Lizzy ötlete, hogy mozduljunk ki a szabadba, úgy lebegett felettem, mint véres kard. A bemutató óta most találkozunk először, és ahogy előre megbeszéltük, napos programot terveztünk, viszonylag korai keléssel, hogy ne az éjszaka közepén érjünk haza. Azt mondta, közepesen nehéz túraútvonalat választott, de én nem akarok rohanni. Ritkán mozdulok ki, és ha ő azt mondja, 3 óra alatt meg lehet járni az utat, lehet belőle 5 is, plusz a pihenő...
Sportosan öltözködtem és rétegesen, és annak ellenére, hogy száraz időt jósolt a meteorológia, tettem be egy esőkabátot is. A hegyekben percek alatt tud megváltozni az idő, s bár nem ismerem a pontos utitervet, fel vagyok készülve mindenre (szúnyogriasztó, kullancsriasztó, naptej, elemlámpa, iránytű, térkép...) Lizzynek azt javasoltam, hogy menjünk vonattal, legyen ez egy igazi kikapcsolódós nap, hogy vezetni se keljen, élvezhessem a túrát oda is, vissza is, ne legyek fáradt, vagy ha az leszek, ne legyen gáz, hogy esetleg elalszok.
A vonaton inkább fecsegünk, kitárgyaljuk a sulit, a munkahelyet, az időjárást, érintőlegesen a politikát. Teljes egészében rá bízom magam, ő mondja meg, mikor szállunk le, merre megyünk. Úgy látom képben van, de megkérdezem:
- Jártál már erre? Ezen az útvonalon?
Nagyon magabiztosnak látszik. Biztos vagyok benne, hogy az izzasztást komolyan gondolja. Lényegesen kisebb a súlya, mint nekem, kevesebbet kell mozgatnia, de ettől függetlenül, nem vagyok megijedve a kalandtól. Sőt, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz! Az út eleje egyébként sík terepen indul, a fák alatt. Nem bízom el magam... A vonatból jól láttam a hegyeket, amelyeket a fák most elrejtenek előlünk.

A kirándulás ötlete váratlanul ért, de aztán egyre jobban készültem rá (bár volt időszak, amikor úgy éreztem, lemondom). Lizzy azonban kedves teremtés, és jó szándékú, tudom, hogy az a célja, megmutassa, a pizzázón kívül is van élet a földön.
Vonattal utazunk, összebeszélünk, mi van nálunk, és örülök, hogy a technikai részre nagyobb figyelmet fordítottam, mint az élelemre (néhány pitét és ásványvizet én is raktam el). kedélyesen dumálunk, ahogy zakatol alattunk a vonat, és mindenben Lizzyre bízom magam.
- Te vagy a Főnök!- nevetek, és elnézem, milyen kis harciasan indul neki az ösvénynek.
Jó mélyeket lélegzek a levegőből, nyoma sincs a szmognak, és szinte részegít a friss levegő.
- Hé, lassan, ne rohanj! Ha kirándulunk, csak nyugis tempóban, látni is szeretnék valamit, nem csak végigszaladni az ösvényen!- figyelmeztetem jókedvűen. Ő sem így gondolta, jól tudom, de ennyi revans jár az izzasztásért.
- Azt hiszem, a hegyek nagyobb kihívást jelentenének, a virágos dombokon viszont ki lehetne feküdni egy kicsit. Van tó is a közelben? - érdeklődök, mire számíthatok.
Gyorsan felveszem Lizzyvel a ritmust. nem is kell olyan sokat lépkednem, mint neki, tekintve, hogy ő aprócska és vékony, sok kis lépéssel halad, én pedig mint egy öreg medve, lassú, nagy lépésekkel.

-Hehe, nagyon tetszik, hogy ilyen agilis vagy, nem akarsz a helyettesem lenni, ha szabadságra megyek? - kérdezem, és biztos vagyok benne, Lizzy kezében jó helyen lenne a bolt. Sem lazsálni nem hagyná a fiúkat, sem punnyadni hagyni az éttermet. Lelkiismeretesen vezetné (és nem csak miattam).
Utána szólok, amikor meglódul az úton, talán ne rohanjunk, és vigad rajtam.
- Máris nyugodtabb vagyok! Látod? - csinálok egy csííízt, jó széleset, tényleg nem úgy nézek ki, mint egy őrült (még annál is rosszabbul!) Nevetve szökkenek mellé, már amennyire szökellésről lehet beszélni a magam 80 kilójával.
- Visszább az agyarakkal, semmiféle vágyam nincs, csupán kérdés volt, hogy mire számítsak- replikázok könnyedén, aztán elismerően biggyesztem a szám- Hm, barlang, forrás, piknik ... Jól hangzik!- könnyű nekem örömet szerezni. Isten tudja, mikor kirándultam utoljára.
Kényelmes tempóban sétálunk, kiélvezve az erdő hangjait, a fákon átszűrődő napfényt.
- Tudtommal nincs allergiám. Gyerekkoromban állítólag beleléptem egy hangyafészekbe, és azok kissé összemartak, de nem emlékszem rá... Te sem vagy allergiás ugye? Nem félsz az állatoktól?- kérdem őszintén. Igaza van, jobb az ilyet előre tudni. Bár kétlem, hogy olyan helyre hozna, ahol fennáll a veszélye, hogy bepánikol. Ennél okosabb a lány...

- Nem hiszem, hogy erélyesnek kell lenni ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok- Mindenki tudja a dolgát. Tudják, hogy lehet tőlem kérni, és ha én kérek valamit, az sincs ok nélkül. Igyekszem honorálni is, amikor elégedett vagyok. De Lizzy harcias természet, kinézem belőle, hogy katonás fegyelmet tartana!
- Esedezem a kegyelmedért, hát hogyne ismerném, ha nem is szokásom beszélni róla!- hülyéskedem el.
Kissé meglódul az úton, de megnyugtat, hogy nem lóhalálában rohanjuk majd végig a távot. Muszáj, hogy hülyítsem, egyszerűen kell; ő is vissza vehetne a pattogós stílusából, és lehetne megint olyan kedves-beszélgetős, mint a megnyitó estéjén. Ahogy látta a képeket, olvasta a verseket, novellákat, láttam mosolyt az arcán és egyszer mintha megcsillant volna a szeme (talán egy könnycsepp volt). Bár akkor épp nem az én versem olvasta.
- Igyekszem észben tartani - nevetek, tudom, hogy ha mind a 32 fogam látszik, az ijesztő. Lizzy amúgy is inkább barátféle, és a lelkemre kötötte, eszembe ne jusson próbálkozni vele. Azt hiszem, minden fogam bánná.
Mivel eddig titokban tartotta, hova is megyünk, most enyhe kíváncsiságot mutatok, de talán nem kellett volna. Azt hiszi, bizonyos igényeket támasztottam hirtelen, holott rá bíztam az egész szervezést; nem véletlenül. Nekem aztán nulla ebben a tapasztalatom! Egyetlen kirándulást sem szerveztem saját magam, ha el is utaztam valahova, az szervezett út volt (vagy vittek).
- Úgy értem... nem voltak elvárásaim a kirándulás helyét illetően!- javítom ki magamat. Lizzy nagyon ért hozzá, hogy kiforgassa a szavaim. (Ilyesmivel én is meg voltam vádolva). Aztán hozzáteszem:
- Nem is tudod, milyen jó dolgod van egy pesszimistával! - kis hatásszünet után, ha csak rá nem jött:- Sosem tudsz kellemetlen meglepetést okozni neki!- vigyorgok. Bizony ám, így van!
Lassabb tempóban indulunk neki a kitaposott ösvénynek (mintha kicsit régen jártak volna erre, de azért felismerni, hol az út), és az allergiáról is szó esik, kezdetben komolyan.
- Saját hülyeséged jár ilyen durva tünetekkel vagy a másoké?- kérdem ártatlan arccal, mégis pimaszul. - Ne izgulj, azért egy-két trükköt tanítottak az elsősegély-tanfolyamon!- Nem részletezném, mert rögtön kevesebb lenne néhány fogammal.
- Ha azt mondod, nem minden kis állatka... esetleg van olyan, aminek elcsábulnál? - nézek rá kedves mosollyal. Vajon beismeri-e, hogy alapjában véve szereti az állatokat? Mert ez az érzésem. Lám, engem is közel enged magához, pedig hatalmas barom vagyok!

- Cukiiii?- Még ha én mondok ilyet, oké. De rólam ilyet mondani! Ki tenné?- Oké, vigyázok! Vagy leszel a testőröm? Tőled jobban félnének!- csipkedem. Szerintem pontosan tudják a munkatársaim, meddig lehet nyújtózkodni. Aki nem..., az nem sokáig marad ott. Kimarják a többiek.
- Nyugi, Lizzy. Most is itt vagyok. Lio Új-Zélandra hívott, oda is elmegyek- hát mennyi igent mondjak még? A feleségem még nem akart lenni senki. Ne legyen telhetetlen, mert összekötjük a bajuszt!
- Nem ismerem azt a filmet. Biztos nagy baromság, mindenre igent mondani... Gondolom... Alaposan ki is használják, mi?- kétkedés a hangomban, mennyire vicces ez a helyzet, de ha Lizzy ezt mondja...- Azt mondod, érdemes megnézni?- Talán majd egyszer...
- Nem hoztam magammal, de majd otthon figyelmeztess és felvésem!- nevetek. Tényleg elfelejtek néha dolgokat, de nem gáz, van noteszem. Meg határidőnaplóm.
- Újszülöttnek minden vicc új. Örülj, mert én örülök, jól érzem magam, tetszik itt!- fordulok körbe, széttárt kezekkel. Tényleg nem értem, miért parázik a másik, mert kérdeztem ezt-azt. Már azzal is feldobott, hogy elhívott, hát nem látja, hogy nem lúzer-Dé vagyok?
Meg akarom Lizzynek mutatni, a dolgokat hányféleképpen lehet szemlélni, és majdnem kiakad; szerencsére rájön, hogy poénkodok.
- Ó, hát sehogyse tudok a kedvedben járni? - mindig kifogást emel ellenem.
Nevetgélünk, ahogy húzzuk egymást. Jó ellazulni egy kicsit olyan társaságban, mint amilyen Lizzyé.
- Na, ezt most hallom először. Megártott neked a Nap, te lány!- Brooke allergia. Majd adok én neki!
Az elsősegély tanfolyamomra az önvédelmivel replikáz.
- Na, ha az életed múlna rajta, azt se vennéd zokon, ha egy magamfajta vadbarom nyálazná a szád!- amúgy se az a cél, de na. Amúgy, ahogy nevetgél, elárulja, nem ellenkezne. Nem is tudna, kezdjük ott!
- Milyen felkészült vagy!- nevetgélek, ahogy sorolja, milyen állatokra számíthatok. A majmokkal kapcsolatos beszólására csak ennyit mondok:- Azt épp neked akartam felajánlani!- és hogy ne csapjon kupán, elszökkenek előle néhány lépéssel.

A cukit képes tovább fokozni, és nem csak szavakkal. Hangosan felröhögök, ahogy az arcomat csipkedi.
- Meggyőztél, fel vagy véve!- nevetek tovább. Képzelem, mennyire lennének megijedve tőle a srácok! Bár abban nem kételkedem, hogy tudna rendet tartani (tartattni).
- Tervezem...- pontosítok. Még egy-két dolgot el kell rendeznem előtte, de a vágyam is megvan hozzá, Lio is folyton noszogat, a nyáron biztos eljutok hozzá. - Miért, most nem vagy?- incselkedem vele kicsit. Nehogymár csak azért legyen büszke, mert elhagyom a várost!
Említ egy filmet, kissé bizarrnak tűnik, főleg, ha elképzelem, micsoda szituba keveredhet valaki. Bárki.
- Micsoda? Bármit kérek, rábólintasz?- csóválom a fejem. Ajaj, Lizzy nem ismer még...- Vigyázz, mit ígérsz! Akkor vissza kell húzni a karmaidat!- fenyegetem meg cinkosan. Miért gondolja, nem használnám ki a helyzet adta előnyömet? (Amúgy nem, de ezzel nem mondtam újat, ugye?)
- Hát, kezdhetjük azzal, hogy megnézzük ezt az... agymenést- nevetek. Legalább merítek ötleteket. (Nem mintha nem lenne sajátom)
- Most itt vagy te, minek nekem napló?- nem is értem. Lizzy úgysem felejt el semmit!
- Jaj, ne szívd fel magad, rosszul áll! Különben is magamra céloztam, nem rád!- dorgálom egy kicsit, amiért magára vette, holott csak arra céloztam, bárhova vihetne, nem sok ismeretem van a világról. Ha ide jövünk el minden évszakban, az is változatos.
- Gondolod, hajlamos vagyok rá? - kényeskedtem valaha? Nem is a férfiakra jellemző! Bár érzem, a dolog mögött más lapul; Lizzy eddig nekem is egy nyersebb arcát mutatta, holott tudom, milyen kedves igazából. Elég furán mutatja ki. Mintha fiúk között nevelkedett volna!
- Neked ártott meg a Nap... Vagy ittál? - nem tudom követni, miről beszél. Miért porladnék el Én a Napon? De vele nevetek, a hülyeség ragadós.
- Nem is tudod, hány dologban nyertem képesítést!- húzom ki magam és kacsintok. Az elsősegély és a szájnyálazás csak kettő a tucatnyi másik közül.
Továbbra is cukkol, húz, és én sem hagyom magam. Valahogy emlékeztet ez a fajta kommunikáció Liora.
- Akkor iszapbirkózás is lesz, ki ne maradj a jóból!
Visszaszökkenek mellé, a könyökömmel érintem meg az övét.
- Most komolyan, szívesen megkurkászom a hajad!- mondom komolykodva, és csak a szemem árulhatja el, milyen jól szórakozom.
Felveszünk egy tempót, és elindulunk az úton. Fogalmam sincs, hol vagyunk, de nem is érdekel. Rábízom magam Lizzyre. Ha jól emlékszem, elpakoltam a telómat is, igaz, kikapcsoltam, hogy ne zavarjon senki.

- Nem készítem fel őket, legyen meglepetés, gyere!- kacsintok rá.
- Felkészültem, kedvem is van, nem fogsz rám panaszkodni!- ígérem, mint egy kiscserkész. Nekem is érdekem, hogy neki jó kedve legyen. Ez így mindkettőnknek előnyös kapcsolat.
- Oho, ja értem! Nem csak közöttünk köttetik az egyezség, hanem egy álló nap bármikor, bármire, bárkinek igent kell mondani...- esik le a lényeg. Azért ez kacifántos (és akár kockázatos is lehet), de miért ne? - Együtt csináljuk? Ma?
Vigyorgok, hogy megvédené magát tőlem. Talán úgy nézek ki, mint egy cukrosbácsi?
- Oké. Ma este? - együtt töltjük szinte az egész napot. Mi lenne, ha együtt is lazulnánk?
- Lehetsz, ha akarsz, inkább ketten jegyezzük meg, mint egyikünk se. Mit is?- vigyorgok rá gonoszan, mintha elfelejtettem volna, miről is beszélgetünk.
Csóválom a fejem, azért nem minden áll neki jól, de hangosan nem mondom ki, mert igazából szörnyű sem volt, szóval, meglehet, igaza van.
- Nos, ki kell ábrándítsalak. Nem tudom ugyan, miben gondolod, hogy nagy tapasztalatom lenne, de kirándulásban biztos nincs. Komolyan mondom, hogy nem igazán mozdultam ki még LA-ból. Épp itt volt az ideje, hogy változtassak rajta.- mosolyog, nem a lenézés szól belőle, én viszont továbbra is kíváncsian fürkészem, vajon mi jár a fejében?
- Könnyebb olykor kívülről szemlélni magam. Biztos tudod, miről beszélek...- karaktereket alkotni is így a legkönnyebb. Olykor kívülről kell meglesni őket, hogyan is működnek, hogyan látják mások, és így lehet lecsiszolni a fölösleges kinövéseket...
- Való igaz, nem vagyok lesülve, bár elutazni nem szeretnék kókadt fehéren... Lio kitérne a hitéből!- nevetek, így is kaptam már tőle eleget, hogy nem figyelek eléggé magamra (az egészségemre).
- Nem szokásom dicsekedni, de majd megmutatom az okleveleimet!- nevetek. Nincs olyan sok, és egyiket sem tettem közszemlére, de azt gyorsan megtanultam, nem elég egy lábon állni (főleg, hogy a diploma ellenére nem kaptam munkát, bármennyire tartottak "ígéretesnek"). Nem beszélve a hülyeségekből szedett "elismerésekről.
- Ti nők, rúgtok, haraptok, pedig bírkózni jó!- mintha kedvem lenne hozzá, hangomból neheztelés csendül. Nem csináltam hasonlót, és nem feltétlenül biztos, hogy jó ötlet lenne kiszorítanom a szuszt Lizzyből.
- Hehe, ráhibáztál. Nem csak a babák, hanem az egész kerület haját én fazoníroztam. Se festés, se ritkítás, se tupír nem lehetett hatásosabb, mint én (és Lio) rémtettei- mondom büszkén, de ennek fele se igaz; mert nem voltunk ennyire rossz gyerekek. Csintalanok, igaz, és néha balhéba keveredtünk, de alapjáraton szelíd srácok voltunk.
- Szóval, a hajad csak ne féltsd tőlem; vagy hozzá se nyúlok, vagy észre sem veszed...- kacsintok, rám bízhatná magát, nem esne baja.
Nevetgélünk, és így mászunk beljebb és feljebb. Tartom vele a lépést, sosem esett nehezemre a gyaloglás, futás. Kis idő elteltével megáll és nézelődni kezd. A közelben kisebb forrás tör ki egy sziklából, csendesen csobog aztán lefelé a víz.
- Naná. IGEN!- mondom vigyorogva, aztán ha le akar telepedni, segítek neki leteríteni a plédet, és lecuccolni a hátizsákját.
//Ha jól emlékszem, én is hoztam enni//.
Kipakolom az élelem egy részét, amit én hoztam, aztán két műanyag pohárral odamegyek a forráshoz, hogy megtöltsem azokat. A víz hűvös és selymes, kristálytiszta. Íztelen és szagtalan, meg is húzom, mert szó szó, megszomjaztam. Visszatöltöm a hiányt, aztán megindulok Lizzy felé (hacsak nem jött már oda hozzám közben). Kezébe adom a poharat.
- Egészségedre, Lizzy!

Nevetek, hiszem, ha látom alapon gondolkodok. Ha meg tényleg bejön, a fiúk biztos összekapják magukat, elvégre Lizzy kifejezetten helyes lány. Valamelyikük biztosab csapná neki a szelet.
- Oké, jól van, le ne harapd a fejem!- mondom nevetve, és arra gondolok, ez az igazi kihívás. Kíváncsi vagyok, melyikőnk bírja tovább. Eleve a kihívás tetszetős, egyre jobban érdekel a dolog.
- Oké!- zárom rövidre. Mennyivel könnyebb úgy társalogni, ha nem kell vitatkozásra pocsékolni az időt? Ha beválik, bevezetem a módszert a munkahelyen is, bár azért bizonyos kitételekkel...
- Hű, de hivatalos lettél!- kacsintok rá. Talán ezzel is távolságot akar tartani? Kétlem, inkább szórakozik, de engem is szórakoztat. - Megkérhetlek, ne így hívj? Lehetek Dé, Daryl, de a Mr-t hanyagoljuk, ha lehet, jó? - ha minden igaz, nem mondhat nemet, téma lezárva, probléma megoldva!
- Igenis, Lizzy- bólintok jókedvűen. Ma nem mondhatok nemet, de nem is mondanék. Kirándulni jó. Éppen ideje volt, hogy elkezdjem gyakorolni is.
- Ijesztő? Nocsak!- kíváncsian nézek rá, de észreveszem a mosolyát, és tudom, csak ugrat. Nem tartom magamnak különös férfinek. Inkább visszahúzódó lettem az utóbbi időben, de attól még nem vagyok antiszociális, tudok viselkedni, ha van valaki velem.
- Iiiiiiiiiiiiiiiigeeeeeeeeeen, szót fogadni! - mondom kényszeredetten. Lioval teljesen mások vagyunk, és ha mindig rá hallgatok, fingom sincs, hol lennénk. Nem itt, nem így, az biztos. Talán jobb, hogy ma nem ajánlhat nekem semmit. Ki tudja, mire venne rá? Költözzek hozzá? Lényegében abba magamtól is belemennék...
- Itt vagy te nekem egészségnevelési szempontból, aggodalomra semmi okom!- rötyögök. Lám, elég volt, hogy ajánlatot tegyen, és nem utasítottam el. A vágy mindig is megvolt, talán csak a motiváció hiányzott.
- Lizzy, el tudod rólam képzelni, hogy fájdalmat okozzak neked? - kérdezem, és a birkózás egy olyan vállfajára gondolok, amit kölyökkoromban csináltam utoljára, még Gwennel, amikor az avarban hemperegtünk hangosan kacagva- Nem vagyok híve az erőszaknak, és bocs a tiltott szóért, de most elkerülhetetlennek tűnt!
- Aha, látom, el tudod képzelni- nevetek jóízűen. Lám, hogy leírta, pedig én néhány ősz hajszálra gondoltam, és önmarcangolt frizurára!
Saját haját félti tőlem, pedig nem áll tőlem messze, hogy megérintsem, szép haja van, puha, selymes és hosszú. Biztosan finom érzés megérinteni.
Közben haladunk az úton, a levegő friss, az erdő jellegzetes illata tölti be az orrom, tetszik ez... Érzem, hogy élek. Elérünk egy tisztásfélére, ami ugyan zsebkendőnyi, de mi lepakolunk oda, mert a közelben van a forrás, és abból kívánunk inni. Kipakolunk, viszek neki vizet, erre máris szórakozni kezd. De elcseszte, rosszul tette fel a kérdést, találok kibúvót!
- Eltaláltad!- s mert a kérdés így szól: "nem akarod...", egyenlőre nem veszem le a cipőm, pedig az ötlet egész tetszetős. - Veled együtt van esély rá!
Ha én, akkor ő is, ma valószínűleg a legtöbb dolgot együtt fogjuk csinálni. Kedvelem, szórakoztat, ha el nem veti a sulykot, jól fogunk szórakozni.
- Na, gyere, vagy viszlek!- fenyegetem meg pajkosan, és már tolom is le magamról a csukám.

- Akkor legközelebb hozok egy bukósisakot is, ne legyen olyan egyszerű a dolgod!- legyintek, megadóan. Én már csak a magam ellensége maradok. Leharaptatni a fejem, nahát?!
Olyan "ugyan, hagyjuk már ezt" tekintettel nézek rá. Én, író? Mert egyszer megjelent néhány novellám? Ezzel az erővel bármi lehetnék, olyan sokmindent csináltam már életemben. Bár érzezni lehet, hogy élvezi a helyzetet, a zavarom, most kevésbé reagálok rá. Jobb, ha ezt nem lihegem túl.
- Nem, dehogy!- rázom nevetve a fejem- csak mások vagyunk. A döntéseink is sokban különböznek. Nem mindenre mondanék józanul igent- zárom rövidre. Ebből leszűrheti, nem mindenben értünk egyet.
- Na jól van!- hajtok fejet. Mostmár tisztán látok a szabályokat illetően. (Remélem)
- Nem izgulok. Te se tedd!- kacsintok, hát ő van baparázva tőle, hogy esetleg lerohanom.
- Épp az előbb mondtad, hogy...- ellenkeznék, aztán nevetek, mert megint ugrat, én megint bedőltem. Elszoktam én már az effajta ugratásoktól, mondhatni, be vagyok rozsdásodva!
Eljön az idő, hogy pihenjünk kicsit, és noha nem érzem magam kifáradva, örülök a lehetőségnek. Lepakolunk, eszünk, iszunk, előkerül a zsákból minden földi jó, és a forrásból iszunk vizet. Lizzynek az az ötlete támad, hogy másszak bele a patakba "örömtáncot járni". Nos..., kezdetben talán nem tetszik annyira az ötlet, de aztán hajlok rá, csak nem akarom egyedül csinálni. Ha már mulatság, legyen ő is részese, különben is, ki hallott már olyat, egyedül táncolni? Mielőtt felkaphatnám és vinném (megtenném, biz'Isten), ő is lerúgja magáról a cipőit. Óvatosan közelíti meg a vizet, mintha bizony piranják laknának benne, és éppen csak a lábujja hegyét dugja bele, máris húzza vissza.
- Gyorsan hozzá lehet szokni. Csak gyere bele bátran!- mondom én, akinek már fel van tűrve a nadrágja alja, és féllábszárig gázoltam a patakban. //Kb az a legnagyobb mélysége a víznek// Nyújtom felé a kezem, kapaszkodjon belém, jöjjön bátran, senki nem fogja bántani... (nem is engedném!)
Közben nézem a medret, a kavicsokat, az apróbb halakat, amik kíváncsiskodva méregetik az idegen testet a vízben. Minden jól lehet látni, a víz kristálytiszta, akár innen is lehetne inni közvetlenül...
- Nézd csak, milyen kíváncsiak ezek az apró halak!- mutatok a vízre. Ha közelebb jön, ő is láthatja, hogy már tucatnyi apróság vette körül a lábamat.

- Szóval nekem annyi!- nevetek, kész vagyok! Lizzy kinyír. Így vagy úgy?!
- Hű...- vakarom a fejem- bepiálva volt pár kalandunk, de már mind régen volt, sajnos...- mondom vigyorogva, közben meg újra belém mar Lio hiánya.
- Akkor néha megtévesztő manővereket végzel? Vérengző vadállati éned bújtatod szelíd külső mögé? - ugratom. Tényleg, néha nyuszi, de mégis harapni kész!
Kinevet, és tetszik, hogy mulat rajtam. Tudom, ez rosszul hangzik, de nem nekem. Lizzy minden, csak nem rosszindulatú. Hihetetlen érzékenységgel mutat rá hibáimra, hiányosságaimra, éppen olyan keményen, hogy észhez térjek, de ne legyen sértő. Lio ennél sokkal keményebb volt (mégis hozzá hasonlítom)
Lazán sétálok a patakba, hiába hideg a vize. Lizzy már nehezebben tűri, de megint győz a keményebbik énje. Épp csak a kezemből szorítja ki a vért. Sebaj. Röhögök, mert mulattat.
Figyelem, ahogy a halakat szemléli, és nevetgélek azon, amiket összehord.
- Nem én vagyok nekik jó hús, hanem te! - immáron az összes kis jószág őt udvarolja körbe. Nem félnek, mintha tényleg azt várnák, ez a kéz majd élelmet oszt nekik.
A kérdése váratlanul ér. Gyors témaváltás, ráadásul a könyvemről kérdez, amiről eszembe jut... Van nálam valami, amit neki hoztam.
- Hű, te tudod, hogy most olyat kérdezel, amire a legtöbb író nem szeret válaszolni? Honnan meríti az ötleteit? Mi vagy ki ihlette? Blablabla...- nevetek- De te vagy a leghűségesebb olvasóm, szóval, ha köztünk marad...- nézek rá, és közben eszméletlen jó kedvem van, megmagyarázhatatlan, mitől- Gondolatok, érzések, álmok... Néha tényleg csak egy sornyi, egy gondolatnyi... és ahogy elmélkedem rajta, úgy duzzad, mint eső után a folyó. Néha egy kép, fénykép, festmény, életkép, egy pillanatkép... elég, hogy elindítson bennem valamit. Máskor furcsaságokra kapom fel a fejem: egy eldobott üzenet a macskakövön, egy macska a párkányon, a Hold teljességét megtörő kémény... Bármi lehet, magam sem tudom.. Egyszerűen csak ott van és mocorog, mintha kukac lenne a bőröm alatt... Mozog , és nem tudom megfogni, és addig piszkál, míg ki nem írom magamból..- élem bele magam egyre jobban, bár fogalmam sincs, összefüggően beszélek-e, vagy megint gondolatrohanásom volt, és nem mondtam ki minden szót, ami eszembe jutott.
Rá nézek. A reakciójából biztosan leveszem, értett-e, tudtt-e követni vagy most tart csak igazán őrültnek.
- Jut is eszembe, hoztam neked valamit...- mosolygok rá. Ha így van, ha úgy, ha valódi rajongó, ezzel örömöt okozok majd neki. (Remélem)- Érdekel?

- Épp most próbálok jó útra térni, élni az életem, nem úgy, mint egy zombi!- hát úgy adja elő, mintha én erőltetném rá magamat. Micsoda csaj! Kinyír, ha nem is szó szerint. Nevetgélek, jó kedvem van.
- Valami ilyesmi. Ha kimegyek, márpedig kimegyek, én sem úszom meg szárazon- Lioval könnyű berúgni. Elkezdünk inni, lelkizni, és aztán az egész ördögi körbe csap át. Részegen kibeszélgetjük magunkat, de a titkok miatt inni kell megint.
Lizzy is elárul magáról valamit. Bár eddig nem tapasztaltam, plázacicának kelleti magát, hogy fel tudja mérni az ellenfeleit.
- Micsoda csavaros gondolkodás! - nem szokványos, annyi szent! Én csak örülök a szerencsémnek, hogy nem azt a Lizzyt ismertem meg, aki adja a "szőke nőt". Valószínűleg nem lennénk ilyen jóban.
Belekényszerít a vízbe, de ő sem marad szárazon. Igaz, hogy a vért kipréseli egy időre a kézfejemből, de a fene bánja, ha ő éppen úgy áztatja a lábát a patakban, mint én. A halak jobban lekötik, mint gondoltam, hirtelen fiatalabbnak látszik a koránál. Megkap ez a pillanat, szívesen örökíteném meg, olyan bájos. A halak rögtön szerelmesek lesznek bele, állítom.
Mielőtt azonban megfogalmaznám a "képet", amit megörökítenék, az írásról kérdez, és így az alkotó kedvemet kissé háttérbe szorítja. Bár nem szoktam minden kérdésre felelni, Lizzy -mint az első ismert rajongóm- előnyt élvez. nem hinném, hogy kiadná "piszkos kis titkaim", pláne, hogy nem is titkok. Egyszerű vagyok ugyanis, mint egy bot.
- Van ilyen, dögivel. Hallottam olyanról is, aki saját művét nem ismerte fel...- drogos alkotók, iszákosok. Én ha iszok, egy épkézláb mondatot is nehezen tudok összerakni.
Szóval elmondom, hogyan alkotok, miből merítek ötletet. Ahelyett, hogy azt mondaná, milyen unalmas vagyok, örül a válaszomnak. Rá nézek, mintha először látnám, és arra gondolok, ha olyan szemléletű, mint én, minden bizonnyal én is a rajongója leszek neki. Logikus, nem? A hasonló dolgok vonzzák egymást.
Lizzyvel kapcsolatban óvatosnak kell lenni. Kissé bizalmatlan. Az ajándékokkal is csínján kell bánni, így ezt is óvatosan vezetem fel, rosszra ne gondoljon (vagy hátsó szándékot).
Hangosan felnevetek, hogyan reagálna egy Barbie babára, aztán - anélkül, hogy bármi konkrétat mondanék- kimegyek a partra. Jön ő is, leül velem. Észreveszem, hogy a füvet markolássza, rögtön vágom miért.
- Add a kezed- kérem tőle, és ha nyújtja, a tenyereim közé zárom. A számhoz emelem, úgy fújogatok bele, hogy lélegzetem melegével élesszem újra elzsibbadt ujjait. Remélem, hagyja. Nem vagyok erőszakos alkat, és nem ezzel próbálok közelebb férkőzni megkeményített szívéhez. Ha már nem jéghidegek az ujjai, kissé össze is dörzsölöm a tenyerem, meleg tenyeremmel tovább melegítve őt.
- Csavard a lábad köré a plédet, gondolom az is fázik még...- az enyém szinte jéggé fagyott, de szerencsére, jól tűröm a hideget.
Előszedem a könyvet a tásámból, amit méretnek megfelelő ajándék-tasakba tettem, így elsőre nem láthatja, mi is az, csak ha belenyúl és kiveszi... (Dedikált könyveim egyik darabja. Néhányat elküldtem már, mások ott fekszenek a polcomon, és nem tudom, lesz-e valaha alkalom vagy lehetőség, hogy eljuttassam azoknak, akiknek szántam. Egyáltalán, akarom-e?) De most nem gondolkodok. Nem szomorkodok. Csak figyelem kedves kis ismerősömet, ő vajon mit szól ehhez.

- Látod, ebben van igazság- bólogatok.
Meglehet, arra is van példa, amit Lizzy mond. És arra is, hogy a körülmények hatására az ember egyre inkább megkeményíti magát, azt remélve, több csalódás így nem érheti. De ha már most befelé fordulunk, hogyan éljünk végig még 40-50 évet?
A vízben az írásról beszélünk (a legideálisabb hely, jegyzem meg magamban nevetve), de azért nálam silányabb írok is vannak, messze rosszabb memóriával. Vagy legalábbis a "más" állapot fura dolgokat produkál.
Szó-szó, hideg a forrás vize, hiába süt a Nap, mint a bolond. Kimenekülünk, és a kezét kezdem melengetni, amit a vízben áztatott a halacskák kedvéért. Egész elhaltak, vörösek (hidegek). Jószándékkal melengetem, azzal a módszerrel, ahogy a sajátoméval is tenném/teszem, de ő a nő, elsőbbséget élvez. Kicsit megfeszül, aztán enged, majd halk köszönetet rebeg.
- Gondolnom kell az utánpótlásra, hát mégsem írhatsz az .... orroddal!- elviccelem. Ez semmiség.
Tudom jól, nem nagyon tűri, hogy érintsem, megfogjam, többször megfenyegetett már, hogy a szemem is kikaparja, ha megteszem. De ez nem olyan érintés, nem a nőhöz szól, nem a férfitől. Társak vagyunk egy kirándulásban, kicsit könnyelműek voltunk, elkél a segítség. Ez az. Csak életet lehelek elhalt mancsaiba.
Aztán előkerül az ajándékom. Nem vagyok olyan híres, hogy sokat érne az aláírásom, de abban biztos vagyok, ő örülne neki, mert bevallottan rajongóm. Így nem csak aláírásomat vésem a könyvbe, hanem néhány kedves szót is:
"Mit ér a meder folyó nélkül? A tavasz virág nélkül? És az író rajongó nélkül? Ha csak egy van, és az éppen te vagy, már nem írtam hiába! Örök hálám a törődésedért, Lizzy!" (és a teljes aláírásom, teljes névvel; nem csak annyi: Dé)
- Ha majd meghalok, talán többet fog érni, mint most. De remélem, sosem adod el...- félszeg mosolyom ellenére elnézek másfelé. Érdekes, hogy egy idegen nagyobb érdeklődést mutat a könyvem iránt, mint azok, akik azt mondták, szeretnek.
Becsukom a szemem, és végigfekszem a pléden, kezeimet a fejem alá kulcsolva. A fák lombjai között áttör a Nap, az arcomon máris érzem, ahogy melegít.