Ez a nap katasztrófa. Egyik kezemben az unokaöcsémet tartom, finoman ringatom, másikkal simogatom a hátát, közben gyereksírásos háttérzajjal, én is a sírás határán rohanok a nappaliba, ahol az új telefonomat hagytam... a régi véletlen lerepült a tetőről. Morgolódok, pedig nem szoktam, de nem találok semmit rajta, pedig nekem fel kell hívnom valakit, hogy segítsen, mert nem bírok az ikrekkel egyedül! De aztán csak sikerül megtalálnom Lizzy számát, amit még Sebastiantól kaptam meg, megígérve, hogy csak akkor használom, ha nagyon kell. Most pedig nagyon kell, szóval hívom is és várom, hogy felvegye.
- Sziaaa, Demi vagyok, kérlek, kérlek, kérlek, segíts nekem! - Magyarázom gyorsan, néha kicsit össze is akad a nyelvem és a sírás kerülget a pániktól. - Gyere át hozzánk, három kisgyerekre kell egyedül vigyáznom és már nem megy, kevés vagyok, Sebastian nem tud hazajönni és tényleg egyedül vagyok, sajnálom, hogy téged zaklatlak, de tényleg nincs más, aki segíthetne. Gyere, kérlek szépen, siess, mert vacsora, meg fürdetés, meg fektetés és nem bírooom! - Magyarázom neki egy levegővel, gyorsan, majd még elmondom, hol lakunk, el is köszönök tőle és már rakom is le a telefont.
Aztán szaladok is, vissza a konyhába, ahol kiveszem a ragasztót az egyik éhes unokaöcsém kezéből, mert én már komolyan nem tudom megkülönböztetni a fiúkat egymástól.
- Egyáltalán ki hagyta ezt itt? - Kérdezem hisztérikusan, egyre inkább érezve, hogy szétcsúszom, de azért kihúzom az egyik fiókot, beledobom a ragasztót és a csípőmmel visszatolom, majd lerakom az unokaöcsit a másik mellé. Eléjük állok, az államat piszkálva próbálom eldönteni, melyikük melyik.
- Na jó, melyikőtök Mike és ki Joey? - Kérdemtőlük sóhajtva, hátha tőlük megtudom.
- Joey vagyok! - Állítja az egyik totál lelkesen.
- Nem, én vagyok Joey, te vagy Mickey! - Állapítja meg a másik, én pedig tehetetlenül nézem, ahogy összevesznek a nevükön, majd sóhajtva fogom meg az egyik kezét.
- Gyere, menjünk, megkeressük Lacey-t és akkor vége lesz a bújócskának. Ahj, fogalmad sincs, hova bújt el, ugye? - Sóhajtom, mert igen, pontosan olyan káosz van most a fejemben, mint a lakásban, de nem sírok, nem adom fel. Megtaláljuk a kislányt, aztán összekötöm őket valahogy, hogy együtt mozogjanak és akkor könnyebben kezelhetőek... remélem...
Aztán meghallom a csengőt és szívesen felkapnám Mickey-t vagy Joey-t, vagy mit tudom én, melyik ő, de olyan nehéz, én meg nem vagyok egy vasgyúró. És azért egy örömozgó háromévessel nem könnyű elbánni, hárommal meg szinte lehetetlen. Remélem, hogy Lizzy az és véget vet a szenvedéseimnek.

Épp otthon vagyok, tanulok. Kiélvezem a csendet, mert Lio valahol máshol húzza a lóbőrt vagy tudom is én mit csinál. Hirtelen megszólal a telefon, azt hiszem Lip hív a meccs miatt esetleg, de nem. Idegen szám. Vacillálok felvegyem-e, de ha esetleg Gwen az az kellemetlen lenne. Bár idő míg leesik ki keres. Sebastian említése segít a felidézésben azért.
-Hátö... oké... jó írom... vá... - Azzal le is tette. Na erre mondjon nemet aki tud! De kedvelem Sebastiant, a húgáért ennyit megtehetek, ha már ő nem teszi meg. Vajon mit csinál? Lehet csajozik... Áh hülyeség. Mindegy is. Sóhajtok egyet és átöltözöm, mert otthoniasan vagyok, majd a vállamra kapom a táskát (ami már sokkal felkészültebb mindenféle incidensre, mint mielőtt Lipnél éjszakáztam) és elbuszozom a megadott címre. Odaérve látom hogy jó nagy ház... Szerintem a nappali csak felér a mi fél lakásunkkal. Na mindegy.
Becsöngetek, igyekeztem hamar ideérni.
-Szia, szóval... miért is jöttem, bocs, hadartál. - Közlöm nemes egyszerűséggel, mikor nyílik az ajtó.
-Amúgy honnan tudod a számom? - Kérdezem még, én nem emlékszem hogy megadtam volna, nem osztogatom...

- Ahj, úgy örülök neki, hogy itt vagy! - Ahj, sírni tudnék az örömtől, hogy Lizzy áll az ajtóban, elengedem az unokaöcsém kezét és már borulok is a nyakába, hogy körbeölelgessem. Nélküle biztos nem éltem volna túl a ma estét.
- Az unokatestvéreimre kell vigyáznom, három éves hármasikrek. Segíts nekem, kérlek. - Kérem de ahogy leveszem a fél szemem az egyik ikerről, máris slisszolna ki az ajtón az udvarra. - Héj-héj, nem szabad! - Akasztom bele az ujjam kampóként a pólójába és amikor észreveszi magát, gyorsan elkapom a kezét. - Sötétedik, hűvösödik, zokniban vagy, így nem megyünk ki! Joey vagy Mickey? - Kérdezem tőle még egyszer, mert vagyok olyan naiv, hogy higgyek benne, végre elmondja és igazat mond. Közben pedig finoman befelé húzom és becsukom az ajtót, mielőtt még egy-két rosszaság kiszivárogna.
- Mickey. - Sóhajtja a másik én pedig leguggolok és adok egy nagy puszit az arcára.
- Jól van, nincs semmi baj, segíts Joey-nak megkeresni Lacey-t, oké? - Kérem tőle mosolyogva, mert szegénykékkel nem tudok olyan végtelen türelmes lenni most, főleg, mert fogalmam sincs, hol a harmadik. De megjött Lizzy, ketten csak összeszedjük a helyzetet. És Mickey már megy is keresgélni, szóval van időm válaszolni a kérdésére.
- Elkértem Sebastiantól, mert szerettelek volna elhívni valahova, de nem így terveztem, ne haragudj. - Nézek rá bűbánatos képpel, majd kézfejemet kicsit az arcom két feléhez érintem, mert érzem, hogy kimelegedtem, biztos kicsit piros is. Veszek egy nagy levegőt és egy jó adag feszültséggel együtt fújom ki, hogy elmagyarázhassam Lizzynek normálisan, mit kéne csinálni.
- Nemsokára főznöm kell valamit vacsira, aztán beléjük imádkozni, aztán fürdés idő, aztán fektetés és egyedül nem megy, ráadásul a lányt, Lacey-t elhagytuk, olyan jól elbújt bújócska közben. - Sóhajtva foglalom össze a jelenlegi helyzetet, de legalább az ikrekkel együtt őt keressük szorgosan. Elég nagy a ház, de megbeszéltük, hogy a földszinten játszunk, csak nem ment fel az emeletre...

Enyhe fintorszerű meglepettség kúszik az arcomra hogy ölelget. Mióta vagyunk ennyire jóba? Esetlen veregetem a hátát, hogy jól van, elég lesz.
-Áh. Kölykök, jól van. - Nincs bajom a gyerekekkel, szeretem őket.
Látom a végkimerülés határán van, sóhajtok, közben levetkőzöm, hogy lássa, maradok, segítek, ilyen apróságok.
-Aham és ő megadta. Ha legközelebb látom kap egy fülráncigálást. Nem ellened szól, de ha egy lány szépen néz rá, ne osztogassa jótékonyságból a számom... - Szalad fel a szemöldököm. - Amúgy nincs baj, szívesen segítek. - Fűzöm hozzá, nehogy elájuljon.
-Aham. Jól van. Szóval keressük meg Lacey-t, de... azt javaslom a fiúkat se szórd el így. Maradjanak együtt, ki tudja mit csinálnak. - Mondom szolidan, mert látom hogy a habcsók lelke többet nem bírna el.
-Hol nem kerested még? Fürdő? Szekrények? Függönyök? - Akárhol lehet, hát kis csöpp.

- Igen. A bátyáméknak néha szükségük van kis pihenésre, apa dolgozik, anyának pedig valami dolga volt, és Sebastian sem ér vissza időben, és, és... - Magyarázom, de közben veszem is a levegőt, mert most már muszáj, egyre feszültebb vagyok, mert látom rajta, hogy semmi kedve ehhez és én meg nem tudtam máshoz fordulni, úgy tudom, Usui nem ér rá, meg ő amúgy is férfi, ők kevésbé jók a gyerekekkel... és még magamnak is folyton magyarázkodok.
- Nem adja oda bárkinek, én a húga vagyok, emlékszel? - Kérdezem kissé durcás pofát vágva, mert rám haragudhat, engem szidhat, ahogy akar, még igaza is van, de a bátyám nem osztogatja a számát és semmi rosszat nem tett az ég világon. Sőt, ő az egyik legjobb ember ezen a földkerekén és nem hagyhatom, hogy rosszat gondoljon róla!
Én hiába próbálnám már elmagyarázni neki, hogy szeretek rájuk vigyázni és általában jól csinálom, látom, hogy már elkönyvelte, mekkora szerencsétlenség vagyok és igaza is van. Sóhajtok egyet és becsukom az ajtót, kulcsra, mielőtt még az egyik kis rosszcsont megpróbálna kiszökni.
- Mindjárt összeszedem őket. - Mondom végül halkan, de nem fogok sírni, pedig azt csinálnám, legszívesebben beülnék az egyik sarokba, és addig sírnék, amíg vége nincs ennek a napnak, de ez így nem fog menni. Nem megoldás semminek, van, amikor nem adhatom csak fel úgy, szóval összeszedem magam gyorsan és már megyek is, hogy megnézzem, a két fiú mit csinál, Joey már a nappaliban tévézik, mire odaérek, Mickey pedig éppen a fürdőből jön, Lacey-t keresve, megvannak ők, csak kevésbé veszik komolyan a bújócskát, mint a húguk. Pedig az ember nem gondolná, hogy egy három éves kislány így túl tud járni az ember eszén.
- Én... nem tudom, próbáltam mindent megnézni, de azt hiszem a szekrényekbe még nem néztem bele. - Mondom sóhajtva, majd egyik kezemet a homlokomra simítom, feltúrva frufrumat. Aztán már meg is jelenik Mickey, hogy megölelgessen, mert ő a legérzékenyebb lélek a három kisgyerek közül.
- Mi a baj, kicsi, hm? - Kérdezem tőle, miközben leguggolok hozzá, mert úgy könnyebb beszélgetni, és egyből belekapaszkodik a nyakamba, én pedig simogatom a hátát.
- Az én ötletem volt a bújócska, de nem akartam, mi lesz, ha soha többé nem találjuk meg Lacey-t? Örökre elbújt? - Kérdezi kétségbeesetten és majd megszakad a szívem, ahogy a kis kezecskéit szorsabbra fonja, de mosolyogva, nyugodtan simogatom tovább.
- Héj, ne gondolj ilyen butaságokra, megtaláljuk egy-kettőre. Látod? Itt van Lizzy is, ma este itt lesz ő is, segít nekünk, velünk játszik, amint meglesz Lacey, oké? - Simogatom egyik kezemmel a hátát, a másikkal pedig a buksiját tartom, csak aztán állnék fel, de ő nem engedi a nyakam. Sóhajtva karolom át, hogy felvegyem. Nem baj, jó kis testedzés lesz, akkor így keresem a kislányt.

-Aha, világos. - Gondolom hogy nem engem hív ha ráér a család.
-Túl engedékeny ha rólad van szó. - Emelem meg a szemöldököm, de valami elfojtott vigyorom lesz. Hogy puffog. Nem bántanám Areszt, kedvelem. De ezt nem kell Deminek feltétlen tudnia.
-Helyes. - Mondom, közben követem a nappaliba, ott az egyik fiúcska, de kis cuki! Le is ülök mellé.
-Szia, Lizzy vagyok, Demi barátnője. Nézhetem veled a tévét? Hogy hívnak? - Kérdezem kedvesen, mosolyogva, kis édes. Közben Demi is keresgél.
-Jaj nézzél be, a szekrény, a kád, a lépcső alja mind mind olyan hogy ők látnak téged, meg hallanak de te nem találod őket. - Ecsetelem neki, Amy öcsikéje mindig a szekrényeket szerette.
-Demi, gyere, csüccsenj le a nagyfiúval, szusszanj egyet. Megkeresem a kislányt. - Ajánlom neki, mert látom merül az elem. Le is tolom a félgörög fenekét a kanapéra. - Maradj a fiúkkal jó? - Aztán nehogy megint őket hajkurássza.
Szóval némileg akaratos vagyok, de ez van. El is indulok, nekem minden új, friss szemmel nézelődöm. A fürdő kilőve, szóval lenn bóklászom és nézek a függönyök mögé, a szekrényekbe közben mindig ezt mondom, mert hát engem a leányka nem ismer.
-Lacey! Demi barátnője vagyok Lizzy, jöttem játszani! Azt mondják te nyertél, de én megtalállak! - Mondom játékosan, úgy is osonok és mint egy kommandós lecsapok egy-egy jónak vélt helyre, remélve megtalálom a kis lánykát. Remélem elkuncogja magát hogy itt nagyon kereső fejet vágok és hasonlók, úgy könnyebb lenne.

- Csak nagyon szeret. - Válaszolom neki helyből elmosolyogva, mert ez így van, megmásíthatatlan tény, és viszonzom is, gőzerővel. Sebastian az egyik legfontosabb személy számomra a világon és nagyon-nagyon elveszett lennék nélküle. És az a legjobb, hogy ez az érzés kölcsönös.
Viszont most nem erre kéne koncentrálnom, de jól esik ebbe a gondolatba kapaszkodni. Lizzy hamar meg is találja Joey-t és már le is áll barátkozni vele.
- Aha, Joey vagyok. - Mondja végül a kis cukorfalat, a gyerekekre jellemző hipnózisban bámulja a tévét, miközben az egyik ujját rágcsálja, rossz szokása. Éppen odamegyek, hogy elvegyem a kezét, de nincs sok lehetőségem, mert Lizzy helyből lecsüccsent engem, én meg csak pislogok, mert hirtelen azt se tudom, mi történt. Csak azt, hogy Mickey-t az ölembe húzom és úgy ölelgetem, simogatom tovább, mert ha valamit, szeretgetni tudok.
- Őő, oké, itt maradunk addig, jó? Tévézünk kicsit, aztán ha itt lesz Lacey, akkor megyünk és csinálunk vacsit, jó? - Mondom nekik, mi lesz a forgatókönyv, de az egyik kedvenc műsoruk hatására egyhamar Mickey is elfelejti a bánatát és csak aháznak, szerintem oda se figyelnek rám. Én pedig próbálok a tévére koncentrálni, miközben érzem, hogy Joey is nekem dől és olyan aranyosak, amikor kicsit sikerül lekötni őket. Csak akkor katasztrófa, amikor pörögnek és három felé és nem lehet bírni velük. De még akkor is aranyosak.
Nemsokára hallom, ahogy Lacey sikkant egyet, majd élesen kacagva hallom a szaladó tappancsok dobogását a padlón, sóhajtva mosolyodok el. Lizzy biztosan megtalálta őt és már menekül is, nehogy elkapja.
- Ó, vigyázz, Lacey, Lizzy nehogy megtudja, hogy nagyon csikis vagy, mert akkor véged! - Mondom fennhangon, biztos vagyok benne, hogy Lizzy is hallja, közben Mickey már nem is figyel annyira a húga hiányára, helyette inkább lemászik az ölemből az ikertestvére mellé és úgy tévéznek tovább.

-Azt tudom. - Mosolygok, tény, hogy mindene a kis hugicája, ezt a vak is látja.
-Joey, nagyon örülök! - Hát ez egy kis cukorbogár, de kell a kislány is, szóval lehúzom a kanapéra szerepcserére Demit. Nincs apella, maradjon a fenekén és ügyeljen a fiúkra.
-Szupi, de rád is vonatkozik kisasszony, itt maradsz. - Mosoly villan és el is indulok.
Az egyik szobában kuncogást hallok, hát a hang irányába megyek hangosan mondogatva hogy "jaj de elbújt, merre lehet... talán itt? Vagy ooooott?" Közben megközelítem, persze felsikkant és szalad, én meg egy "ahaaaa" kíséretével lassan indulok utána, mert nehogy elessen a nagy szaladásban. Közben hallom Demi tanácsát, el is kapom a kislányt nem messze a kanapétól és nevetve megcsikizgetem.
-Juuuuj de kis csudi ügyes valaki, milyen jól elbújt! Juuuuj de kis csikis is, jujujujuj! - Nevetgélek, hogy a kislány is, majd kap egy puszit az arcocskájára és megfogom a kezét, ahogy odahajolok.
-Demivel és a fiúkkal csinálunk valami vacsit, segítesz? - Kérdezem, közben finoman noszogatom a többiek fele.
-Mit főzünk? Vagy míg főzöl tévézzek velük? - Ajánlom fel, mert nem teher, ahogy elnézem a tévé most elég jó program. - Vagy rajzolhatunk is, Lacey szeretsz virágokat rajzolni? Én nagyon. - Mosolygok, rajzolhatunk mást is, csak egy ötlet. A lényeg hogy Demi szusszanhasson kicsit.

Amikor Lizzy letol a kanapéra, és megjegyzi, hogy rám is az vonatkozik, mint a gyerekekre, kénytelen vagyok elnevetni magam. Főleg az a mosoly, jézuskám, mint valami szőke diktátor. Amúgy a gyerekekkel nagyon édes, de ha valaki ellentmond neki, előtör belőle a... nem is tudom, talán harcias énként írnám le. Mégis, jót nevetgélek rajta, de le vagyok pisszegve egyből, hogy nem hallják a tévét tőlem, na tessék.
- Rám is vigyázni kell, úgy néz ki. - Állapítom meg halkabban, vigyorogva, még mielőtt Lizzy eltűnik, hogy megkeresse Lacey-t. Közben igyekszem a tévére koncentrálni, ha már egyik iker sincs az ölemben, felhúzom kicsit a lábaimat, úgy nézem. De azért ki-ki pillantok, abba az irányba, amerről Lacey hangját hallom, és vigyorogva konstatálom, hogy Lizzynek sikerült elkapni. Huh, a legjobb embert hívtam, ebben biztos vagyok.
Látom a lánykán, hogy döntésképtelen és inkább tovább nevetgél, hogy ne kelljen válaszolnia, aztán elgondolkodó arcot vág. Biztos vagyok benne, hogy a főzés és a rajzolás is ugyanolyan csábító program, szóval mielőtt még döntene, gyorsan bevetem a titkos fegyverem.
- Ó, hát, krumplikrokettet csinálunk meg halrudacskákat, de biztos vagyok benne, hogy egyik gyerkőc se szeretne a krumplimasszával gyurmázni és egyedi kroketteket sütni... - Sóhajtom el magam hangosan, feltűnően, amire felkapják a fejüket a fiúk is. Az ötletem természetesen hamar "én is, én is segítek" rohamot vált ki a gyerekektől. Főleg, mert szeretik a krokettet, meg a halrudacskákat, szóval azt csinálok nekik. De a nagy lelkesedés még nem időszerű, de nem ám, lévén a gyurmázásig még van pár unalmas, felnőttes munka.
- Na, amíg előkészítem a művészasztalt, addig játszotok kicsit Lizzyvel, hm? - Pillantok a lányra kissé kérlelően, de úgy tűnt idáig, nem fog haragudni miatta, sőt, talán még élvezi is kicsit. Ha a gyerekeknek sincs ellenére, én már megyek is a konyhába, hogy gyors elpakoljam az asztalt, aztán krumplifőzés, pucolás, törés, és nemsokára kész is a massza, csak hagyni kell kicsit hűlni. Addig pedig leveszem az asztalterítőt, rakok helyette újságpapírt, mert biztos vagyok benne, hogy így is minden tiszta krumpli lesz. De nem baj, már hozom is a lapos műanyag tányérkákat, amin dolgozhatnak majd.
- Na, ki szeretne segíteniii? - Kérdezem kellemesen trillázva a konyhából, nyakamat nyújtogatva a nappali felé figyelve, ahol legutoljára hagytam az ikreket és szegény Lizzyt.

-Hát igen, igen, Sebastian is mindig ezt mondja. - Vigyorodok el, jelezve csak ugratom, bár van valóság alapja. Ahogy mindig kifejti hogy ninjaként vigyáz a húgira, hát nagyon vicces.
Elcsípem a kis hercegnőt, nagyon kis cukker, de Demi is tudja, hogy kell játszóteret csinálni a konyhából. Még a fiúk is fellelkesednek, nocsak kis prücskök, kész olasz főzőfamília van itten, persze tudom, hogy görögök. Bár azok is ilyen főzősek nem? Ajh, nem tudom.
-Jól van, rajzolgassunk, fiúk, ha gondoljátok nézzétek meg a mese végét, vagy besegíthettek az alkotásba. - Mosolygok, keresek/kérek papírt és színes cerkákat vagy zsírkrétát és ott a tévénél leállok rajzolgatni mindenféle virágot meg autókat. Mutogatom is a kislánynak, folyton dicsérem, kérem rajzoljon ilyen-olyan virágocskákat (sárgát, pirosat..).
De egész hamar kész lesz Demi, szóval már szól is, a gyerekek meg igazából erre vártak, szóval csörtetnek a konyhába, belekóstolnak a masszába, kenegetik egymást és Demit, mert milyen vicces. Én is kimegyek persze, nézem mit is kéne csinálni, nem szoktam ilyenekkel bohóckodni, de jónak tűnik.
-Sokat szoktál amúgy főzni Demi? - Kérdezem csak úgy, érdekel mennyire otthonos neki a konyha amúgy.