:: This is me ::

Előtörténet:
'91 Júniusában láttam meg a napvilágot New Yorkban. Tulajdonképp már majdnem Júliusi gyerek vagyok, de még az utolsó pillanatban, egy fülledt éjszaka csak kibújtam Mary pocakjából. Mary nem az anyám, még ha első körben erre is gondolna minden normális ember. Mary béranya. A fene sem tudja, hogy én hányadik poronty voltam, akit kihordott, de James és Phelipe nem is lehetett boldogabb, mikor megérkeztem kicsiny családjukba. Igen, nincs anyám, ellenben két apám is akad.
James McNally egy igen híres fotós New Yorkban, nem mellesleg pedig a legtehetségesebb, és ezt nem mint elfogult kislánya mondom! Évek óta benne van a világ legkeresettebb emberei között, és még a People! Meg a Rolling Stone Magazin is cikkezett róla sokszor. Egyik büszkeségem! A másik pedig Phelipe Bordeaux. Francia származású, ettől néha kicsit nemesebbnek is érzem magam, pedig nem igen sok francia vér csörgedezik az ereimben, mert elsődlegesen James a biológiai szülőm. Szóval, ezt csak elképzelem, hogy néha mademoiselle vagyok. Szóval, Phelipe fiatal korában, bár még most is csak a harmincas éveit tapossa (ami pedig nem igaz, de ahogy a nők örök tizennyolc évesek, ő örök harminckettő)... modell volt. Nagyon menő és szuperszexis, ahogy Apu elmesélte. Apci pedig mindig belepirult ebbe, imádom őket!
Vidám, szeretetben gazdag, kissé talán elkényeztetett gyerekkorom volt. Persze nem maradhatott ki, hogy mindenfelől megkapjam, miféle családban élek... akkoriban még nem értettem, most meg már nem érdekel! Emberek, nőjetek fel! Minden érdekelt, ami csak eszembe jutott. Jártam balettozni, énekórára meg zeneórákra. Mindenbe belekóstoltam, de végül megmaradtam a dobolásnál. Miért pont az? Magam sem tudom, de mindig volt bennem egy kis lázadás, amit kiéltem dobórákon. Jártam még színjátszásra, meg tanultam vagy négy nyelven, ebből kettőt egész jól beszélek. Meglepő, ha azt mondom, hogy a francia köztük van?
Gimnáziumban már kevésbé voltam ilyen lelkes a különórák iránt, inkább érdekelt az, amit Apu művel. A fotózás. Rengeteg ismert emberrel találkoztam, főleg, amikor Apu tartott egy-egy bulit, és meghívta egész "Aprajafalvát", mármint New Yorkot. Eleinte zavart ez a sok ember, de ahogy felnőttem, egyre inkább megtetszett, és én is ilyen partikat akartam tartani. Még a gimi alatt elkezdtem James mellett lábatlankodni, sok mindent tanultam, láttam, aztán eljött a felvételik időszaka, és egyértelmű volt, hogy hol akarok tanulni! Ez áldozatokat követelt mindenkitől... Apuéktól, hogy messze kerülök és fordítva is. Viszont, van egy álmom, amit követhetek.
Most negyedéves hallgató vagyok Fotográfia szakon. Élvezem, imádom, már vannak megrendeléseim, munkáim. Félévente, meg ünnepekkor hazajárok, de egyébként itt bérelnek egy lakást nekem, nem túl nagy, de a célnak megfelel. Kellemes kis ékszerdoboz, én magam rendeztem be, és imádom itt élni!
Talán elsőre egy elkényeztetett libának tartanak az emberek, de csak azért, mert nem látnak mélyebbre. Karakán, szívós csaj vagyok, két faterral nőttem fel, tudom mi a pálya, még ha azt hiszik, ez nincs is így. Keményebb az öklöm, mint némelyik srác... ökle. Maradjunk ennyiben. Elmondom, ha valami nem tetszik, ha valami bánt, kiállok magamért, és ha kell magam alá gyűröm, aki az utamban áll. Mindenki csak azt kapja, amit nekem is nyújt...

Jellemző:
Karakán vagyok, amit szeretnék, általában megkapom. Illetve, elérem, hogy megkapjam. Ha valami nem tetszik? Akkor azt szóvá teszem. Nem vagyok alamuszinyuszi, bár néha elég lassan reagálok le bármit is. Saját kis világban élem a napjaim, amolyan művész világban. Egy ugrással legalább a felszín felett! Álmodozó, kreatív, a fantázia szó pedig nálam annyit jelent, hogy evilági! Mostani, jelenben zajló, nem képzeletbeli... szeretek fantáziálni, olyankor sokkal könnyebb alkotni, és beszippant a művészet minden kis bugyra. Őrült lennék? Lehetséges, egy kissé szentimentális is vagyok, a kettő együtt pedig halálos! Kicsapongó lélek vagyok, sokszor depresszív és sokszor önmagamból is kifordulok annyira boldog vagyok! Nehezen lehet követni egy-egy fonalat nálam, de ha megtalálod, akkor jól fogd a végét, nehogy elveszítsd, mert akkor neked lőttek!
Magánéletben kissé szende lennék, de csak azért, mert a hangulatomhoz mérten vagyok kirívó is. Ha épp rossz passzba vagyok, nincs aki megmentsen, ha pedig jó formámban kaptál el, akkor nincs miről beszélni, majd gördül magától minden!

:: Show a little more ::

Tudtam, hogy kell lennie valahol egy pótkulcsnak. Nem lehet az, hogy elhagyjam a saját lakásomhoz a kulcsomat, főleg úgy, hogy olyan zima van, hogy majd meghalok. Már lilulnak az ujjaim is, de hol lehet az a csomó?! A lábtörlő kilőve, talán a kis lámba tetejére tettem?
-Ahh, francba! -Persze, hogy forró, mit gondoltam milyen lesz? Kellemes hűvös, ahogy az időjárás odakint... meg lassan idebent a lépcsőházban? Nekidöntöttem a hátam a falnak és lecsúsztam a sarkamra, hogy kicsit elmélkedhessek. Milyen útvonalon jöttem ma vissza? Megvakarom a homlokom, egy tincset az ujjam köré tekerek, hátha úgy könnyebben megy. Gyerekként általában bevált, most persze ez sem segít! Mély lélegzetet vettem, és a környező ajtók alatti fényeket nézem, vajon kik vannak otthon. Nem is ismerem a szomszédaimat, minek is foglalkozom azzal, hogy a szemközti lakásban ég a villany? Esetleg bekérethetném magam, hogy holnapig elhúzzam a lóbőrt a kanapén, amíg ki nem cserélik a zárakat. De ahhoz kéne még egy telefon, hogy kicseréljék, aztán egy kopogtatás, hogy megszánjanak és betessékeljenek. Várjunk, ki ez? Elmegy előttem egy félisten, és még csak a létezéséről se tudtam... melyik lakásból pottyant ide, és miért vigyorog? Ja, meg van, totál gázos, ahogy itt gubbasztok. Összekaparom magam mikor már jön visszafelé, csak a szemétledobóig haladt... int és eltűnik a folyosó végén. Teljes képzavar, azt hittem, hogy a szomszédban egy öreg néni lakik. Ez érdekes. Kiborítom hát a táskám tartalmát a lábtörlőmre és hallok még valami csilingelést, amikor megrázom a táskát. Ez az, ez lesz az! A kulcsok! Persze miért is ne szakadt volna ki valahol ez a francos szütyő?! Kulcselnyelő fertő, eszméletlen! Sietősen, végre bejutok a saját kis lakásom meleg forgatagába, és ahelyett, hogy átmelegednék, kimászom a kis erkélyemre, hogy nagyra nyílt szemekkel pupillázzak oldalsó szomszédomra. Ki gondolta, hogy ő is kint lesz?!
-Hello! -Negédesen elmosolyodom, és figyelem, ahogy tökéletes mozdulattal emeli a cigit a szájához, és macskás lassúsággal fújja ki a füstöt. Ez nonszensz, biztos csak álmodom! Berohanok a lakásba, levetem minden göncöm, szapora léptekkel a fürdőbe rohanok és beállok a zuhany alá. Kezek érintését érzem, ahogy a nyakamra simít, majd a hajamat is eltűri a fülem mögé, mikor pedig megfordulok nincs ott senki. Értetlenül meredek a kabin oldalára, ahogy belepi a pára, és a víz csak egyre forróbban perzseli a bőröm. Megint elfordulok, újra érzem valaki leheletét a nyakamon, és felsikítok. Nem, megint nincs ott senki, de valamiért a saját képzeletem megtréfál. Ha álmodnék, most biztos fel kellett volna ébrednem! Magam köré tekerem a törölközőmet, kilépek a kabinból, és még mindig ott van az a furcsa érzés bennem, amit nem tudok hova tenni. Átvágok a másik szobába, leülök az ágyra és érzem, hogy hideg van. Nyitva hagytam az erkély ajtót... jellemző. Egyszer a fejemet is el fogom hagyni, ha nem vigyázok eléggé! Mikor az ajtóhoz lépek, újra érzem, mintha valaki rajtam tartaná a szemét. Lehet egy kissé paranoiás lennék? Ahogy visszafordulok, teljes sötétség.
Ziháltan ébredek ebből az álomból is, nem igazán alszom jól mostanában, elmeséltem a pszichológusomnak is, aki csak annyit mondott erre, hogy hiányzik a családom... Persze, valószínűleg így van. Eltelik egy egész nap, észrevétlen, szinte semmi fontos nem történik, mikor pedig hazaérek, nem találom a kulcsaim. Az a szütyő van nálam, de nincs sehol sem kiszakadva.