Elmélyülten haladok az embereket kerülgetve, bár igazából nem is én lennék, ha épp nem egy régebben írt firkálmányomat böngészném éppen, hanem kivételesen fel is néznék abból, amit csinálok, csak, hogy lássam azt is, épp merre megyek. De nem, én ezt nem teszem meg. Minek cselekednék úgy, mint minden más, normális ember? Talán mert nem vagyok teljesen normális. Bár ezt már elfogadtam, eddig is nyilvánvaló volt, hogy eléggé különc vagyok a többiekhez képest. Mondjuk ebből a szemszögből nézve azért hálás adok az égnek, hogy a kolesz szobámban egyedül vagyok. Nem irigyelném azt a szerencsétlent, akit összezár velem a balsors. Eléggé ismerem magamat, szóval ez egy elég nagy szerencse. Nekem is jobbat tesz a magány, és másoknak is jobb, ha épp nem kell elviselniük engem. De sajnos akármennyire is próbálom magam elrejteni, valami mindig történik, ami felborítja a nyugalmamat. Mint például most. Köszönhetően a különcségemnek, egy pillanat is elég volt, és a figyelmetlenségem következtében már meg is löktem valakit. Aki meg hát persze, hogy a kelleténél jóval jobban felfújta ezt az egészet, jóllehet épp, hogy csak meglöktem, ez elég volt ahhoz, hogy az adrenalin szintje az egekbe szökjön, és fújtatva forduljon meg. Azt hiszem, mind ismerjük azt a tipikus sportoló ősbunkót, aki azon kívül, hogy morcos ábrázatot vág, semmi másra nem használja a fejét, és az ökleit jobban szereti mozgósítani, mint az agytekervényeit. Már az első mondatából is sugárzóan kihallatszik az értelem, amint vörösödő arcával a srác közelebb lép hozzám.
- Hé!
Hát igen, mire nem képes a felsőoktatás. Mindegy, próbáljunk meg adni neki egy esélyt, hátha csak a vörös köd borította el értelmi részének a legjavát.
- Bocs, az én hibám nem figyeltem.
De amint ezt a mondatot végigmondtam, a szemén láttam, hogy rossz döntés volt. Ez volt az, amitől vérszemet kapott.
- Akkor ideje lenne elkezdened rászokni!
Azzal, mielőtt még bármit reagálhattam volna, kikapta a kezemből a jegyzeteimet rejtő, fekete kis könyvet, majd belelapozott, de láthatóan nehezére esett a szavak értelmezése, mert egy darabig csak szemöldökráncolva fürkészte, majd elhajította, így az rövid úton földet ért, majd még csúszva egy kicsit, egy lány lába előtt állt meg. Már indultam volna érte, csak, hogy nem számoltam azzal, hogy az ősbunkó gorillacimborái már közre fogtak, és amint léptem egyet, az egyikük már a falnak is lökött, a másik kettő nagy örömére, akik örömujjongásban törtek ki.
- Na mi az, talán most sem figyeltél? - próbálkozott meg a srác egy gyenge poénnal, melytől meglepő módon a másik kettő megint csak szakadt a röhögéstől. Ez legalább sokat elárult az értelmiségi szintjükről. Röhögésüknek az egyikük vetett véget, aki miután kihahotázta magát, nagy nehezen megszólalt.
- Gyertek, kezdődik az edzés.
- Legközelebb, öcsi!
Dühösen kiáltottam utána:
- Miért, akkor otthon hagyod a barátnőidet, és egyedül jössz rám?
Erre a srác megtorpant, és visszafordult, ám dübörgő lépteit le kellett állítania, mikor észrevett a távolban egy közeledő tanárt, és mivel nagy balhét nem akart, csak sziszegve sarkon fordult, majd elment a haverjaival. Én pedig dühödt, vörös arccal láttam neki, hogy felkutassam a félredobott könyvemet.

Poppy-val beszélek telefonon, miközben egyik órámról a másik felé haladok, de fogalmam sincs egyébként, hogy merre tartok.
Komolyan azt várják el, hogy egyetlen szám és betűkombináció alapján találjam ki, melyik is az a terem?!
Szóval Poppy... McAdamről áradozik egy sort, én meg lehurrogom, hogy nője van, ráadásul komoly, ahogy hallottam. Pedig nem rossz bige az a Rena, igazán kér érte, hogy ilyen üres fejű, nagy arcú sztárra pazarolja az idejét.
De ha már az üres fejnél tartunk: abból akad itt bőven. Hirtelen kapom fel a fejem, tekintetemet az egy négyzetméterre jutó bunkók megnövekedett számát érzékelvén, így premier plánban lehetek tanúja a dolognak. Írni kellene erről egy cikket a suliújságba, kár, hogy nem adnák ki, mert csak bizonyítaná, hogy az egyetem nemhogy csökkenti a különbségeket, de még jobban kiélezi azokat!
Egy kis fekete notesz hasal el előttem - nyilván a srácé - én pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lehajolok érte és felveszem, miközben hümmögve válaszolok a barátnőmnek. (Barát-barát, még mielőtt bárki kérdezné.)
Gondolatban persze már régen nem ott járok, hanem a cikkemnél és ezeknél a barmoknál. A szerencsétlenül járt srác utolsó beszólása azért vigyort csal a képemre, s mikor a nagyfiúk elpályáznak, én magam is elköszönök a telefon túlsó végén sajnálkozótól.
- Ezt keresed? - lebegtetem meg kezemben a kis fekete noteszt Danny felé játékos éllel hangomban. Ráérősen lépdelek felé, de eszem ágában sincs csak úgy ingyen és bérmentve átnyújtani neki a cuccot. Vissza fogja kapni, nem kell aggódni. Csak egy kicsit hagy játsszak már én is, bizonyítva, hogy létezik a dolognak intellektuálisabb módja is, mint a szekrénybe gyömöszölés és egymás képének beverésére tett üres ígéretek.
- Miért olyan fontos neked? Mi van benne? - azért bele nem nézek, de őszitén érdeklődő a tekintetem.

A másik zavara igazán édes, meg kell mondjam... Ha nem most építette volna bele az a srác a szekrényekbe, még talán húznám is vele az agyát kicsit, de így eltekintek tőle.
Nem vagyok én gonosz, csak szeretek táncot lejteni olykor mások nyomorán. Mi ebben a rossz? Szerintem valahol mindannyian így vagyunk, hiába minden álszentség. Mindenki életében megvannak azok az utált, nem kedvelt, aszimpatikus egyének, akiket örömmel látnánk elbukni.
Nem mintha ez a srác itt előttem bármi negatívat váltott volna ki belőlem. Nem is ismerem!
- Óóó... szóval bizalmas! - Szélesedik ki vigyorom, de nem nézek a füzetbe, egész egyszerűen csak átnyújtom neki, miközben szelíd mosoly közepette fürkészem pillantását.
Igyekszem megnyugtatóan tekinteni rá - tőlem nem kell félnie, sem zavarban éreznie magát a bunkók, meg az előbbi jelenet miatt - de fene tudja, hogy sikerül ez a tekintet. Minden esetre zavarát tényleg az incidens felett érzett aggodalmának tudom be.
- Ugyan... ne köszönd! Nekem is van saját jegyzetfüzetem, tudom milyen, amikor kikerül az ember kezei közül. - kacsintok szórakozott, pofátlanul szemtelen cinkossággal, ajkamon a vigyor pedig kiszélesedik, s közben mellé lépek.
Kérdésére ösztönösen nyújtom a kezemet felé.
- April Dawn, újságírás szak. Azt hiszem, ezzel mindent megmagyaráztam... - Nevetek fel könnyedén, hisz tényleg: ki más lenne ennyire kíváncsi, ha nem egy firkász?
- Figyelj... nem tudod véletlenül, melyik az 212 per 3-as terem? - Hátha tudunk egymásnak kölcsönösen segíteni, na nem mintha hajbókolást várnék azért, hogy felvettem egy füzetet. De ha már így össze akadtunk, miért ne kérdeznék rá a teremre? A második féléves órarendem eléggé rohangálós lett.

// Elnézést, hogy csak most...! O.O //

Jól van, Danny, szedd már össze magad, mert ez már kezd tényleg elég gáz lenni! Azt sem értem, egyáltalán most mitől vagyok olyan zavarban. Hiszen most látom ezt a lányt először. Jó, azt mondjuk aláírom, hogy nekem már ez is elég volt, pedig az ilyesmi messze áll tőlem. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki ilyen hatást fejtsen ki rám pusztán azzal, hogy most találkozom vele életemben először. Mindegy, a lényeg az, hogy ezt továbbra is takargassam előtte, és próbáljam meg lazábbra venni a figurát. Szóval ideje összeszedni magam!
- Bizalmas? Nem igazán, csak szimplán beégnék, ha bárki elolvasná. - jelentem ki, immáron egy szélesebb mosoly keretében.
Ez az, csak higgadtan, lazán! Bár már az is elég szánalmas, hogy közben magamat próbálom nyugtatni. Olyan vagyok, mintha gyerek lennék, komolyan. Aki még soha nem látott nőt, pedig ez határozottan nem így van. De akkor meg mi a fene van most velem? Mindegy, a lényeg, hogy a görcs a torkomban kezd oldódni, ahogy én magam is mintha lassan lazulnék. Remélem, többet ne jön rám semmi ilyesmi, mert most tuti úgy nézhetek ki, mint egy tömegszerencsétlenség, aki nem találja a helyét a világban, és a büszkeségét keményen megsértették ezzel a falra kenéssel. Na jó, az utóbbi igazából tényleg így van, nem mondhatnám, hogy hozzájárult az önbizalomnövelésemhez, de kétlem, hogy ő is sokáig elnéző lenne a gyermeteg zavarommal, hogy ezt az előbbi incidensnek tudja be. Bár a remény hal meg utoljára. Már pedig ez a teória is érvényesül, mikor mellém lép, és kezet nyújt. Még a legutóbbi mosolyán sem tettem túl magam, de azért gyorsan kapcsolok, így nem akadályozom a kézfogást további (számomra kínos) másodpercek számának növelésével.
- Danny Cranst, filmművészet.
Mutatkozom be én is. Csak egy dologgal nem számoltam. Hogy még mindig nem igazán vagyok észnél, és így az illendőnél tovább fogom a kezét. Végül észbe kapva, és gondolatban rendesen képen vágva magam, elengedem April kezét, mielőtt végleg cikissé válna már ez az egész, és hogy kissé ellensúlyozzam a valószínűleg meglehetősen eltolt első benyomást, amit tehettem, közben persze hálát adva, hogy kompenzálhatok, a következő kérdésére rövid gondolkodást követően már vágom is rá a választ.
- Éppenséggel tudom. Gyere, elkísérlek... - azzal már indulnék is, mire kis fáziskéséssel egy másik gondolat hasít belém, így ismét visszanézek Aprilre. Mert az oké, hogy én laza próbálok lenni, de azért még nem kell kelletlenkednem is.
- Persze, csak ha akarod. - nézek rá várakozón, miközben gondolataim ismét megállíthatatlanul April körül pörögnek, és ez már engem is kezd komolyan aggasztani. Ha nem tudom et sürgősen valahogy kontrollálni, magam fogom megint falra kenni, mielőtt még jobban elásnám magam előtte, vagy valami hülyeséget csinálnék. Nem elég, hogy a zavaromat valószínűleg ő is láthatja, arról már nem is beszélve, hogy a kézfogást követően megint bepirultam egy picit, nem kéne még itt szerencsétlenkednem is előtte.

//Semmi gond. //

- Ez nekem nagyon úgy hangzott, mint a bizalmas, privát dolgok szinonimája. Vagy miről lehet írni, ami égő, de nem bizalmas? Talán regény...? Szerelmes versek? - szélesedik ki mosolyom. Szerintem az már valahol azért privát, hisz múzsa nélkül nem ír az ember ilyesmit. Ciki, vagy nem, én is próbálkoztam a dologgal párszor már, egy-két egészen jól sikerült haiku-val pályázatot is nyertem... kár, hogy a múzsáim nem minden esetben értékelték a gesztusomat. Ez ellen pedig a nyeremény nem kárpótolt.
- Áh! Te vagy az új szakmai vezető! - ér a felismerés a bemutatkozásá hallatán. Eddig sajnos nem tudtam képet kötni a névhez, ám most meg is jegyzem magamban, hogy egész... cuki a srác, na! Pontosan olyan, akit a vérmes libák elkapnának egy körre, a szende lányok pedig megérdemelnének a bunkó focista csávójuk helyet, akinek gyökkettő az IQ-ja.
Kezét meg finoman lefejtem a kezemről és most fordul meg először a fejemben, hogy "bajt" neszeljek. Hjajj, te szegény... nem tudod, mibe keveredtél.
Én pedig kivételesen nem is szólok, hisz lehet, csak benéztem, pillanatnyi fellángolás a dolog - valamelyik srác majd úgyis felvilágosítja a tényállásról, ha jó körökben mozog.
- Milyen szakirány egyébként? - firtatom, miközben a keze végre lekerül az enyémről. Még a végén én is zavarba jövök, az meg hogy nézne már ki!
De... tudja a termet! Mégiscsak az ég küldte a srácot, szóval kénytelen leszek - haha, mintha annyira terhemre lenne - elviselni őt még egy kicsit.
- Persze, miért is ne! Neked nem lesz most órád? Nem akarom, hogy ez miatt szívózzanak veled utána. ~ Ott is...~ Kedves, kiszélesedő mosollyal lépdelek hát mellette. Igencsak szednem kell a lábam - míg ő egyet lép, én kettőt - hogy lépést tudjak tartani vele.