Annyira jó lenne belelátni Reeven fejébe és tudni, hogy mit gondol, mit szeretne az állandó találgatások helyett, amik lezajlanak bennem.
- Ez meglehet – nevetek fel hangosan. Talán tényleg őrült voltam régen is és nemcsak a börtönben eltöltött idő alatt. Őrült, mert együtt voltam Reevennel a megannyi tiltás ellenére is. Sosem figyeltem másra csak magamra, hogy mit akarok. A szüleim óvva intettek el ettől a fiútól, de engem nem érdekelt csak az, amit én akartam. Akkoriban még függő volt és mindenki attól tartott, hogy engem is belerángat, de ez sosem történt meg. Valószínűleg ez a legnagyobb őrültségem. Ha visszatekernénk az időt sem változtatnék semmit, mivel így teljes az életem.
- Csak ismételni tudom önmagam, már megtörtént és nem lehet a visszájára fordítani a dolgokat és őszintén megvallva nem is szeretném, ennek így kellett történnie. Lehet hülyeség, de valószínűleg az volt az egészért a büntetésed, hogy hosszú ideig kómában feküdtél – magyarázom elmélyülten. Nem hiszek a karmában, de ez mégis annak tűnik. Mintha visszakapta volna azt, amit velem tett. A kómában ugyan elvesztette az emlékeit, de ahogy kezdenek visszajönni még nagyobb fájdalmat okoznak neki, mintha emlékezett volna mindenre. Ilyen az élet, a baj mindig csőstől jön.
- De nem akarok kiabálni veled, nem éri meg, hidd el – rántom meg a vállam lazán. A hangom, a kisugárzásom, az egész testem úgy, ahogy van nagyon nyugodt. Biztosra veszem, hogy ezt Reeven jelenléte hozta elő belőlem, mint anno a remegést, az izgalmat. Mára már sokkal többet jelent annál.
A karjai néhány másodpercre elengednek a mondanivalóm hatására. Megijedek, félek, hogy lezuhanok, de egy kis idő múlva újra biztonságban tudhatom magam.
- Már hogy utálnálak? – kérdezem, de nem akarom kiönteni a lelkem és folytatni. Jól van ez így, nem kell mindenről tudnunk, ami a másikban megy végbe. Hiába vagyok kíváncsi mindenre, annyiról kell mindössze tudomást vennem, amit elmond nekem, amit magamtól is ki tudok következtetni. A többi mindössze az Ő dolga, ha kell, majd megtudom.
A csókunk először gyengéd volt, majd egyre hevesebb. Felpezsdül mindenem közben, nem akarom, hogy valaha is véget érjen. Azóta erre vágytam, mióta bekerültem a börtönbe. Tudom, hogy hülye vagyok, talán őrült, mégis ez minden vágyam. Akkor akarom csókolni, amikor csak lehet.
Hosszú idő telik el, mire ajkaink elválnak a másikétól. Űrt érzek magamban. Beszélni kezd, de nem folytatja, én pedig nem firtatom tovább a dolgot. Nem akarom kényszeríteni, hogy elmondja mit gondolt. Csak arra tudok gondolni, hogy megcsókolt. Ő csókolt meg engem.
- Re- rendben – dadogok kissé a kérésére, hogy másszunk be. Az egész testem remeg, minden nyugodtság elillant, amit még az imént éreztem.