Tudatosan készülök a hétvégére, elvégre Sebastiannal és Ameliával fogok ebédelni. Gondolkodtam, mit vigyek egy olyan csajnak, aki el akar választani bennünket (még mindig van bennem egy kis tüske), és arra gondolok, befűtök neki, leitatom. Ha részeg, talán lesz mit az orra alá dörgölnöm, haha. (Hú, de gonosz gondolatok tőlem!) De egy ütős pia nem árt. Ha a tökkkéletes Amelia nem iszik, majd iszok én. Nesze neked, elhatározások! S mert van némi esélye, hogy én (reményeim szerint én és Seb) fogjuk meginni a piát, már valami olyat választok, amit szeretünk. Jack Daniels?
Nem húzom az időt, csak éppen azon agyalok, a szokásosat vegyem-e vagy egy másik fajtát, amikor valaki felháborodottan késztet önkéntelen továbblépésre. Ahogy a hang forrása felé fordulok, kissé megrökönyödök. Az első, ami eszembe jut, hogy hülyülök, hátha nem olyan mogorva ez a csaj, mint ahogy beáállítja magát.
- Utólag is bocsánat, hogy apám nem volt üveges!- mondom neki, és mosolyra húzom a szám. Na, csak egy kicsit legyen jobb a kedve. A haja színe tuti bejön, amióta én voltam neonzöld, együttérzéssel viseltetem a ritka ronda színek iránt.
A lány a helyemre lép (tényleg pont ugyan oda, ahol az előbb még én álltam), de aztán ledermedve néz előre és felfelé, majd rám. A sérüléseit csak most veszem észre. Akaratlanul elkerekedik a szemem, talán az ajkam is, és készségesen teszek a kérésének eleget... Majdnem.
- Otthon is ilyen stílusban beszélsz? - Ha a barátja veri, ott kéne hagynia. Ha az apja, már elkésett, hogy megnevelje. Engem meg nem kéne, hogy érdekeljen, de az mégse járja, hogy bárki is kezet emeljen egy fiatal lányra. Nem csoda, ha megkeményíti magát, ha bántalmazva van.
- Tudnék ...- hülye vagyok, de a megérzéseimre hallgatok- ... segíteni?

Talán mázlista alak vagyok, de ha eddig fura emberekkel hozott össze a sors, valahogy mindig kimásztam belőle, így vagy úgy, többnyire humorral vgy iróniával, néha leforrázva, néha pedig megrészegülten..., de a lány az első reakciómat cseppet sem tartja mulatságosnak, és olyan lesújtó pillantással mér végig, mintha én lennék 160 cm, és nem ő. (Csak mondtam valamit. Gondolom, alacsonyabb vagy nálam, ha nem éred fel a polcot.)
Nem éri be ennyivel, szinte utasít, hogy szolgáljam ki, de ez a stílus nem nyerő, még akkor sem, ha közben észlelem, nem mindennapi sorsa van neki. A lelkem egy darabja, máris szánja, egy másik pedig hevesen tiltakozik, hogy ilyen módon segítsek neki. És nem is a következményekbe gondolok bele, hanem saját önbecsülésem lázadozik. Kuss neki!
- Hiányzik belőle egy szó...- nézek rá nyíltan, beszélek higgadtan. Vegye észre, normális ember vagyok. Se nem kapcarongy, se nem bunkó. Neki sem úgy kéne viselkednie. Szóval, a szándék bennem megvan, hogy segítsek (hiszen lerí róla, hogy rá is szorul. És nem a piára gondolok. Fel is ajánlom (a segítségemet).
- Aha. Csak egy üveg pia...- Eljátszom a  gondolattal, hogy egyszerűen itt hagyom, és nem érdekel, kihez megy haza, kivel ke*él vagy vereti magát legközelebb halálra. - Melyik érdekel? Van vagy egy tucat a felső sorban...- játszom a hülyét én is. Küzdjön meg egy kicsit azért a piáért, vagy keresse meg a kiszolgálót, őt ugráltathatja.

A lány, aki megszólít, nem a sors kegyeltje. Nem tudom, ki verte meg, és sajnálom érte, de én nem adtam okot rá, hogy úgy beszéljen, mintha senki volnék. Még segítenék is rajta, nem csak a piával, más módon is, ha hajlandóságot mutatna kissé normálisabban beszélni. Nem kérek sokat.
- Lehet, nem is tudnál. Mintha hiányozna a szótáradból néhány kifejezés... - még ez sem lesújtó vélemény róla, egyszerű állásfoglalás. Mert mi van, ha nincsenek is szülei? Ha nem nevelte senki? Ha dobálják, holmi rongyot, és neki ez a természetes?
Dacos és eltökélt, kemény, mint a kő. Bennem semmiféle pedagógiai érzék nincs, és eszköztáram sincs hozzá, hogy percek alatt betörjem, megneveljem, jó szóra bírjam, ha eddig nem sikerült. Egy biztos, a hülyülés nála nem válna be, utánozhatnám Chaplint vagy Franco Nero-t (azt se tudná, kicsoda; meglehet, tévéjük se volt soha)
- Ú, a látszat néha csal. Én is azt hittem, kedves lányka vagy!- Értem én, hogy lealáz, de nem fakadok sírva. Az ötlete első hallásra kissé meglepő. Miféle megmérettetésről beszél? Ugye nem várja, hogy ütlegelni kezdem? Vagy ez a mániája? Mazohista a lelkem?
És aztán nevetni kezdek. Ez a lány nagyon rafinált. Inkább versenyzik velem a bavásárlókocsikkal, minthogy leszólítson valaki mást, hogy megkaparintsa azt az üveg piát.
- Szóval tudsz szépen kérni...- mosolygok rá. Á, aranyos kis csaj ez, csak megjátssza, hogy kemény, mint a kő. - Na oké, játsszunk! De... Menjünk ki a parkolóba...
Van ott egy klassz emelkedő (vagy lejtő, ha jobban tetszik). És kint biztonságosabb, tekintve, hogy láttam gyerekeket és kismamákat idebent. Nem lenne jó senkit megsebezni...

- Hát jó, nem vitatkozom, bár akkor - meglehet- néha nem fogod érteni, amit mondok- vonok vállat. Szavait helyesen értelmezem, de ellene forgatom. Mintha buta lenne és nem bunkó.
Egyre inkább érzem úgy, ez a lány a világot érzi ellenségének, és nem személyesen engem, bár most én vagyok útjában. Így jártam. Ő is.
- Nem sok részed lehet sértegetésben, feltételezem...- ha mindenkivel szemben így viselkedik, vajon ki gondolna róla jót? És miért jó neki, hogy így van? Dacol?
Fura alkut ajánl, közben alázni próbál, de ahogy mostanában magamat érzem, nem tud olyat mondani, amivel sikerülne. Méghogy macsó. Én. Számomra is nevetséges ötlet.
- Ha én nyerek, az én feltételeimet kell teljesítened- nézek rá keményebben. Ha éppen azt akarom, hogy szépen kérjen, szépen kell kérnie, különben kunyizhat mástól piát. Kezdetben még nem is vettem volna ilyen komolyan, de a dacossága tűzbe hoz. Aztán lágyul az arcom.
- Mit kérsz, ha te nyersz? Ebben is előre meg kéne állapodnunk...- jelzem neki. Akármilyen hülyeségbe ugyanis mégse megyek bele, merthogy az esély megvan rá, hogy nyer... Nem szabad lebecsülni.
Nekiindulunk a parkolónak, mert vita nélkül elfogadja a javaslatom. Meg is lep vele, de megyek utána, ne húzzuk az időt. Elvégre... még vásárolni is kell. A lekezelő stílusa nem sért, mert nem vesze magamra, és vele együtt veszek kosarat a parkolóban. Forgatom, huzugatom egy kicsit, mintha ellenőrizném a kerekeit.
- Szabály? Ezt a szót ismered?- nézek rá huncut mód, aztán az államra simítok, mintha gondolkodnék- Induljunk a bejárattól egy vonalban, és érjünk vissza ide... - És aztán egy ötlet előrre tolakodik- Kerüljük meg az épületet... háromszor...

- Wow, van önérzeted, nocsak!- játszom az eszem, miintha csak most vettem volna észre. A csaj nem szokványos, és fogalmam sincs, mivel lehetne hatni rá, egyáltalán akarok-e hatni rá, hisz nem vagyok én a Krisztus.
- Akkor jó úton jársz, hogy boldog ember legyél...- válaszolom pimaszabbul. Ha neki így jó, hát élje így az életét. Engem aztán hidegen hagy.
A verseny gondolata azonban valamiképp izgalomba hoz (nem szexuális értelemben). De ez jó érzés, olyan, mint amikor ülök a pókertársakkal egy asztalnál, és felmérem az ellenfelet. Valaki mindig blöfföl. Ő lesz az? Vagy én vagyok?
S ha már kihívás, kell, hogy tétje legyen. Mond ő is olyat, hogy megfordul a fejemben, hátat fordítok, és megyek világgá, kit érdekel, hogyan szerez piát ez a csaj. Hülye vagyok talán, hogy még meg is aláztatom magam?
- Legyen három. Meg tudod oldani? - blöff. Nem ijesztett meg.
Kiválasztjuk a kocsikat, a sajátom úgy méregetem, mintha világéletemben ezzel foglalkoztam volna. A magabiztosságom azonban csak álca, s tudom, hogy ezt ő is tudja. Nem is akarom (nem is tudom) magam sokáig előtte ezt a szerepet megjátszani. Szabályokról kérdez, én meg lazítanék, de olyan gyorsan lök vissza a földre, hogy pislogni sincs időm.
- De még mennyire!- blöff. Nem akaszt ki. Könnyed hangnem.
- Legyen- mondom magabiztosan, ahogy megegyezünk a három körös versenyben.
Szabályosan felszívom magam, bár kifelé már kőszobor és kőbunkó vagyok, bármit is jelentsen. Nem vagyok gyáva. Szeretem a kihívásokat. Ilyenben, mint ez, még nem volt részem, de nem halok bele, az fix.

//Oké, dobáljunk kockával. Avass be, hogy kell azt. //

Bár Lacy szemléletmódja tőlem teljesen idegen, hozzá és az általa javasolt dolgokhoz úgy állok hozzá, mint amikor pókerezni ülök le valakivel, akivel előtte még soha. Tapasztaltam már ezt-azt, és a megfigyeléseimnek nem itt adok hangot, de azt leszögezem, nem kell lebecsülni az ellenfelet.
Kérdésére (ki akar boldog lenni) nem is válaszolok hangosan. Magamban azt mondom, mindenki valamiképp a boldogságot keresi. csak éppen mindenkinek mást jelent boldognak lenni. Valakinek a társas kapcsolatok jelentenek boldogságot, másoknak a magány. Mindenki úgy él, és úgy viselkedik, hogy eljusson a maga boldogságához. Lacynek talán a magány kell, talán csak a látszat, hogy magányos akar lenni, és neki így a jó. Mindennek van oka, de sem pszichiáter, sem pszichológus nem vagyok, hogy vegyem a bárorságot őt elemezni. Eleet vérig sértettem, amikor nyíltan kimondtam az érzéseim és a véleményem vele kapcsolatban.
Merészen belemegyek a játékba, amit ajánl. Elvégre mit veszthetek? Felveszem a pókerarcomat, nem érdekel igazán ajáték végkimenetele, csak ennyit jelent, de játszani jó és izgalmas, ilyesmiben pedig még sosem volt részem.
Kimegyünk a parkolóba, és választunk magunknak egy-egy gurulós kocsit, (én az elsőt magamhoz veszem, lényegtelen, milyen, úgysem ez számít, szerintem). Beállunk egy felfestett csíkhoz, és Lacy számol... Elrugaszkodunk. Hogy nem komolytalankodtam el, mi sem jelzi jobban, hogy az első körben gyorsabbnak tűnök Laceynél. Az egyik kanyart sikerül nagyon ügyesen bevennem, ott nyerek egy kis időt, és a második kört úgy kezdem, hogy vezetek néhány méterrel. A második körben valamelyest csökken a sebességem, és Lacey ugyanúgy a nyomomban gurul, bár megelőzni most sem tud, s a kettőnk közötti távolság is kb marad. Élvezem a gurulást, egy elbarmolt rollerezésre hasonlít, de a hév megvan, érzem, ahogy a fülemben dobol a vérem. A harmadik körben kissé elbízom magam, nagyon bedőlök a kanyarban, és ettől megbillen a kocsim. A kis kerekek miatt szinte állóra fékezem magam, és éppen csak nem borulok fel, de Lacey kihasználja a helyzetet, és behozza a lemaradást, pár méterrel be is előz, de én felszívom magam, és néhány erőteljes rúgással küldöm magam a célvonal felé. Fej-fej mellett érünk át a célvonalon...
//A verseny kimenetelét a dobások erőssége határozta meg. 10-est dobtam én is összességében. Nem egyeztünk meg ... Mi legyen most?//
Néhány ember a parkolóban minket néz, de én csak a lányt. Kipirultnak tűnik, és valószínűleg én is az vagyok. Fura, de élveztem a testmozgásnak ezt a különös módját, és nem kizárt, doppingolt a helyzet, hogy egy vagány lánnyal kell összemérnem magamat. Lacy kicsi, de erős, nagyon szívós és technikás, és elég küzdőszellem van benne, hisz egy pillanatra sem adta fel a küzdelmet.
Jól esne most egy pohár víz, de mivel egyszerre értünk be a célba, valószínű, hogy Lacey ennyivel nem éri be. Míg a légzésem normalizálódik,a kocsi fölé hajolok, mintha éppen csak unnám magam, és a kerekeket bökdösöm a cipőm orrával. A "verseny" még nem dőlt el, és kíváncsian várom, hogyan határozott új ismerősöm. Merthogy határozott véleménye lesz, azt borítékolom.