- Szóval akkor hova pontosan? - Most kérdezem harmadjára, de már megint másik helyszínt mond. Én nagyon türelmes ember vagyok, de tényleg, de mkkkr nem bírják pontosan megmondqni, hogy hova is menjek, attól aztán idegrohamot tudok kapni.
- Csak dobd ki a a kinti szemetesbe. -Jön az utasítás, én meg bólimtok. Majd kikerekedik a szemem. De az kint van. De már nem tudok szabadkozni, drága tanárom már el is ment, én meg ott állok, mint egy nagy rakás kuka. Megrázom a fejem, és beletörődve a sorsomba elindulok kifelé.
Csak nem értem, mi olyan bonyolult abban, hogy kijussak a kukákhoz. Jah, tudom. A hó. Kell nekem magassarkúban iskolába járni, de legalább annyira nem vagyok kicsi. Magamban motyogva, konkrétan holdjárással jutok el a végállomáshoz, és dühösen dobom bele a szemetesbe a zacskót. Megpördülök, és ugrok egyet. Hogy nem vettem én észre, hogy van itt valaki? Felnézek rá, és és megszeppenek.
- Ne haragudj. Nem láttalak. Minden rendben? - Hát...elég agresszíven néz ki. De helyes. Olyan macsó. És az ilyenektől én félek. De azért nagyon kedvesen elmosolyodom, és félredöntöm a fejem. Mintha már láttam volna valahol.

Megfordult a fejemben, hogy elrohanok. Egészen hat másodpercig. Aztán más jut eszembe, és inkább mosolyogva nézek rá. Nagyon kellemes hangja van. Olyan estimese olvasó. Hasonlít a bátyáméra. Megrázom a fejem, és a zsebembe dugom a kezem. Hideg van.
- Gonosz volt a gazdája. - Mondom mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kiráz a hideg, és toporogni kezdek. Nagyon fázom, és ha megint beteg leszek, engem kibeleznek. Figyelem ahogy a falnak dől, és összehúzom magam. Miért ilyen magas ő is? Meglepődök a kérdésen, és rápislogok.
- Nem bántott senki...most legalábbis. - Vonom meg a vállam, és közelebb lépek. Kicsit agresszívnek tűnik, de nem veszélyes. Vagyis, nem érzem annak...mondom ezt pont én, akit már simán kirabolt az állítólagos legjobb barátja. Az emlék hatására eltűnik a mosoly az arcomról, és lehajtom a fejem. Újra megremegek, ahogy kiráz a hideg, kezdek egyre jobban fázni. Nem egészséges.

Nagyon meglepődök...megverni? Értem? Gyorsan és hevesen megrázom a fejem, és még közelebb is lépek.
- Neem, nincs rá szükség, ajd felbukik a fekvőrendőrben, mikor megy haza. - Igen, ez egy átok volt, és hozzám képest kegyetlen.
Csendesen remegek, nem igazán tudom, mit ia mondhatnék, ismerkedésben sosem vagyok jó. Mennyivel egyszerűbb lenne ha már alapból ismernénk mindenkit nem? Egy csomó kellemetlenségtől megkímélnénk magunkat. Nem kellene fura kérdéseket feltenni, nem kellene megjegyezni hatszáz ember nevét, mert mindenki tudná automatikusan mindenkiét, és soha többé nem hívnának Kimnek. És nem néznének kínainak meg japánnak. Vagy ami a legjobb, nem gondolnák, hogy hatszáz testvérem van, csak mert mi sokan vagyunk.
Gondolatmenetemből hangja szakít ki, és meglepetten pislogok rá.
- Tényleg? Hát öhm...rendben. - Bólintok, most erre mit kéne mondani? Hogy van hatvan ember aki állandóan szívat, mert kicsi vagyok? Nem, azt hiszem annyi emberrel még ő sem bír el. Bár lehet jobb lenne, ha valaki megvédene néhanapján.
- Most épp nem bántott senki, de ha lesz valaki szólok. - Igen, ez lesz a legjobb megoldás. Közelebb lép, és egy tizedmásodpercig megfordul a fejemben, hogy hátralépjek, de mikor rám terití a kabátját, elmosolyodom, és szorosan összehúzom magamon. Még jó meleg, és leér majdnem a bokámig. Vigyáznom kell, nehogy összehavazzam. Hálásan ránézek és bólintok.
- Egy kávé jól esne.

Én tényleg nem akarok bántani senkit, még közvetetten sem. Szóval inkább nem válaszolok a kérdésre, csak megrázom a fejem, veszek két nagy levegőt, és tovább lépek. Sokat fognak még úgy is ugráltatni, amiatt a fene nagy szívem miatt, abszolút nem akarok emiatt senkit bántani, azt nem szeretek, csak ha nem köszönik, meg mikor én a lelkemet kiteszem.
- Nem fontos, tényleg, már nem is emlékszem.- Jó, ez persze nincs így, de el kell terelni a gondolatait, mert eddig még semmit nem tudtam meg róla, csak hogy verekedni akar. Ami rosz dolog. Már a verekedés... Meg hogy semmit nem tudok róla. Igen, ez mind határozottan rossz dolog.
Összerezzenek, de, csak mert meglepődök. Ez nálam teljesen természetes reakció, arra is összerezzenek, ha a kiugrik a pirítós a sütőből. Mondjuk az tényleg ijesztő. Belépek előtte, a kávé mindennél csábítóbb. Na, jó, nem mindennél, de a legtöbb dolognál igen. Megvárom, míg rendel, csak aztán szólalok meg.
- Egy fekete lesz nekem is. – Mosolyodom el, és visszaadom a kabátját. Itt már meleg van, nem fázom. Megkapom a kávémat, belekortyolok, és majdnem félrenyelek. Meleg. Fújni kezdem, és ránézek.
- Ne haragudj, még be se mutatkoztam. So Ra vagyok. Kim So Ra. Te pedig…? – Nyújtom felé a kezem, és oldalra billentem a fejem. Tuti, hogy láttam már valahol, de hol? Ki kell derítenem!
- Vizuális Kommunikáción vagy, ugye? - Szólalok meg hirtelen, miközben az egyik padhoz sétálok, és lehuppanok rá. Remélem nem hagy itt, nincs kedvem egyedül ücsörögni.

Szeretem a kávét. Jobban mint az epret. De azt hiszem, Zin elrontott, mert mióta ismerem cukor nélkül iszom a kávét. Előtte se szerettem a sok cukros lötyit, de most... mindegy. Megrázom a fejem, és visszateszem a cukrot a helyére, hogy végre leülhessek. Már kezd fájni a lábam,mde csak mert kint elfagyott. Mielőtt leülnék, még bemutatkozok, mire Lio - mert időközben megtudtam a nevét - elkapja a kezem, és megcsókolja. Kikerekednek a szemeim, annyira meglepődök, hogy elhúzni is elfelejtem a kezem.
Megrázom a fejem, és leülök. Szerencsére leül mellém, és nem maradok egyedül, ezért kérdezek is, de csak mert nagyon ismerős nekem, és nem bírok rájönni, honnan.
- Mert nem is, csak láttalak már. Jó az arcmemóriám.- Vonom meg kicsit a vállam, és kortyolok egyet a kávémból. Lóbálom a lábam, mert nem ér le, és nagyon élvezem, de kérdez, úgyhogy felé fordulok. Hát...sikerül megint meglepnie.
- Hát azt nagyon megköszönném. Gyalog kicsit hideg lenne. Megvársz míg felszaladok a táskámért meg a kabátomért? - Pattanok fel, és ránézek. Még ülve is majdnem akkora mint én. Ez azért érdekes.
Megvárom a válaszát, majd a kukába dobva a poharam elszaladok, és szerencsére nem kell messzire mennem. Hat perc múlva ott állok előtte, és mosolyogva nézek rá.

Szégyellős kislány, ritka példánya fajának. Szórakozottan figyelem szemem sarkából a megilletődött kis reakcióit a kézcsókra.
- Értem.
Felelem kurtán, megjegyzett mert jó pasi vagyok, de ő nekem nem tűnt föl mert alacsony, különben szép kislány, általában csak azokat nézem meg alaposabban, akit megdugni akarok, neki nincs ilyen kisugárzása. A kézcsók alap, de különben nem teszem neki a szépet, jó ideig mogorva és hallgatag maradok, vagyis adom önmagam. Hagyom, hogy megigya a kávéját, fura mód az jut eszembe nem öltözött fel rendesen. Bátty sem voltam még doha életemben...
Elviszem és ő is jól jár, sőt hajlandó beszállni a rossz bácsival egy kocsiba. Biccentek neki.
- Megvárlak.
Addig kifizetem az italokat és várok. Mikor mosolyogva megáll előttem felemel az egyik szemöldököm. Hat órának tűnt az a 6 perc.
- Te aztán nem sietted el, na gyere
Intek a fejemmel a bejárat felé, nem messze parkolok. Út közben majd kérdezek is, talán meg akarom ismerni.

//köszi, ez volt a megismerkedésünk //