöm, aztán amiatt, mert a fertőzés döntött le a lábamról, legyengültem és sokat hánytam, és az egész megint egy ördögi kör volt, mert nem tudtam felkelni, és ettől még gyengébb lettem, a gyógyszert sem igen toleráltam, hiába adták intravénásan.
Végül 17 nap után sokalltam be, és mondtam, itt nem leszek jobban, engedjenek haza, majd otthon kikúrálom magam, elvégre értem a szakmám. Lídia erősködött volna, hogy maradjak még, de már elegem volt az egészből, a fehér falakból, a csipogó gépekből, az infúzióból, a gyógyszerekből, az egész egészségügyből.
Lídiát kértem meg, mint egyetlen látogatómat, hogy hozzon nekem ruhát, de nem a lakásból... Egyszer bent hagytam egy öltözék ruhát a szekrényben, mert munka után rohantam valahova, és oda meg ki kellett öltözni... Szóval, csak a szekrényemből kellett felhozni, és megvoltam. Igaz, hogy bugyim nem volt, de ilyen apróságokkal nem foglalkozom. Farmer alatt úgyse látja senki, mi van rajtam (vagy mi nincs).
Tudtam, hogy Sebastian naponta érdeklődött, volt, hogy többször is, (Lio pedig egyszer sem), de amikor tehettem volna, akkor sem beszéltem vele. Nem lettem volna rá képes. Arra kellett gondolnom és az energiáimat is arra csoportosítani, hogy ismét talpra tudjak állni, és nem fizikai értelemben, hanem lelkileg, hiszen tudtam, hogy vége, elrontottam mindent... Menekülhetnék megint...
Nem akartam segítséget. Öt percre lakom, még csomagom sincs, csak a köpenyem, meg a kulcsom (és előbbit ki is dobtam, mert rossz érzéseket ébresztett bennem). Tudom, hogy hisztis vagyok, de ettől függetlenül elköszönök mindenkitől, és megköszönöm, amit értem tettek. Úgy búcsúzom el, hogy hamarosan ismét találkozunk, akkor már munkaruhában, hiszen  dolgozni kell, különben... megőrülök.
Csak arra nem számítok, hogy jóságos barátnőm mégis felhívja Sebastiant. A ténnyel akkor szembesülök, amikor meglátom őt az üvegajtó túloldalán. Meg kell állnom. Kezem a számban, mint valamikor kislánykoromban, megharapom az ujjam, a fájdalomra észhez is térek. Bátortalanul intek neki, aztán megindulok felé. Úgysem menekülhetek egész életemben.

Teljesen ki vagyok borulva, magamról érzem, hogy az idegösszeomlás szélén állok, hisztis és nyűgös vagyok, és már nagyon idegesít a bezártság, a kórházi környezet, hiszen most nem dolgozom benne, hanem ápolt vagyok. Mekkora különbség! Lídia sem tud maradásra bírni, vele is veszekszem, pedig eddig sosem fordult elő, talán éppen ezért tudja, hogy komolyan beszélek, hajthatatlan vagyok, és segít mégis...
Felhozza a szekrényből a cuccaim, de csak akkor rángatom magamra, amikor már nincs a közelben. Szörnyű, mennyit fogytam, a nadrág csak lóg rajtam, ahogy a póló is. A nadrágomat felfogja a csípőm, talán jobb is, hogy nincs bugyim, mert kilógna, a pólóm alatt pedig nincs melltartó, de bánja kánya.
Az osztályról kiérve kidobom a köntöst, amiben behoztak, már régen nincsen otthon és Lio illata, és igazából már nem is akarok emlékeket... El akarok mindent felejteni. Más személyes holmim nincsen, csak a kulcsom, az éppen elég, hogy hazamenjek. Haza...
Megdöbbenek, amikor meglátom Sebastiant, nem értem, mit keres itt, én nem kértem, hogy hívják ide. Belül mégis érzek valamit, nem tudom öröm-e vagy csalódás, intek, és indulok felé. Úgy remeg, mint a nyárfalevél, és sápadtabb, mint amilyenre a falak vannak festve.
- Hölgy, milyen hölgy?- értetlenkedek, de már karolok is belé, meg sem várva a választ, hiszen tudom, hogy csak Lídia lehetett- Tűnjünk innen, mielőtt valaki rád vetné magát, hogy befektessen... Rosszul nézel ki!
Nem láttam még a kórház falai között, de tudom, hogy viszolyog tőle, és mostani megnyilvánulásait is tekintem inkább pániknak, mint más testi bajnak, különben nem azokkal a szavakkal köszöntött volna. Megindulunk a bejárat felé, szeretnék már kint lenni, friss levegőt szívni, belenézni a napba, ezért sietősre veszem a lépteim. Hűvös van, az eget felhők takarják, rögtön libabőrös leszek, ahogy megcsap a levegő, és fázósan bújok Sebastianhoz közelebb, automatikusan.
- Ah, még ez is- motyogok magamban, még az időjárás is ellenem van. Örülhetek, hogy nem esik.

- Lídia- szinte suttogom a nevet, még a szemem is becsukom, nagy huncut az a nő.
Észre sem veszem, hogy bocsánatot kér, szinte húzom a kijárat felé, de tudom, hogy neki sem tetszik a kórház; bevallom, most nekem sem, tartja velem a lépést, amikor sietősre fogom. Kiérünk, nem egészen olyan idő van, amire számítok, kissé fázok máris (vagy csak lázas vagyok megint), de semmi sem érdekel, csak hogy kint vagyok. Sebastianba karolok bele, és ő védelmezőn átkarol.
Hallgatom, és a szavai késként marnak belém. Bár csak feltételezi, hogy a két hét alatt nem járt nálam senki, én szinte biztos vagyok benne. Minden úgy áll, ahogy ott hagytuk, hacsak Lio vissza nem ment azóta a cuccaiért. (Bár nem volt semmi, nem költözött hozzám, mi is lehetne, a fogkefe?)
- Lídia- ismétlem meg a hölgy nevét, lehet, az előbb nem hallotta, aztán elindulunk lefelé, a lépcsőn.
Jól esik, hogy gondot viselne rám; milyen fura, hogy legutóbb arról beszélgettünk, majd én ápolom őt. Tudom, hogy komolyan gondolja, és azt hiszem, rá is szorulok, egyedül menni is alig tudok... Csak az adrenalin adott erőt, hogy eljussak eddig is. Még van belőle... , de jócskán fogy.
- Gyógyszer? - fintorgok, mint egy ovis, akit éppen spenóttal tömtek meg- ha kicsit is szeretsz, nem emlegeted nekem a gyógyszereket, így is kikészült már az emésztőrendszerem...
Az első kemény réteg lepattan rólam. Sebastian nem lett más, nem hibáztat, nem von felelősségre. Neki Lia maradtam, a barátja, és nekem ez a szerencsém. Nélküle senkim sem lenne. Lio rám se fütyül.

Tudom, mennyire kivan a kórháztól, ő meg mégis bejött elém, és felülírva mennyire meg vagyok lepve (hatva), elsősorban őt akarom kimenekíteni (no meg magamat) erről a borzalmas helyről. Most először gondolok rá először így, mióta csak élek. Elnézhető nekem, hogy nem kezdek csevegni. Az energiáim a járásba ölöm.
Kint aztán fellélegzem, bár nem egészen olyan az idő, mint vágytam. A nap csak néha kukkant ki a felhők közül, és fúj a szél, bár nem túl erősen, ahhoz eléggé, hogy kellemetlen módon nyaldosson körbe.
- Én...- állok meg egy pillanatra, amikor visszakérdez, mit is szólok ahhoz, hogy gondot viselne rám. Hálásan és szomorúan nézek rá- ... nem várhatom el ezt tőled...- mondom neki, tudva, hogy mennyire gyűlöli a betegségnek még csak a gondolatát is. Valahogy majd megoldom, ezt mondtam Lídiának is. Valahogy túlélem. Nem vagyok gyenge, nem fogok belehalni! És már szól is belőlem a dac.
- Tudom, igazad van...- mondom megenyhülve, mert kicsit lehurrogtam a gyógyszer miatt és most megint ő az, aki szabadkozik, pedig tudom, hogy nem akart rosszat- Talán igazad van, és egy jó kaja javít a helyzeten...- a kórházi koszt minden, csak nem jó, hiába jobb, mint az otthoni. (Mármint a magyarországi.) Az siralmas!
- Nem kell közvetítő- fordulok felé, és ha csak el nem hajlítja a fejét, megsimítom az arcát, a mozdulatot abba csempészve bele, hogy a haját a füle mögé húzom- eddig is mindent meg tudtunk beszélni, nem?
Nagyon szeretném..., nagyon szeretném ezt is megbeszélni vele, rosszul érzem magam amiatt, ami történt, amiatt, ahogy Lio viselkedett, amit feltételezett, amit mondott, és... Fogalmam sincs, hogyan ért véget, néhány perc kiesett, csak a haragra emlékszem, mely hármunk között vibrált. De én nem merek kezdeményezni, mi van, ha ő (sem) akar ezekre emlékezni? Vagy számára nem is jelent semmit, ami történt? Hiszen itt van, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna... Jaj, nem tudom, mi lenne jó, mi a helyes...
Beültet a kocsiba, szótlan vagyok, beletörődő, hallgatag, szomorú. Jó, hogy nem kell lesétálnom azt az egy saroknyit, talán nem is menne, fulladnék, nem terheltem még magam ennyivel, le vagyok gyengülve.
- Nincs otthon semmi. Azaz, ami volt, megromlott szerintem, hacsak Lio...- felnézek rá, tudja jól, ő lehetne, aki ránézhetett volna a lakásra, de szerintem nem tette. Én sem érdekeltem, pláne nem egy üres lakás... Mindegy. Megoldom. Úgysem leszek ott már sokáig.
- Igazából nem vagyok éhes, de tudom, hogy enni kell. Csak... kikészültem a gyógyszerek miatt. Legyen valami egyszerű, jó? Krumpli vagy rizs... neked vegyünk húst is, tudom, hogy szereted, és ha velem eszel, talán majd jobban megy nekem is... - nézek megint rá, félénk mosollyal.

Sóhajtok. Még hogy nem teher! Én teher vagyok, kolonc bárki nyakán, magamat is nehezen viselem el, amikor nincs uralmam a nyűgjeim felett, és most nincs, veszekedős vagyok, hülye picsa, békén kellene hagynia... Közben pedig igenis szükségem van rá, nélküle már leszédültem volna a lépcsősoron is.
- Oké, próbáljuk meg- bár a gyógyszer szóra máris görcsbe rándul a gyomrom, tudom, hogy igaza van, és vannak helyzetek, amikből csak az menekít meg. Még három nap, ennyit kellene túlélnem, nem túl sok, nem is lehetetlen, és jönnöm kell kontrollra, ha jól vagyok, befejezhetem azt az egészet... Túlélem!
Nem kell, hogy másoktól kérjen útbaigazítást rólam, én is gyógyulni akarok, legalábbis minden testi bajtól gyorsan szabadulni, hogy aztán legyen időm arra is, hogy befoltozzam a sebeimet, újra és megint. És helyre kéne hoznom dolgokat, hiszen a jelek szerint nem csak én szenvedek. Ha azt hittem, Sebastianra nem volt hatással ez az egész, gyorsan rájövök, hogy mégis. A simításomba nem fekszik bele, mint szokott, hanem elfordítja a fejét, el is kapom a kezem, csendesebb is leszek, szomorúbb. "Persze"... hányféleképpen értelmezhető e kicsiny szó. Széles a paletta, akár cinikus is lehet, most inkább szomorú és beletörödő, de nem egyetértő, nem olyan határozott!
Beülünk az autóba, megtervezzük, mit csináljunk, a félelmeim árulom el, hogy otthon katasztrófálisak a viszonyok. Lio miatt kissé nyersebbé válik, felszegi a fejét, és azt mondja nem kereste.
- Nem is baj..., nem baj, tényleg- mondom csendesen, és magam elé nézek, erőlködöm, hogy ne könnyezzek megint, a kórházi párnám úgyis százszor szétsírtam.
- Jól van, oké..- hagyom rá, úgysem érzem az ízeket, az antibiotikum kicsinált, ehetnék fűrészport is, de ezzel nem terhelem Sebastiant.
Elkanyarodunk a bolt felé, s mert bekapcsolja a rádiót, már nem beszélgetünk, gondolom, nem is akar, és nekem is jobb a hallgatásba burkolózni, bár nem szökhetek el a gondolataim elől. Míg bemegy a bolba, kikapcsolom a zenét, végre csendet szeretnék, nem valami tuc-tuc hülyeséget, amitől szétmegy a fejem. Újra a kezem rágom, gondolkodom, mitévő is legyek, hogyan is csináljam. MIT KELLENE csinálnom? Tanácstalan vagyok. Időnként az üzlet kijáratra lesek. Ha megjelenik Sebastian, visszakapcsolom a rádiót, aztán figyelem, ahogy bepakol: zöldség, gyümölcs... Nem vett húst. Hát nem eszik velem?
A ház bejárata előtt parkolunk, Sebastian kisegít az autóból, és a csomagok ellenére, amiket ő cipel (nem engedi, hogy segítsek), engem is támogat. Nem ellenkezem. Szorongok. Félek kinyitni a saját lakásom ajtaját. Kocsonya a lábam, úgy remeg, futkos rajtam a hideg.
- Legutóbb te zártad be? - kérdezem, hogy rájöjjek, esetleg másképp van-e bezárva, (járt-e itt Lio)- Kettőre?
Kattan a zár, és ahogy kinyílik az ajtó, tudom, hogy senki nem volt bent. Büdös van bent. Rothadó virág és valami másnak a szaga, amit nem tudok először beazonosítani. Öklendezek, de a gyomromból nem jön semmi, tekintve, hogy üres.
- Istenem... - Most lepi el a könny a szemem.

Beharapom az ajkam. Nem Sebastian feladata lett volna Liot értesíteni. Talán jobb is, ha nem tudja, hogy kórházba kerültem. Így azt teheti, amit akar, amit a szíve diktál, és nem befolyásolják azok az események, amelyek a későbbiekben esetleg csak korlátoznák a döntéshozatalban. Ha most elment, elment volna később is, talán jobban is fájt volna, ha nagyon beleélem magam, hogy tényleg tud szeretni. Így csak (egy újabb) éjszaka volt. Úgy látszik, ennyire vagyok jó.
Ülünk a háttérzajban, mégsem kínos a csönd, mert mindkettőnkben zúgnak a gondolatok, bár ennek nem vagyok tudatában. Gyorsan odaérünk a bolthoz, ő elmegy vásárolni, én ülök a csöndben, aztán ismét zene, indulás, hazaérés.
- Kérlek, ne akarj ágyba parancsolni!- kérem tőle lágyan, szinte könyörgőn, hiszen éppen ezért akartam a kórházból is eljönni, nem bírtam már feküdni. Meghat, hogy ennyire aprólékos terve van, tényleg olyan, mintha nem lenne tőle idegen az egész.
- Jah, igen, a mentősök...- bólogatok egyetértően. Arról viszont tudok, hogy őket ő értesítette, nem Lio.
Kinyitom az ajtót, és meglep a lakás orrfacsaró szaga, a rothadó virág és gyümölcs szaga, a por és a levegőtlenség furcsa elegye. Rosszul leszek tőle, öklendezek, Sebastian tér észhez villámgyorsan. A fürdőbe támogat, ablakot nyit, én pedig a vízcsap fölé hajolva próbálok felfrissülni, ahogy javasolta. Sírok. Jobb is, hogy csobog a víz, így nem hallja.
Ledobálom magamról a farmert és a pólót, beállok a zuhany alá, végre a saját fürdőszobám, a saját tusfürdőm, a saját samponom. Két hete nem mostam hajat..., vagy több? Lassan elmúlik az ingerem is, hogy bőgjek, megnyugszom, lecsillapodok. Törölközőbe csavarom magam, és külön a hajam, aztán leülök a lehajtott WC-ülőkére. Nem sokkal később kopog.
- Itt vagyok. Fel kell vennem valamit...
Bekísér a szobába, egészen más látvány fogad, mint amit itt hagytam, nincs nyoma sem szirmoknak, sem pezsgőnek, sem Lio illatának. Neki mégúgyse. Mintha nem is járt volna soha itt. Talán így is volt. Csak álmodtam.
Alvójáróként megyek a szekrényhez, rángatok ki belőle ruhát magamnak: pólót, nadrágot, aztán a fiókból bugyit és melltartót. Nem hiszem, hogy el kéne bújnom Sebastian elől, fel tudok öltözni, és ha jól sejtem, a konyhába megyek, utána, bármilyen utasítást is adott volna nekem.

Alig beszélünk az autóban. És bármennyire voltunk könnyedek egymással korábban, most mégis van egyfajta feszültség közöttünk, amit nem tudok hova tenni (vagy inkább nem akarok).
Nem akarok lefeküdni, elegem van a fekvésből, és nem akarok lefeküdni abba az ágyba, amiből Lio mellől keltem föl. Emlékszem, milyen volt, megrohan az emlék.
- Jól van, ez...- (jó ötlet) nem tudom folytatni.
Letaglóz a lakásom rossz szaga, a fürdőbe leszek száműzve, ami több szempontból is jó választás, hiszen van időm felfrissülni, megújulni, megnyugodni. Semmi sem olyan, mint ahogy emlékeztem. Odakint közben lázas munka folyik, akkor szembesülök vele, amikor kimegyek, és látom a tiszta és friss otthonomat. Elzárom azt képet, mint egy emléket, amit még Lioval hagytam itt, aztán eldugom, mintha titok lenne (vagy csak álom), és aztán megpróbálok nem gondolni rá. Ez a terv.
Nem érnek el a tudatomig Sebastian szavai; a meztelenség nem miatta zavar, eszembe sem jut, hogy jelen állapotomban izgatnám, mint nő. Ő sem jut eszembe, mint férfi. Ha ismerné a hospitalizáció fogalmát, foghatná arra, visszafejlődtem, lelki fejlődésemben egy korábbi állapotomba tértem vissza, s most éppen annyira vagyok szégyenlős, mint mielőtt találkoztunk.
Hallom, hogy a konyhában tevékenykedik, oda megyek utána, mert nem akarok egyedül lenni, pláne nem feküdni... Hiába van áthúzva az ágy, nem olyan hely, ahová szívesen feküdnék. Már nem, bármennyire tetszett is, amikor megvettem és berendeztem a szobát.
- Ami egyszerűbb, Sebastian, rád bízom- mondom neki, és közelebb lépek a pulthoz. Közömbösnek tűnhetek, pedig csak fáradt vagyok. Kiveszek egy kést a fiókból, és nekiállok én is zöldséget pucolni, ne csinálja egyedül (vagy én is csináljak valamit).
Szép rend van itt is, bár arra nem emlékszem, milyen állapotokat hagytam a konyhában. Rend volt, emlékeim szerint, hiszen mielőtt átszaladtam Sebastianhoz, nem csináltam semmit (rumlit). Csak a szárítóban csöpögő poharak és gyümölcsös tál árulkodik, hogy mosogatott... Oh, újabb emlék, amit el kell zárni, örökre. Miért ittunk pezsgőt? Erre nem is emlékszem.
Az egyik zöldségnél, ahogy rakom a vízbe, összeér a kezünk. Mntha áram rázna meg, mintha aludtam volna eddig... Jézusom...
- Sebastian...- szólítom meg, mintha most látnám először- olyan hálás vagyok, hogy itt vagy!

Hogy mennyire idióta és figyelmetlen vagyok, csak akkor esik le, amikor zöldségpucolás közben összeér a kezünk. Úgy nézek rá, mintha álomból ébrednék, és való igaz, eddig ringattam magam, hogy nem igaz, ami történik. Vagy az nem igaz, ami történt. Valami hibádzik. Valami helytelen.
Valami rossz. Felejteni akarok. És a legrosszabb, hogy a jelen mosódik el.
Elönt a hála, hogy itt van, gondot visel rám, tákol és támogat, még akkor is, ha kettőt sem szól hozzám. Talán tudja, hogy néha kell a csend. Kell az idő, amíg minden leülepszik, és nem tudom, ennyi volt -e, ennyi elég-e, de azt tudatni akarom, észlelem őt. Azt szégyenlem, hogy eddig megfeledkeztem róla.
- Megtenném...- adok igazat neki, de nem folytatom: én meg sem érdemlem... Mert hát miért is nem?
Olyan zavaros gondolataim vannak, és mindez oda vezethető vissza, amikor Lio mondott valamit... Nem azt, amiben igaza volt, hogy mi lefeküdtünk egymással. Volt valami, amivel tőrt döfött a szívembe, de nem emlékszem rá, és tudom, sokszor járt ez a fejemben. Nem tudok rájönni, mi volt az, csak a fájdalmat érzem, mintha elárultak volna. Vagy én lennék az áruló?
- Szeretném csinálni, érezni, hogy hasznos vagyok és nem használlak ki téged...- Soha nem voltam még ennyire kiszolgáltatott, talán csak egyszer, pár percre, egy fürdőszobában, a kövön... Jaj, ne... Akkor magamra hagytak.
- Nem kételkedem a rutinodban- igyekszem vidámabbra fogni, nem értem, mi ez a síri hangulat. Én keltettem, világos. De miért maradt így? Ezen változtatni kell!
A csörgésre-zörgésre összerezzenek, a mozdulatom megakad, a mosolyom elillan. Sebastian ideges, mert franciául hablatyol.
- Semmi baj, nem történt semmi, üljünk le egy kicsit!- elhúzom a mosogatótól, nem árt a zöldségnek, ha ott áll.
Szembe fordulok vele, vagy fordítom magam felé, közel állok hozzá, és felnézek rá. Nyúzottnak tűnik, bár jobb a színe, mint a kórházban.
- Mondd el, mi bánt!- kérem tőle. Érzem, hogy vibrál benne a feszültség, mégsem beszél.

- Oké, tudom, de akár rendelhettünk is volna valamit- jut eszembe hirtelen. Akkor nem kéne időt pazarolnia rám. Egyáltalán, mi mellől szakították el? Milyen tevékenység helyett van velem?
Hiába próbálom derűsebbre fogni a dolgot, valahogy nem jön össze, kurtán felel, aztán ügyetlenkedik... Talán nem véletlenül. Nem szokása előttem franciául beszélni, és egyszer azt mondta, káromkodni szokott így, hát oda lépek, és elhúzom, ne legyen már ideges.
Szokatlan, hogy félre tekint, mert ilyenhelyzetekben mindig egymás tekintetét kerestük. Azt, ami odabent van, ami a szem mögött van, mintha olvasnánk egymás gondolatát, és ő most rejtegeti magát előlem. Kérem, hogy mondja el, mi bántja, de félrebeszél.
- Kérlek, ne terelj!- Kérlelem. Nem szándékosan, de Liohoz hasonlítom, időnként (gyakran) ő viselkedett így, bezárkózott, mint egy mimóza, és nem árulta el, mi a baja, mintha nekem tudnom kéne, vagy kitalálni... Ez olyan nehéz!
Továbbra is nézek rá, de már nem szólok semmit. Félek, ő is elszalad, mint Lio. Érteni szeretném. Miért ilyen buták a férfiak? De Sebastian nem Lio. Ő a barátom, és mint olyan, a bizalmát élvezem, meg is tisztel vele, és egyszerre könnyebbülök meg, hogy beszélni kezd, és lepődök meg azon, amit mond.
- Engem hibáztatsz...- suttogom a földre tekintve, és hirtelen meghűl ereimben a vér. Jaj, nem elég, hogy magamat hibáztatom, magamat okolom mindenért, még Sebastian is haragszik! - Ez... nem olyan egyszerű...
Érzem, hogy pánikolok, megint az a furcsa érzés kínoz, hogy elfelejtettem valami fontosat.
- Megpróbáltam elmondani... - mondom kínosan, és arra péntekre gondolok, amikor utoljára jártam nála. Mennyire féltem, hogy el fogom veszíteni, és hogy meglepett, hogy ettől fél ő is!

-Szívesen főzők, tudod jól. Meg mire kihozzák ugyan ott vagyunk. - Magyarázom neki, de tényleg így gondolom, nem lenne ezzel semmi baj, csak... Csak.
De csak kiütközik rajtam a feszültség ami már két hete hű társam, de nehéz az egész, mert tudom hogy én rontottam el, én hittem hogy másabb vagyok neki vagy tudom is én.
Terelek, mert ahhoz értek, nagyon is. De kérlel ne tegyem, talán még kedvesen is teszi. Nehéz nem szót fogadni de igazából félek összeveszünk. Nem szeretném ha kidobna vagy ilyesmi. Ápolásra szorul még mindig én pedig nem akarom magára hagyni.
-Nem hibáztatlak csak becsapva érzem magam... - Javítom ki, mert mi jogon hibáztatnám? Én csesztem el neki a dolgot a másikkal.
-Igazán? Na is mikor? Melyik szeretkezésünk előtt vagy után hogy folyton Lionel jár az eszedben? Elég egyértelmű a dolog, ne is tagadd... Meg se próbáld, én raktam rendbe a hálót nem más... - Teszem hozzá, nehogy itt szépíteni kezdjen, mert nem fog menni neki.
Hangom inkább fájdalmas mint vádaskodó de kerülöm a tekintetét.

- Ez is igaz...- hajtom le a fejem. Nem vagyok hozzászokva, hogy más visel gondot rám, ez mégsem olyan, mint a pénteki közös kajálások, ami csupa jókedv, móka meg nevetés. Ez most olyan rossz, mint a tabletták, amiket be kell szedni. Kényszer és nemszeretem íze van.
Örülök, hogy itt van, nélküle nem is boldogulnék, erőm se lett volna takarítani, szóval... Nagyon hálás vagyok neki, csk ne lenne ilyen fojtogató a csend közöttünk. Nem ehhez vagyok szokva, ha vele vagyok, ez a gond? Egyáltalán, miért ez a feszültség?
Amikor belezuttyan a tál a mosogatóba, közelebb lépek hozzá, és elvonom onnan; azt szeretném, ha elmondaná, ő miért feszült, de nehezen fog bele. Aztán amikor belefog, úgy értelmezem, számon kér amiatt, ami Lio és közötem történt. Javítja szavaim, hogy nem hibáztat, csak becsapva érzi magát, de én még mindig nem értem pontosan, hogyan is érti ezt. Hiszen addig a péntekig közöttünk nyitott kapcsolat volt, ő maga mondta, és tettünk tisztába fogalmakat illetve a lehetőséget, hogy mi lesz, ha...
Csak rázom a fejem, amikor azt mondja, becsapva érzi magát, és aazl védekezem, el akartam mondani... Most ugye, egy dologról beszélünk?
- Ez nem igaz!- szinte sikolyként törnek ki belőlem a szavak, annyira megijedek. Azok után, amiket elmondtam neki magamról, amiket megtudott rólam, el tudja képzelni, hogy végig becsaptam? Egy másik világ omlik össze bennem nem sokkal azután, hogy a Lioval szőtt mesevilágomnak vége. A realitás, a barátságunk Sebastiannal került veszélybe. Létezett egyáltalán?
Egy gonosz kis hang arra buzdít, olvassak be neki, mi jogon féltékeny, hogy Lioval voltam, ha közben ő is másokkal fekszik le. De a józanságom ezt felülírja, mi megbeszéltünk mindent, ennek működnie kellene, hiszen nem szerelmes belém, nyitott kapcsolatunk van, és arról beszéltünk, ha valamelyikünknek komolyabb kapcsolata lesz, átalakul majd a miénk is...
- Azután a péntek után már nem volt lehetőségem beszélni veled..., a szombat reggel pedig nem volt éppen megfelelő alkalom ehhez...

Elfelejtődik az étel, ahogy hirtelen megszűnik a csönd. Bár én kérem, hogy moindja el, mi bántja, nem számítok rá, hogy mit kapok válaszul. Értetlenkedve figyelem, ahogy kiakad, s hogy vehemensen neki ne ugorjak csak egy dolog gátol: a mód, ahogy kifejezi magát.
Bár szavai bántóak és igazságtalanok, olyan fájdalmat rejt a hangja, ami nem lehet csupán féltékenységgből vagy dühből eredő. Igyekszem megérteni, minek is szólhat ez, hiszen tudtommal kettőnk között nincsen "mélyebb" érzelem; ami hozzám köti, nem szerelem, nem lehet féltékeny az érzéseimre sem.
- Láttad... mikor?- csodálkozom, ha voltam is szerelmes, még magam előtt is titkoltam, hiszen éppen azzal üldöztem volna el... Liot (és őt). Egyikőjüknek sem kellett az érzelmes Lia, hát nem csacsogtunk erről órákig? Visítani tudnék. Rázom a fejem- Másról sem tudtam beszélni? Hogy érted ezt?
Emlékeim szerint a legelső franciaórán beszéltem neki Lioról, hiszen megkérdezte, van-e barátom. És aztán azon az "utolsó" pénteken, amikor azért nem mentem vele táncolni, mert el akartam mondani, hogy ... Hogy Lio felkeres, és ... De akkor sem volt biztos semmi, csak... Én nem akartam becsapni!
Összeszorul a torkom, ahogy tovább hallgatom. Igzaat adok neki, voltak tények, amiket elhallgattam előle, de a tények semmit sem változtatnak azon, amit iránta érzek, és ez... ez az ijesztő.
- Igazad van, nem egy éjszaka kellett hozzá- adom meg magam, mit tagadjam, aznap éjjel Lio hatása alá kerültem, ahogy egyszer már kerültem korábban is, na és? Akkor is hoppon maradtam, Lionak nem kell szerelem, talán most is csak meg akart dugni, erre legyek büszke? Megmakacsolom magam, nem fogom magam megint kiteregetni, hogyan gázolnak át rajtam a férfiak, bemocskolva a testem vagy a lelkem, úgyis csak egy rongy vagyok.
- Ha nem tudod, hogy miért voltam veled, nem is ismertél soha és én is félreismertelek, ha ilyet kérdezel...- mondom, majd összeszorítom a szám; éppen Sebastiantól nem vártam ilyen támadást. Mit akar ezzel mondani, hogy "neki bármit, amit akar"?
Fáj, hogy bánt. Eddig azt hittem, mi jól kijövünk, megértettem, mit akar tőlem, hol a helyem, és elfogadtam olyannak, amilyen. Szerettem volna egyedüli lenni, egyetlene valakinek, igazi szerelme, kapcsolata, de egyik férfi, akivel kapcsolatom volt se erre vágyott, hát én sem adtam oda magam (és a szívem) teljesen. Baj, hogy védekezem?
És lezárja ennyivel: "sajnálom, hagyjuk"... A barátok nem viselkednek így, belé meg mi ütött? Az jut eszembe, mennyire nem kedvelik egymást Lioval, és ezzel magyarázom: az bántja, hogy éppen egy olyan férfival jöttem össze, aki neki nem tetszik. Vagy éppen az nem, hogy a haragosa? Elmebaj! Az enyém! Én megőrülök! És aztán megint kiakaszt.
- Hogy micsoda? Azt hiszed, megvert? Ó, basszus, Sebastian, ennél tényleg nagyobb az önértékelésem. Sose lennék olyan pasival, aki bántalmaz! Azaz... - Elbizonytalanodom. Hányféle módja van a bántalmazásnak? Jó kis tétel volt, éppen csak nem vettem magamra. Mielőtt Sebastian félreértené, gyorsan, és sokkal higgadtabban hozzáteszem- Ahogy szaladtam át a zebrán..., elestem. Elsodort egy motoros... De a kezem meg a lábam már meggyógyult!- bebizonyítanám, hogy baleset volt, de már nincs nyoma a sebeknek. Lio tökéletesen kezelte le őket.

Nem tudok kiigazodni rajta. Eddig azt hittem, fontos neki, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtaláljuk a boldogságot, és arra utalt, elősegítené, hogy boldog legyek, és utamba sem állna, de amíg lehet, szívesen van velem, és ugyanígy voltam én is vele. Hiszen minden percet örömmel töltöttem vele, és éppen pénteken egyeztem bele, hogy találkozzunk többször is, ha igényli, miért ne? Én is szeretném, nekem is jól esik. Szeretek vele lenni, nem mondtam elégszer?
Szerelmesnek látszottam szombaton... A péntek éjjel valóban nagyon bensőségesre sikeredett, tökéletes figyelem egy olyan férfitól, akiért "rajongok" (hiszen szeretni nem szabad!), ráadásul olyan módon közelített, ami már-már nyálas, mégis lehengerlő, mert illik a mesébe... A mód, ahogy vigyázott rám, ahogy aznap este bánt velem, mintha minden sérelmemet orvosolta volna, amit addig velem szemben elkövetett. Buta voltam? Vak? Naív? Azt hittem, hogy teljesülhet egy álom? Ha ő látta, talán valóban ott volt, talán valóban szerelmes voltam... de hol van már Lio? Ez a baj vele, jön és megy, átutazó az életemben és mindig képes felkavarni, elhitetni, hogy létezik, amit érzek, aztán porrá zúzni a reményeimet..., és aztán megint, mint egy orkán, felkavar, felkap, beszippant, kilök, messire repít, és úgy tűnik el, mintha nem is létezett volna, csak a pusztítás nyoma marad utána. Hát nem ez történt most is? Megroskad a vállam. Hülye vagyok, ha ilyen szerelemre vágyom, mely negyedévente ragad magával, visz fel a mennybe és taszít a pokolba.
- Toleráns, köszönöm- cinikus vagyok. Miért hiszi, hogy miatta színészkedtem? Sosem voltam képes haszudni, neki se hazudtam soha. Amikor bizonytalan voltam, hát nem mondtam neki? - De  ahhh, mit de??? - kérdezem, nem értem, mi ez a sóhaj? Mi nem volt jó? Ha vele voltam, érte voltam vele, mert őt akartam, mert vele akartam lenni, mert arra vágytam, amit ő tud adni. Ezért működött... Sosem mást láttam benne, én magáért szeretem... Elszomorodom.
- Sebastian...- sokkal többet mondok, nem csak a nevét. "Ugye, ezt te sem gondolod komolyan?" Nem is volt számomra fontos a szex, féltem is tőle, mint a tűztől, hát nem emlékszik, mennyire sokkolt, amikor rájöttem, hogy kívánom őt? Jaj, ez övön aluli, "csak szexre kellesz"...
Szeretnék rájönni, hol és mit rontottam el. Talán a homlokomra kellett volna írni: "bocs fiúk, ne kezdjetek velem, reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba, aki azt mondta, nem képes szeretni". Mehetnék mindjárt apácának, nem? Isten legalább viszontszeretne.
Meglepő fordulat, Lio bántott-e engem? Ezzel tereli a gondolatmenetem, és úgy meglep a kérdéssel, meg is feledkezem róla, vissza kellene valamit kérdeznem.
- Nem, nem úgy értem... azaz nem bántott senki- harapom be a szám. Fizikai értelemben tényleg senki sem. A többin meg túlteszem magam. Egyszer már (vagy kétszer?) sikerült.  Nem kell senkivel konfrontálódnia miattam. Nem is érek annyit.
Elmondom neki, hogy történt a baleset, aminek nem is tulajdonítottam jelentőséget. Kicsit bevertem a fejem, szóra sem érdemes. A plazúr már meg is gyógyult, megmutatni sem tudom, hát akkor az esés sem lehetett jelentős, nem igaz? (Igazán nem is emlékszem rá.)
- Nem fájt semmim...- mondom megenyhülve. Klassz, hogy aggódik, de ha vele vagyok, neki sem engedem, hogy kórházba vigyen olyan apróságok miatt, mint néhány plezúr vagy egy púp a fejemen.
Megszemléli a karom, de azon már csak halvány folt jelzi, hol lehetett a seb. Nem volt mély, nem lehetett mély, nem is vérzett olyan nagyon emlékeim szerint. Kicsit..., de azt lefertőtlenítettük és bekötöztük, aztán... a kórházban már eszembe sem jutott. Talán már akkor nyoma sem volt. Pár napig ugyan nem hagytak felébredni, de ... Na, nem volt veszélyes!

Nem értem, mi baja, még mindig nem értem, pedig már boncolgatjuk a témát rendesen. Nem hiszem, hogy titkolóztam előtte, azaz talán fátyolos voltam, de magam is bizonytalan, hiszen pénteken elmondtam, Lio egy régi barátom, és nem tudom, mi lesz köztünk, mert lehet, hogy csak én képzelek bele sokat... Valahogy így. Mit is jelent ez? Könnyebb, mint nyíltan kimondani, van egy srác, akiért odavagyok, de le se tojta eddig a fejem, most meg bejelentkezett. Vajon mit akarhat? Megdugni vagy megkérni a kezem? Ugye, milyen sok esélyem van, hogy pofára esek? Szóval, csak ne izgulj, reménytelen romantikus vagyok, hiszek a mesékben, és valószínűleg fehér lovon jön... Bah!
- Lionel bassza a csőröd, már nem is tudod tagadni, kimondtad! - mondom fájdalmasan és kíméletlenül, és nem kezdem el tagadni, hogy pótlék volt, pedig ez nem is igaz. Itt nem is ez számít, nem én, vagy hogy mit tettem, hogyan éreztem, mit mondtam, hanem Lionel. Hogy pont ő, az a pasas, akivel valaha neki konfliktusa volt, pont ő került kapcsolatba velem. Minden más csak felesleges maszlag. Ha Béla lenne a szomszédból, gratulálna nekünk és megrendezné a lakodalmat. (haha)
Elszomorít, hogy nem a kapcsolatunk mivoltát siratja, hanem saját képességeit kérdőjelezi meg. Mintha csak egy verseny volna kettejük között: ki miben a jobb? Ebben a dologban épp egyformák, mindkettő a másikukat látja esélyesebbnek nálam. Mégis, hogy van az, hogy ennek eredményeképpen mindkettő magamra hagy?
Több ponton is támadhatnám a véleményét, de fáradt vagyok hozzá, és nem érzem esélyesnek megvédeni magam. Pont úgy, ahogy szombat reggel, ez a menet is már el lent döntve, ő lejátszotta a fejében, és mondhatok bármit, akkor sem hinne nekem. Egy pillanatra megint belém mar egy gondolat, itt van a nyelvem hegyén... Történt valami szombat reggel, valaki mondott vagy tett valamit... és megint nem tudom megfogni, bárhogy gondolkodom rajta. MI VOLT AZ?
Sebastian képes ezen tűlnőni, talán túl is tenni magát, és azon kezd aggódni, velem mi volt, miért jutottam kórházab. Elgondolása szerint Lio bánthatott, s hogy honnan vette...
- Talán mégsem vagyok annyira elvakultan szerelmes, mint gondolod- szívesen öltenék most rá nyelvet, és nevetném el magam, olyan fura, hogy az előbb még gyűlölt, most meg aggódik értem. - Elmondanám- bólintok rá aztán komolyan, mert érzem, hogy fontos neki a válaszom.
- Hé... Nem volt semmi baj- megérinteném, megsimogatnám, de még mindig sértettnek érzem magam- Te bevittél volna, ha rosszul leszel is, tök cuki vagy, de én kiszöktem volna. Tudod... Nem hittem, hogy komoly, még reggel sem, pedig akkor már... duplán láttam. Csak akkor megjöttél te, és már időm sem volt szólni...
Olyan gyorsan történt minden! Aztán meggyőzöm róla, hogy már semmi bajom sincs, és ő erre le is ültet. Kész. Ennyi. Megbeszéltük? Tenyerembe hajtom a fejem. "Jól lennék?" Egyre kevésbé. Két emberrel több ember utál, mint szeretném.