Nem tudom, miért keveredek én mindig, tényleg mindig a világ legszürreálisabb, leghülyébb helyzeteibe. Valahogy vonzom a kabarét, vagy csak a bajt, vagy mindent egyszerre. Talán kellene keresnem valami normális munkát. Olyat, ami miatt nem néznek majd hülyének minden nap. De a jelenlegit annyira szeretem csinálni! Nem, most éppen nem pingvinként osztogatok szórólapokat a természetvédelem érdekében. Egy szolid váltás után úgy hozta a helyzet, hogy éppen egy kólás üvegnek öltözve kell ingyen mintát osztanom pár társammal.
Meleg van, és új márka, próbáljuk népszerűsíteni, szépen mosolygunk és közben osztogatjuk a kólát az embereknek. Vannak, akik le se tojnak minket, vannak, akik próbálnak nyolcszor eljönni erre és minél több kólát akarnak venni, de mindenkinek csak egy jár.
Egészen addig működik így a rendszer, amíg két okoska ki nem találja és felkapják az egyik hűtőládát és elszaladnak vele. A többi kólásüveg rám néz, azt mondják, nekik itt kéne maradni vigyázni a többire. Én pedig fáradt sóhajjal konstatálom, hogy hát persze, majd én megyek. Mondjuk ebben a jelmezben elég kényelmetlen futni, de legalább az emberek biztos elállnak egy sprintelő kóla útjából. Meg nekik se könnyű futni azzal a nehéz hűtőládával, szóval egész hamar beérem őket, akkor pedig jobb ötletem nem lévén rávetem magam a ládára, szóval a földön landolunk. Hála istennek nem borul ki, mármint a láda, én kiborulok, ahogy felnyalom kicsit a betont, de semmi baj, ez csak a napi rutin, szóval felállok és leporolom magam. Egyedül biztos nem tudom majd visszavinni a ládát, annyira kemény már nem vagyok és kicsit bánom, hogy nem nőttem nagyobbra, vagy kezdtem el edzeni korábban.
Szóval tanácstalanul csüccsenek le a hűtőtáska tetejére és könyökeimet térdeimre támasztva gondolkozok, hogy most mi a franc legyen. Minden esetre pihenek egy kicsit, előveszek egy kólát és felbontom, mert miért ne, most megérdemlek egyet. Remek - gondolom, miközben megtámasztom a fejem - ez vagyok én. Egy szomorú, elveszett kólás üveg, kiskutya szemekkel bámulva a semmibe, Los Angeles utcáin. Hát kell ennél szebb nap?

Na jó, végül is, rosszabb is lehetne, nem? Legalábbis elgondolkozva azon, hogy milyen szomorú vagyok, nem is olyan rossz. A kis műsorommal egy csomó embert megnevettettem és ha már az én napom el van szúrva, az övék fel van dobva! Összességében nem is jöttem ki ebből olyan rosszul... de mély filozofálásomból egyhamar felébreszt valaki, én pedig meglepetten pillogok az előttem guggoló alakra, hogy mit szeretne. De amikor meghallom a kérdését, elvigyorodok.
- Megmosolyogtatni a kólát, az meg sikerült, szóval parancsolj! - Mondom, miközben felemelem kicsit a popsim, hogy elővegyek egy másikat és mosolyogva nyújtom oda neki. Jobban belegondolva ez valami különös trükk lehet. Tudjátok, mások pénzt húznak elő a füled mögül, én kólát varázsolok a popsimból. Tulajdonképpen tök nagy sikert is arathatnék egy ilyen képességgel, nem?
- Láttad? Ja, nem, semmi gáz. Tudod, nindzsa-képzőbe készülök, és gyakorlok nap, mint nap. Az előbb, amit láttál, nem volt tökéletes, még fordulnom kellett volna egyet a levegőben, de kóla-jelmezben nem mertem. - Magyarázom a legnagyobb hülyeséget, ami elsőre eszembe jut, de emellett nagyon komoly arccal, bólogatva, mintha komolyan gondolnám. Őszintén szólva, olyan béna nindzsa-palántát se hordott  a hátán a föld, mint amilyen én vagyok. De neki ezt nem kell tudni, ki tudja, ha elég erősen szuggerálom, akkor talán elhiszi, hogy amúgy nagyon menő volt, amit az előbb csináltam. Amúgy tényleg nem ütöttem meg magam, illetve nem vészesen. Az ilyesmik már csak úgy lepattannak rólam, a Demetrialanden ez mindennapi dolog.
- Demetria Smith! - Mutatkozok be csicseregve és mosolyogva, kezemet odanyújtva neki, hogy nyugodtan rázza meg, nem fogom lenindzsázni vagy kiikakni vagy valami. Már ha egyáltalán bevette az előző baromságomat. Na mindegy, inkább csak bemutatkozom, mert ő volt az egyetlen, aki megállt és megkérdezte, mi a helyzet velem. Akkor pedig biztos nem baltás gyilkos és nem akar rosszat nekem. Ugye nem?

//olyan cuki vagy, hogy mindjárt megeszlek *_*//

- Hát, azt hiszem, ez a dolgom, vagy mi a fene. - Vigyorgok vissza, mert végül is tényleg el kell osztogatnom mindent, csak nem egy-két embernek. És eleinte nem értettem, a főnököm miért nem jósolt nekem hosszú karriert. Miért van folyamatos tagfelvétel. Minden esetre a nindzsás sztori sokkal jobban hangzik, mint az eredeti történet, és látom, hogy az egy szem jótét lelket is sikerül vele megnevettetni, amitől csak még jobb lesz a kedvem és még fényesebben süt ma a nap.
- De vannak előnyei is! A pingvinhez képest például teljesen jó, abban tényleg csak totyogni lehetett. - Mondom, komolyan elgondolkozva. Hiszen nem is olyan borzalmas ez, csak meg kell találni a pozitív oldalát. Mondjuk a pingvint is szerettem, az az idióta tánc meg az a dal... annyira illett hozzám! És akkor is rengeteg embert nevettettem meg. Fel kéne csapnom hivatalos bohócnak. Miközben kissé elkalandozok megint, Edgar megrázza a kezem és be is mutatkozik, szóval ismét a valóságban találom magam a csodás tervezgetés helyett.
- Örülök a találkozásnak! Hogy szólíthatlak? - Kérdezem végül, mert hát az Edgar szép, de olyan hivatalos... és mintha hallottam volna valahol. Egy ideig gondolkozom, közben hagyom, hogy felhúzzon. Inkább csak összeszűkült szemekkel vizsgálom az arcát, kissé csücsörítő ajkakkal és azon gondolkozom, hol hallottam ezt már. Így a kérdése könnyedén el is reppen a fülem mellett, de állva maradok.
- Óóó, megvan, megvan! Tudom már, hol hallottam a neved! A Macskaarisztokratákban! De te ugye nem akarod ellopni a cicámat? - Kérdezem végül értetlenül pislogva rá. Na jó, tény, hogy a Disney kicsit bekebelezett, és talán ideje lenne kinőnöm belőle, de olyan jó kikapcsolódás megnézni a meséiket újra és újra. Főleg, hogy nekem is szép, szőrös fehér cicám van, szóval át tudom érezni a drámát. De nem gondolom komolyan, hogy Edgar is cicatolvaj komornyik lenne, biztos ami biztos alapon azonban kénytelen voltam megkérdezni.
Amikor pedig felveszi a hűtőládát, érdeklődve nézem, mit akar kezdeni vele, de egészen hamar leesik, hogy ő tényleg jó ember. Valószínűleg felvételt nyerne a hétköznapi szuperhős-képzőbe, én pedig csillogó tekintettel mosolygok rá.
- Segítesz elvinni? Húúú, köszönöm! - Vigyorgok rá és gyors kap egy puszit az arcára a kólától, köszönetképpen. - Gyere, gyere, a munkatársaim el lesznek ájulva, hogy még egy herceget is fogtam magamnak! Biztos bánni fogják, hogy nem ők szaladtak utána! - Nevetek rá, bár tudom, hogy ez a kép csak az én fejemben él, mert a munkatársaim éppen mélységesen le szokták tojni, hogy én mit csinálok. Olyan morcosak, a legtöbben nem szeretik ezt a munkát, mert állítólag nem erre jelentkeztek. És idegesítőnek tartanak... azt hiszem, van benne valami. Remélem Edgar nem menekül majd sírva előlem.