Az egyik beadandómnak azt választottam, hogy elmegyek megnézni egy különleges színházi feldolgozást egy új drámáról, meg elolvasom a könyvet is, a forgatókönyvet és azt (na meg a színészi játékot) elemezve beadom a munkám. Ez lehet a diplomám egyik sarokköve is, szóval fontos darab lesz. A suli megvette a jegyeket, (csak így tudtunk rá szerezni, amúgy esélytelen) és azon agyaltam, kivel menjek. Volt olyan jó fej a tanár és kettőt szerzett, ne menjek gardedám nélkül. Először Luira gondoltam, mert hát ő meg koncertre vitt, de Nanaivával van már valami régen várt programja, nem rondítok bele nekik. Aztán Maxie ugrott be, ő ugyan nem valami kimozdulós alkat, de egy színház, egy elvont dráma... csak nem köti fel magát tőle! Szóval fel is hívtam, hogy szombat este csípje ki magát, porolja le a zakóját és kísérjen el, ha nincs lemondhatatlan programja, mert én számítok rá! Ha minden jól megy, igent mondd és szombaton készülődhetek. Azon kívül, hogy csinosan felöltözöm a fekete koktélruhámba, ami combközépig ér és V kivágású, felveszem a fekete magassarkú cipőm és kontyban feltűzöm a hajam. Nem túl durva smink, max a szememre, de azt már megszokták, parfüm, vörös körmök (csak hogy ne legyek gyászos). De a legfontosabb: a jegyek, jegyzettömb és toll (3 darab, mert tuti ami sicher).
Maxieval a megbeszélt helyen találkozom, ott vagyok öt perccel előbb, meglátjuk ott van-e már, minden esetre ha látom, izgatottan megyek elébe.
-Szia! Hah, életet mentettél, hogy eljöttél! - Paskolom meg a karját hálaképp, mert alapból nem igen érek senkihez, de most érezze, hogy komolyan hálás vagyok.

Maxie egyik remek tulajdonsága a tucat többi mellett, hogy pontos. Ki is szúrjuk egymást, persze hogy lelkesen szólítom meg.
-Hát de ez tanulmányi darab, nem egy könnyed kis előadás, na meg ha már két jegyem van, ne pocsékoljuk el, örülök hogy jöttél! - Ez egy köszi akart lenni, csak hát nem adom meg magam olyan könnyen az ilyen jellegű szavaknak, ha komoly a dolog.
-Oh, köszi! Te is milyen fess vagy! Többet kéne ilyen helyre járnod, jól áll az öltöny! - A srácok egészen másképp festenek benne, elegánsak lesznek, külön tartást vesznek fel rá. Maxienak is jól áll.
-Hááát ez egy könyvből készült, úgy lett átírva színdarabbá is. Kissé... szóval eléggé elvont, sok szimbólummal dolgozik, meg sok mindenre reflektál, de szerintem ha jól meg tudták csinálni, akkor a könyv alapján nagyon jó lesz. De ne valami könnyed esti mesére számíts, itt nem árt ha figyelsz, vagy lemaradsz! - Mert a könyvben visszalapozol, de itt nem tudsz. Ezért is érdekel, mennyire formálták át a dialógusokat meg a monológokat.
Közben míg beszélgetünk egyre több lesz az ember, hozzám is sokan állnak közel, feszengek kicsit.
-Annyira utálom a tömeget. Olyan mintha egy mézes csuporba esnél és minden ragadna, sűrű lenne és elszökni sem tudnál... uhh... - Nem szeretem ezt. A táskám is magam elé húzom, akkor veszem észre kicsit nyitva van. Én sosem hagyom nyitva. Rögtön keresgélni kezdek, de nincs benne a tárcám, abban voltak a jegyek is.
-Maxie... kizsebeltek... - Lesápadok, körbenézek, túl sok az ember, engem elönt a pánik. Nem amiatt az ötven dolcsi miatt ami benne volt még, hanem a jegyek miatt! -Abban voltak a jegyek... - Lehelem, mint akinek ellopták a lelkét. Ha nem látom a darabot ugrott a diplomatémám, pedig sokat güriztem, hogy ezt megkaphassam.

Mosolygok rá, bólogatok, egyedül nem olyan beülni valahova, legalább is én jobb szeretek társaságban lenni, Maxie pedig nagyon jó társaság. Persze ritkán mondom ki neki hangosan, nehogy elbízza magát a szentem.
-Hah, pedig nem ördöngösség, abszolút megérné barátságot kötnöd vele! - Vigyorgok, bár ahogy öltözködik az olyan... Maxies, de lehet csak megszoktam már, szóval nem érzem hogy összedőlne a világ, ha nem öltönyben és ingben flangálna ezentúl sem.
-Azt próbáld meg, lenyomom a kesztyűm a csinos kis torkodon. - Negédes szempilla rebegtetős mosoly, hogy ne akarja megtudni milyen az ha morcos vagyok, csak ne kérdezgessen előadás alatt. Egyszer-egyszer teljesen oké, de hogy folyton, na ne.
De ahogy közeleg az idő, gyűlik a tömeg és én nem bírom a tömeget. Összeszűkül a személyes terem, zsugorodik és leszek egyre frusztráltabb.
-Ha van valahol egy kis levegő... - Támogatom az odébb topogást, de észreveszem, hogy volt nincs tárca, plusz a jegyek is szublimáltak. Elönt a kétségbeesés.
-Nem tudok! - Ragadom meg a karjainál, de hogy azért én ne essek össze vagy őt rázzam fel, fogja fel, mi ugrott, nem tudom. Vagy csak kétségbeesésemben nyúlkálok, ami tőlem nem megszokott mozzanat.
-Mit? - Nézek rá, mint a messiásra, hogy mi legyen, mit csináljunk, hogy találjuk meg a tolvajt, vagy hogyan szerzünk jegyeket?
-Nem... - Nyüszítem szinte míg lehorgasztom a fejem, én szúrtam el, nem figyeltem, nem gondoltam ilyenre, ez egy színház!
-Ez nem mozi, a jegyet elkérik... és nincs lista, ez a bemutató darab, sajtósoknak, rokonoknak, ilyesmi... a hökösök úgy szerezték nekem. - Lehelem megsemmisülten, hogy itt a vég, buktam mindent, fogalmam sincs mitévő legyek. -Azt sem tudom van-e itt pótszék vagy ilyesmi... ahh... - Szinte cincogom, semmi hangon, a vállam is megereszkedett, hogy ilyen sem volt még velem soha, nem is tudom mit csináljak. De legalább Maxie nem pánikol, talán ő kitalál valamit, vagy ha felráz, talán én is, de egyelőre össze vagyok zuhanva kissé.

-Bölcs vagy és előrelátó. - Mondom ezt arra, hogy nem fog kétpercenként odahajolni hozzám és kérdezgetni.
Kicsit arrébb nyomakodunk, hogy legyen tér, meg levegő, ilyen apróságok az eszméletnél maradáshoz, de észreveszem, hogy ellopták a tárcám és a jegyeket is. Mondani sem kell, teljes a kétségbeesés. Legalább az irataim megvannak, ami jó, de ha nem jutok be az előadásra ugrott az egész diplomamunka témám és eddig megírt dolgaim. A pénzbeli veszteség emellett annyira eltörpül, hogy nem is foglalkozom vele.
Nyugtatgat, ami jó, de az apátia tüneteit kezdem produkálni, hogy nincsenek meg a jegyek és fogalmam sincs hogyan kell belógni az előadásra. Ha legalább neten vették volna a jegyet a hökösök, de sajnos még azt sem... jár az agyam, de nem tudom mi legyen. Mint a futóhomokban ragadt állat, úgy érzem magam, ahogy kalimpálok a gondolatok között egyre csak rontok a helyzeten.
-Hát nem tudom, tudom pár hökös számát, meg ilyenek, csak... nem tudom ők hogyan segíthetnének. Vagy itt ki hinné el nekem a dolgot... - De érezni, végül is megpróbálni meglehet. Elvégre tudom, hova szólt a jegyem, ahogy Maxie is.
Közben hagyom, hogy kivigyem, lehet annyira lesápadtam, fél elájulok, ha még levegő sincs.
-Gondolod... az működne? Ha mondom, hogy ellopták a tárcám, de a hatodik sor 12-13 jobb oldal volt a mienk a földszinten? Mert azok üresen maradnak, honnan máshonnan tudhatnám? Csak érted, jegyem akkor sincs... vagy azt két jegyet vegyem meg újra? Jaj Maxie, nem tudom. - Nyöszörgöm, ő most jobban tud gondolkodni, megfontoltabb, reálisabb mint én, csüngök minden szaván, mi legyen, mi a terve, neki biztos van. Én most kissé elvesztem kétségbeesésemben.

Ennyire elanyátlanodva kevesen láttak még, Maxie az egyik szerencsés(?), aki megéli. Az én szerencsém meg az, hogy ő higgadt marad, hogy gondolkozni próbál és nem hülyeségek és sötét rémképek lepik ez agyát, mint az enyémet.
-Jó de... van B terv? - Nekem mindig nem árt B tervet mondani, legalább is elhitetni, hogy van, mert magabiztosabb leszek. Minden esetre, ha bejutunk, Maxie lesz az én hősöm és ha bárki azt mondja Superman, lefikázom a tagot a föld alá.
-Jó... jó... - Bólogatok, kissé robotszerűen, de valami reménysugár kezd beférkőzni a tudatomba.
-Jó... - Húha... ha eddig az eszemért kedvelt lehet újragondolja a dolgot, de épp csak kezdek magamhoz térni, bólogatok arra, hogy megpróbálja.
-Persze csak... ilyenekre nem voltam felkészülve... több havi munkám dobódna ki az ablakon... a gondolattól is rosszul vagyok. - Amilyen maximalista vagyok, sejtheti, hogy nem valami összecsapott dolog fölött sír a szám.
Veszek pár mélyebb levegőt, hogy emberibbé varázsoljam magam, néha érdeklődve felpillantok rá, hogy már jobban festek-e, majd követem őt bárhova is menjen, bár úgy sejtem a jegyszedő pasihoz megy, aki unott arccal nézi és tépi el a jegyeket, hogy bemehessen a nép.

Annyira határozottan vágta rá hogy van B terv, hogy a többit meg sem hallom. Ha van, akkor jó, akkor van, akkor nincs min izgulni.
Aztán kábé annyira van érkezésem mint egy növénynek, akit meglocsoltak, éledni kezd bennem az erő, de még semmi extra, még csak vegetálok. Persze sokat segít Maxie határozottsága, hogy én ne roppanjak össze a puszta gondolat súlya alatt, hogy eddig hiába dolgoztam. De végül is van logika abban amit magyaráz és én szeretem a logikus dolgokat, mert azoknak van alapja.
-Igen, igen, ez igaz... - Hebegem neki és próbálok színt és életet lehelni magamba, mélyeket lélegzem, megdörzsölöm az orcám, hogy pirosabb legyen, úgy követem a jegyszedő felé. Szegény pára, kevés unalmasabb munka van, mint papírokat eltépni és kellemes szórakozást kívánni. Arra is unottan emeli a tekintetét Maxiera, hogy megszólítja.
A rablásra csak felszalad a szemöldöke, közben eltép még egy pár jegyet, de azért figyel.
-Ha el lett adva a rendszer szerint, nem tudja újra megvenni. De beszéljenek a pénztárban lévő hölggyel, ő talán tud segíteni. - Magyarázza nekünk "nincs mit tenni" hangsúllyal, legalább is ő nem tud segíteni, ő csak eltépi a jegyet, de nem ő adja. Én csak bólogatok, belecsípek Maxie ruhájába erőtlen, úgy húzom a pénztár felé, ahonnan hamarosan el is megy az ott vásárló idős asszony.
Végre kezdem összeszedni magam, hogy talán van megoldás.
-Elnézést asszonyom... volna egy nagy problémánk. Pár perce ellopták a pénztárcám a benne lévő jegyekkel... pontosan tudom hova szólt, azt is tudom, hogy a rendszer szerint el lett adva, de ha esetleg megvehetném újra azt a két jegyet, ha mondjuk az első 10 percben nem jön oda senki... vagy pótjegy esetleg? Mindenképpen látnom kell a darabot, már egy hónapja megvette az egyetem a részünkre, de ilyennel még én sem számoltam... - Magyarázom már csak enyhe kétségbeeséssel a hangomban, néha Maxie-ra pillantva, hogy ő van velem és egészítsen ki, ha úgy gondolja. Hátha... -A Frances egyetem számlájára lett véve a két jegy, ha ez esetleg fontos. - Nagyon próbálkozom, Maxienak hála nem estem össze az utcán sírva, hogy kegyetlen a világ. Elég ripacs alakítás lett volna részemről, de a lassan elfolyó fekete smink és a gurrgulázó síró-zokogó jelenet már-már tragikomikus lett volna én mondom.