Nevetek. Orral gépelni? Én csak hülyültem, de Lizzy tovább gondolta. Ehehe, "mesés" látvány volt elképzelni!
Közben felmelegszik a keze, a célomat elértem, így arra is van módom, hogy odaadjam, amit hoztam neki. Persze, tudom, megvan neki (hogyan is olvashatná és szerethetné, ha nincs?), de a kedvenc könyv sosem felesleges, főleg ha személyre szabott. Remélem, nem a kukában végzi majd.
Ahogy kinyitja, rögtön észreveszi az ajánlást. El is mosolyodik, és állítom, már ezért megérte. Ritkán látom a mosolyát, pedig igazán bájossá teszi. Próbálom nem nézni, mert ez olyan, mintha lebukna előttem, de nehéz ellenállni. Aztán rám néz, vigyorog.
- Kedves tőled, köszi.
Saját gyengeségeim jutnak eszembe. Túl szép ez a nap ahhoz, hogy ilyesmivel megöljük a hangulatot, szóval baromságokat kezdek beszélni, hogy tereljek, és hogy beszéljünk valamiről, bármiről... Szerencsére ő is kapható a hülyeségre. Mosolyt csal az arcomra, amikor elbeszéli, feltámasztana, (valószínű, hogy írjak), aztán megölne ő maga.
Miközben dumál, én elheveredek a pléden. Jól hallom, amit mond, de közben befogadom a természet neszeit is. Szívom magamba az élményt. Képeket rögzítek a fejemben. Idilli és háborítatlan a táj. Csak mi ketten vagyunk itt, képviselve a civilizációt, és ez magával hozza az összes hozadékot: metaforákat és hasonlatokat békességről, nyugalomról, magányról, szeretetről...
- Persze, figyelek!- mosolygok Lizzyre. Csak azért mert magamba szívom a napfényt, a fák illatát, a természet neszeit, ő sem kerüli el a figyelmemet.
És akkor váratlan dolgot tesz: felolvas nekem. Hozzáfűzi, mit gondol róla, milyen érzéseket vált ki belőle. Soha még ilyen élményben nem volt részem, és meghatódok. Ez a lány tényleg szereti, amit írok, ahogy írok.
Nem kell könyv, hogy felidézzem neki a kedvencemet. Fejből mondom el. Egy emberről szól, aki szüntelen keres valamit, amit megálmodott. Hosszú utat kell bejárnia, míg rájön, hogy nem keresnie kell. Tenni, alkotni. A címe az: Az élet értelme. Elbeszélgethetünk arról, mennyire elkélmenyesedett a világ, és benne az összes ember. Hányan értelmezik rosszul azt, boldognak lenni. Valaki csak várja, és semmit sem tesz érte...
Valamivel később útra kelünk ismét. A csontjaimat átjárta a meleg, az orrom tele a fű és a fák illatával. Jókedvű vagyok, önfeledt, energikus. Túravezetőm nyomában lépkedek...

//Zártam akkor, de majd úgy is kezdünk újat Köszi //

A pléden szárítkozva nekem olvas fel, én verselek neki, majd beszéljük ki a felvetett témákat. Nem lepődöm meg, hogy hasonlóan gondolkodunk, ellenkező esetben nem is tetszenének neki az írásaim... Rajtuk keresztül kedvel engem is, nem vitás.
Amikor ismét útra kelünk, tele vagyok D-vitaminnal és friss ötlettel. Végigjárjuk a sövényt é szórakoztatjuk egymást közben. Már nem az élet nagy dolgairól beszélünk, hanem hétköznapi dolgokról. A túra nem is hosszú, még annak ellenére sem, hogy még egyszer megállunk: enni, inni.
Vonattal döcögünk haza. Lizzy kókadozik, én az ablakon bámulok kifelé. Nem csodálkozom, amikor lemondja a közös filmezést, de akárhogy ellenkezik, hazakísérem. Így kívánja a lelkiismeretem. Aztán hazamegyek én is. Forró zuhan yután elnyúlok az ágyban, és előszedek egy jegyzettömböt, amibe a gondolataim szoktam felvésni... Teleírok másfél oldalt, és ez jó érzéssel tölt el.
Hálás vagyok Lizzynek. Kedves lány (ha titkolja, akkor is). Feltöltődtem vele. Rámutatott, milyen egyszerű dolgokból nyerhet energiát az ember, ha rászánja az időt... Nem bántam meg, hogy kiruccantunk. És nem kérdés, hogy képes lesz máskor is rávenni ilyesmire. Vagy talán majd legközelebb én hívom...
Meglátjuk...
Mélyen és jól alszom. Bár a füzetem egy ideig nem kerül elő, az energiám sokáig kitart. Ahogy a figyelmem is: érzékenyebb leszek a környezetemre. Talán ez segít hozzá, hogy bátrabb legyek az első randimon Sarahval... Minden mindennel összefügg? Talán...

//Én is köszönöm. //