Azt hiszem jobban vagyok. Igazából sokan nem hagyták hogy igazán magam alatt legyek, hogy tisztul a fejem egyre világosabb. És valóban nem történt tragédia, nem vesztettem el Henryt, ha tudjuk kezelni a dolgokat nem lesz baj. Legalábbis én nagyon reménykedem benne. Már párszor ugye kimozdultam, Josht is hívogattam, hogy lássa jobban vagyok meg.... jól esett vele beszélni is. Meg nem szeretném ha azt hinné, már tartom a barátomnak vagy bármi, elvégre a múltkor elég kiállhatatlan voltam, hiába nem akartam. Na mindegy. Épp a zuhanyzót takarítom, mikor rezeg a fenekem. Na már nem úgy, csak a farzsebbe tettem a telefont. Eléggé meglep, hogy Nana hív, egy ideje nem kerestük egymást, neki a suli, nekem meg Henry meg úgy az élet.
Amikor felveszem rögtön belekezd és fura a hangja. Nagyon fura... de sírás a legrosszabb.
-Nana... - Nincs szívem megdorgálni hogy füvezett, de Louishoz is lesz egy-két szavam. - Semmi baj, semmi baj. Tíz perc és ott vagyok, maradj ott. Van a kollégium mellett egy park, ott meg van egy szökőkutas rész. Az nem lehet messzebb tőled, menj oda, ott leszek. Megbeszéljük, semmi baj! Úgy sem telefon téma! Louisnak szerintem nem lesz, főleg ha elalszik, de ránézhetünk. Menj oda a kúthoz, már öltözöm, várj meg, jó! Sietek! - Magyarázom neki, remélve felfogta hova menjen és már a fülemen lógva hagyva a telefont aggatom magamra a cipőm és aztán ha belement az ingemet, meg a mellényt. Azt hiszem nem is gondolkodom, csak automatikusan öltözöm. Nana sír, egyedül van és ráadásul nincs is teljesen magánál... Mi van ha valaki bántani fogja? Olyan gyönyörű lány... az emberek meg olyan... áh!
Már a kocsiban is vagyok, a belém nevelt szokástól eltérően tudom nyomni a gázt, de ésszel, hamar leparkolok és keresem őt ott van-e. Ha igen, nem is kell sok, rögtön odaszaladok és megölelem.
-Héj... kislány... Hogy vagy? Bátor vagy hogy elmondtad neki, hmm? - közben mustrálom hogy vagy, mennyire ártott meg neki, mi van vele. Szerencsére a fű nem az erős drogok közé tartozik...

//Kicsit megpörgettem hogy ne csússzon szét a beszélgetés mi telefon mi nem, ha nem baj xD//

Nyekk, puff.
- Au!
A földön ébredek, kissé izzadtan, zilált lélegzettel, fájdalmas csuklóval. Ja, a pónik... Meg az a pasi... MI???
- Nana!
Nézelődök, itt kéne lennie, még csak nem is a szobában, hanem az ágy alatt (az ágyban?), ahol összeforrtunk, ha "csak" csókban is, de erre emlékszem, erre nagyon is emlékszem, hiszen az íze még itt van az ajkaimon... Megérintem.
- Au!
Miezmiezmiez? Hatalmasra duzzadt, érzékeny valami van az orrom alatt.
Sötét van. Elaludtam? Miért? Hogy? Kóvályog a fejem. Igyekszem felidézni, mi is történt, de attól tartok, nehezemre esik majd szétválasztani valóságot és a betépés okozta hallucinációt, tekintve, hogy most biztos vagyok benne, a pónikkal való küzdelem nem lehetett valóságos. A kezem mégis fáj! Ja, leestem az ágyról, miközben álmomban azzal a fura sráccal verekedtem. Nanaiáért.
Besötétedett, semmi sem jelentheti bizonyosabban, hogy elaludtam. Amire utoljára emlékszem, hogy Nana hajában megcsillan a napfény, hogy nedves az ajka és az enyémnek feszül, hogy könnyeivel áztatja a pólóm, amikor rájön, hogy... szeretem.
- Nanaia!- ülök föl végre, és kezdem megtalálni a hangom. A szívem vadul ver. Ha elmondtam neki, ha megcsókoltuk egymást (és nem csak álom volt), hol lehet most?
Megtámasztanám magam, hogy könnyebben üljek fel, de a jobb csuklóm fájdalmasan roppan.
-Au!
Bal kézzel megfogom a jobb kezem, és úgy emelem fel. Nem látok én rajta semmit, de... veszettül fáj. Berakom a kezem az ölembe, ráhúzom a pólóm alját, és bal kézzel tornázom fel magam. Kissé elmosódottak a tárgyak a szobámban, pedig már sikerült felkapcsolnom a lámpát.
Csalódottan konstatálom, hogy egyedül vagyok. Hol lehet Nanaia?

Egymást kergetik fejemben a gondolatok – jó ötlet-e Sebet keresni. Mi a garancia arra, hogy az ezeregy csaja mellett még vevő lesz rám? Ezért nem rohanok bőgve a karjaiba, sőt bőgni sem akarok, csak felhívom. A lépés úgy jön ki, hogy sírva. Annyira még tart a fű kábító hatása, hogy ne kezdjek el azon stresszelni mennyire gáz vagyok, főleg, hogy miután szerelmet vallottam egy srácnak már semmit nem érzek vércikinek.
- Rendben! Megetetem a galambokat! Gyere…
Ígérem elcsukló hangon, közben bólogatok anélkül, hogy bárki is látná. Bár ki tudja, jönnek-mennek az emberek, mi van ha holnap össze kell vernem az iskolaújság szerkesztőit, mert ez a cirkusz benne lesz? Vagy rosszabb: kirúgnak a koliból mert füveztünk. Nem, az nem lenne baj, nem kellene együtt élnem vele ezek után. Akkor most tényleg az történt, hogy visszautasított egy pasi? Miért nem lettem ribanc?! Már kislánykoromban éreztem, hogy az válik be, ha a seggem rázom…
Egy padon bőgve kötök ki, már Seb is rég meglehetett volna… nem lennének érzéseim, kipróbáltam volna Lulut következmények nélkül, aztán mentem volna tovább, mondjuk egy kosarashoz.
Először a hangját hallom meg, azonnal megölel, én szorosan magamhoz vonom. Még mindig ráz a zokogás, de azt mondom:
- Jól. Barom voltam…én akkora hülye vagyok!
Motyogom a vállába, ahová éppen bőgök.
- Seb…csak…te…te….jutottál eszembe…ugye nem baj? El, de nem hiszem, hogy ő kapcsolatot akar, azt mondta szeret, de olyan zavaros volt, hogy akkor most szerelemből-e. Megnézzük? Nézzük meg…odaadom a kulcsot, aztán te bemész, csak, hogy él-e, én megvárlak a folyosón. Ha él, oké, holnap elköltözöm. Majd…levelező tagozaton megcsinálom az iskolát.
Motyogom magam elé. Gyorsan nekiesek a szememnek, törölgetni kezdtem és kérek zsebkendőt. Minden nélkül rohantam el. Észre sem veszem, hogy pl mezitláb vagyok, csak amikor felpattanok, hogy együtt elinduljunk megnézni él-e. Akkor nagyon hideg a föld. De nem baj, én leszek a Frozenes csaj, akit nem zavar a zúzmara.

A válasz annyira Nanás.... Megeteti a galambokat. Nevetnék ha nem feszítene az aggodalom. De amilyen hamar tudok ott is termek, rögtön ülök mellé a padra és ölelem. Szegény pára...
-Nem vagy hülye, egyáltalán nem vagy az! - Simogaton és puszilgatom, hátha megnyugszik kicsit.
-Persze hogy nem baj, ne beszélj butaságokat! A legfontosabb hogy jól vagy. - Sóhajtom, bólogatok Louis kapcsán. - Rendben, nézzük meg. Jaj ne butáskodj. Valószínű alszik. De a legjobb az lenne ha megbeszélnétek valahogy. Emiatt szét ne költözzetek! Olyan mintha a barátságát is eldobnád, nem gondolod? Gyere, menjünk.
Azzal állok fel, finoman húzom míg karolom, de csak látom hogy nincs rajta cipő.
-Ugye csak szórakozol velem? Hideg van már ehhez a mutatványhoz édesem... És ha szilánkba lépsz? Na gyere édesem, mondd az utat! - Veszem a karomba és elindulok vele a koliba. Remélem a srác ott lesz és jól van, el akarok vele beszélgetni...
Az ajtó előtt elkezdem neki magyarázni hogy szerinzem be kéne jönnie, mert ne ácsorogjon odakinn, na meg le se óhajtom tenni a hideg laminóleumra. Inkább bevinném a szobába az ágyába.

Fájdalmasan ébredek, de az üresség érzése még a csukómnál is jobban fáj. Nanaia nincs itt. S hogy itt volt, csak az bizonyítja, hogy nélküle sosem füveztem volna. Meg hogy látom a cuccait. Nem csak álom volt.
Zakatol a szívem, izzadok. Sajog a csuklóm, érzéketlen az ajkam. Zsibbadtnak érzem magam valahogy egész testben, és zavaros a fejem. Soha, soha többet! Nem kell fű... Nanaia kell.
Emlékszem, hogy elmondtam neki. Emlékszem, hogy örült, és hogy csókolóztunk az ágy alatt. (Benézek oda is, bár sejtem, hogy nem csak bújócskázik az én kedvesem). Emlékszem, hogy táncoltunk (vagy valami olyasmi), és hogy betört az ajkam, aztán, hogy Nanaia gyógyítgatott, aztán etetett... a pizzás dobozt kinyitva rájövök, alig hiányzik belőle valami. De már kihűlt. Szóval... elaludhattam... De miért ment el Nana? És hova?
Hogy gondolkodni tudjak, a fürdőszobába igyekszem, hogy megmossam az arcom és igyak egy kis vizet. Nem keveset iszok, de szomjas vagyok. A jobb csuklómat nem tudom használni, talán megzúztam, de nem foglalkozom vele. Pöszmötölést és hangokat hallok az ajtó elől, ezért óvatosan oda lépek. Hallgatózom. Valaki csak véletlenül állt meg az ajtónk előtt, vagy tényleg Nanaia az? Mintha az ő hangját hallanám. De kivel beszél? Kit hívott ide? S pláne, miért?

Magam vagyok. Nanaia eltűnt valahova, és elsőre csak hiányolom, nem gondolok semmi rosszra. Hogy miért ment el, és hová, automatikus kérdések, nem hozom összefüggésbe azzal, ami történt (amire emlékszem), hiszen az élmények énbennem pozitívak.
A vallomás, a csók(ok), az ölelések, az ápolás, az etetés... Megmosolyogtat és melegséggel önt el, és hiányérzettel, hogy nincs itt, és nem puszilhatom meg újra, pedig a duzzadt ajkaim ellenére szeretném. (Jaj, mocskosul néz ki, de holnapra jó lesz!)
Bőségesen iszok, megmosom az arcom, aztán az előszobában hallgatózom, mert motoszkál valaki az ajtó előtt, és Nanaia hangját hallom (nincs egyedül). Ráncolom a homlokom, mégis kit hívhatott most ide (és főként miért?), de idáig el sem nagyon jutok, mert nyílik az ajtó...
Nanaia áll ott, és már mosolyognék, de a fiú mögötte nem tetszik, az sem, ahogy nyomul befelé...
- Szia...sztok- mondom kicsit megakadva köszönés közben. Mégsem vagyok bunkó.
Ki ez a ... srác? Más jelző jutott eszembe, de csak mert meg vagyok lepődve. Tök ismeretlen a pasas, talán nem is a koliban lakik, hogy került ez ide? Honnan ismeri Nanát?
- Baj van?- kérdem Nanától félénkebben, nyúlva a keze után. Ha engedi, megfogom.
Közben felkapcsolják a villanyt, össze kell szorítanom a szemem, zavar a fény, de aztán erőt veszek magamon és kipislogom, kicsit meg is dörgölöm. Lefelé nézek, ekkor veszem észre, hogy Nanaián nincs cipő.
- Hol a cipőd? - ekkor kezdek megijedni; talán valaki megtámadta, elfutott, és kilépett a cipőjéből (hajlamos nem bekötni), vagy csak elvették tőle (nem tudom melyik volt ratja)... Ah, mindig rémeket látok!
Nanaiát ölelni szeretném, a sráccal farkas szemet nézni; bárkicsoda, nem félek tőle, és ha kell, szemébe is mondom, hogy nincs már szükség rá. (S ha eddig volt, miért? Mi történt?) Szeretnék tisztán látni. Ha ki sem mondom, szemeimben ott a kérdés. Nem nekem kell magyarázkodni...

Megrázom a fejem, Seb könnyen beszél... Nagyon lehangoló, amit mond, majdnem megint elbőgöm magam. Valamilyen szintet nem üt meg...attól még maradhattok. Egy világ dől össze bennem. El is fordulok levegőt venni és próbálok nem sikítani, még Seb is elszaladna. Amit aztán mond kicsi megnyugtatóbb, de ha ilyen egyszerű nem értem én miért érzem nagyon nehéznek. Visszafordulok hozzá, megpróbálok mosolyogni, de az az arcficam, amit produkálok nagyon gyatra.
- Jó, de ez más, mi nem próbáltuk, ráadásul nekem a csók tetszett.
Megszívom magam.
- Majd túlteszem magam, majd összefutunk, de együtt élni már megint más tészta.
Mutatok rá, meg különbenis ő Seb, attól, hogy még ő képes valamire én nem biztos, hogy utána tudom csinálni.
- Nem tudom, még sosem ápolták a lábam, habár volt már eltörve, de azzal nem kellett semmit csinálni csak begipszelték.
Fecsegem, de már a karjaiban, mert egyébként nem nagyon van erőm ellenkezni.
- Mondjuk az igaz, mármint ami téged illet, gyúrsz is?
Nézek rá gyanakodva, kicsit jobb kedvet erőltetve maradva, de mikor lerak az ajtó elé, azt fejtegeti, hogy majd nála alszom megint összezuhanok.
- Nem tudom mi lehetne...
Rázom meg a fejem, de aztán belépünk, vagyis főleg ő, mert én csak bambán követem és ott áll Lulu! Ébren és egészségesen, zavartan elfordulok, hogy akkor mehetünk is, a cipőt megint elfelejteném, de a kérdésre megfordulok és hagyom, hogy elkapja a kezem.
- Csak...megnéztük jól vagy-e. Azért jöttem, a cipőmért!
Jut eszembe hirtelen, nekiesek egy szekrénynek, ami az enyém és kihúzok egy tornacsukát. Ég a fejem, annyira szar szituáció, ráadásul Lulu lehet, hogy nem is emlékszik semmire. Ráncolom a szemöldököm, mielőtt lelépek talán...legalább valamit mondhatnék. De mit? Hogyan?
- Semmi baj Lulu, megértem, csak most kicsit le kell innen lépnem. Sebet hívtam, van kocsja, elviszel az állomásra?
Kérdem tulajdonképpen Sebtől, de rájuk sem nézve, elcsukló hangon a szekrényben matatva, pedig a cipőt már rég megtaláltam.

-Lehet neki is, bár egy kapcsolat nem csak testiség... - Mosolygok, de kedves a hangom. - Lehet csak idő kell neki. - Vonok vállat, ki tudja. - Amúgy jól csókolsz, szerintem neki is tetszett. - Somolygok.
-Tudom. Az... elég nehéz. De előbb beszélj vele könyörgöm, ki tudja ő mit szeretne. - Simítom az arcát.
-Majd kipróbáljuk... - Mosolygok, dinka. Azért örülök hogy most nem tört el semmije.
-Ah, ez adottság! - Hülyülök, de szoktam kondizni bár kétlem érezni, látni.
-Nana... nem lesz baj. De van kismillió jobb B terv is mint amiket mondasz. Hmm? Csak ennyit akartam, menjünk gyere. - Noszogatom menjünk be.
-Szervusz! Louis igaz? Sebastian vagyok! - Adom a kezem, bár ha látom, hogy fájlalná a sajátját óvatosan fogom meg és rá is kérdezek mit csinált.
Látom hogy néz rám, de az én tekintetemben is fellelhet keresés nélkül némi szemrehányást. Basszus... az ő szemei is jó vörösek. Ennyi eszük van.... tudom, hogy nem csak a srác hibája, de az már igen, hogy hagyta Nanát kiszaladni, rémeket látni... Jobban kedvelem Nanát, mintsem holmi felelőtlen kölykökre hagyjam... féltékeny nem vagyok, nem az én stílusom, csak némileg bosszant, hogy nem értékeli micsoda nő szereti és nem vigyáz rá, nem hordja a tenyerén. De lehet csak én gondolom úgy, hogy Nana nem csak a legcsinosabb lányok egyike, akit ismerek, de vicces és jó fej is. Amolyan vagány csaj.
A baj van kérdésre fáradtan emelem a tekintetem a plafonra, nem nekem szól, de nem bírom figyelmen kívül hagyni. Szerinte ha nem lenne gond itt lennék? Nanának nem csak a fűtől lenne vörös a szeme? Nem igaz hogy nem látja... Ahh... minden esetre én továbbra is Nanát érintem, valószínű a csípőjénél, ha ott nem, akkor a válla oldalán.
Közben körbefuttatom a szemem a szobán. Itt komolyan lakik egy lány is? Hm...
De Nana szavaira elhúzom a szám.
-Nem. - Mondom nemes egyszerűséggel az állomásra. - Szépen itt maradsz, maximum nálam alszol, de át vagy fagyva, ülj le Nana.
-Louis... - Nézek rá, igyekszem elnyomni a nem tetszést a hangomban, de nehéz. - Nem örülök, hogy füveztek és hagyod Nanát kirohanni az éjszakába. Te vagy a férfi, vigyázz rá. Baja is eshetett volna... Vagy legalább ne füvezettek annyit... bár inkább szimplán ne füvezettek... - Karolom át magam és félrenézek. Phoenix jut eszembe, biztos azt mondaná ne tegyek úgy mintha a bátyjuk volnék, beleszólhatnék. De könyörgöm ha ilyenek esnek meg mint sírós telefont kapok?!
-Hah... - Sóhajtom, lehajtom a fejem, majd felfésülöm a kezemmel a hajam az arcomból. - Amúgy jól vagy? - Nézek a srácra, enyhébben kérdezem, mert valóban ezért is jöttünk és tényleg érdekel.

Nem nekem kell ajtót nyitni, nyílik az magától, és valóban Nanaia áll mögötte, bár nem egyedül, hanem egy sráccal, akit még sosem láttam. Ki a fene lehet? Biztosan meglátja, hogy kíváncsian méregetem, mert bemutatkozik, és ő tudja a nevem, tehát Nanaia legalább beszélt neki rólam. Automatikusan nyújtom a jobbom, ha már barátságosnak mutatja magát, én sem leszek bunkó, de felszisszenek, ahogy megfogja (pedig nem erősen szorít rá, mintha az erejét fitogtatná). Látom a szemében a neheztelést, de nem értem az okát, rögtön Nana érdekel, az ő keze után nyúlok, (hova akar már megint menni?), hogy beljebb húzzam (vagy magamhoz), mert mintha sírt volna, vagy nem is tudom... Az én szemeim is vörösek, de...
- Jól vagyok..., elaludhattam... hova tűntél?- kérdezem, figyelmen kívül hagyva Sebastian reakcióját, amit pedig észrevettem. Mint azt is, hogy Nanaián nincs cipő. Nem áll össze a kép.
Nana a cipője után kotor, mintha most lenne igazán életbe vágó, pedig hát hazaért, itthon meg nem kell, akkor meg... minek?
Míg Nana a szekrényben matat, Sebastian (Nanaiát a kezével érintve) a fejemet mossa, és úgy érzem, én lettem fekete bárányként kikiáltva, én rontottam meg Nanaiát, én hagytam cserben... csupa rossz vagyok. Ez a fickó d'Abo fiatalkorú kiadása lehet. Ráadásul nem is titkolja, hogy vonzódik a barátnőmhöz. KI AZ ISTEN EZ A ***?
Összehúzom a szemöldököm, mintha éppen a fejét akarnám leharapni, de ahelyett, hogy visszaszólnék neki, lehajolok Nanaiához, aki még mindig bele van a bújva a szekrénybe. Hallom a kérdését, de csak egy szemvillantással válaszolok: Nem nem vagyok jól, nem értek semmit, össze vagyok zavarodva, hagyjon már minket egyedül!, és inkánn Nanaiára reagálok, mert valami elképesztőt mondott.
- Lassabban, kicsim, nem értem... Hova akarsz utazni ilyenkor? És főleg... miért?- Letérdepelek mellé, már megint szédülök, de azt hiszem, most inkább attól, hogy rettenetesen meg vagyok ijedve. Mi van, ha olyat tettem, amit Nana nem akart? Önkéntelenül nézek magamra, a ruházatomra, nem tűnik hiányosnak. Miért szaladt el mégis Nanaia cipő nélkül? Miért sírt?
- Nem... nem beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt?- kérdem a lányt, de meg sem merem érinteni, ha igaz, hogy bántottam, ha ... erőszakoskodtam vele (hiszen ezt találom egyetlen okának, hogy így viselkedjen), akkor sikítva lökne el magától. Abba belehalnék. Belhalok így is, ha (meg)bántottam... A jobb kezem fájdalmát már nem is érzem, pedig egyre duzzadtabb a csuklóm és a kézfejem. Elnyomja valami más.

- Tudom
Nyögöm Sebnek kicsit puffaszkodva, mintha Luluval csak testiségről lenne szó... Még meg sem fogtam neki.... Idő? Ki tudja?! A felpuffadt arcommal, játékos tekintetemmel bokszolok a karjába lágyan.
- De most huzakodjak elő az egésszel megint? Tudod ez nagyon nehéz... a lányok nem vallanak szerelmet... így is halálciki volt, de még egyszer, szinte józanon nekivágni. Seb...ha egy lány szerelmet vall, azonnal adj neki választ!
Tanácsolom barátságosan megütögetve a karját, amit eddig is piszkáltam.
- Jól van, ha ekkora törött láb fétised van rajtam kiélheted és nem nézlek furának.
Kis vigyor még neki, mielőtt bemennénk. A gyúrásra csak egyik szemöldököm vonom fel, s odavetek egy incselkedő "na perszét..." Jobb B tervet nem látok, sehol nem látok terveket, minden összehullott mert én barom voltam és megpiszkáltam valamit, ami jó volt és nem kellett volna mozgatni. Már elejét kellett volna vennem, lefeküdnöm emberekkel, hogy a Luluba szeretés ne történjen meg, nehogy eldobjam, vagy elveszítsem ezt a barátságot. Alig várom, hogy egyedül legyek és végre kisírjam magam, kezd olyan érzésem lenni, minta valaki feltámaszthatatlanul haldokolna.
Szóval bemegyünk és Sebastian úgy viselkedik mint egy...szexi megértő báty,bár az az ötlete nem tetszik, hogy itt alszom, szerintem a vonat tökéletes lenne a síráshoz, de itt egyetlen üres szobába se kopoghatok be, hogy bocs akad itt külön szoba bőgni? Ezért se nagyon akarok Sebastianhoz menni, mégis mihez kezdene velem, biztos tönkretenném az egyik randiját. Megpróbálom figyelembe se venni, hogy néha hozzáér a derekamhoz, nem fogok többé a dolgokba többet beleképzelni. Egyre vörösebb vagyok a cipősszekrényem előtt térdelve.
- Nem vagyok átfagyva, a fű az én saram...ő még csak...először próbálta...
Motyogom nem tudom mennyire érthetően.
- Ohh csak...egyedül akartam lenni...és akkor eszembe jutottál, hogy itt hagytalak és Seb, aki segítőkész...
Magyarázom Lulunak háttal, indokolatlanul nagy levegőket véve. Egyszer csak megjelenik mellettem, szeretnék belefulladni a ruhákba.
- Kicsim? Hát...haza...mert azt mondtad...
Elhallgatok, nem szabad megint sírnom, főleg nem előtte, meredten nézek egy ronda, zöld kabátot, ami nem is tudom hogy került ide. Négyszemközt? Seb is ezt tanácsolta.... Ha mindketten mondják biztos van benne valami.
- Rendben, Seb megvársz? Ülj le addig, nézd meg azt a zöld ronda kabátot és gondolj egy nőismerősödre. Nekem nem kell.
Motyogom és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Még egyszer el kell ezt játszanunk? Nem akarom. A tükör felé fordulok, kicsit émelygek, vagy nagyon? Nem tudom eldönteni, de az mindensetre bosszantana, ha lehánynám a tükröt, úgyhogy azt választom elájulok, ha minden kötél szakad. Az jobb. Levegőt veszek...
- Lulu nem tudom emlékszel-e, de mondtunk egymásnak este valamit és...te nem akarod, amit megértek, csak nekem...én nem akarok...nem akarok csak az lenni...hanem akkor rendesen...vagy....
Jönnek a könnyek és lehajtom a fejem, inkább a tenyerembe temetem az arcom.
- Nekem úgy tűnt kedvelsz és...azt hittem...
Zokogom, istenem, tudtam, hogy ez lesz a vége, ha még egyszer neki kell kezdenem...

// bocsi a szar színezésért, legközelebb sötétebb lesz jelöljétek ki és ez gyerekek...a mondat XD "Ez a fickó d'Abo fiatalkorú kiadása lehet." - sírva röhögtem ::DD//

Nyekkenve ébredek, egyedül, majd Nanaia is betoppan... nem egyedül. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, értetlenül nézek kettejükre, keresek értelmes magyarázatot, de nem beelőzve őket. Mondják csak, ki ez a ... De nem is érdekel. Engem Nanaia érdekel. Százszor jobban. Ezerszer. Milliószor.
Nanaián nincsen cipő, Sebastian túl bizalmaskodó vele, engem kapásból leolt, de tojok a véleményére, engem Nana érdekel. Magamra vállalok mindent, ha ezzel Nanát védhetem. Lehet, hogy ez a tag valami HÖK-ös tag? Valami bizalmi? Sosem láttam, de itt úgy jönnek-mennek a diákok, mintha átjáró ház lenne...
Nana kiáll értem, pedig eszemben sem volt tiltakozni, Sebastian ettől még jobban begőzöl, én meg egyszerűen nem veszek róla tudomást. Azaz csak a szememmel üzenem, tűnjön már a francba, nem néma vagyok, csak elaludtam, és Nanaia valamiért elment... (sírni), hát nincs jogom megtudni, hogy miért?
Nana közben a szekrényben kotor, már nem elég, hogy lehajoljak hozzá, oda térdelek, szeretném látni, érinteni, érezni (ölelni, vígasztalni, megcsókolni), de attól tartok, valami jóvátehetetlent tettem vele. Hogyan is mernémk egyáltalán hozzáérni is, amíg nem vagyok biztos a dolgomban? Egy biztos: Sebastiannak nem mondta el, akkor minimum beverte volna a képem, amilyen "szépeket" gondolt eddig is rólam... Beállított született gonosztevőnek, mint anyám exfőnöke, aztán majd mindig úgy forgatja a szót, ahogy neki kényelmes.
Szelíden kérdezem, miért szaladt el, s ő érthetetlenül magyaráz valamit arról, hogy egyedül akart lenni... (mezítláb?) Felpillantok a segítőkész nagy hősre, akit Nana becéz, rá nem jellemző módon, azaz a kapcsolatuk nem újkeletű, a fickót mégse említette nekem soha... Mióta ismeri? Kicsoda ő? Honnan...?
Rám tör a féltékenység, keserű lesz tőle a szám, de most ezzel sem akarok foglalkozni, megbírkózom majd vele, ha tisztában leszek Nanával. Csak ő számít, nem az, mit akarhat tőle ez a majom. Kettesben szeretnék lenni vele, de Sebastian nem kifelé, hanem a konyha felé nyomul (hu, a fenébe, még itt is jártas!), s képzeletemben már megannyi kép kattog, mi minden történhetett itt, amikor én előadásokon koptattam a seggem.
Meglepetésemre valami cuccal tér vissza, amit a kezemre teker, meglepően jól esik neki a hideg, bár először fel sem fogom, hogy valami jeges zacskót tekert körbe konyharuhával. Zavar, hogy Nanaiát bántja.
- Hagyd már, nem foghatja állandóan a kezem!- de nem tudok haragos lenni, pont a kezem miatt, mert segíteni akart, valóban segíteni, és ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha nehezemre esik kimondani: "köszönöm". Meglepően finoman bánik a kezemmel, és közben az arca is megenyhül, ahogy én is... Olvadunk, mint a jég...
Sebastian közli, hogy magunkra hagy bennünket, Nana arra kéri, várja meg (közben nőismerősöket említ; hát micsoda pasi ez? Csajokat futtat? Nanát is be akarta fűzni? Jaj!), aztán Nana felpattan és becélozza a fürdőszobát, mintha nem lenne kényelmesebb hely a beszélgetésre (ha már Sebastian kimegy...). Megyek utána.
A tükörbe bámul, azt sem hiszem, hogy tisztában van vele, ott vagyok mellette, és amikor meglátom a könnyeit, amiket szeretne elrejteni, hát...
- Mit nem akarok? - kérdezek vissza habogva, mert félek, rosszul értem. Addig megvan, hogy "mondtunk valamit egymásnak" (szeretlek; jaj, számomra a legszebb szó az ő szájából!), és valamiért a szex jut eszembe, de nem áll össze, hogy ki nem akarja... Mert ő nem akar "csak az lenni", avagy nem akar csak lefeküdni velem, de ez ellentétben áll azzal, amit korábban mondott. NEM ÉRTEM! Hát mégis erőszakoskodtam vele?
Csak sír, egyre jobban, én ezt nem akarom, nem akartam, a keze után nyúlok a balommal, mert a jobb be van tekerve, és elhúzom az arcáról a kezét, hogy oda tudjak bújni, meg tudjam puszilni a sírós száját, hogy megízelnjem a könnyeit, vagy összefollyon az övével az enyém...
- Mi a csodáról beszélsz? - kérdezem, kétségbeesetten- Nem csak kedvellek, szeretlek, 12 éves korom óta, csak... eddig nem mertem mondani... - nyökögök neki hevesen kalapáló szívvel, nyikorogva, nem találva meg a hangom rendesen. Jézusom, mennyi, ami megtörtént, és mennyi volt az álom?
- Nem akarom, hogy elmenj. Sose hagyj el, olyan régóta vártam, hogy velem legyél...- Sóhajtásszerű szavak tömege... Ösztönösen nyafogok neki, mintha érne valamit, mit akarok én. Őt akarom, egyedül őt, semmi és senki más nem érdekel. Ölelem, ha hagyja, a fájós kezem sem érdekel, a derekára fűzöm, húznám magamhoz közelebb, egy igazi ölelésre. Szeretem. Hát nem érti?

Kezdődő féltékenységem alábbhagy, amikor Nana letolja Sebastiant, röhejes lenne a helyzet, hogy mindenki olt mindenkit, csak mi tartunk össze Nanával, de közöttünk meg valami más hiba rejlik, különben erre az egészre nem is került volna sor. Sebastian felváltva olt minket, mi ketten felváltva oltjuk Sebastiant. Legszívesebben azonnal megcsókolnám Nanát, azért, ahogy kiáll mellettem, meg amiket mond rólam, meg amiket Sebastian fejéhez vág. Még a lábára is lép, nocsak, a kis vadóc! Na, ez a pasi sem tökéletes! Haha!
Próbál nagyon okos lenni, és csak azért nem röhögöm ki, mert közben nagyon jól bánik a kezemmel; ettől megenyhülök iránta és nem oltom le a fejét. Mi köze hozzá, mik vagyunk mi egymásnak Nanával? Bár eléggé fel van világosítva, pár dologról lemaradt, és ettől elszomorodom. Ha mégsem tudja, hogy hogy mi már nem csak barátok vagyunk, akkor Nana nem mondta el. Ha nem mondta el, talán meg sem történt, ha meg igen... Megbánta? Ilyen gyorsan? Vagy... én tettem valamit? Kétségbeesetten gondolkodom, kicsit zúg még a fejem, nehezen áll össze, mi történt, mit álmodtam, és mi történhetett, amire nem emlékszem. Hiszen arra sem emlékszem, hogy magamra hagyott.
- Jól van már, mindenki hibázhat, ne harapd le a fejünket- mondom megenyhülve, de más is van a hangomban, és az kevésbé finomkodó. Aztán arra kérem Nanát, beszéljük meg, és ő a fürdőszobába viharzik. Naná, hogy megyek utána.
Észreveszem a könnyeit, azonnal vígasztalom is, próbálva rájönni, mi a baja, felét sem értem, amit mond, hát megismétlem (?) neki, amit gondolok, amit érzek, és közben megpuszilom, magamhoz ölelem. (S közben lehet, hogy én is sírok, az arcom mindenesetre maszatos lesz)
Nana kifakad, bár amit mond, még mindig ködös, miért baj, ha nem változik semmi? Én csaknem tíz éve szeretem. Hát nem ezt akarja? Megijeszt, hogy nem akar a barátom (se) lenni, de aztán kattan valami, és azt hiszem, mindent értek.
- Jaj, kicsim..- sóhajtom, nevetek- Minden porcikámmal téged akarlak!
Magamhoz ölelem, belecsókolok a hajába, aztán megkeresem a száját is, gyengéd puszikat adok rá, és ha hagyja, elmélyítem a csókot; annyira hiányzott, annyira szeretem, örökké akarom!
Hülye fogalom: járni valakivel... Mi már hónapok óta együtt lakunk, és régóta járkálunk mindenhova együtt, ez, amit érzek iránta, nem csak ennyit takar: járok vele.
- Veled akarok járni. Azaz szeretném, ha te járnál velem. De ennél többet is... - magyarázom, mit értettem félre, de nekem nem baj, ha így kell fogalmaznom, ha ettől megnyugszik, kimondom, ez nem szégyen, sőt... Nagyon boldoggá tesz, ha velem akar járni...
Nem hagyom figyelmen kívül a szavait, hogy szeret. Ettől megnyugszom. Tudom, hogy bármit is értett félre, már meg tudjuk beszélni. Mert ez a legfontosabb. Szeret! Engem szeret.

-És én jöttem, persze hogy jöttem csak... aggódok na. - Sóhajtok, mert veszekszik velem, mert veszekszem vele, bár ő nem tudja, adja ég ne is tudja milyen okkal aggódni. Persze mikor kifakad némileg elhallgatok és elsápadok. Elönt a szégyen, lesütöm a szemem. Nem, igaza van, nem voltam ott. Pont ezért vagyok tisztában azzal, mennyire fontos is ez, ha szeretjük a másikat, mert a tudat, hogy nem voltunk ott mikor kellett volna... elviselhetetlen.
-Csak arra kérlek - kezdek bele csendesen, rezignáltan, mert nem akarok tovább erről beszélgetni - legközelebb ne csináljatok ilyet. Ennyi. - Ezzel zárom a témát, hagyom őket beszélgetni, jobb is hogy egyedül vagyok kinn. Phoenixnek igaza van. Nem kéne beleszólnom abba, ki mit csinál, mert semmi közöm hozzá. Amúgy is mindig csak a lecseszést kapom. Mindig.
Várok is de semmi, lehet haza kéne mennem. Elvégre most Nanaia is rajtam vezette le minden dühét, Louis utál, amit mondjuk elnézek neki, mert miért ne utálhatna, szóval... igazából miért is vagyok itt még? Nem tudom, várok még egy öt percet, aztán szerintem elmegyek, ha kibékülnek úgy sem kellek, ha meg összevesznek.... ahh a francba, ha összevesznek Nana megint menne világgá, ki tudja Louis mit reagálna rá. Jó, legyen tíz perc.

//Amíg nem jöttök ki, nem írnék, mert kevés értelme van, ha meg nem jöttök ki, Seb hazamegy simán, akkor viszont nem is írok már, majd játszunk még, ahogy nektek jobb (Seb akkor sem sértődik meg, ha nem kértek belőle már, de én sem, nyugi xD) //

Hihetetlen a hangulat a koleszos szoba előterében, pattog a feszültség ide-oda, mindenki között. Túl vagyunk húzva. Leginkább és egyedül Nanaia érdekel, Sebastianra leginkább haragszom, mert beleszól valamibe, amiről olyan keveset tud, nanaia viselkedését nem értem, (megint el akar menni), aztán megenyhülök, amikor Sebastiant is leoltja, de attól függetlenül érzem, hogy nem haragszik komolyan. Kábá nem is hívta volna, ha nem bízik benne, de ez más kérdés.
Amikor Sebastian arra figyelmeztet, többé ne csináljunk ilyet, mélyen valahol igazat adok neki. Nem tesz jót a fű, bár nélküle a fene sem tudja, mikor leszek képes bevallani, hogy szeretem Nanaiát. Egyszer biztosan, de ott az ágy alatt... valahogy elképzelhetetlenül szép volt.
Lassan lenyugodni látszunk, Nanaiával a fürdőbe vonulunk, Sebastian azt mondja, kimegy... A kezem most kevésbé fáj, jót tesz neki a hűtés, de ez sem akadályoz meg benne, hogy Nanaiát megölelgessem, amikor arra kerül a sor, és sírva-nevetve beszéljük meg gyorsan, mi is a helyzet. Összebújunk és csókolózunk, egyértelműen miatta ver olyan hevesen a szívem, de nem érdekel, ha ki is ugrik a torkomon. Könnyes szemmel néz rá, aztán bújik megint, én kijelentem, hogy őt akarom, "járni vele", hogy az ő kifejezésével éljek, és ettől mintha megrészegülne (megint). Mint én. Mert én annak örülök, hogy ő így örül.
- Nem értem, miből gondoltad- mondom halkan, és közben simogatom az arcát, kismillió puszit adva rá, ahol érem, gondolkodás nélkül, bódultan, szerelmesen. Fogalmam sincs, mire gondol, mit mondhattam (mi rosszat), amiből ezt a következtetést vonta le. Hiszen mindaddig, amíg együtt voltunk, öleltem és csókoltam és... (még a számról is elfeledkeztem, melyet megharaptam. Nem is izgat!)
Nanaia szintén felpörög, bújik, csókol, a hajam túrja... Oh, te lány, ez... Nagyon izgató! Hozzám préseli a testét, a pólómon át érzem a keblei melegségét és még azt is, hogyan zakatol az ő kicsiny szíve. Megfeledkezem a kezemről, szorosabban ölelném magamhoz, ekkor szisszenek fel, engedem el jobb kézzel.
- Igen, a pasid vagyok...- nevetgélek. Ez a szó! Nagyon viccesen hangzik. Járni, pasi... Melyik világegyetemben él Nanaia? (Vagy én? Ez a módi?)
Nanaia a kezem miatt aggódik. Bár fáj, nem akarok menni sehová. Főleg nem a "tahóval", főleg nem úgy, hogy "fűvel" fizetjük le.
- Várjunk holnapig. Ha nem javul, bemegyek a dokihoz, de ma már csak veled akarok lenni- nézek a csodás szemeibe. Amúgy sem lenne jó, ha kiderülne, drogoztunk. Híre menne, és ha d'Abo fülébe jutna, nem csak rajtam állna bosszút. Nanaia is megüthetné a bokáját, attól tartok.- Amúgy, nem olyan rossz ez a kötés. Jót tesz neki a hideg, de még jobbat tennél vele ... te... A számat is meggyógyítottad... majdnem..., nem eléggé... Szóval...
Bújok tovább, ismét ölelve (a kézfejemet kissé eltartva tőle), egyértelmű jelét adva, hogy arra vágyok, továbbra is bújjunk össze, csókolózzunk, beszélgessünk, mindegy, csak legyünk együtt... Ha nem tiltakozik, ha nem ragaszkodik nagyon, hogy kilépjünk onnan, nemmegyünk sehova, csak Sebastiantól veszünk érzékeny búcsút.
- Kösz, hogy visszahoztad Nanaiát...- mondom neki csendesen, de azért belefúrom a tekintetem az övébe, érezze, hogy vetélytársat látok benne. Mert az. Tudom én, látom én, hogy tetszik neki a barátnőm (a nőm, csajom?), hiszen állandóan fogdosni akarja (még előttem is!) Aztán, ha másképp nem alakul, szépen becsukjuk az ajtót, aminek rögtön neki is döntöm Nanát, hogy újra birtokba vegyem az édes, selymes száját.

Kicsit túlpörgök, de ez most nem számít. A világ egyszer csak szétesett, most megint összeállt, Louis megőrjít, úgy érzem, mintha tornádó lennék. De lehet csak ettől a pasitól. Nem is tudom mikor kezdtem rá pasiként és nem "kicsi Lulu babaként" gondolni. Na mindegy, nagy egymásra találás van, egyelőre szegény Sebastianról is megfeledkezünk. Visszatérve Sebastianra. Miután alaposan kioktattam szegényt és láttam nekikeseredett enyhültebben vágtam rá, hogy oké nem leszünk többé felelőtlenek. Én különben se csinálok rendszert a fűből, már próbáltam és második, harmadik alkalommal már nem akkora durranás. Szóval ha ezen van kiakadva a Mr, megnyugodhat.
Sőt, hamarosan már én magam se leszek kiakadva!Igaz bőgök, de ez hamar elmúlik, mert tenyérrel nekiesem az arcomnak, eltüntetek minden felesleges pacát. Megpróbálom ízlésesen csinálni, hogy legalább nagyjából normálisnak nézzek ki.
- Hát, hogy azt mondtad...nem akarod, hogy változzanak köztünk a dolgok. Eddig barátok voltunk, de én úgy éreztem nem tudok rád barátként tekinteni... Talán gyenge voltam, de egyelőre úgy éreztem nem menne főleg így, hogy együtt lakunk.
Puszil, ahol ér, belepirulok, igyekszem én is viszonozni, haosnló hévvel. Bele is lendülünk, csattognak a cuppogósok, az ajkát is megkeresem, azon is követelem, amit a jussomnak érzek. Bújok hozzá, a nyakába csimpaszkodom, bámulom szép szemeit, vagy inkább bűvölöm, ajkaival játszom, picit beharapom, majd hevesebben csókolom meg. Csak akkor zökkenek ki, mikor magához ölelne, de nem megy egyből, felszisszen.
- Ennyire fáj?
Nézek rá aggódva. Nem is értem min röhög, lehet még a fű hatása. Továbbra is aggódóan szemlélem.
- Felhívom anyám és megkérdezem mit kell rá tenni. Valami konyhai cuccra emlékszem, asszem ecet.
Ráncolom a homlokom, jobb lesz telefonálni. Bólogatok, hogy ha nem lesz jobb, holnap bemegyünk. Ma velem akar maradni... Érzem, hogy lángra gyúl a képem, ismét csókot lopok tőle.
- Aha, de ha Sebastian meg tudja csinálni, akkor én is.
Elvégre nem orvos...
- Szóval szétszedem, adok rá sok puszit, meg ecetet, vagy sót, jajj nem tudom és ha nem lesz jó, elviszleg egy csontkovácshoz.
Bólogatok magam elé nagy komolyan. Nem tűnik fel, hogy hülyeségeket fecsegek, vagy nem értek a gyógyászathoz. Most nem tűnik fel semmi csak Lulu...
Nem lehet neki ellenállni, pár perc múlva már ismét az ajkain találom magam. Ajkaival játszom, nyelvét szívom be, amikor hirtelen mint ahogy a gondolatok úgy jönnek-mennek eszembe jut Sebastian is.
Megkeressük és reményeim szerint meg is találjuk.
- Kösz Seb...és ne haragudj, hogy kiakadtam rád. Csak tudod azt hittem Lulunak nem kellek. De mégis! Úgyhogy elmarad a szex, bocs
Úristen ezt tényleg kimondtam.
- Mármint nem feküdtem le vele soha!!! Jó pasi meg minden, arra gondoltam elcsábítom szerelmi csalódottságból, ha neked nem kellek, meg mert tudod, ciki, hogy szűz vagyok. De Sebnek van egy csomó másik nője, úgyhogy igazából nem hiszem, hogy jártunk volna.
Magyarázom Lulunak, aztán Sebre sandítok, nem igazán bírom a vetélytársakat. Habár megtéptem és tönkretettem volna őket, ez megint más kérdés, ki tudja mennyi van neki, lehet nem győztem volna. Remélem a fiúk nem haragszanak. Azt hiszem túl vagyok pörögve, hogy ezeket hangosan is kimondom. A fű, Lulu, szerelem.

//bocs Seb lehet nem marad el a bunyó de az élet szép, nem? //

//A kronológia megint megcsúfolja magát, de legyen. Legalább túl leszünk rajta.//

- Ezt mondtam volna? Nem változik semmi? - gondolkodom, és arra jutok, nem kettőnkre gondolhattam, hiszen ha "járunk", minden megváltozik. De csak találgatok, sajnos, erre a részre nem emlékszem tisztán.
Simogatom tovább, ez a rész nem annyira érdekes, hogy gyötörjem az agyam, úgyis az a fontos, hogy végre értjük egymást. Én akarom őt. Olyan régóta, olyan hévvel, amit nem is tudnék másképp kifejezni, mint azzal, hogy minden elpazarolt évet csókokkal igyekszem bepótolni és öleléssel.
Vigaszt lelünk egymásban és megnyugvást, sok-sok örömöt, izgalmat. Boldogan ölelem magamhoz, hogy egyetértésre leltünk, hogy az érzések viszonzásra leltek (oda is, vissza is). Nem ostorozom magam, miért nem vettem korábban észre, Nanaia esetleg más szemmel néz rám, olyan régen bemagyaráztam magamnak, hogy esélytelen vagyok nála...
Felszisszenek, ahogy a kezem rosszul mozdul, Nanaia rögtön gyógyítaná, nevetgélek, hogy ecettel és sóval próbálkozna, bár fogalmam sincs, én mit csinálnék. Talán csak jegelném, míg le nem fagy az egész kézfejem.
- Hagyd, elég neki a hideg és a gyógypuszi..., maradj velem, ne menj sehova...- duruzsolom, gőgicslem, nyöszörgöm neki, húzom vissza, magamhoz, az ölelésbe, a testem közelségébe. Érezni akarom a melegét.
Sokáig csókolózunk megint, mikor eszünkbe jut Sebastian. Illik, nem illik, rányitjuk az ajtót, azt remélem, már ott se lesz, mert szétunta az agyát, de a hülye még ott ül, mintha őrködni akart volna, szét ne verjük a berendezést, vagy valami.
Feláll, ahogy meglát minket, mosolyog. Nanaiára való tekintettel, és hogy a végén minden jól alakult, egész kedves vagyok vele, bár még mindig feszélyez a csávó és vannak vele fenntartásaim. Biccent, ahogy szólok hozzá, oké, tudomásul vette, ennyi (Ennyi? Bennem még mindig számtalan kérdés zümmög), aztán Nanaia is elbúcsúzik, és a szavaira felkapom a fejem. Úgy meg vagyok döbbenve, hogy még a lélkegzetem is elakad, köpni-nyelni nem tudok. "Elmarad a szex, bocs,?" Komolyan, ezt tervezték? Az arcomból kifut a vér, a térdeim megroggyannak. Aztán még hozzáfűz valamit, de úgy zúg a fülem, alig hallom, nem is értem igazán, miről beszél. És Sebastian válasza -ha viccesnek is szánja-, most nagyon nem az.
- Elfelejtettem közölni, hogy impotens vagyok. Megváltoztatja ez az érzéseid, Nana?  - nézek a lányra, el sem tudom hinni, hogy képes lett volna lefeküdni ezzel a sráccal. B@ssza meg, ez a srác romlottabb, mint hittem, kihasználja a csajokat. Persze, ráér. Ha rólam van szó, ráér, ha neki nem sikerült, miattam sem kell siettetnie... Meg ez a süket duma az ezer nőről. Mi ez a színjáték? Dühös vagyok. Ezer nő! Szeretné, ha igaz volna.
- Na az biztos- mármint, hogy Nanaia jobban járt, hogy nem kezdett egy ilyennel, mint ő. Lehetséges, nem heveri ki, ha rájön, csak egy az ezerből.
Játszik az izom a járomcsontom alatt, ide-oda ráng, ahogy a kezem, a qrva, bekötött kezem is feszül, ahogy ökölbe szorul. Legszívesebben megütném a pasast, egyáltalán hogy képes bárki máshoz "alacsonyítani" Nanát? Ő nem csak egy lány a sok buta fruska közül, akikkel ő összejön!
- Magam is úgy érzem, hogy jobb, ha mész...- mondom szárazon, és kinyitom az ajtót, Nanának, hogy beljebb nekünk kényelmesebb, ez a Casanova meg fusson csak a többi nője után. -Hello...
Én bemegyek, és nem nézek hátra, nem vagyok kíváncsi, azok ketten hogyan válnak el egymástól. Letekerem a kötést a kezemről, és teljes erőből belevágok a falba.