- Ez szép és jó, de mi van azzal, amit a húg akar? - Ellenkezek közben, mert annyira szépen beszél a bátyusok kötelességéről, de erről elfeledkezik. - Nem az a legfontosabb feladat, azt tiszteletben tartani? És én nem akarom, hogy tudja! - Próbálkozok, nem adom fel, ez az egy dolog, amit nem adok fel, mert ha elmondja Sebastiannak, én tényleg nagyon szomorú leszek. Kínos lesz, szomorú, és legszívesebben már most menekülnék előle, ha erre gondolok. Nem akarok a saját bátyám elől menekülni!
- De én most kivételesen a véleményedre lennék kíváncsi... - Próbálkozok máshogy, mert igaz azt mondta, tényleg így gondolja és jól esik, de akkor is olyan katonásan mondta, mintha nem is tudom... nem a szívéből jött volna. De én azt szeretném, ha őszintén, a szívéből beszélne kicsit hozzám, csak most, most az egyszer, amikor szükségem van rá.
- Örülnék neki, próbálunk minél több embert hívni, hogy nagyobb területet tudjunk megtisztítani. - Mosolygok tovább, mert nagyon jó lesz, ha tényleg összejövünk egy kis csapatban, együtt szedjük a szemetet, aztán sütizünk kicsit, gyújtunk egy kis tüzet, énekelünk-gitározunk és... annyira jó lesz, ha minden összejön. Remélem összejön.
Nyújtom neki a kezem, ő pedig elég értetlen fejet vág, pislog, csak aztán adja oda a sajátját, hogy megfoghassam kicsit. Nem baj, én beérem ennyivel is, de tényleg. Nem vagyok telhetetlen... nem mindig.
- Nem, nem volt kevés, de abszolút te vagy a legjobb. - Mosolygok rá tovább, mert tényleg így gondolom, jézuskám, milyen őszinte vagyok. Túlságosan is. Mire feleszmélek, már ki is húzta alólam a takarót, felpakolja a lábaimat és gondoskodóan takargat be, én pedig vigyorgok, mert olyan aranyos, de amikor legutóbb mondtam, nem tetszett neki, szóval most inkább nem mondom. De ha már idehajolt, hogy betakargasson, elkapom egy gyors ölelésre, tudom, hogy nem szereti, de nem érdekel, én igen, én nagyon is és most szeretnék egyet, pont itt és pont most.
- Én próbálnék, de... tényleg nem fog menni. - Mondom, miközben beharapom kicsit az alsó ajkam, mert nem direkt csinálom. Már nem akarom a plafont bámulni, inkább az oldalamra fordulok, hogy Usuit nézhessem, közben ismét kinyújtom a kezem, kérem vissza az övét. Még finoman ökölbe is szorítom, majd kinyitom, hogy értse, mit szeretnék. Közben elgondolkozom és sóhajtok egyet.
- Usui... én úgy szeretnék jól lenni. Szeretnék jó lenni. - Magyarázom neki halkan, csaknem motyogva, de most már olyan csend van, hogy biztosan hallja. Viszont én tényleg, annyira szeretném, hogy a párnámhoz simítom az arcom, mert érzem, hogy már csaknem a sírás szélén állok. De nem akarok ma még bőgni is, az túl sok lenne.

- Ne, egy részegnek sose mondd, hogy részeg! Csak mérges leszek tőle! - Ellenkezek azonnal, mert olyan vérlázító, ahogy azt mondja, ittas vagyok és ezért nem tudom, mit akarok. Én nagyon is tudom, mit akarok, más nem is tudhatja rajtam kívül! Ez szemen szedett hazugság, én tényleg tudom, mi a jó nekem, de Usui csak nem akar hinni nekem.
- Ó, értem... - Sóhajtom, mert tényleg nem úgy tűnt, olyan száraz tényként közölte, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Ez általában nem zavar, de most... most tényleg az ő véleményére voltam kíváncsi. És még mindig vagyok is, igazából. De ezek szerint komolyan gondolja, amit mond.
- Az nagyon jó lenne. Vigyél még szórólapot! - Mosolygok szélesen, mert úgy örülök, ha reklámozza és már ő is hoz pár embert és az a pár ember is hoz pár embert... és máris egy csomóan leszünk. De minél több, annál jobb, alig várom, hogy eljöjjön a napja. Elég sok szervezés volt benne, a felszerelés, a szórólapok, a süti, a tűz, nem volt könnyű, egyik pillanatról a másikra, de annál jobb érzés lesz, ha végre összejön.
- Nem... tényleg! - Nem tudom, miért nem akar hinni nekem, annyira borzalmasnak hinné magát? - Annyival, de annyival kevesebb lennék most nélküled! Nem néztem volna meg a Mulánt még egyszer, nem jöttem volna rá, hogy hülyeség a macskákra féltékenynek lenni, nem zenélhettem volna neked az utcán, nem tudnám az úszás alapjait, nem néztem volna szembe az egyik legnagyobb félelmemmel és azt hiszem még mindig odakint a tetőn ülnék, és hülyeségeken gondolkodnék. - Na igen, rám jött a szómenés és közben elkapom még egy ölelésre is, ő nem szereti, de nem ám, ettől függetlenül most muszáj lesz elviselnie. Mert közel hajolt, óvatlan volt, nekem pedig szeretet- és őszinteségrohamom van. Hm, belőlem ezt hozza ki az alkohol, de még nem menekült sírva előlem. Mondjuk... menekülhetne. Úgyis felesleges.
- Próbálom... próbálom... - Mondom, miközben tényleg próbálok nem gondolni semmire, de akkor túl erősen gondolok arra, hogy ne gondolkodjak. És miközben erre koncentrálok, elfelejtek lazítani is, szóval minden egyre rosszabb és rosszabb lesz csak tőle. Viszont amikor azt mondja, megfogja a kezem, ha lehunyom a szemem, én bólintok egy kicsit, engedelmesen be is hunyom és ő is megfogja a kezem és így már sokkal jobb, ó, de még mennyivel jobb.
Így hallgatom azt is, ahogy válaszol, és muszáj mosolyognom rajta.
- Nem, nem mondta senki, csak én tényleg jó akarok lenni. Jó lány, jó gyerek, jó húg, jó barát, jó tanuló, jó író, jó ember. Igazán jó akarok lenni. - Nem tudom, mennyire sikerült, de sokszor gondolok erre és néha még egy kis ambíciót is kapok ezektől a gondolatoktól, mennyire jó akarok lenni. Én akarok lenni a jó, a fény az éjszakában, de ha én is sötét vagyok és reményvesztett, akkor hogy lehetnék mások fénye? Hogy lehetnék Usuié is? Sehogy, még nem vagyok hozzá elég jó.

- De ez nem igaz, én tényleg tudom, mit szeretnék és mondjuk azt, hogy hagyd abba, mert csak felmérgesítesz! - Mint a pattogatott kukorica a tűzön, úgy pattogok, miközben hevesen gesztikulálok, mert tényleg, ebben az állapotban ennél vérlázítóbb nincs is. De tényleg, csak részeg vagyok, nem szellemi fogyatékos és tökre tudom, mit szeretnék. És legfőképpen azt, hogy ne mondogassa nekem, hogy részeg vagyok, mert komolyan, mindjárt a plafonig mászok tőle!
- Minél többen leszünk, annál jobb. - Mosolygok lelkesen, még nekem is tele kell vele szórnom a sulit, meg Sebastian is kap majd egy nagy adagot, hogy osztogassa, meg anyu is a barátnői körében és akkor terjesztjük az igét. Tudom, a legtöbben csak hülyének néznek, amiért a szabadidőmet és a pénzemet ilyesmire költöm, de nem tudják, mennyire jó érzés egy ilyen nap után lefeküdni.
- Nem csak hasznosak voltak. Mókás volt! - Na jó, talán nem minden esetben ez a megfelelő szó, de akkor is, nagyon jól éreztem magam végül, mindegyik alkalommal. Talán csak az idő, vagy az alkohol szépíti meg ezeket az emlékeket ennyire, de most jól esik mosolyogni és visszagondolni rá, meg megölelgetni Usuit, mert az ugye fontos pontja minden találkozásunknak.
Aztán próbálok pihenni, de nem igazán akar összejönni, nem tudom igazából miért, de inkább oldalra fordulok és elkérem a kezét, ő pedig megfogja az enyémet. Én pedig örülök a fejemnek, mert olyan jó. Le is hunyom a szemem, ahogy megegyeztünk, de ez nem fog így menni.
- Mert én... nem is tudom... azt hiszem, lehetnék jobb. De most megfogtál. - Kuncogom neki, mert nem tudnék most így hirtelen olyan dolgot mondani, ami ellenkezik ezekkel, nem tudom megcáfolni. Mégsem érzem, hogy nem is tudom, a Nirvánában lennék és én lennék a második megváltója a világnak, igazából semmi különlegeset nem érzek. Azt hittem, jónak lenni valami szuper, extra érzés, ami egyértelmű.
- Én... sajnálom, hogy felkeltettelek. - Mondom végül, mert már olyan rég kértem tőle bocsánatot bármiért is, hogy szinte hiányzik. Viszont érzem, hogy lassan, talán, sikerül kicsit ellazulni és megnyugodni, most, hogy itt van velem és fogja a kezecskémet.

- DE TUDOK! - Erősködök tovább és már majdnem annyira akarom, hogy higgyen nekem, hogy hisztizni tudnék, az ökleimmel ütögetni az ágyat, hüppögni, hisztikönnyeket kisajtolni a szememből. Mint egy istenesen felhergelt hisztigép gyerek, úgy erősködök, főleg, mert mintha ő direkt csinálná és élvezné, de ez egyáltalán nem vicces!
- Ilyen vagy, amikor örülsz...? - Kérdezem tőle kicsit kételkedve, a szempilláim alól felpillantva rá. Csak kicsit kilesek, mint a rossz gyerekek, takarodó után, aztán gyors vissza is zárom őket, nehogy észrevegye és rám szóljon. Én próbálok aludni, de... nem megy.
- Szóval, jó vagyok így, ahogy vagyok? - Kérdezek vissza, mert ez elgondolkodtat. Akkor lehet, hogy végig jó lehettem volna, igazán jó, ha elfogadom, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok? Az a jó, ha önmagam vagyok? Miért gondolkozok most ilyenekről, nem kéne, egyáltalán nem is kéne, inkább a vigyorgó csillagokról kellene filozofálgatnom.
- Igen? De fáradt leszel. - Állapítom meg, miközben érzem, ahogy kicsit kitisztul a fejem és kezdek megnyugodni. Próbálok arra koncentrálni, hogy lélegzem, egyre inkább szuszogok. A szokásos elalvás előtti dolgokon gondolkozok, például, hogy mit felejtettem el.
Aztán beugrik, én pedig felugrok, illetve felülök hirtelen, mint az élőholtak a sírból, csak a karjaimat nem tartom ki.
- A cicám! - Kétségbeesetten takarom ki magam. - Elfelejtettem beengedni, még kint van a cicám! Nem alszik kint soha, biztos fázik... - Magyarázom, miközben felállok. A nagy lendülettől és a hirtelen ötlettől kicsit megszédülök, vagy az elfogyasztott alkoholtól, vagy mindtől. De felállok, és ahogy húz a fejem előre, megyek utána. Így sikerül csodálatos lendülettel megindulnom, csak megállni nem tudok és félő, hogy elesek. De semmi baj, az univerzum meghallgatá a kérésemet, s máris megoldja a problémát. Nem esek el, homlokkal leveszem inkább az ajtófélfát, attól kicsit hátratántorodok, odakapom a kezem. De ez sem elég, hogy megállítson, most nem fáj semmi, igazából még nevetek is egy jót, majd fordulok egyet a tengelyem körül és már tépem is fel az ajtót, hogy további lendülettel menjek, igen, a földszint felé indulok. Ami azt illeti, a józan eszem utolsó kis darabkája még hezitálna, mielőtt belevág a lépcsőzésbe, de én, ééén nem. Jelenleg szakítottunk, külön élünk, szóval belekapaszkodok a korlátba és már megyek is!

- Óó... - Ámulok el kicsit, amikor azt mondja, pont ilyennek kedvel és széles mosolyra húzom az ajkaimat. - Ez jól esik. - Sóhajtom elégedetten, mert simogatja a kis lelkecskémet, ő mindig olyan... semmilyen, nehéz tudni, mit gondol, mert még csak ki sem tudja mutatni, és általában ki sem szokta mondani, de most megteszi, és én ettől nagyon boldog és nyugodt leszek, még jobban ellazulok.
- Nyugi, ha az én satnya szervezetem kibírta három napig, neked meg se kottyan! - Mosolygok, lehunyt szemmel, helyezkedek kicsit, jobban összehúzom magam. Már éppen el tudnék aludni, érzem a levegőben még tompulva is, ahogy Usui is reménykedik, talán kicsit megnyugszik, hogy pihenni fogok.
Viszont nincs ekkora szerencsénk, mert az én fehér szőrgombócom odakint van, valószínűleg már rég a konyha ablakát kaparja, hogy bejöhessen, mindhiába. Én pedig meg is indulok gyorsan, igaz a rohamot kicsit félbetöri az ajtófélfa, de most nem érzek semmit, csak egy kis zsibbadást.
Már mennék is tovább, rendületlenül, lelkesen, le a lépcsőn, mint valami kis katona. Aztán érzem, hogy kiszalad alólam a talaj, sikkantok egyet, de összehúzni nem húzom magam, nem működnek a túlélési ösztöneim asszem... de amikor rájövök, hogy csak Usui vett fel, elnevetem magam.
- Psssszt! - Pisszegem le én őt, mutatóujjamat ajkaim elé rakva, pedig én hangoskodtam, de fojtott hangon kuncogok kicsit még. Tök jó érzés így lépcsőzni, akár állandósíthatnánk, mondjuk, hogy valaki mindig felvisz meg lehoz és akkor biztos semmi bajom nem lesz.
- Ez olyan érzés, mintha hercegnő lennék! - Állapítom meg lelkesen, nevetgélve, miközben rázom kicsit a lábaimat, bár nem könnyítem meg vele a helyzetet, kihasználom a dolgot és átkarolom a nyakát, most nincs fent a védelme, hahaaaa!
- De a cicám... a cicám nem maradhat kint! - Magyarázom neki tovább, aztán nem rak le, nem visz fel, megy tovább, csak utána aludnom kell. - De jó, okés! - Szorongatom meg és adok egy nagy puszit az arcára, elégedetten utazok tovább itt, mert végülis tök jó helyen voltam és tökre tetszett, akár még el is tudnék aludni.
- Naaa! - Morgok végül, amikor lerak, de már megtudok állni egyedül, csak a frufrum alatt, homlokomon érzem a lüktetést. A konyha felé megyek, kinyitom az ablakot, ahol mindig be szokott járni.
- Cicc! Cica! - Szólongatom elfojtott hangon, de nem látok sehol, egy fehér foltot sem. Jézusom, merre lehet?! És miközben ezen aggódok, baromi jó ötletnek tűnik felmászni a pultra, hogy kimásszak az ablakon, persze, csak azért, hogy kihajoljak és kinézzek az ablakon, hozzá még csinosan pucsítok is, mert már miért ne.

Amikor lepisszegem, csak forgatja a szemét, olyan aranyos, mintha morgolódna is. Nem mondom, a cuki énje jobban tetszett, de a morcos sem rossz.
- Hmm... leszel a komornyikom...? - Kérdezem tőle, és nem bírom ki, hogy ne terüljön szét az arcomon egy kaján vigyor. Milyen jó lenne már, bármit csinálhatnék vele, amit akarok! Engedelmeskednie kéne és óóó... hogy kihasználnám. Nagyon jó lenne, szerintem ezt kérem szülinapomra. Próbál csitítgatni, de én csendesen kuncogok, nem érdekel, jól érzem magam, még egy puszit is, kap, de csak pislogni tud, mint hal a szatyorban és ezen is csak nevetgélek.
- Ez egy fáradt bah volt! - Állapítom meg, amikor letesz, mert olyan jó lett volna, ha még egy kicsit visz, olyan kényelmes volt, meg biztonságos érzés, olyan igazán jó. De majd fölfelé! Haha! Na majd akkor kikönyörgöm! Tök jó kis haditervnek tűnik.
De aztán nem jön a cica, nincs sehol, pedig itt kéne lennie, én pedig úgy döntöm, kihajolok, hogy kinézzek, merre van. A sötétben a fehér foltot úgyis látom, szólongatnám is tovább, de aztán hallom, hogy mögöttem Usui morog valamit, vállam mellett hátranézek rá, de aztán érzem, hogy húzni kezd és én helyből, pánikolva kezdek ellenkezni.
- Neeeee! Ha nem engedsz el, sikítani fogok! - Figyelmeztetem őt, egyelőre visszafogott hangon, és elképzelem, mennyire vicces lenne, ha apa ilyen helyzetben kapna el minket, ilyen időpontban. Nem tudom, tart-e itthon fegyvert, de ha igen... Viszont most nem erre koncentrálok, nem adom könnyen a bőröm, inkább nem támaszkodok tovább, elengedem magam és a felsőtestemmel lógok ki az ablakon, hogy arrafelé húzzon a súlyom. A húzásra azonban ellenkezek még mindig, a lábaimmal is kapálózok, nem figyelek oda, nem tudok odafigyelni és valószínűleg, ha Usui nem enged el, akkor véletlen állcsúcson pattintom az egyik sarkammal... pedig nem akarom!

Bizony, igazam volt, hogy fáradt a sóhaja, és hogy talán már elege van belőlem, de akkor menjen el, már nem vagyok a tetőn, idáig is idelent garázdálkodtam, amíg nem jött a csodás ötlet, hogy nézzem a csillagokat.
Próbálok kimászni kicsit az ablakon, de csak kicsit, de Usuinak nem tetszik az ötlet. Próbál visszahúzni, én próbálok ellenkezni, nagyon próbálom, de nem megy. Mert, azt sem tudom, mit csinál, egyszercsak ott van mellettem, illetve... én vagyok ott mellette, aztán már a földön, és beszél nekem, én pedig egyre mérgesebb leszek.
- Pontosan, nem vagyok kislány, tudom, hogy nem lesz bajom! - Térek vissza a hisztihez, lévén most nem viselem, ha valami nem úgy megy, ahogy azt én elképzeltem. Idegesen toporzékolok, már maga felé fordított, a szemébe nézek, szikrákat hány a tekintetem. Ökölbe szorított kezeimet eltartom, majd az oldalamhoz csapom, mint egy igazi kis hisztigép.
De aztán elkezd tolni, egyenesen a lépcső irányába, én pedig próbálnék ellenkezni, de nem igazán megy. A fenébe is, miért vagyok ennyire szerencsétlen, satnya?! Hol marad a squash? Tényleg sikítanom kellett volna, azt kellett volna, és akkor most mindenki ébren lenne, én meg nagyon megbánnám, de az sem érdekelne! Most már viszont mindegy, nem elég félreérthető, de... nem hagyom magam, csak azért sem.
- Nem. - Mondom, miközben kifordulok és tüntetőleg, durcásan, nemes egyszerűséggel leülök az alsó lépcsőre és összefonom a karjaimat magam előtt. - Nem megyek fel. Megígérted, cica, aztán alvás! - Pontosan, nem mondhatja, hogy nem így volt, hallottam, ő is hallotta. És amíg nincs cica, addig nem lesz itt alvás és jobb lesz, ha végre meghajlik az akaratom előtt!

- Pontosan! - Vágom rá, bár nem tudom, szerintem én ezt nem gondoltam át elégszer. - Az ajtót is megfejelhettem volna, ha úgy akarom! - Bizony, irányítottam én az eseményeket. Az egyértelmű volt, hogy valamit fejelni kell, és ha már választhattam ajtó és félfa között, én az utóbbit választottam, mert nem is tudom, sokkal szimpatikusabbnak tűnt.
Látom Usuin, hogy már éppen ideges lenne, hogy miért nem vagyok hajlandó felmenni, aztán amikor a csodálatos, verhetetetlen joker-érvem bevetem, látom, hogy megtörik.
- Juhéj! - Ugrálok kicsit ültömben, miközben lelkesen vigyorgok, de csak annyit fogok fel, hogy rendben, behozza a cicát. Nem igazán figyelek rá, hogy mit kér tőlem, asszem valami olyasmi volt, hogy maradjak itt és na, az egy fontos dolog, a többi nem lényeg. De aztán azt kérdi, értettem-e, én pedig pillogok rá nagy szemekkel, aztán mosolyogva játszok bólogatós babát.
- Hát persze! - Bár nem tudom pontosan, mit kellett volna megértenem, megvárom itt, az a biztos. Amikor elmegy, lelkesen integetek neki, és sok sikert kívánok a küldetéséhez. Nyugodtan ücsörgök, kicsit játszok a lábaimmal, össsze-összeütöm a térdeimet, játszok az ujjaimmal, a mutató és a középső mintha lábak lennének és szaladgálnának. Még a plafont is nézegetem, miközben fészkelődök, egyre inkább unatkozok. Aztán a konyha felé pillantok.
- Cica! - Látom meg a macskát idebent, de Usui kint keresi... nem lesz ez így jó. De nekem nem szabad innen elmennem! Ó, dehogynem! Szóval fel is állok, megyek, felkapom a kis szőrzsákomat és simogatva ölelgetem körbe. Ő hálásan dorombol és olyan aranyos, hogy meg tudnám zabálni. De valahogy szólni kéne Usuinak, hogy ne menjen sehova, ne keresse tovább, mert megvan... igazából meg is volt.
De egyedül nem merek kimenni most a kertbe, szóval viszem az ölemben a kis szőrcsomót is, lelkesen lopakodok ki az ajtón. Amikor a ház sarkához érek, kikukucskálok és meglátom, hogy Usui háttal van nekem. Odalpakodok mögé, miközben visszafojtom a feltörni késző kacajokat. Húúúúdegonosz vagyok!
- BÚÚÚÚÚ! - Ijesztem meg, miközben mögé ugrok és megérintem a hátát egyik kezemmel, aztán diadalomittasan mutatom fel neki a cicát, aki irigylésre méltó nyugalommal lóg a kezeim között. - Képzeld, megvan a cica, valaki biztosan beengedte, mert egyszercsak előkerült! - Vigyorgok rá lelkesen, majd újra magamhoz ölelem, mert úúúgy örülök neki, hogy megvan, itt van, szeretgethetem egy sort. És meg is teszem, finoman simogatom, ő pedig nyugodtan dorombol.

Amikor megtalálom a cicát bent, nem ülhetek csak úgy, hagyhatom, hogy Usui tovább keresse odakint. Muszáj kivinnem és megmutatni neki. Halkan lépkedek és amikor meglátom, hogy éppen háttal van nekem és úgy keresgél, úgy döntök, cicástól ugrok mögé és ijesztem meg és ez akkor és ott nagyon jó ötletnek tűnik.
Ellenben, amikor durván ragadja meg a kezem, éppen magyarázni kezdenék, de a cicám megijed a hirtelen mozdulattól, az ellenségességtől, végigkarmolja karom, hogy engedjem el, én pedig engedelmeskedek. Főleg, mert most magamért jobban kell aggódnom, tekintve, hogy Usui szorítja a kezem.
- Aú, aú, aú! - Nyafogom egyből, mert nem fáj, de fájni fog, érzem, már éppen készítem is rá magam, kicsit be is húzom a nyakam, de nem, elmarad. És nem a tompultság miatt, amikor rám néz, én is megszeppenve pillantok rá, egyből elenged. Én visszahúzom magamhoz a kezemet, nézem, a másikat a csuklómra simítom, úgy nézem, ahogy kezével eltakarja a szemeit és próbálna korholni, és... azt hiszem, most tényleg túlmentem minden határon.
- Ne haragudj rám, kérlek szépen! - Esek kétségbe a felismeréstől és akár tetszik neki, akár nem szorosan magamhoz ölelem és a hátánál összekapaszkodok a karjaimmal, hogy ne tudjon lerázni magáról. Tudom, hogy ennyivel nem lehet helyrehozni semmit, de ha mondjuk olyan emberről van szó, mint én, akkor sokat javít a helyzeten.
- Én csak megtaláltam a cicát bent és nem akartam, hogy tovább keresgélj feleslegesen! - Kezdek el magyarázkodni és nem merem elengedni, főleg nem merek az arcára nézni, szóval inkább a mellkasának fektetem a buksim és hallgatom a szívverését. Nem túl rendezett és ettől csak még inkább elkeserítő lesz a helyzet.

- Nem fogok többet, ígérem... sajnálom... - Motyogom neki elkeseredett hangon, amíg még ölelgethetem, kihasználom. Főleg, mert épp elég közel van hozzám, hogy halljam a szívverését és ne kelljen rá néznem, pontosabban az arcára, főleg nem a szemébe. Ahhoz túlságosan szégyellem magam, pedig én tényleg nem akartam rosszat, most pedig... sírni tudnék.
- Nem baj, szeret engem, vissza fog jönni, csak nem akkor, amikor én akarom. - Mosolygok rá végül, az én kis cicám itt kapja a kaját, szállást, simogatást, szeretetet, nem megy messzire és remélhetőleg hamar visszajön majd. Csak akkor engedem el, amikor azt mondja, adjam oda a kezem... ja, igen, a cica, amikor menekülni próbált, kicsit megkarmolta. Hátrébb lépek egy lépést, hogy megnézhessem magam is, de nem vészes, csak egy helyen serkent ki egy kis vér, katona dolog.
- Hm, nem fáj. - Állapítom meg érdekesen, miközben mutatóujjammal piszkálgatom. Na jó, az kellemetlen érzés, de akkor sem vészes. - Ahogy ez sem. - Állapítom meg nevetgélve, miközben felemelem a frufrumat, hogy megmutassam neki a homlokomat. Elég rendesen nekiszaladtam az ajtófélfának, biztos van egy kis nyoma, de én nem érzek semmit, még nevetek is rajta. Szeretnék józanul is ilyen badass lenni.
- Azt hiszem ideje visszafeküdnöm. - Állapítom meg, kissé csalódottan sóhajtva, keserédesen mosolyogva. Mert mindent összevéve én tök jól szórakoztam, dühöngtem kicsit, makacskodtam, nevetgéltem, szaladtam, pihentem, cukiskodtam, és valahogy jól jöttem ki belőle a végén! Hogy hogyan csináltam, az én sem tudom, de őszintén örülök neki! Közben mint a háború vesztesei, olyan gyászmenetben indulok vissza a ház felé. Közben pedig sóvárogva figyelem a lóheréket az udvaron. Tuti van ott egy négy levelű, ami csak rám vár!

- Tudom. - Mosolygok rá, és csak ennyit mondom, mert tényleg tudom. Azt is, hogy Usui sosem bántana, direkt sem, de véletlen sem, mert igazából most sem bántott. Még csak meg sem ijesztett, illetve nem úgy, ahogy ő gondolja, mert nem tőle ijedtem meg, hanem attól, hogy megharagszik rám és nem fog már kedvelni és nem lesz a hercegem. Mondjuk az így sem akar lenni, pedig olyan jó lenne.
- Olyan kis szabadlelkű, de ha hívom, általában megjelenik. - Mosolygok, mert tényleg így van, szeret engem eléggé ahhoz, hogy jöjjön, ha hívom. És iiigen, most minden gondolatom a szeretet körül forog, mármint amúgy általában, józanul is, de most különösen és azt hiszem, valaki még rosszul lesz a rózsaszín aurámtól.
- Haha, ez milyen bah volt? - Kérdezem nevetgélve, mert nekem amolyan megkönnyebbülős-dorgálósnak tűnt, de nem tudom biztosan beazonosítani. Nem hiszem, hogy hallottam már, de már vezetek róla listát, majd fel is írom!
- Jó, jó, kimossuk és lefekszek. De még mindig nem érzem magam álmosnak. - Mondom, miközben elindulok Usui mellett, egyik kezemmel megfogom az övét, hogy vezessen engem, a másikkal pedig megtörölgetem a szemeimet. Rég nem aludtam, és hiába mondom, hogy nem vagyok álmos, fájnak a szemeim és nem akarok tovább szenvedni-hadakozni, ahhoz már fáradt vagyok. Lemondok a cicámról, a lóheréről, még mielőtt a házba lépünk, egyszer felpillantok az égre és egy fáradt mosollyal búcsúzok a vigyorgó csillagoktól. Mire felkelek már biztos nem lesznek ott. Milyen kár.

Örül belül, hogy nem hiszi a lány hogy véletlenül is bántaná, mert nem tenné. Ettől kicsit megnyugodott, hogy nem feltételeznek róla semmi ilyesmit.
-Hát jó... - Ha a lány mondja elhiszi hogy a macska jön ha hívják. Ki tudja.
-Dorgáló. - Forgat szemet, mert hát ha nyugton maradt volna a lány, nem lenne puklija. Na mindegy.
-Bah... - Sóhajtja. - Nekem lassan mennem kell dolgozni és előtte haza kell mennem, szóval... ha szeretnéd hogy maradjak míg elalszol, el kéne aludnod. De menni fog az, csak meg kéne nyugodnod. Tudom hogy fáradt vagy, te is tudod, csak nem érzed. Még. - Teszi hozzá, mert reméli már nem kell sok és fogja. Lassan korán van, nem is késő.
Szóval ha hagyják, akkor a mosdóban kimosatja a sebet, majd felkíséri a lányt és újfent lefekteti és leül mellé, a kezét is megfogja.
-Próbálj meg ellazulni. Képzeld hogy a csillagokat nézed. Nézegesd a csillagokat. Ahogy ragyognak. - Szerinte a lány könnyen odafantáziálja őket, azzal nem lesz gond.

- Dorgáló, akkor jól tippeltem. - Vigyorgok rá, mert tényleg van egy listám, csak ő nem tud róla és jobb is, ha ez így marad. Nekem segít, hogy jobban beazonosítsam a bah-kat, mert leginkább azokból tudok következtetni Usui lelki állapotára, ha már az arcára nincs írva semmi. De nem mondom el neki, hogy néha elárjulja magát!
- Ajaj, ez egy fáradt bah volt. - Állapítom meg helyből, amikor hallom a sóhaját, megyek vele és hallgatom, amit mond, még aprókat is bólogatok, mert igazából nekem most mondhatna bármit. Csak olyan nagyon jól esik hallgatni a hangját, hogy beszélhetne még. Olyan keveset beszél, pedig én szeretem.
- Lehet, hogy igazad van. - Vallom be, majd ásítok egyet, szabad kezemmel eltakarom a számat és nevetek is kicsit, micsoda két lábon járó paradoxon lett belőlem. Hagyom, hogy Usui megmossa a karomat és finoman megtörölgesse, majd feljutok a lépcsőn. Vissza is fekszek az ágyikómba, felé fordulok és örülök neki, hogy megfogja a kezem. Jólesően sóhajtok, ahogy lehunyom a szemeimet, kellemesebb érzés.
Aztán hallom, mit mond Usui és jó ötletnek tűnik. Pillanatok alatt el tudom képzelni a csillagaimat, a szeretett csillagokat, ahogy a szemhéjam belső felére ragasztva csak nekem ragyognak, finom fénnyel. Különös egyensúlyban tartva a fény és a sötétség egyensúlyát, apró ékkövekként díszítik a fantáziámat jelenleg és hamar mélyebbeket szuszogok.
- Beszélj még kicsit. - Kérem tőle halkan, kissé motyogva, majd szusszanok egy nagyot és figyelek rá még egy kicsit, de ha beszél, ha nem, meglehetősen hamar elalszok. Nagyon-nagyon mély álomba merülök a kimerültség-alkohol kettőstől.

-Lassan írhatsz belőlem szótárt, csak jelöld a hanghordozást valahogy... egy szó lesz benne csak... bah. - Csóválja a fejét de könnyedebb a hangja, belül szórakoztatja a dolog.
Szerencsére már nem dacoskodnak vele, rendbe tudja rakni az összekarmolt kezet, elfektetheti a fáradt testet. A csillagok elképzeltetése is jó ötletnek bizonyult, szóval megkönnyebbül, hogy talán már el tud aludni a lány.
-Ha majd kialudtad magad, akkor ha legközelebb ráérsz, elmegyünk valami nagy mezőre ahol van lóhere. Ott nagyobb eséllyel találsz négylevelűt, mint a kertben. - Mond csak ennyit, de ahogy elnézi elég is mert már szuszog a másik. Halkan sóhajt is egyet, ezt is megélte. Betakargatja a lányt, a kezét finoman a mellkasára fekteti és leoltja a villanyt. Lemegy a lépcsőn halkan, a szerzett kulccsal bezárja a házat és visszateszi a kulcsot a cserép alá ahonnan szerezte, majd hazamegy, hogy átöltözzön és megy is dolgozni. Kicsit hosszú napja lesz így, de nem bánja, legalább Demetria végre kialudja magát. Reméli az ihlete is visszajön, hogy pihen egy nagyot.

//Köszi //