Leila Triston
Életkor : 31
Foglalkozás : Tanul, pincérkedik
Hozzászólások száma : 16
| Tárgy: Leila Triston Szer. Dec. 31 2014, 16:53 | |
| Leila Triston
nő; 22; Vizuális kommunikáció; Számítógépes grafika; 2. évfolyam
Black Angel Isten veled, e végső szavakat, Mik úgy lüktetnek, mint sebből a vér, Fogadd el még, hisz úgyis elapadnak, S jajongó bánatom fehér halott lesz, Hideg és szótlan...
Kilépek a fürdőből. Lábamon a kedvenc papucsom díszeleg, fekete, bolyhos és jó meleg. Jól esik ez ilyenkor, a téli hónapokban. Aprócska konyhámba slattyogok, felteszek egy adagnyi teavizet. A szobámba sétálok át, befurakszom a langyos, kellemes takaró alá. Tekintetem az asztal sarkán heverő fotóalbumra téved. Kézbe veszem, lapjait finoman, vigyázó kézzel forgatom. Becses ez számomra, a múltam tartom tenyeremben. Az első lap egy különleges emléket tár elém. Jessica, Dave meg én mosolygunk rajta. Az örökbefogadásom napján készült, egy profi fotósnál, a hatodik szülinapom előtt nem sokkal. Az második oldalon egy kép van Abby-ről és rólam. Vigyorgunk, mint a vadalma épp egy farsangi ünnepségen. Ő nyolc éves, én tizenöt. Már akkor is sugárzó egyéniség volt. Valóságos égi fény, ami a sötétben mindenkinek utat mutat. Nagyon szerettem, ő volt az én édes kis húgom. Több fotó következik, a barátaimról, rólam, ezeket is mosolyogva nézem, de kevésbé jelentőségteljesek. Szép emlékek... Nagyon szépek. Koncertek, baráti összejövetelek, közös őrültködések... Egy oldalon nincs kép, csak egy piros lapocska. Ez jelzi, hogy itt véget ért egy korszak, s hamvaiból valami új jött létre. Elkomorodom egy kicsit, tudom, mi következik. Abby a kórházban, Abby velem, Abby Jessicáékkal, Abby rajzai, Abby csontsoványan, Abby a barátnőjével... És végül Abby temetése. Könnyek csorognak végig az arcomon. Abigail Triston, az én húgom, Jessica és Dave Triston vér szerinti gyermeke, az a kis szőke angyal, a borús napok felderítője, a fény... Tíz éves volt, mikor diagnosztizálták a csontvelőrákot. A betegség gyorsan terjedt, a gyönge, törékeny test keményen küzdött, de mindannyian tudtuk, nincs remény. Szörnyű fájdalmai voltak, de mindent eltűrt, mosolygott és erőt adott nekünk. Tudta, hogy el kell engednünk őt. Mi is tudtuk, csak nem akartuk felfogni. Szervezete egy év után feladta. Egy hűvös téli hajnalon ment el, mint néma, könnyekkel mosolygó vándor, angyal, akinek véget ért földi küldetése. Sírtunk. Mindannyian. Én is, pedig tudtam, hogy neki már jó. Csak nekünk fájt, s fáj ma is a betölthetetlen űr. Az idő múlásával azonban ráébredtem, hogy Abby nem ment el. A teste már nincs itt, de a fényéből hagyott nekünk valamit. Vigyáz ránk, még szeret minket, megvéd. És én így emlékezem rá. Nem mindegyikőnk tudta ezt így feldolgozni. Jessica belebetegedett. Depresszióba süllyedt, ki sem mozdult a szobájából, még Dave-re sem hallgatott. Néhány hónap múlva a tabletták általi menekvést választotta, öngyilkos lett. Az asszony, aki mindig erős volt, az anya, akinek mindene a két lánya volt, a nő, aki még negyven évesen is igazi nő maradt... Eltűnt. Teljesen. Dave nagyon szerette őt. Olyanok voltak ők együtt, mint két fél, szétszakítva már nem működtek rendesen. A férj megháborodott. Nem volt hajlandó semmi mást tenni, minthogy Jessica nevét ismételgesse folyton, meg azt a két mondatot: Merre jársz, kedves? Gyere vissza! Ő elmegyógyintézetbe került, s ott van ma is. Mindezeket túlélva ott maradtam én, egy tizennyolc éves lány, az érettségi és az egyetem előtt állva, egyedül, egy kis hollywoodi egy szobás lakásban, amit még a nevelőszüleim vettek Abby halála után. Nem csoda, hogy nem jött össze semmi, az érettségin megbuktam, sehova sem jelentkezhettem, nagyon úgy állt a dolog, hogy nem lesz jövőm. Nagy levegőt vettem és elkezdtem újra átgondolni a dolgokat. Munkát kerestem, hiszen élni is kell valamiből, a segélyeken kívül. Egy közeli presszóban kaptam helyet pincérnőként, élveztem, hiszen így nem kellett egyedül ücsörögnöm egész nap, szép lassan feldolgoztam mindent. Közben tanultam is, hiszen le akartam tenni az érettségit, és jelentkezni akartam egy egyetemre. Két év eltelt, letettem egy jó érettségit, jelentkeztem a Frances-re, számítógépes grafikára. Felvettek, szerencsém volt és sokat dolgoztam rajta. Sok alapismeretem megvolt, hiszen Dave annak idején ezzel foglalkozott, párszor belelestem a munkáiba. Ennek már két éve, azóta is dolgozom, tanulok, élek. Dave-et látogatom, bár sokak szerint semmi értelme. Én nem hiszek nekik. Akkor sem hittem, mikor azt mondták, nem fog semmi összejönni.
Elsőre Leilát a halál mosolygó angyalának nézik. Öltözködésében keverednek a dark stílusok, variálja a rockot a gothtal, nőiesebb kiadásban. Hosszú, vörös haja magához vonz minden tekintetet. Ezt a hatást jobb napjain tetézi is, kreatív hajkölteményeivel. Belülről megismerve egy egész világba nyerhet bepillantást az ember. Sok mindenen keresztülment már, tragédiák sorozata az élete nagy része. Nem egy naiv lány, de elsőre mindenkivel kedves, de mélyebb rétegeit, belső tükrét csak később ismerheti meg az adott személy. Sokoldalú személyisége még őrzi magában a gyermeket, de ott van a lázadó kamasz, az érett nő egyéne is. Valóságos átváltozó-művész, ezer alakban képes megjelenni. Nincs, aki igazán ismerné. Pozitív és negatív tulajdonsága, hogy ha kap valamit, azt vissza is adja. Ha szeretik és becsülik, ő törődést, szeretetet nyújt. Ha valaki egyszer megbántja, abban többé nem bízik meg. Furcsa dolog az ő bizalma. Nehezen kapható meg, s ha valaki elnyeri, hegyeket mozgathat vele, de egyetlen karcolás elég, és már darabokra hull. Egészében véve jó ember. Bár bensője soha-véget-nem-érő lelki csaták helyszíne, sokszor ellentétes személyiség és még ő maga sem tudja, ki is valójában, angyal, vagy ördög, s egy kicsit mindkettő... Sose lesz vége a harcnak, mindig lesznek hibái, de igyekszik embernek maradni, a legnagyobb veszélyben is. És mi más lenne a fő feladata egy bolyongó léleknek, mint a viharban is embernek maradni?
Reggel van, egész pontosan hét óra. Nemrég ébredtem, a gangon ácsorgok, kezemben kávésbögre, arcomon révedő tekintet. A levegő hűvös, sőt hideg, vádlim szorongatja és végigsimít arcomon. Fáj egy kicsit, de nem figyelek rá. Pilláim lezuhannak, arcomon érzem a felkelő nap első sugarait. Látom, ahogy fut a fény, mintha aranyszálak fonnák be a horizontot, aprócska fonalak, amik mindent, ami él összekötnek. Az éj színei eltűnnek az ég palettájáról, helyükre rózsaszín vegyül, az égen lenge fátyolfelhők úsznak. Behunyom a szemem, élek egy kicsit a pillanatnak. Elképzelem, hogy egy aranyfonál körém tekeredik, s most érzem, hogy rezdülnek az élők. Valakit még az ágy húz, képzelete furcsa álmokba repíti, valaki siet, s úgy tesz, mintha fontos lenne, s pénzért vagy hatalomért eladja a boldogságát. Talán egyedül én élek ebben a gyönyörű pillanatban. Most még a halál is szép lenne. Feltárom pilláimat, s elhatározom, ma sem adom el a boldogságot. Retinámra égetem ezt a képet, ezt a percet, mert úgy érzem, fontos lehet. Agyamba vésem a kora reggeli csodát, a csodát ami másnak nem lenne csoda. Hiszen csak néhány berregő autó, tömbház, szikkadt fa meg elhaló kutyaugatás. De mégis egy nyugalmas hely. Tudom, nemsokára nekem is mennem kell, csatlakozni a hajtó tömeghez, belépni a fecsegő felszín világába. De mint megfogadtam, ma is megpróbálom nem pénzre cserélni a boldogságom.
A hozzászólást Leila Triston összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 13 2015, 19:06-kor. |
|