Kezdett rohadtul elegem lenni a vizsgaidőszakból. A vállam és a hátam sajgott, égett a szemem a kialvatlanságtól ás akkora fekete karikák ültek alatta, hogy azt három vagon alapozó sem tudta volna elfedni. Nem mintha mostanában vagy bármikor olyan sokat használtam volna alapozót. Nem szerettem, olyan mű és kényelmetlen érzés volt hordani, ráadásul most mindenki gondoljon bele abba hogy nem nyúlhat az arcához mert elkeni, leszedi azt a vackot. Rendesen nem lehet benne mondjuk orrot fújni, hacsak nem rohangálsz minden egyes hapci után a mosdóba korrigálni.... És arra meg kinek van ideje, főleg vizsga időszakban?
Mindegy... Szóval ott tartottam hogy rettentően fáradt voltam, ami mellé még nyűgös is voltam. apró reménysugárként derengett fel bennem a gondolat hogy nemsokára vége a hajtásnak, már csak ezt az utolsó fotósorozatot kell ellőnöm, összeállítanom a protfóliót, leadnom és végeztem... Csak tartanék végre már ott. De ehelyett Hollywood utcáit róttam kamerával a nyakamban és próbáltam a feladatra koncentrálni és megtalálni a megfelelő helyet. Nem volt kedvem a feladathoz, és a zsigereimben éreztem hogy így nem fogok jó képeket csinálni. Túl nagy volt a kényszer, ami a kreativitásom gyilkosa volt. De mindegy, meg kell csinálni és ki kell hoznom magamból a maximumot, még úgy is hogy legszívesebben az ágyban feküdnék és jövő karácsonyig fel se kelnék. Ilyen az élet, ahogy szokták mondani.
Percekig vagy talán órákig bolyonghattam a sikkesebbnél sikkesebb utcákon, mikor végül meguntam a dolgot. Már az sem érdekelt ha valaki hülyének néz a tengelyem körül csukott szemmel forogtam hármat és őszintén imádkoztam hogy az amit először meglátok az jó legyen a vizsgaanyag alapjának.
Egy... Kettő... Három...
Megálltam és felpattantak a szemeim. A Hollywood feliratot láttam magam előtt a házak felett. Elfintorodva sóhajtottam egyet. Mennyire... fantáziátlan és közhelyes, de mivel nincs jobb ötletem beérem ezzel maximum hazafelé is kattintok pár képet és átvariálom az egészet. Muszáj valahol elkezdenem. Beletörődve kapcsoltam be a kamerát, miközben a járda szélére húzódtam. Megnyitottam a beállításokat, állítottam egy-két dolgot, feltettem egy alkalomhoz illőbb objektívet és már sütöttem is el a képeket. Kizártam a külvilágot, nem érdekelt ha megbámulnak csak a feladatra és az alkotásra figyeltem. Pont mint amikor írtam.
Beindult a gépezet, már nem csak a feliratot láttam, megláttam az utca nyűzsgő életében a szépséget és azokat is fényképeztem. Elcsentem az apró pillanatokat, megörökítettem az utca jelenének, későbbi múltjának, töredékeit. Teljesen belemerültem, sőt belebújtam, a kamerába, éppen csak azt figyeltem hogy ne lökjek fel senkit . Ügyeltem rá, hogy arcok ne nagyon látszódjanak a képen, bár ha valaki idejön reklamálni azzal sincs baj. Papírom van róla hogy "dolgozhatok" itt kint és bárki élhet a személyiség jogaival, bár tény hogy nem szerettem volna most azzal meríteni a gépet hogy kikeressük az ominózus képet a több százból és kitöröljük.
Idővel elkezdtem haladni, hol oldalazva, hol megfordultam hogy hátrafele is elsüssek valamit. Ekkor eset meg velem, hogy beütött az "Austen-szindróma" és sikeresen nekiütköztem valakinek. Ijedtemben megugrottam, a kamera kiesett a kezemből, annyi volt a mázlim hogy nem szedtem le a nyakamból, így csak annyira vágott hasba a gépezet hogy kétrét görnyedve fordultam a férfi felé akit sikerült meglöknöm.
-Úristen, nagyon sajnálom! Elnézést kérek!
.