Megértem, lehet, hogy más volt régen a híres Hollywood. Nekem nem tűnik annak. Bár lehet, hogy egy koszos külvárosi gyerekkorban, a dacos, féltékeny tinédzserlétben és a sok mindent elengedni kényszerülő kamaszidőben sok olyat gondoltam, ami akkor még nem volt valós. Akkortájt mindent gonosz démonnak véltem.
Külföldön dolgozni? Mesés lehet. Ugyan Dave hosszú időt töltött kint, engem sose vitt magával. Amit a másik államokról tudok, az annyi, amennyit egyetlen közös családi nyaralásunkkor láttam, meg persze amit Abby mesélt.
Kacsintására egy félmosollyal válaszolok. Úgy döntöttem, elkönyvelem annyinak, hogy erős ízlésficama van. Valószínűbbnek látszik, mint az, hogy az évek alatt hallott szavak csaljanak.
Felajánlására egy kicsit hátrahőkölök, nem számítottam rá. Arra meg végképp nem, hogy tényleg érdekli. Megszoktam egy kicsit, hogy többször kérdezek, mint válaszolok. A régi cselédlakásban egyedül éldegélve, az egyetemre csak kötelező szinten bejárva és itt gürcölve a szabadidőmben nem sok barátra tettem szert. Na jó, a számuk a nullánál áll. De akivel találkozom, az mielőtt tovarohan, elmosolyodik, és örül annak, hogy kiadhatna a fáradt gőzt. Eszembe jut minden. Mit is mondhatnék? Talán az igazat. De dióhéjban, feleslegesen terhelném szegény férfit a sok ügyes-bajos gondommal. Igaz, a felfelé fordított, erős tenyér, a bőrt itt-ott átvilágító, narancssárgás csíkot húzó napsugarak csábítónak látszanak. Mintha mindent elmondhatnék. Akarva-akaratlan biztonságérzet uralkodik el rajtam. Megadóan a nagy kézbe csúsztatom vékony kacsóm, szinte eltűnik benne. Nem pillantok a másik arcára, egy kicsit tartok a reakcióktól.
- Tudod, Jason McCarthy, előfordul, hogy az ember élete gyorsabban hullik szét, mint ahogyan azt elképzelhető lenne. Előbb veszti el a reményt, mint kellene. És néha az is előfordul, hogy a jelképek, amiket szentnek tartottunk és az eszmék, amiben hittünk egyik napról a másikra értéktelenné válnak- inkább itt elhallgatok. Pont ennyi az, ami elég. Nem kell többet tudnia, hisz lehet, hogy holnapután ra már csak egy megkopott negatív marad a fejében rólam, esetleg úgy emlékszik majd rám, mint egy naiv lányra, aki bedőlt neki. Őszintének tűnik, de az emberi lények esetében nem lehet elég óvatos az ember.

Szinte tapintani lehet a kis lágy kezének bőrén a szerénységet és az ezzel járó félénk másodperceket is. Vajon, hogy úszhatta meg ilyen hibátlan bőrrel ezt a felgyorsult, rossz világot amibe én jöttem haza? Mikor a mondata végére ért nekem is eszembe jutott valami a seregben töltött ideimről. Jelképek...mondások...szokások, mind szertefoszlik akkor, ha már ott vagy előtte és a szemed láttára történik meg. Nem hiszel többé Istenben, nem hiszel többé a véletlenekben és nem hiszel többé senkinek sem el semmi tényt. Ahogy a fegyvered válik a legjobb barátoddá és csak benne bízol de benne is csak azért, mert nem szól vissza és teszi amire utasítod.
Én végig próbáltam elkapni a szemeit és enyéimmel de sajnos nem sok sikerrel, külön érték, hogy a mondanivalója után nem vette el a kezét az enyémből. Ebből kifolyólag most valami nagyon bölcs dolgot kellene mondanom figyelve a belső énjére. Sosem voltam ebben jó mert az én sztorijaim túl kemények ellenpéldának és nem nagyon tanultam emberismeretet a suliban. Végül kicsit ráfogok a kezére és megalkotok valami ösztönzőt az agyamban.
- Mindenki életében eljön az igazi próbatétel, mindenki egyszer találkozni fog a végzettel és akkor kell választania, hogy tovább megy vagy megáll és megszűnik. Tudom miről szeretnél nekem mesélni csak a csomagolás más. Mindig van valamiért harcolni hisz te is itt vagy és nem a híd alatt, ebbe gondolj bele. Valamiért te is harcoltál és harcolsz a mai napig...nézz magadra te lány. Munkád van, jól nézel ki és próbálod építeni a saját jövődet. - Ennél több így hirtelen nem tudott kijönni belőlem mert nem vagyok egy orvosi aggyal rendelkező.
Kezd bennem megfoganni egy olyan látomás, ahogy a vonaton ülök és Leilát látom a peronon, ahogy engem néz. Tovább nem tudom elgondolni a történetet...biztos a többi része már csak tőlem függ. Lassan vissza kell mennem a seregbe szolgálni és gondolom ezt a két újdonságot tette össze az agyam magam elé. Elkezd kattogni az agyam mindenféle baromságon és ennek előjön a külső jele is. Elbambulok a lány arca melletti részt bámulva és már máshol van a fantáziám. Vajon tényleg illene ez a dolog ? Hogy egy magam fajta veterán, akinek a bőre sebzettebb, mint a szitává lőtt vasoszlop....és egy ilyen selyem tiszta lány. Színesebb délelőttre nem is számíthattam volna, mint Leila társaságára. Kivételesen mi lenne akkor, ha eldobnám magamtól ezt a katonai énemet és lágyabbra venném a figurát én is ? Másik kezemet ráhelyezem Leila kezére és már elkezdtem volna neki mesélni egy komolyabb történetet neki, hogy lenyugtassam, de a következő percben betért egy férfi és kávézni akart. Megszokott, utcai öltözködése volt és nem tűnt balhés fazonnak. Elengedtem Leila kezét, hogy ki tudja szolgálni a vendéget.

Már majdnem olyan... Úgy tűnik, mintha... Mintha még bízni is lehetne... Pár évmilliónak tetsző pillanat erejéig a szemébe nézek, látom benne azt a bizonyos tört, megadó fényt. Ilyen az, amiben hinni merészeltem, a törhetetlen pajzs mögötti legbensőbb nap áttetsző sugarai, azok a tűnékeny, múlékony dolgok, amikre kártyaváraimat építettem. A tiszta, büszke őszinteség sugárzik belőle. Szavait most csak részlegesen tudom jelentésekhez kapcsolni, csak a lényeg csorog le tudatom kristályszűrőinek garmadáján, de a hanglejtés, az a szembogár megmarad, belém ég.
De józan robotom zakatoló, durva hangjai visszatérítenek csillagködbeli pályámról egy sötétkék farmert, fekete inget és napszemüveget viselő bőrdzsekis férfi közelébe. Kezem zavartan kicsusszan a másikéból, orrcimpám finom rezonálásba fog, mint mindig, mikor ideges vagyok. Azért uralkodva magamon egy udvarias mosoly kíséretében megérdeklődöm az újonnan érkezett óhajait.
- Kivételesen csak egy kávéra jöttem, majd máskor talán lesz időm másra is... De tudsz elvitelre adni?
Vékony hangon egy perszét remegek össze, és a kávéval kezdek ügyetlenkedni. Remegő kezem alig találja meg a gombokat, a papírpoharat kis híján leejtem és nagyon ügyelek, hogy ne nézzek Jasonre, még véletlenül sem. Mit is gondoltam? Ide keveredik egy vagány, sorból teljesen kilógó fickó, eleresztett pár bókot és vallok neki a gondjaimról? Ostoba, naiv csirke lettem. Hihetetlenül szégyellem magam, most biztos röhög magában és örül, hogy jól átejtett. Rettenetes vontatottsággal elkészül a kávé, az inges pasi fizet, egy sármos félmosollyal megköszöni és elmegy. Én pedig ott ácsorgok, ostoba kötényem szélét gyűrögetve, alsó ajkam harapdálva. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akihez a játék legőszintébb pillanataiban benyitott valaki. No nem mintha játék lett volna, de hasonlóan őszinte volt, ami az imént történt. Felpillantok egy röpke másodpercre a regényhősömre, de meg is bánom. Légzésem szapora lesz, felületes, a szívveréseim száma növekszik, a kép kezd megváltozni... Ó, ezt nagyon-nagyon ne...

Minek siet ennyire ? Pedig senki sem áll a háta mögött ostorral a kezében arra kényszerítve, hogy másodpercek alatt vágjon össze itt egy kávé délutánt. Jó tudom, hogy vendéglátó ipar de mégsem állnak itt nyolcvanan sorba. Mondjuk én aztán nem panaszkodom, legalább megint tudtam pár férfias pillantást vetni a szépen lengedező csípőjére és a még annál is szbb látványt nyújtó hátsó felére. Tudod...a seregben ilyet csak fotón látsz. A vendégünk viszont pár percre bevéste magát az idegeim közé. Talán máskor többre is...na arra benevezek apukám csak nehogy véletlenül a kávé a lábad közötti részt melegítse túl. Ugyanakkor most álljunk meg egy pillanatra ! Pár órája ismerem a leányzót de már féltékenykedek...a rohadt életbe...mégis el kellett volna mennem el távra amikor elakartak engedni. Nem hiszem el magamnak, hogy csak a férfiasságom beszélne belőlem és nem tudatosan dumálnék. Ennyire nem volt szörnyű odabent és ha nagyon akartam volna, akkor tegnap este lemegyek prostizni...szóval nem így megy ez.
Olyan kis aranyos és méz finom hangja van, hogy a terepminta tart össze és az általa kötelező módi férfiasság. A férfi távozása után mintha kissé bizonytalannak vált volna, azt hittem már tisztáztam benne, hogy nem vagyok egy fráter ember de persze nem lehet elégszer mondani. A saját nemem feketít és ezért duplán melózok most is. Azt a hangot nem tudom elfelejteni, mintha a hangja simogatása megegyezne a kezének simogatásával. Ugyanolyan őszinte mind a kettő és ugyanolyan hamvas is. Kevés ilyen lányt ismertem világ életemben, aki a hangjával ki tudta fejezni a fizikai mivoltját is. - Hol is tartottunk Leila ? Nem akarok tolakodó lenni előtted, de nyugodtan idejöhetsz és folytathatjuk a beszélgetést. Hidd el kíváncsi vagyok rád, avagy csak úgy tudom ezt bizonyítani neked, hogy elmondod és adsz egy esélyt ezzel. - Próbálom rávezetni a célomra mert ténylegesen érdekel a lány múltja, hogy keveredhetett ide és miket látott idáig. Ha ő elmondja akkor természetes, hogy én is elmondok az életemből valamit. Ahogy ott gyűrögeti a kis kötényét...meg tudnám zabálni az biztos. Na de több komolyságot ! Ez nem a vad angyal !

Az agyamba homály, köd és hatalmas zűr költözik. Fülemben vad patarobajként visszhangzik a doboló vér, testem reszketésbe kezd. Néhány éve leküzdöttem a dilibogyók és terápia segítségével a pánikbetegséget, úgy nézett ki, gyógyult vagyok. Én is annak hittem magam, nem is tért vissza egész mostanáig.
A pult hideg fedlapján megtámasztom merev ujjaim. A szavak nem jutnak túl hallójáratom tekervényes rendszerén, a vad robaj és légzésem hangjai elnyomnak minden mást. Próbálom előásni a régi módszereket. Mély légzés, nyugis gondolatok felszínre juttatása...
Behunyom a szemem, elképzelem a képet. Tópart. Ősz. Sárgás levelek. Madárcsicsergés, csobogás, napfény. A lábaimon a hűs víz érintése. Nincs itt senki, nem bánt senki, nincs fenyegetés...
Lassan normalizálódom, felnyitom szemeimet, a barna íriszek félve emelkednek Jasonre. Sejtésem sincs, mit gondolhat, hisz láthatta kevésbé pozitív oldalam.
- Ööö... Bocsi... Erre én sem számítottam...
Csak ennyit bírok kinyögni, remélem érti a rohamra való célzást. Talán ledöbbent, elundorodott a látottak miatt. Nem is értem, mért tért vissza ez az egész. Bár tény és való, a terápiát előbb otthagytam, a doki meg beszélt esetlegesen visszatérő dolgokról, de nem érdekelt. Úgy kellett az nekem...