Megrázom a fejem, jobb ha erre most nem válaszolok, csúnya lenne és ha már elválunk, nem egy perverz, beteg pöcsként emlékezzen. Bár az lesz, de legalább a buzi kukkolót mossam le magamról bazdmeg!

Kiakad. Sejtettem, hogy ez lesz, de felkészülni nem tudtam milyen ez, úgyhogy ez most a kanapéhoz szegez, s fagyott döbbenetet varázsol az arcomra. Kurvára nem ismerem, ez igaz. Megrázom a fejem, nem hiszem, hogy értem, senki nem mondta.
- Tudom... nem kaptál
Felpillantok, mert egy percre be kellett hunynom a szemem.
- Jó volt neked ott, úgy tűnt, folyton nevettél valamin, egy rakás szőke gyerek ugrándozott körülötted, egyik nagyobb áhítattal bámult, mint a másik
Én nevetni se tudtam, most is csak valami görcsös torz utánzatát produkálok, embertelen, gonosz, idegen és furcsa, amit csinálok, de Leo...egészséges, vagyis azt hittem az.
- Nem akkora buli lopni, mint képzeled és 10 évesen nem hiszem, hogy alkalmaztak volna, az utcán kellett volna élned.
Próbálok tárgyilagos lenni és nem bőgni, de egy idő után bennem is megszakad valami. Mert amikor beszél már nem tudom megállítani őket, csak folynak és tehetetlenül nézem a padlóra gyűlő tócsát.
- Igen...de értsd meg, hogy...én azt láttam, neked jobb velük, Leo fogalmad sincs mi volt velünk, nyomorult lettél volna, olyan...lettél volna, mint én. Nem tudtam, hogy vagy, előtte nem, csak a halálos ágyán mondta, el, mondtam már. Utána pedig...azt láttam boldog vagy, amikor megkerestelek, amikor figyeltelek...nem az a nyomorék voltál, mint én. Mondtam volna, hogy volt egy anyád, most halt meg, én is most tudtam meg, hogy létezel? Ráadásul...rossz állapotban voltam... Anya azt kérte legyünk testvérek, de...nem akartalak belerángatni, Lindhardték nem fogadtak volna engem is örökbe... Régen, tíz éves voltam...és gyáva és...nem bírtam szólni neked, tudom...tudom, gyűlölj, nem akarok semmit, nem várok semmit. Nem várom el, hogy hálás legyél...én csak...féltem, hogy bajod lesz, te vagy az utolsó...és anyu is ezt kérte...vigyázni akartam rád, csak... Árva voltál...te is, 10 éves korod óta...nem tudtam volna mást mondani
Igen, zokogásnak lehet nevezni, amit produkálok, de mégsem hagyom el magam annyira, hogy ormótlan kiáltozásba fulladjon, ebből már kinőttem. Remegő kézzel keresem a tárcát, van anyáról egy fiatalkori képem és annyi mindent jelent, minden nap megnézem, azóta, mindig, de neki adom. Kihalászom, valahogy leguggolok mellé, le a díványról, mintha nem lenne jól.
- Akkor még nem tudtam. Tessék... Itt fiatal volt, neked adom... Leo...tudom, hogy utálod, engem is, apánkat joggal, de...Ő nagyon szenvedett miattad, amikor már a halálán volt, mindig erről beszélt...szeretett is, sosem tudta feldogozni... Leo, jól vagy?
Megtörlöm a szemem, hogy jobban lássam és ez most fontosabb, talán az utolsó pillanat, nem hagyhatom, hogy ne legyen jól! Én is hibáztam, én is bűnös vagyok...és nem tudom megfogalmazni mennyire rossz most.
//kerestem egy képet a mamáról XD Sztem hasonlít Leoa... google adta ki az Ezra Miller as a woman keresésre//

Azt sem tudom melyik szőke gyerek a húga, de a kisebbek közt, mintha láttam volna kislányokat. Olyan egyformák... Nemtok mit mondani erre, meredek magam elé szótlanul, úgy érzem minden szavam csak nyökögés és kifogás. Felnőttként ennyire tönkre lenni az életem egyik leggázabb momentuma. Inkább basztak volna fejbe szöges kalapáccsal.
Felnézek rá, én nem akartam, hogy keressen, de ezt nem most fogom elmagyarázgatni, ha egyáltalán el fogom valaha. Úgy csinál, mintha azért jöttem volna hozzá, mert azt akarnám, felejtsük el a múltat és legyünk normális család. Megrázom a fejem, hogy én nem akarok kapcsolatban lenni vele, mert nem lehet! Mert én erre a kibaszott szarra voltam ítélve születésemtől fogva, de ő nem érti, mert nem értheti milyen volt ott felnőni. Neki legalább volt gyerekkora, valamennyire.
- Bemeséltem magamnak, mert azt akartam látni. Valahol...féltékeny voltam rád, mert el sem tudod képzelni mekkora szarban voltam!
Vadul dörgölöm a szemem, igen, én is menni akarok, úgyhogy nem kell kétszer mondani. Látom, ki van akadva és frusztrál az az idegen és fájdalmas érzés, hogy segíteni akarok neki és eltüntetni az ő bánatát.
- Tudom...tudom, hogy elbasztam!
Fakadok ki, így van, tisztában vagyok vele. Remegve veszem kézbe a tollat és a cetlit, nem akarom...hogy rossz legyen neki és gyűlölöm ezt érezni! Mikor anyám meghalt azt hittem nem kell többet! Azt hittem kárpótlásul...legalább ettől megszabadulok. De kicseszett velem! Megérzi, hogy nem nagyon akarom leírni, mert fenyeget, bár ezen örömtelen, kínlódó mosolyra rándul a szám.
- Egész jól csinálod, de igenis nyápic lennél hozzá, de...így van jól Leo, nem olyan klassz dolog valakit félholtra verni.
Tudom, mert átkozott héten ezt csinálom. Lefirkálom a papírra, hogy Kensington Lizander Lockwood, alá a számom és a címem Azt a számot adom meg, ahol el tud érni. Ezt nem értem. Miért vinnék el bármit is? Tudja, hogy tolvaj vagyok? Nem....biztos nem.
- Kösz...nem, szia
Szinte kivágtatok az ajtón és ő bemegy...szerintem sírni. Van olyan perc, amikor utána akarok menni, de aztán arra gondolok, én sem akarnám, hogy így lásson és hogy elbasztam és hogy semmi jogom hozzá! Úgyhogy villámgyorsan hazaszáguldok és este kicsit zaklatottan megyek a melóba, hogy valami kibaszott necces rablást adjanak. Hazaküldenek a picsába, mert azt hiszik be vagyok lőve... Teljesen elveszettem az eszem!

//okesz//