Nem túlságosan érdekelnek a szakok a Francesen. Sokkal szívesebben tanulnék valami számomra komolyabbat, nehezebbet. Szívesen lennék ügyvéd, vagy bíró. Erre azokban az években döbbentem rá, mikor a sitten ültem. Meg akarom védeni azokat az embereket, akik ártatlanok és úgy akarják őket a dutyiba juttatni. Annyi időt elvett az életemből a börtön, hogy meg se tudom emészteni, nem is tudok másra gondolni. Még a legboldogabb pillanataimban is elkalandozik a figyelmem és arra az időre gondolok, amikor ott voltam bent. Nincs egy igazán emlékezetes pillanatom, mióta kijöttem, beleőrülök ebbe az egész szituációba. Mindig azon veszem észre magam, hogy a találkozást tervezgetem Reevennel, ahogy a szemébe nézek, és a fejéhez vágok mindent. Nem tudom, hogy milyen reakcióra számíthatok tőle. Talán bocsánatot kérne? Kizárt dolog. Vagy megbánná? Nem hiszem. Ez az a két dolog, amiben reménykedem, de tudom, hogy ez lesz az utolsó, amit tőle kaphatok. Inkább fog elmenni és figyelmen kívül hagyni, majd továbbélni az eddig megszokott életét, minthogy az legyen, amit én szeretnék.
Némi érdeklődést sem színlelve jegyzetelem végig az előadást, legalább ez eltereli a figyelmet az ördöginek éppenséggel nem nevezhető tervemről. Rengeteg idegen emberrel vagyok körülvéve, akiket még csak nem is láttam soha életemben. Nem töröm itt magam azon, hogy ismerkedjek más emberekkel, mert már senkiben sem tudnék megbízni Reev után. Itt nemcsak úgy értem, hogy fiúkkal ismerkedni úgy, hanem egyszerűen barátkozni sem akarok senkivel, bármikor hátba szúrhatnak. Mondjuk, már elég erős lettem és senki sem tudna bennem maradandó törést okozni, de azért jobb vigyázni, mint fejvesztve belerohanni a végtelenbe.
Amint vége van az órának mindenki feláll körülöttem és az emberek, mint ezer aprónyi hangya indulnak el a kijárat felé. Én nem sietek, mivel nincs programom a nap további részére és csak magamban leszek a gondolataimmal. Lassan pakolok bele a táskámba és mikor megfordulok egy ismerős arcot látok meg magam előtt, aki felém közeledik. Reeven. Teljesen ledöbbenek és megnyikkanni sem bírok, egyáltalán nem így terveztem a találkozást. De hát a valóság sokszor keresztülhúz a számításainkon.
- Ez most komoly? – kérdezem tőle csodálkozva egyáltalán nem kedvesen, miután meghallom a kérdését. – Szerinted Reeven egy itallal minden el van rendezve? – kissé felemelem a hangom, de egyáltalán nem kiabálok, mert nem akarom felhívni a még a teremben maradt diákok, illetve professzor figyelmét. Az egész testem szinte lebénul, és nem hiszek a fülemnek. Ez a csávó még nagyobb tapló, mint valaha volt!

Szavakkal nem tudom leírni milyen érzelmek dúlnak bennem. Dühös vagyok, rendkívül dühös. Legszívesebben felpofoznám az előttem álló fiút, aki valaha a mindenem volt, de még most is érzek iránta valamit, ami több. Azt mondják, ahol láng volt ott mindig marad szikra és én ezzel teljesen egyetértek, de ha láng nem is maradt ez határozottan több a részemről egy apró szikránál. Ám ebben a percben nem tudom mi tévő legyek. Kezdjek el ordibálni? Zúdítsam rá a dolgokat szépen, higgadtan? Soha, semmi sem úgy történik, ahogy elterveztem, és ahogy én azt szerettem volna.
- Akkor lennék még rosszul, ha a kezem akarnád megkérni – mondom flegma hangnemben, a karjaim összefonva pihennek a mellkasom előtt, míg a szívverésem nyugodtabb, mint amire számítottam, hogy lesz.
Enyhe önbizalommal fogadom Reeven döbbent arckifejezését, ami ténylegesen meghozza az erőm. Lényegében, ha kissé tágabb burokban nézzük azt az időt leszámítva, mikor együtt jártam ezzel a sráccal elég jó kislány voltam, persze sosem voltam egy szent, de a kettő nem zárja ki egymást. Nem nagyon szólogattam vissza senkinek és nem flegmáztam az emberekkel, de most úgy érzem mindennek eljön az ideje.
- Hogy ismerjük- e egymást? – kérdezem ezúttal én döbbenten. A hangnemem, az arcom, mindenem elárul. Hát ez nem lehet igaz! Még meg is játssza a dolgokat, azt hiszi, nem emlékezek annak a férfinak az arcára, akit a legjobban szerettem, mégis a börtönbe juttatott? Kész röhej. – Igen, ismerjük egymást, Reeven – mondom ki a nevét nyomatékosítva a dolgokat. Nem játszani jöttem ide, de a poént nem akarom lelőni.
- Baleset – ismételem el a szót. Immáron nem a fiút fürkészem, hanem a plafont. Ó, istenem csak nehogy ránk szakadjon!
- Oké, tegyük fel, hogy elhiszem, amit mondasz – hazugság, minden szava hazugság. – De akkor mondd meg nekem kérlek, hogy van az, hogy azt mondod engem nem kellett volna elfelejtened? Tudod te mit tettél? – újra ránézek, egyenesen a barna szemeibe és felvont szemöldökkel várom a válaszát. Ez valami hihetetlen. Nem fogom bevenni neki azt, amivel etet. Még hogy amnézia! Még egy rossz spanyol szappanoperában is elcsépelt már ez a dolog, kifogásnak pedig még rosszabb. Nem tudok hinni neki és tudom, hogy nem velem van a baj.

Annyira másnak tűnik most Reev, ahogy itt áll előttem, mint régen volt. Talán másabb a haja? Máshogy öltözködik? Férfiasabb lett? Megváltozott a kiállása? Igazából fogalmam sincs, mert ezt nem tudom így eldönteni, de abban biztos vagyok, hogy ez a srác már nem ugyanaz, mint aki volt. Viszont mindezek ellenére az én szememben egy cseppet sem nőtt, mert ez egy újbóli első találkozás más nézetekkel, előítéletekkel az én részemről. Nem is értem miért nem támad bűntudata a srácnak mindazok után, amit velem tett. Talán azt hiszi, hogy nem haragszom rá, ami fogalmam sincs, hogy igaz- e. Igen, valóban szeretem még mindig, nem aludt ki a láng teljesen, de muszáj tudnia mennyire megvetem Őt azért, amit tett.
Zavartságot hallok ki a hangjából és az arckifejezése is ezt tükrözi. Valamivel megleptem. Talán azt hitte, hogy rögtön rázúdítok mindent? Azt kellett volna, már bánom, hogy pár perccel ezelőtt nem kezdtem neki, mostanra már talán végeztünk volna, viszont most már nem tudom, hogyan kellene reagálnom a dolgaira. Elbasztam.
- Jól van, legyen – adom be a derekam. – Hol és mikor? – kérdezem érdeklődve, ám a némi kíváncsiság nem hallatszódik a hangomon, próbálok olyannyira nemtörődöm lenni, amennyire csak sikerül.
- Tudok a drogproblémáidról, talán még én vagyok az egyik, aki a legtöbbet tudja erről – mondom sejtelmesen. Nem akarom leleplezni magam itt, helyben, de azt hiszem, kezdek hinni neki. Baleset. Amnézia. Elég elcsépelt kifogásnak tűnik és tényleg magam sem tudom, hogy hihetek- e neki. Azok után, amit velem tett az is csoda, hogy egyáltalán szóba állok vele és nem hagyom faképnél. Lényegében én voltam az, aki meg akarta találni és most itt van. De akarom én még ezt? Könnyebb lenne elmenekülni, de nem lehet mindig a könnyebbik utat választani.
- Figyelj ezt a bókolást most hagyjuk – emelem fel a két kezem szinte már védekezésképpen. Nem akarom azt hallgatni, ahogy azt ecseteli, milyen jól nézek ki. Legalább az ízlése nem változott az évek során. Ugyanolyan maradt, mint volt.
- Ezt nem lehet egy itallal jóvátenni, Reeven. Az tényleg édes kevés lesz – rázom meg a fejem lemondóan. Akkor Ő most tényleg nem emlékszik vagy ennyire balfácánnak tűnök, hogy ezt simán beveszem? De miért hazudna ilyenről? Ha emlékezne, inkább elkerülne, minthogy ezt tegye. A helyében nem mernék a szemem elé kerülni, mégis Ő az, aki idejött.
- Theresa – mondom ki a nevem egyszerűen. Nem akarom kimondani a vezetéknevem, kíváncsi vagyok emlékszik- e még arra. Igazából fogalmam sincs miért nem a becenevem csúszott ki először a számon, ahogy mindenki hív, de ha úgy gondolja ismerkedni akar, akkor legyen. Aj Tessie, tényleg egy balfácán vagy.
- Ne bókolj – tagolom a szavakat kissé idegesen. Tényleg nem akarom most ezt hallgatni, csak megnehezíti a dolgom.

Félve pillantok Reevenre mindegyes alkalommal, mivel nem tudom elfogadni a dolgot, hogy semmire sem emlékszik. Egyik percben azt hiszem, kezdek hinni neki, míg a másikban meg vagyok győződve arról, hogy csak hazudik nekem. De vajon melyik a helytálló? Még ha azt mondja túllőtte magát és kómába került el is hiszem neki, mivel simán kinézem belőle, míg az amnézia már kissé necces számomra. Meredek az egész sztori, ám ha igazat is beszél, csúnya módon úgy gondolom, hogy megérdemelte, főleg azok után, amit velem is tett. Elrontotta az életem, sosem fogok tisztességes munkát kapni, jól keresni a börtön miatt. Meghalt egy ember, akinek az élete az Ő lelkén szárad és még csak meg sem borzongatja egy kicsit a dolog. Szánalmas.
- Most? – kérdezem döbbenten. Én erre még nem állok készen. Hiába erre a pillanatra vágyom mióta kijöttem a sittről ez most mégis olyan gyorsnak tűnik, hogy megmukkanni alig bírok. Talán ez a nagy lehetőségem és nem hagyhatom ki. Nem akarom, hogy az a fránya mi lett volna ha ott lebegjen a szemeim előtt. El kell mennem vele ez nem is kérdés. – Hát akkor most – fújom ki a bent tartott levegőm és eltűnik a kezdeti döbbentségem a kilélegzett széndioxiddal együtt.
- Mutasd is – mondom, és teljesen úgy teszek, mintha azokhoz annyi közöm lenne, mivel szerény véleményem szerint a szülei után én vagyok, azaz ember, akinek ezt látnia kell. Elvileg amnéziája van és nem emlékszik rám, és ha kiderül, hogy ez tényleg igaz és nem hazudik, nem tudom, mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. Most kezdjem majd elmagyarázni neki mik történtek köztünk? Ez így már egyáltalán nem vicces egyikünknek sem.
- Te aztán tényleg nagyon vicces vagy – húzom el a számat gúnyosan. Még hogy kénytelen volt leszokni! A kóma alatt annak örültek, ha életben tudták tartani nemhogy még folytassa azt az önpusztító életmódot, amilyet addig élt. Egyszerűen nem tudok mosolyogni ezen az egészen. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy mi lenne, ha Reeven sosem drogozott volna, és úgy ismerkedünk meg. Erre már sosem tudom meg a választ, mindössze találgatni tudok.
Mindenféle próbálkozását figyelmen kívül hagyom és inkább még a fejem is elfordítom. Nem akarok a szemeibe nézni olyankor, mikor őszintének és talán kissé még megtörtnek is tűnik. Tartanom kell magam és egy pillantásával nem vehet le a lábáról, még ha legszívesebben a nyakába ugranék attól a perctől fogva, hogy újra megpillantottam. Lesz valaha még minden olyan köztünk, mint régen? Vagy akár minden jobb lesz, esetleg rosszabb? Nem tudhatom, a jövő nem teregeti ki előttünk a kártyáit.
- Akkor menjünk az albérletbe – adom be a derekam végleg. – Siessünk, mielőtt meggondolnám magam – igazítom meg a táskám a vállamon és elindulok a kijárat felé.
- Mutasd az utat, Reeven – engedem magam elé, mert fogalmam sincs, merre is kellene elindulnom.

Nincs kedvem a közhelyekhez, a felesleges csevejekhez. Egyszerűen csak tudni akarom az igazságot és reménykedem abban, hogy nem néz hülyének és az igazat, a kész tényeket állítja elém és nem hamis szavakkal akar elkápráztatni. Most kezdjek el neki magyarázni, együtt nevetni vele, mintha mi sem történt volna? Nem, azt nem fogom megtenni, nincs az a pénz, amire rá lehetne venni. Még az is nagy szó, hogy beleegyezem abba, hogy megnézem azokat a fránya leleteit. Egyre jobban kezdek hinni neki. Miért is hazudna nekem? Nincsen rá semmi oka, és ha emlékezne mindenre nyilván még a közelembe se jött volna. Lenne benne annyi lelkiismeret-furdalás, hogy nem merne a szemeim elé kerülni. Hiszem, hogy ennyi van benne és az, hogy elvileg már nem drogozik, egy kis győzelemmel tölt fel. Úgy érzem, ha mindaz igaz, amit mond ott kellett volna vele lennem a felgyógyulása alatt, de ehelyett, a börtönben ültem Reeven jóvoltából.
- Szívesen megnézném, ahogy sírsz – válaszolom könyörtelenül. Igazából nem örülnék neki kicsit sem, de a sitten nem egyszer elképzeltem beteges ember módjára, ahogyan teljesen összetörik előttem. Térden állva könyörög, hogy megbocsájtsak neki, de nem kapja meg. Az ábrándozások mindig eltorzítják a valóságot, valószínűleg meg tudnék neki bocsájtani, de ahhoz nagyon kellene güriznie, a szerelem nem múlik el, mindössze eltompul.
A parkolóba kiérve sas szemekkel kezdem el fürkészni az autókat. Eszembe jut életem legszörnyűbb napja és a nem kívánt emlékek hirtelen utat vésnek maguknak az elmémben, ezzel a felszínre törve. Nem túl látványosan, de remegni kezdek, és hisztérikus állapotba kerülök. Megpróbálom elrejteni ezt Reeven előtt, nem szabad észrevennie, hogy mindez milyen hatással van rám. Erősnek és megtörhetetlennek kell mutatkoznom. Egy ártatlan ember élete szárad a lelkén, meghalt és még csak el sem viselte a tettei következményeit. Egy olyan kérdés ötlik fel bennem, amire eddig még csak nem is gondoltam. Vajon emlékszik erre? Valószínűleg nem, akkor is be volt lőve, de ilyeneket nem felejt el az ember, tudja mi történt aznap. Majd’ megöl a kíváncsiság, hogy tudjam emlékszik- e erre.
Kissé remegve ülök be az autójába minden szó nélkül. Magamra zárom az ajtót és erősen reménykedem benne, hogy hamar odaérünk a lakásához.
- Rendben – mondom. Egyáltalán nem bánom, hogy közel van a lakása az egyetemhez, sétálva is eljöhettünk volna, de lehet, az úgy kínosabb lenne, mivel gyalog hosszabb az út, míg itt a kocsiban se perc alatt megtesszük.
Belépve a lakásba hatalmas kíváncsisággal mérem fel a terepet. Egy nő holmiit látom Reev- éi mellett. A barátnője, ez egyértelmű. Valami ebben a pillanatban apró szilánkokra törik bennem. Már nem akarom tudni az eredményeit, igaza volt a legjobb barátnőmnek abban, hogy nem szabadna idejönnöm, mivel ezzel csak még jobban megnehezítem a dolgom. Úgy kellett volna leélnem az életem, hogy megpróbálom a feledésbe taszítani Reevent, míg a nevem tisztára mosom.
Csendesen leülök az ágyára és onnan kezdem el fürkészni a helységet. Elég szótlan vagyok, mióta eljöttünk az egyetemről, nem tudom, mit kellene mondanom. Várom, hogy Ő beszéljen, megmutassa a leleteit és essünk túl mindenen, hogy újra szabadok lehessünk, még ha nincs is annál nehezebb számomra, hogy elengedjem a szeretett fiút.

Nem tudom, hogyan is érzek pontosan a lakásában ülve. Ahogy körülnézek és látom egy lánynak a cuccait görcsbe rándul a gyomrom. Új életet kezdett, amelybe én már valószínűleg semmilyen körülmények közt sem férnék bele. Barátnője van, nem drogozik, amnéziában szenved. Kapott egy újabb esélyt, hogy jóvátegye a dolgait. Régebben el sem tudtam volna képzelni róla, hogy Ő majd egyszer egyetemre fog járni, de mégis. Talán tényleg megjavult, Ő már nem az a Reeven Callagher, akit én anno megismertem, és akibe beleszerettem. Ez a Reev egy másik férfi, aki talán rendes, és akit tényleg lehet szeretni, de a börtönben töltött évek teljesen elvágtak a külvilágtól. Minden fejlődött, míg én ugyanaz a Tessie maradtam, akit ártatlanul csuktak le.
Ahogy a belsőm, úgy a külsőm sem változott túlzottan. Az arcvonásaim, a magasságom, a testbeszédem, mindenem megmaradt a hosszú hajamat leszámítva. Úgy gondoltam kell ennyi változás, mikor kijöttem a sittről, túllépni az elmúlt éveken, de ezen a srácon mindezek ellenére sem sikerült.
- A tea tökéletes lesz – válaszolom kimérten a szám szélén húzódó apró mosollyal. Megmerem kockáztatni, hogy mióta újból találkoztam Reevvel egy kisebb kedvesebbnek mondható gesztusom sem volt az irányába, de jól esik, hogy próbálkozik. Pedig ha tudná, mit tett biztosan nem merne a szemembe nézni. Őt az apja kijutatta, míg engem otthagytak a szarban. Ha tényleg szeretett volna segített volna nekem.
- Nem fogom megnézni, talán mostanra már semmi közöm hozzá. Ez a te magánügyed és ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Elhiszek mindent, rakd el a papírokat és bocsánat azért, hogy idehozattam magam veled – mondom kimérten, majd felállok az ágyról és a vállamra teszem a táskám. Azon filozofálok, hogy most tényleg menjek- e el számomra lezáratlanul hagyva a történteket vagy várjam meg a teát és míg megiszom megbeszéljük a dolgokat, mint két felnőtt ember? Kissé szégyellem magam, hogy idehozattam magam és meg sem nézem azt, amiért jöttem. Túl kedves vagyok vele, amikor nem ezt érdemli meg. Biztosra veszem, hogy kíváncsi rá ki vagyok, a múltjának melyik darabkáját jelképezem. Annyit még Reeven is megérdemel, hogy elmondjam neki, így újra leülök az ágyra és lerakom a táskám magam mellé. De sokat tudok variálni!
- Jól van, beszéljük meg. Kérdezz bármit és őszintén válaszolok. Tényleg őszinte leszek, és ha fáj az igazság nem fogom végighallgatni, ahogy azt mondod biztosan hazudok. Egy rossz szó a részedről és elmegyek, ahogy az imént is akartam. Egyébként lenne egy tippem mit akartál elfelejteni, de merész lenne ezt így kijelenteni, talán sokkal több ügyed is van annál, mint amelyekről én tudok. – Mióta a közelében vagyok még sosem beszéltem ennyit. Nem tudom, milyen érzelmeket sugároz a hangom, mi látszik az arcomról. Csak lezárni akarom ezt az egészet és még azt sem zárnám ki, hogy újra megismerjem Reev- et és akkor bármi lehetne, de túl jól ismerem. Valószínűleg reménykednem is felesleges lenne.

Vajon mit érezhet most Reeven? Itt vagyok én, akinek csak a keresztnevét tudja, de olyan dolgoknak vagyok birtokában a múltjából, amelyekről fogalma sincsen. Egy régi ismerős, aki valaha többet is jelentett neki, mint sokan mások, vagy mint bárki más. Itt ülök mellette és semmit sem tud az amnéziája miatt. Vajon vissza fog valaha jönni minden emlékképe, mely a feledés homályába merült? Annyira szeretném tudni, hogy mit gondolhat, mire tippel vagy hogy egyáltalán van- e valami halvány emlékfoszlánya a kilétemről. Nem szabadna most itt lennem vele, el kellene menekülnöm, de egyszerűen nem megy. Tisztázni akarom vele a dolgokat, azt akarom, hogy úgy szenvedjen, ahogy én is anno a börtönben, de ezzel egy időben azt is akarom, hogy még jobban szeressen, mint valaha. Tisztában vagyok azzal, hogy túl sokat kérek, de ez most egyáltalán nem tud érdekelni. Mindenkinek vannak céljai, amiket el szeretne érni és nekem már csak ez maradt. Az életem el lett cseszve, a dutyi miatt már sosem lesz normális állásom és nem fognak teljes jogú emberként kezelni, még ha ártatlan is vagyok. Menekülhetnék bárhová a nagyvilágba, nincs már esélyem.
- Biztosan megvan még a számom neked valahol, elő kellene szedni a régi cuccaid, rengeteg dolgot meg tudhatsz belőlük, ha sikerrel jársz – mondom sejtelmesen, de nem gondolok semmi konkrétumra. Lehet, ha előszedné a régi cuccait halvány emlékek beugranának neki, de az is lehet, hogy csak bánkódna amiatt, hogy fogalma sincs a saját életéről. Nehéz dolgok ezek, de kell neki valaki, aki támogatja és a lakásban végignézve a barátnője biztosan itt van neki.
- Börtönben voltam egy jó ideig, nemrég szabadultam – rántom meg a vállam, mintha ez olyan elfogadott és átlagos dolog lenne, amikor ez egyáltalán nem így van. A hangomban érződik a megtörtség, a kétségbeesettség és biztosra veszem, hogy ezek felett még remeg is. Megtörtnek látszom, amit egyáltalán nem akartam. Ez lenne a legmegfelelőbb pillanat elmennem, de azt mondtam neki, hogy minden kérdésére válaszolok őszintén. Nem fogok most mindent a nyakába zúdítani, de dolgokat elmondok neki, amiket majd a későbbiekben összerakhat. – Miattad voltam börtönben – egészítem ki az előző mondatom ennyivel. Tuti, hogy nem erre számított. Bárki meglát engem biztosan azt hiszi, hogy egy hülye liba vagyok, aki már megvolt neki és ott vagyok, majd fontosnak hiszem magam és visszajövök vergődni. Bárcsak mindössze ennyiről lenne szó!

Másfél év hosszú idő. Az emlékeink rengeteget halványodnak, de én még mindig tisztán emlékszem Reeven arcára és a robbantásra. Minden olyan gyorsan történt. El akartam rohanni onnan, tudtam, hogyha ott találnak rám az nem jelent nekem majd semmi jót a jövőre nézve. De ott volt bennem azaz érzés, hogy nem hagyhatom magára Reevent. Kiszámíthatatlan állapotban volt, teljesen beszívva, ha nem történt volna meg a baleset sem emlékezne rá. Talán csak emlékfoszlányok maradtok volna meg a srác emlékezetében. Sírtam, a könnyek, mint a leggyorsabb vízesés folytak le puha arcomon. Kétségbeestem, a sokk, amelyet átéltem a félelmemmel fűszerezve örökre beleivódott az elmémbe. Bár elfeledhetném! Irigylem Reevent, akkora egy mázlista, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Megúszta az egészet hála az édesapjának, aki engem már nem bírt kihozni, pedig elvileg kedvelt. Vagy inkább a tudatot kedvelte, hogy van a fiának egy állandó barátnője, akit szeret, és nem hoz fel minden este más lányt. Aztán ott volt még neki a kóma, amely alatt mindent elfeledett és még a szenvedélyeiről is sikerült letennie. Annyi mindenből kimaradt másfél év alatt, a világ változott, míg én a sitten porosodtam.
- A számom ugyanaz meg az e- mailem is, a közösségi oldalakon a fiókjaim törölve vannak, illetve a címem is változott. Vagyis ez mindössze annyit takar, hogy már nem a szüleimmel élek, hanem nem messze az egyetemtől bérlek egy lakást az egyik lakótelepen. – Hadarom el a dolgokat, amikről tudnia kell. Egész jól érzem magam mellette, bár ne lenne jelen köztünk ez a feszültség. Olyan érzésem van, mint aki ismeri Őt, de ezzel egy időben mégsem, mivel teljesen más ember vált belőle. A régi Reevent úgy ismertem, mint a tenyerem, de az új az már más tészta.
- Ú, vigyáz – szólalok meg, mikor látom, hogy magára önti a még meleg teát. – Jól vagy? – kérdezek rá összehúzott szemöldökkel és remélem nem most lesz égési sérülése, hogy kórházba kelljen szállítani. Na jó, ez még viccnek is rossz.
- Legalább felvállalod a kleptomániád – nevetek fel jóízűen. Valami hihetetlen, szegény komolyan gondolja, de én mégis kinevetem. Azért valljuk be, elég viccesen hangzott ez az egész a szájából. – Nem hiszem, hogy bolti lopásért kapnék másfél évet – mosolygok rá. Jó lenne, ha csak ennyi probléma lenne.
- Egyszer túlvetetted a sulykot a drogokkal kapcsolatban. Jobban beálltál, mint valaha és előjött a piromániás éned. Nem tudom, hogy emlékszel- e valamire ebből vagy édesapád elmesélte- e, hogy mi történt aznap. Szóval ott voltunk ketten, te meg eléggé kiszámíthatatlan állapotban voltál, féltem, azt akartam, hogy hazamenjünk, de te hajthatatlan voltál. Felrobbantottál egy kocsit, csakhogy a járműben emberek ültek, akik ott helyben szörnyet haltak. Apukád kihozott téged, míg én letöltöttem a neked kiszabott büntetést. Pedig mindig azt hittem, hogy te tényleg szeretsz, de egyszer sem kerestél volna meg. – Ennyi a történet röviden. Mindent elmondtam, amit akartam és sokkal nyugodtabban, emberségesebben, mint azt terveztem.

Végig Reeven arcát figyelem. Nem akarok lemaradni egyetlen egy elrejtett, árulkodó gesztusáról sem. Bevallom, a szívem hevesebben ver, mint valaha. Emlékszem minden egyes vele töltött pillanatra a legjobbaktól a legrosszabbakra. Egyiket sem fogom soha elfelejteni és nagyon fáj, hogy Ő egy hülye baleset következményeképpen tejesen elfeledett. Mondhatni kitörlődtem az emlékezetéből és nem hiszem, hogy vissza tudnánk már hozni a régi dolgokat. Ha megint együtt lennénk is az Ő részéről olyan lenne, mintha egy teljes új csajjal kellene megismerkednie, elkezdenie valamit, míg számomra az újrakezdést szimbolizálná. Kétségbeesetten cikáznak a gondolatok az elmémben és nem tudom melyiket kellene megragadnom és hangosan kiejtenem az ajkaimon. Olyan nehéz most minden. Csak megértést szeretnék és azt, hogy boldog legyek, de félő egyiket sem fogom megkaparintani. Az emberek bizalmát már rég elveszítettem, mikor bekerültem a börtönbe, míg a boldogságom Reeventől függ. Ha nem is folytathatjuk azt, ami megtörtént kettőnk közt, akkor is szeretnék egy rendes, tisztességes lezárását a dolognak. Ennyi idő után már épp ideje lenne kezdeni valamit kettőnkkel. Jól lehet, ez neki semmit sem jelent, de nekem az életem már nagyon hossz ideje ekörül forog. Miért ilyen bonyolult minden? Miért nem lehet egyszerűbb? Mivel érdemeltem én ki mindezt?
– Ja, értem – mosolygok rá kedvesen. Tágra nyílt szemekkel figyelem a tea áztatta felsőjét. Olyan gondolatok férkőznek a fejembe, amelyeknek most nincs itt az ideje. De vajon még mindig ugyanolyan a felsőteste, mint régen volt? Habár ahogy így végignézek rajta nekem vékonyabbnak tűnik, mint körülbelül két évvel ezelőtt, de lehet csak az emlékezetem csal velem egy kicsit. Senki sem nézhet ki ugyanúgy egész életében. Mondjuk, én magamon nem látom a változást, de az már teljesen más tészta.
- Csak kicsit – mondom szinte már megnyugtatásként. De kit is akarok én megnyugtatni? Inkább magamat, mint Reev- et. Nem tűnik zaklatottnak, mindössze kíváncsinak, amilyen én is lennék a helyében. El van cseszve ez az egész helyzet.
- Jó, szerintem hagyjuk ezt inkább. Nem hazudtam, de nyilvánvaló, hogy nem fogod elhinni, én sem tenném. Most pedig megyek, jó? – zaklatott vagyok. Hihetetlenül zaklatott. Nem találom a szavakat és úgy érzem, hogy elvesztem. Felkapom a táskám magam mellől és felpattanok az ágyról. – Majd megtalálom a kijáratot. Viszlát Reeven!
Nem nézek hátra. Egyenesen a bejárati ajtóhoz sétálok és kimegyek rajta. Belül reménykedem, hogy utánam jön, de tudom, hogy az nem fog megtörténni. Mind a kettőnknek az a legjobb, ha én most szépen elmegyek. Azt hiszi hazudtam neki, ki tudja miknek le nem hord és mit gondolhat rólam.

játék lezárva!