Jeej..! Végre egy lyukas óra, egy kis szabadidő, amikor végre tudok olvasni. Találtam egy könyvet, egy olyan könyvet, aminek a címe kicsit félrevezető, mert egyáltalán nem arról szól, amit az ember alapjáraton hisz a cím láttán. A könyvesboltban pont egy olyan példányt találtam meg, aminek a borítója egyszínű vörös, és csak a szerző, meg a cím van rajta. És én naiv azt hittem, hogy valami cuki kis családi történet lesz, ami egy cuki kis családi házban játszódik. Hát nagyon tévedtem. Hátsó bejárat... Ugye, hogy mindenki egy házra, és annak a bejáratára gondol? Ne tévesszen meg a címe, ne... Mondjuk azt leszámítva, hogy vannak benne olyan dolgok, amiket én olvasni nem igazán akartam volna, egész jó a könyv. Viszonylag gyorsan haladók vele, már nagyjából a felénél tartok, de azért tegyük hozzá, hogy bizonyos részeket csak átfutok, hátha van benne a történet alakulásának megértéséhez fontos dolog.
Az egyik folyosón az ablak alá ülök le, nem féltve a kosztól a gatyám. egy vékonyabb kabátot is felvettem, ugyanis eléggé fázom még itt bent is. Hú, ha ezt anya látná... Tuti kitérne a hitéből, és rögtön rám parancsolna, hogy álljak fel. De ő most nincs itt szóóóval... Szabadság!
Épp egy viszonylag érdekes résznél tartok, így csak a könyvre koncentrálok, és nem veszem észre, hogy valaki idő közben a közelembe merészkedett, így kellően megijedek, mikor az illető megszólít. Összerándulok, és kell néhány másodperc, hogy némileg összeszedjem magam, és felnézzek a "támadómra".
- Szia! - vigyorgok a srácra, majd a következő kérdése hallatán tagra nyílt szemekkel, félredöntött fejjel nézek a srácra, egészen úgy, mint egy kíváncsi kiskutya. - Öööö... Tea...? Az jó lenne. - mosolyodom el, kicsit zavartan, mert nem igazán értem, hogy ez most miért, és hogyan, és miért jött... De mindegy is.

Gyakran elofordul velem, ha valami érdekes könyvet olvasok, hogy annyira belemerülök, hogy teljesen kizárom a külvilágot, és semmi másra nem figyelek, csak a történetre. Attól eltekintve, hogy ez a krimi tele van fura részekkel, még jó. Alapjáraton nagyon szeretem a krimiket, és sok ilyet is olvastam már, bár be kell vallanom, ez egy picit más, mint azok.Összerezzenek, mikor valaki hozzám szól, így az illető teljesen visszahúz a való világba, és már nem igazán tudok a könyvvel foglalkozni.
- Ugyan... Semmi gond. Elég gyakran előfordul. - legalábbis velem. Ha nem a szobámban olvasok, akkor gyakran félbeszakítanak mindenféle apró kérdéssel, mint például hogy mennyi az idő, meg merre van ez vagy az a hely. Na ez utóbbit hiába kérdezik, mert én még térképpel a kezemben is képes vagyok eltevedni. Viszont ilyen kéréssel/kérdéssel még sosem támadtak le, én pedig habozás nélkül igent mondok a meghívására, mert miért is ne?
- Ühm... Rendicsek! - mondom, és már csukom is be a könyvet - persze előtte még megjelölöm, ahol tartok -, és lassan, de végül csak sikerül magam álló helyzetbe küzdeni. Ez az amúgy egyszerű művelet mostanában elég lassan megy, sokkal lassabban, mint a balesetem előtt, de hát ez van. Egyszer majd csak hozzászokok teljesen a műlábhoz, legalábbis nagyon remélem.
- Öhm... Ja, pár hete érkeztem. Később, mint szerettem volna, de előbb sajnos nem engedtek. Te gondolom már régebb óta itt vagy. Hányadik évfolyamos vagy? - kérdezek rá, közben pedig felőlem akár el is indulhatunk. Remélem nem túlságosan zavarja az én lassabb, bicegősebb tempóm. Így biztos tovább tart majd az út a kávézóba.
- Öööö... Izé... Nem hiszem, hogy azt te tudni akarod... Nem épp hétköznapi témájú könyv. - Arcomra egy halvány, zavart mosoly kúszik, közben pedig jobban megszorítom a könyvet a kezemben.
- Michelle Evans. - Mutatkozom be én is, s mosolyogva rázok vele kezet. David... White... Ismerős a neve... Mintha a koliban, vagy valahol hallottam volna, hogy beszélnek róla, bár nem biztos. Nem szoktam hallgatózni, csak néha egy-egy beszéd foszlányt meghallok, és akár napokig nem tudom elfelejteni. Vicces, de igaz.