Kevés volt az az idő, amit arra adott, hogy megbékéljek a tudattal, elég lett volna, ha csak egy hét múlva keres meg bármivel is. Ez így még túl korai, talán ezért is nyomom ki először, mikor telefonon keres. Zsörtölődöm egy sort, az a baj, hogy érdekel, hogy mit szeretne mondani, és ő is érdekel, ráadásul erről papoltam, hogy ha baj van akkor se fordulunk el egymástól. Általánosítva értem, nem pedig személyre szabottan... úgyhogy vissza is hívom alig pár másodperc után. Néha meggondolatlan lennék, hát igen... előfordul, de inkább ez, mint a mentők! (vagy hogy van a mondás) Kapok egy plusz napot amolyan elmélkedésre, hogy akkor ha megjelenik vajon mit fogok reagálni és elmegyek-e vele... persze azt nem mondta el, hogy mi lesz, miért is tette volna?
Összekészültem, már csak várok, de még van legalább egy félóra, mire megérkezik. Ülök az ágy tetején és malmozok... a laptopot már nincs kedvem benyomni, TV-m pedig nincs, ami zörögjön... kisállat se sok fordult meg a lakásban egyelőre, úgyhogy ülök a sötétben és malmozok az ujjaimmal. Felettébb röhejes.
Kopognak, nem sok választás van, hogy ki lehet az, hacsak nem a szomszéd jött át, hogy megnézze élek-e még, akkor Seb lesz az. Szűk, fekete farmer van rajtam és egy meggyvörös selyem blúz. Gombos változat, bár azok rejtve vannak, a szív felett van egyedül egy kis zseb, ami igazából felesleges, mert semmit se lehet beletenni. De legalább van. Hajam lófarokba van összefogva, göndören leng ettől függetlenül, ahogy elindulok ajtót nyitni, érzem, ahogy jobbra-balra csapkod.
-Szia. -Mondom halkan, egyelőre az én arcomon nem dereng mosoly, kicsit beljebb tessékelem, lámpát is kapcsolok, a táskám még úgy is valahol a szobában van, addig meg jöjjön csak be, ne ácsorogjon ott. A virág meglep, de elfogadom, így már pláne jöjjön beljebb, amíg vízbe teszem, vétek lenne kidobni.
A lakás egyszerű, van egy nagy szobája, és egy kisebb konyhája, egymás mellett vannak az ajtó helyek, ajtó nélkül a könnyedebb átjárás végett. A szobából nyílik ugyan egy, valószínűleg a fürdőt rejti.
Egyszerű az egész, halványszürke falak, szinte már fehérek, nem is szürkék, de még épp látni, hogy valami árnyalat azért van benne. Ehhez passzoló vajszín és annak árnyalatai dominálnak, nincs túl sok kirívó bútor. Az ágy sok párnával, azzal szembe egy íróasztal, a falakon polcok, azokon pedig könyvek tömérdek mennyiségben. Az asztalon sincs rendetlenség, van ott egy iMac, az ágyon pedig hanyagul egy laptop is található. A fényképezőgép arzenál is megtekinthető egy külön polc részen, azon a falrészen pedig rengeteg fénykép. Gyerekkori, családdal persze, néhány barát is fellelhető.
A konyha pedig kis barátságos, nagyon maximum két fő fér el ott egyszerre, letisztult, hasonló színekkel, mint a szoba többi része.
-Azt hiszem kész vagyok, mehetünk... -Már jövök is vissza a konyhából egy vékony, hosszú vázával és az asztalra teszem a virágot. A szék támlájáról emelem le a táskámat, és igazából ha felvettem a magassarkút, már mehetünk is...

Nem nagyon figyelem, hogy merre sertepertél, nincs sok minden amúgy se a lakásba ami miatt ne jöhetne nézelődni. Nem egy múzeum, de azért a sok kép és kütyü mindig magával ragadja az embereket. Természetesen van apukákkal közös kép, még kölyök korból, meg már idősebbként is, akad olyan is, ahol épp James magyaráz valamit Aubrey-nak fotózással kapcsolatban, mert egy gépet tart a kezében és mutogat rajta.
-Köszönöm. -A dicséret mindig jól esik. Bármire is érkezzen.
Ahogy lennie kell, jövök vele, persze bezárom a lakást, nem hagyom így itt, ez egyértelmű. A kulcsokat egy ideig valamiért a kezemben hozom, aztán az utcára kiérve elteszem a táskámba. Lehet valami berögződés, hogy este már csak így szabad közlekedni erre felé... pedig amúgy nem vészes környék, sőt. Tehát a válasz: nem probléma a kocsikázás sem. Bőven van időnk mindenre, hiszen az esti legnagyobb program ki lett iktatva az életünkből. Pedig az sok időt elvesz egy estéből...
Egyelőre nem túl fesztelen az út, de nekem is kell egy kis idő, hogy barátkozzam még ezzel az egésszel.
-Persze, egész jól behoztam magam. -Nem titok, úgy el voltam maradva, mint annak a rendje. De most, hogy az agyam kattogott kettőnkön, monoton-zombiként nyomtam le vagy ezer képet photoshopban, hogy még jobbak legyenek a nyers valójukhoz képest. Ami lássuk be, baromi sok volt erre a pár napra. Kettőre pontosabban.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a mai program, nem hazudok, vártam, hogy végre este legyen és megérkezzen. Vajon mikor érünk oda... a hova is? Megint nézem a fákat, oszlopokat ahogy elvágtáznak mellettünk a sötétségben, ha nem koncentrálok, akkor futni kezd a szemem is, ahogy leköveti őket egyesével. Zizegni, mint amikor vonatozik az ember és a póznákon megragadó tekintete megugrik a következőre ha a régi már eltűnt.

Mi számít vajon könnyűnek és mikortól? Ezen mindig sokat tudok filózni, hogy ami nekem nehéz, másnak lehet gyerekjáték, és egyébként ami nekem könnyű, szintén egy másik egyénnek akkora nehézségeket okoz, hogy nem tudja megoldani sem egyedül. Szubjektív dolgok ezek a nehézségi szintezések, igazából az életemben Seb az egyetlen nehéz pont. Minden más remekül működik, de ha már kérdezte, valamit válaszolni kell. Nem mondhatom, hogy minden remek, mert azért az önámítás!
-Jól van, bár előre leszögezem, hogy csak ölbe véve vagyok hajlandó a homokos partszakaszra térni. -Csak, hogy tisztázzuk. Levenni nem fogom a cipőt, mert ma nem akarom érezni sem a homokot, sem a vizes homokot a lábujjaim között. Nagyon maximum a kövekre ülök ki és lógatom a lábam a vízbe, bár nem úgy fest, mint akinek ez volt a terve. De sosem árt előre fixálni a dolgokat, ezt már megtanultam.
Beszívom a levegőt, jót tesz az idegeknek, nem mellesleg pedig a hajnak is. Nem véletlen, hogy ilyen természetes göndör a sajátom. Sok időt töltök kint. Számtalan fotózás vagy épp napozás, meghozta a hatását. A hajamba már beivódott a sós levegő és víz, az számára az éltető nedű!
Figyelek rá, mikor mesél az élményeiről, vagy épp érzéseiről, kissé elmosolyodom. Érdekes, eddig Henry véletlenül se merült fel, a veszekedés óta pedig ... ha nem is fog beavatni az élete minden pontjába, de úgy érzem, megnyílt. Furcsa...
-Az enyémek is abszolút városiak, bár a tengerpartért mind a ketten odavannak. -Sok fotózást bonyolított már le James is egy-egy ilyen strandon, na meg a másik véglet is sokat fotóztatta magát, kisebb koromban állandó voltam, mint a strand táska, csak én strand lányka voltam.
-Egészen kiskorom óta jártuk a strandokat, partokat, mindent, úgyhogy... szeretem. -Csak most nincs hozzá hangulatom, mert általában ez ilyen randizós este. Naplemente, meg sehol senki, mindjárt jönnek a zenészek és valaki letérdel, hogy megkérje a kezem. Of course. De Sebivel ez most nem épp egy... kellemes séta, amilyen egy randi séta szokott lenni. Mert ez így önmagában nagyon furcsa.
Persze valamennyire ismertem ezt a helyet is, de nem mondanám, hogy sokat járok le. Én egy másik partszakaszt részesítek előnyben, ami sokkal közelebb van a lakásomhoz például. De nem válogatok, a közös program a lényeg. Megrázom a fejem, gondolatban hozzáteszem, hogy de már láttam pár ilyet... de tényleg nem mondom ki hangosan, nem szeretném megbántani, hiszen tényleg nagyon igyekszik. Ezt értékelem is egy könnyed mosollyal. Ezt betudhatja annak is, hogy tetszik egyelőre minden.
Megyek, követem, hallani, ahogy aprókat koppan a cipőm sarka a stég fáján, a lámpák is pont kezdenek feloltódni, kezd kirajzolódni a hely különlegessége. Eddig még csak hallomásból ismertem, hogy a Manhattan szakasz ilyen fényárban pompázik, látni még sose láttam. Elbűvölő, jár Sebinek egy piros pont amiért ide hozott, de még bőven van mit behoznia...
-Nagyon szép. -Mondom és közben figyelgetem a környezetet. Csak annyi baj van vele, hogy itt andalogni szokás, és kézen fogva sétálni, lelógatni a lábakat és élvezni a narancsos sugarak utolsó cirógatását az arcon.
-Miért pont ide hoztál? -Jön a kérdés egyből, ha már felmerült bennem ez a romantikázás is, meg az, hogy nem nekünk lett kitalálva. Érdekel, hogy mégis miért gondolta azt, hogy nekünk erre van szükségünk. Nem akarok vele veszekedni erről, így nem is hozom fel, csak érdeklődés szinten akarom tudni, hogy miért ide. Biztos van valami történet is hozzá, valami kedves történet, lehet el akarja mesélni... fene se tudja.
Nem nézek rá, csak úgy vagyok, karjaimat összefűzöm magam előtt és tépelődöm csendesen.

Bólintok rá. Most épp nem akarom, vannak ilyen periódusok az ember életében, hogy épp nem kívánja összekoszolni magát. Nálam is valami ilyesmi van jelen ma. Nem akarok koszos, mocskos lenni, de még csak egy picit saras sem.
-Áhh, én azt nem. -Megrázom a fejem. -Az állóvíz nekem nem jön be, nem megyek bele sem, maximum messziről nézem. -A szaga sem tetszik, az sem, hogy folyton ugyan azok az állatok vannak benne. A tenger legalább változatos, mindig másféle halak úsznak itt-ott, meg nem tudom elmagyarázni, de nem szeretem az állóvizet. Meg annak pisi szaga van. Vagy legalábbis poshadt, pont azért, mert... áll.
Szerencséje van velem, én alapjáraton szeretem, nem lehet vele mellé lőni! Még csak ismerni sem kell, nőből vagyok, szeretek napozni és vízparton lebzselni.
Hallgatom a kifejtését, tényleg nincs benne semmi konkrét, amit furcsállok, de úgy vagyok vele, hogy lehet csak nem akarja az orromra kötni. Ennyire még nem jöttünk rendben, de ez szerintem csak az én részemről "nincs minden rendben" érzet, ő már tovább lépett.
-Sikerült. -Rápillantok, újra elmosolyodom. -Meseszép, és ha lenne nálam gép, biztos lőnék pár felvételt. -Akár filmre, akár digitálisan, de még lehet mindjárt előveszem a telefonom és nyomok párat az instára. Bár egy közös kép ellen se lennék, ha készülne, de most épp fasírtság van... vagy mi.
A cukrászdára csak bólintok, nem hiszem, hogy késő estig nyitva lennének, márpedig ha sötétedik, és bizony sötétedik, mert lement a nap, akkor záróra is lesz nemsokára. Meg nem kell mindig enni, ha találkozunk, az olyan, mintha indirekt akarná befogni a számat. Pedig most még csak nem is fecsegek.
-Nem... -Hangzik a válasz, először nem is értem, hogy miért kérdi. Másodszor sem esik le, hogy azért van, mert összefontam magam előtt a kezeim. Nálam ez egész természetes állás.

-Pont ezért. -Nem, akkor sem tudom megmagyarázni, hogy miért nem szeretem. Álló és tele van állatokkal, na nem, mintha a tenger ne lenne, de nagyobb a sansz arra, hogy látom hova lépek, mint az állóvizes kis tavakba. Ritka az olyan tiszta, mint a tenger, ha meg ilyenre lel az emberlánya, az vagy védett területű, és nem lehet bele menni, vagy... mérgező gázokkal telített. Bármi lehet indok.
De szerintem erről pont felesleges beszélni. Én nem tudom kifejteni, ő meg szereti, úgyhogy ez megint patt helyzet, hogy kinek van "igaza", vagy legalábbis ki a hangosabb a témában.
-Nem olyan nehéz, szóval... -Csak jelezném, hogy egy gép nincs két kiló, legalábbis ha olyan optikával hozom el. Nyilván, ha valami batár tankot rakok össze belőle, akkor az már más, azt cipelje az asszisztens, de ilyen helyzetben egyébként se hozok magammal nagy felszerelést, csak a váz, meg egy fix optika, és kész. Bőven jó.
-Hát... inkább üljünk ki. -Mélázom el azon, hogy vajon mennyi sétát bír el a lábam ebben a cipellőben. Én igazából azt hittem, hogy valami vacsoraszerűség lesz, és ahhoz öltöztem. Ott meg üldögélésnél, kevés sétával tökéletes ez a toppanó.
Terelgetjük is egymást, meg, hogy épp ki menjen egy picit előrébb, meg hova üljünk, de aztán a stég oldalán, egy szimpatikus kerítés oszlopnál találunk helyet. Lelógatva a lábunkat és rádőlve a kerítés vastag lécére, egészen kényelmes. Rálátni a vízre, a játékos fényekre, pont jó!
-Általában mindig nálam van. Még akkor is, ha tudom, hogy nem valószínű, hogy használnám. Sose lehet tudni... -De most valamiért nem hoztam. Nem volt meg bennem a kellő akarat afelé, hogy bármit is kezdjek majd vele. Most már bánom. Tessék ez is egy ilyen pillanat, hogy kár, hogy nincs nálam...
-Most se jött volna rosszul, de most már mindegy. -Nincs mit tenni, maximum tényleg telefonnal megörökítem, bár már csak úgy tíz percig rózsaszín az ég és utána sötétség következik apró fényjátékokkal a víztükrén. Nekem nem furcsa a helyzet. Általában szoktam másokkal is összezörrenni, de kell egy kis idő, hogy helyre rázódjak a partnerrel a veszekedés után. Itt még hadilábon állnak a dolgok, de nem reménytelen.

Én igyekszem, tényleg igyekszem túllépni és normálisan viselkedni, de nem megy egyik napról a másikra. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy semmisnek tekintsem, meg nem történtnek. Mert most is jó lenne a vállára hajtani a fejem, mégse teszem meg, mert akkor elkapnak azok a furcsa érzések, amiknek itt helye nincs.
-Több is, mint kéne. -Elmosolyodom. -Van a munkához több is, leginkább referencia anyag, nem emlék. De akad a fotózások alatt szerzett úgymond "baki-album", ahol azok a képek gyűlnek, amiket nem adtam át, mert kompromittáló és nem direkt, vagy nagyon csúnya vagy valami nagyon nincs rajta rendben, rossz helyzetek, beállások ötvözte valami. -Próbálom elmagyarázni, de amíg nem látják, addig nem lehet pontosan megérteni, hogy mit takar a "baki-album". Persze, akinek van egy kis sütnivalója levágja, hogy olyan képek ezek ami önnön hibáinkon kívül sikerültek bénán, és akkor meg is van magyarázva.
-Meg persze vannak azok amik a családi, baráti meg különleges dolgokat fogják közre. -Különleges alatt értem akár a hírességekkel való találkozást, vagy csak azt, amikor valami nagyon kreatívat készítek, de nem profi felszereléssel, csak akár telefonnal, egy kis kompakt géppel, ha épp az van csak nálam.
-És a nyaralós albumok. -Azt el ne felejtsem. Nyaralni mindenki jár, és fotózni is nagy szokás. Ha még ezt profi műveli? Akkor neki ne lenne albumnyi beszámolója egy-egy Spanyol útról vagy ilyesmi?
Mesélek, igyekszem nem túl semleges lenni, miközben beszélek, és persze arra is figyelek, hogy ne legyen annyira idegen ez a társalgás. Furcsa még a kialakult helyzet, de talán majd lesz ez jobb is.
-Nem, nem, ne hülyéskedj, felesleges. -Legyintek a bocsánatkérésre. Egyáltalán nem azért említettem meg, hogy szabadkoznia kelljen. Kis hülyeség, apróság, nem lényeg.
Beleburkolózom a víz fodrozódásának hangjába, nem érzem úgy, hogy azért lenne csend, mert nincs mit mondania senkinek. Jó hallgatni, megnyugtat, nem, tényleg nem hiszem, hogy minden percben szükséges a beszéd. Most újra tanuljuk egymást, a másik jelenlétét, más értelmet adunk annak, hogy együtt vagyunk, mint, ami eddig volt. Ahhoz pedig nem mindig kellenek a szavak.
-Mm... -Dünnyögök először. -Igazából elég sok fesztiválon megfordulok, legtöbbször munka miatt, de valahogy elmegyek a bulizás irányába. A nyári fesztiválok a kedvenceim, külföldre is eljárok, ott általában dolgozgatok is, hogy jövőre is el tudjak menni ilyen vip-pass-el, és nem kell fizetnem, mert ugye a képeket adom le cserébe. Jó muri. -Nagyon szeretem. Főleg a lengyelek meg a magyarok szoktak nagy fesztiválokat tartani, amire előszeretettel megyek el. Persze utána alig élek, főleg mert szinte egymás nyakába vannak a fesztiválok, és nem győzöl eljutni A-ból B-be.
-Külön így koncertre maximum szórakozásból megyek, fotózni nem szoktam. Az nem hoz lázba. Ellenben a fesztivál életérzéssel, ott más egy koncert hangulata is, meg nem is úgy fogod fel, hogy koncertre mentél. -Magyarázom tovább. Nem tudom, hogy kellőképp érthető-e vagy csak össze-vissza hadoválok valamit. Nem is figyelek minden szavamra. Vajon mennyire gáz, hogy nem kérdezek vissza? Akkor úgy fog tűnni, mintha ne érdekelne, hogy ő mondjuk jár-e el vagy szereti egyáltalán?
-Lehet már találkoztunk évekkel korábban is valahol, ha te szoktál járni itthoni fesztiválokra vagy esetleg valahol máshol a nagyvilágban.

Azért végig gondolom, mielőtt bármit is mondanék válasz gyanánt. Ha úgy nézzük, valóban vicces képek, de nekem egyik se lenne a kedvencem. Mély levegőt veszek, nem azért mert akkora jelentése lenne annak, amit mondani fogok, csak néha szeretek letüdőzni egy-egy tengernyeletnyi levegőt.
- Igazából ezekkel nem kellemes emlék lenne. Például... volt egy buli, mindenki iszogatott, nevetgélt meg táncolt, még az elején voltak, senki se volt részeg, de egy srác megpörgette a lányt, aki nem volt melltartó, nos a cickói világot láttak a ruhán kívül. Nem hiszem, hogy kellemes emléke lenne abból az estéből. -Történetesen igaz sztori, valós, nem csak hasra ütöttem és meséltem valamit ezzel kapcsolatban. Na azt a képet is tartalmazza a csoda baki album.
- Milliónyi, némelyik már nem is olyan jó, mert hát a kezdetekhez képest azért sokat fejlődtem. -Megvonom a vállam. A legtöbbet ki kéne már selejtezni és új portfóliót nyomtattatni, készíttetni. Az lenne a legegyszerűbb, de akkor az a sok emlék. Kidobni nem dobnám, de már nem mutogatnám.
- Az bőven elég egy családban. -Nálunk inkább munkából adódóan van egy rakat kép és album. A családi háttérbe szorul, bár apu szeretett nyaralásokon is pózoltatni bennünket. Van is annyi gyerekkori fotóm szupermodellekkel, hogy meg lehetne irigyelni az életem. De talán még így is...
- Hát, változó, van, hogy társasággal megyek, de akkor nem dolgozom. A kettő együtt nem működik. -Megrázom mellé a fejem. Milyen lenne ha a társasággal vagyok valahol és beközlöm, hogy én most VIP-be megyek meg legelőre a kordon mögé, de ők csak bulizzanak nyugodtan a tömeg közepén. Persze annak is van varázsa, de olyankor nem dolgozom és én is ott tombolok.
- De vannak már ismerősök, munkatársak ha lehet így fogalmazni. -Elmosolyodom, velük mindig jókat szoktunk összerakni a falakon kívül-belül. Az egy teljesen más társaság, mindenki összpontosít a munkájára, mégis együtt partizunk ha olyan van, nekünk is kijár. Meg az a jó, hogy őrzött részen van a sátor, szóval... a cuccaink nagyobb biztonságban vannak, mint a sima fesztivál arcoké.
Az, hogy nem találkoztunk, hát, megeshet, de én se voltam mindig szalma szőke, sem pedig ennyire sudár. Az arcom is volt kerekebb, és a frizura is sokat befolyásol. De ha ennyire biztos benne... pedig jó móka lenne ha kiderülne, hogy igazából mi ismerjük egymást... régebbről.
- Leginkább. -Bólintok, de persze kifejtem, nem ilyen egyszerű. -Életképeket legtöbbször. Dokumentálom a történéseket, mint egy dokumentarista, ahogy a megnevezésben is benne van. Portrékat készítek arcokról, akik bevállalják, koncertfotókat egy-egy este, mindig megválogathatjuk hova menjünk épp, teljesen szabadon. Aztán ilyesmi. Amikor esemény van, leginkább azt fotózom, nem a másnapot meg a romokat. -Jegyzem meg kedvesen. Majd egyszer mutatok neki fesztivál albumot, mert hát arról külön évre lebontva vannak képeim.

- Nekem jó emlékek, mert nem azért nem sikerültek jól, mert én béna voltam. -Megvonom a vállam. Ezek azért bakik, mert vicces eset, de a kedves párnak, megrendelőnek nem mutatnám meg, mert lehet ő is értékelné, hogy milyen mókás, de valószínűbbnek tartom, hogy nem.
- De persze, attól még jó visszanézni, egy-egy kávé mellett jókat lehet rajta derülni. Apunak szoktam előszeretettel mutogatni. -Mert ő aztán értékeli, neki is van sajátja, amit évről évre megnézünk, mondjuk a születésnapján, mert akkor mindenki együtt van és jó dolog nevetni.
De ahogy mondtam is, nem a tudás miatt lesz ez más. Egyszer majd megmutatom... anélkül nehéz megérteni, hogy miről is szól egy baki-album.
- Azért nem lehetetlen, csak mindig mérlegelni kell, választani, és nem lenne jó ha valamelyik rovására is menne... ha csak egy kicsit is, nem kell nagyon, elég csak éppenhogy. -Fejtegetem ezt a témát. Végtére is nőből vagyok, nekem nem okoz problémát, hogy több mindenre figyeljek egyszerre. Persze nem mondom, hogy tökéletesen megy, de meg tudok birkózni a feladattal.
Hallgatom, figyelem, ahogy a hasonlatot felhozza, igyekszem a kettőt összekapcsolni, bár nem egészen szoros és pontos, azért megértem, hogy mit szeretett volna kihozni belőle. Szeretem, hogy mindenre tud valamit mesélni, vagy csak a saját életéből felhozni.
- Igen, valami ilyesmi a lényege. -Én is elmosolyodom, kevésbé érzem most magam feszélyezve, mint mondjuk egy órával korábban. A tenger halk morajlása bizonyára megtette jótékony hatását. Behunyom a szemem, kicsit hallgatom is, ahogy nekicsapódik a szikláknak egy-egy nagyobb hullám.
- Néha úgy érzem, ha kijövök a tengerhez, akkor egy könnyed rehabilitáción veszek részt. -Meg mert ilyenkor átgondolom az életem, a lehetőségeket, mindent. Az meg most plusz, hogy ketten vagyunk...