Amikor lepisszegem, csak forgatja a szemét, olyan aranyos, mintha morgolódna is. Nem mondom, a cuki énje jobban tetszett, de a morcos sem rossz.
- Hmm... leszel a komornyikom...? - Kérdezem tőle, és nem bírom ki, hogy ne terüljön szét az arcomon egy kaján vigyor. Milyen jó lenne már, bármit csinálhatnék vele, amit akarok! Engedelmeskednie kéne és óóó... hogy kihasználnám. Nagyon jó lenne, szerintem ezt kérem szülinapomra. Próbál csitítgatni, de én csendesen kuncogok, nem érdekel, jól érzem magam, még egy puszit is, kap, de csak pislogni tud, mint hal a szatyorban és ezen is csak nevetgélek.
- Ez egy fáradt bah volt! - Állapítom meg, amikor letesz, mert olyan jó lett volna, ha még egy kicsit visz, olyan kényelmes volt, meg biztonságos érzés, olyan igazán jó. De majd fölfelé! Haha! Na majd akkor kikönyörgöm! Tök jó kis haditervnek tűnik.
De aztán nem jön a cica, nincs sehol, pedig itt kéne lennie, én pedig úgy döntöm, kihajolok, hogy kinézzek, merre van. A sötétben a fehér foltot úgyis látom, szólongatnám is tovább, de aztán hallom, hogy mögöttem Usui morog valamit, vállam mellett hátranézek rá, de aztán érzem, hogy húzni kezd és én helyből, pánikolva kezdek ellenkezni.
- Neeeee! Ha nem engedsz el, sikítani fogok! - Figyelmeztetem őt, egyelőre visszafogott hangon, és elképzelem, mennyire vicces lenne, ha apa ilyen helyzetben kapna el minket, ilyen időpontban. Nem tudom, tart-e itthon fegyvert, de ha igen... Viszont most nem erre koncentrálok, nem adom könnyen a bőröm, inkább nem támaszkodok tovább, elengedem magam és a felsőtestemmel lógok ki az ablakon, hogy arrafelé húzzon a súlyom. A húzásra azonban ellenkezek még mindig, a lábaimmal is kapálózok, nem figyelek oda, nem tudok odafigyelni és valószínűleg, ha Usui nem enged el, akkor véletlen állcsúcson pattintom az egyik sarkammal... pedig nem akarom!

Bizony, igazam volt, hogy fáradt a sóhaja, és hogy talán már elege van belőlem, de akkor menjen el, már nem vagyok a tetőn, idáig is idelent garázdálkodtam, amíg nem jött a csodás ötlet, hogy nézzem a csillagokat.
Próbálok kimászni kicsit az ablakon, de csak kicsit, de Usuinak nem tetszik az ötlet. Próbál visszahúzni, én próbálok ellenkezni, nagyon próbálom, de nem megy. Mert, azt sem tudom, mit csinál, egyszercsak ott van mellettem, illetve... én vagyok ott mellette, aztán már a földön, és beszél nekem, én pedig egyre mérgesebb leszek.
- Pontosan, nem vagyok kislány, tudom, hogy nem lesz bajom! - Térek vissza a hisztihez, lévén most nem viselem, ha valami nem úgy megy, ahogy azt én elképzeltem. Idegesen toporzékolok, már maga felé fordított, a szemébe nézek, szikrákat hány a tekintetem. Ökölbe szorított kezeimet eltartom, majd az oldalamhoz csapom, mint egy igazi kis hisztigép.
De aztán elkezd tolni, egyenesen a lépcső irányába, én pedig próbálnék ellenkezni, de nem igazán megy. A fenébe is, miért vagyok ennyire szerencsétlen, satnya?! Hol marad a squash? Tényleg sikítanom kellett volna, azt kellett volna, és akkor most mindenki ébren lenne, én meg nagyon megbánnám, de az sem érdekelne! Most már viszont mindegy, nem elég félreérthető, de... nem hagyom magam, csak azért sem.
- Nem. - Mondom, miközben kifordulok és tüntetőleg, durcásan, nemes egyszerűséggel leülök az alsó lépcsőre és összefonom a karjaimat magam előtt. - Nem megyek fel. Megígérted, cica, aztán alvás! - Pontosan, nem mondhatja, hogy nem így volt, hallottam, ő is hallotta. És amíg nincs cica, addig nem lesz itt alvás és jobb lesz, ha végre meghajlik az akaratom előtt!

- Pontosan! - Vágom rá, bár nem tudom, szerintem én ezt nem gondoltam át elégszer. - Az ajtót is megfejelhettem volna, ha úgy akarom! - Bizony, irányítottam én az eseményeket. Az egyértelmű volt, hogy valamit fejelni kell, és ha már választhattam ajtó és félfa között, én az utóbbit választottam, mert nem is tudom, sokkal szimpatikusabbnak tűnt.
Látom Usuin, hogy már éppen ideges lenne, hogy miért nem vagyok hajlandó felmenni, aztán amikor a csodálatos, verhetetetlen joker-érvem bevetem, látom, hogy megtörik.
- Juhéj! - Ugrálok kicsit ültömben, miközben lelkesen vigyorgok, de csak annyit fogok fel, hogy rendben, behozza a cicát. Nem igazán figyelek rá, hogy mit kér tőlem, asszem valami olyasmi volt, hogy maradjak itt és na, az egy fontos dolog, a többi nem lényeg. De aztán azt kérdi, értettem-e, én pedig pillogok rá nagy szemekkel, aztán mosolyogva játszok bólogatós babát.
- Hát persze! - Bár nem tudom pontosan, mit kellett volna megértenem, megvárom itt, az a biztos. Amikor elmegy, lelkesen integetek neki, és sok sikert kívánok a küldetéséhez. Nyugodtan ücsörgök, kicsit játszok a lábaimmal, össsze-összeütöm a térdeimet, játszok az ujjaimmal, a mutató és a középső mintha lábak lennének és szaladgálnának. Még a plafont is nézegetem, miközben fészkelődök, egyre inkább unatkozok. Aztán a konyha felé pillantok.
- Cica! - Látom meg a macskát idebent, de Usui kint keresi... nem lesz ez így jó. De nekem nem szabad innen elmennem! Ó, dehogynem! Szóval fel is állok, megyek, felkapom a kis szőrzsákomat és simogatva ölelgetem körbe. Ő hálásan dorombol és olyan aranyos, hogy meg tudnám zabálni. De valahogy szólni kéne Usuinak, hogy ne menjen sehova, ne keresse tovább, mert megvan... igazából meg is volt.
De egyedül nem merek kimenni most a kertbe, szóval viszem az ölemben a kis szőrcsomót is, lelkesen lopakodok ki az ajtón. Amikor a ház sarkához érek, kikukucskálok és meglátom, hogy Usui háttal van nekem. Odalpakodok mögé, miközben visszafojtom a feltörni késző kacajokat. Húúúúdegonosz vagyok!
- BÚÚÚÚÚ! - Ijesztem meg, miközben mögé ugrok és megérintem a hátát egyik kezemmel, aztán diadalomittasan mutatom fel neki a cicát, aki irigylésre méltó nyugalommal lóg a kezeim között. - Képzeld, megvan a cica, valaki biztosan beengedte, mert egyszercsak előkerült! - Vigyorgok rá lelkesen, majd újra magamhoz ölelem, mert úúúgy örülök neki, hogy megvan, itt van, szeretgethetem egy sort. És meg is teszem, finoman simogatom, ő pedig nyugodtan dorombol.

Amikor megtalálom a cicát bent, nem ülhetek csak úgy, hagyhatom, hogy Usui tovább keresse odakint. Muszáj kivinnem és megmutatni neki. Halkan lépkedek és amikor meglátom, hogy éppen háttal van nekem és úgy keresgél, úgy döntök, cicástól ugrok mögé és ijesztem meg és ez akkor és ott nagyon jó ötletnek tűnik.
Ellenben, amikor durván ragadja meg a kezem, éppen magyarázni kezdenék, de a cicám megijed a hirtelen mozdulattól, az ellenségességtől, végigkarmolja karom, hogy engedjem el, én pedig engedelmeskedek. Főleg, mert most magamért jobban kell aggódnom, tekintve, hogy Usui szorítja a kezem.
- Aú, aú, aú! - Nyafogom egyből, mert nem fáj, de fájni fog, érzem, már éppen készítem is rá magam, kicsit be is húzom a nyakam, de nem, elmarad. És nem a tompultság miatt, amikor rám néz, én is megszeppenve pillantok rá, egyből elenged. Én visszahúzom magamhoz a kezemet, nézem, a másikat a csuklómra simítom, úgy nézem, ahogy kezével eltakarja a szemeit és próbálna korholni, és... azt hiszem, most tényleg túlmentem minden határon.
- Ne haragudj rám, kérlek szépen! - Esek kétségbe a felismeréstől és akár tetszik neki, akár nem szorosan magamhoz ölelem és a hátánál összekapaszkodok a karjaimmal, hogy ne tudjon lerázni magáról. Tudom, hogy ennyivel nem lehet helyrehozni semmit, de ha mondjuk olyan emberről van szó, mint én, akkor sokat javít a helyzeten.
- Én csak megtaláltam a cicát bent és nem akartam, hogy tovább keresgélj feleslegesen! - Kezdek el magyarázkodni és nem merem elengedni, főleg nem merek az arcára nézni, szóval inkább a mellkasának fektetem a buksim és hallgatom a szívverését. Nem túl rendezett és ettől csak még inkább elkeserítő lesz a helyzet.

- Nem fogok többet, ígérem... sajnálom... - Motyogom neki elkeseredett hangon, amíg még ölelgethetem, kihasználom. Főleg, mert épp elég közel van hozzám, hogy halljam a szívverését és ne kelljen rá néznem, pontosabban az arcára, főleg nem a szemébe. Ahhoz túlságosan szégyellem magam, pedig én tényleg nem akartam rosszat, most pedig... sírni tudnék.
- Nem baj, szeret engem, vissza fog jönni, csak nem akkor, amikor én akarom. - Mosolygok rá végül, az én kis cicám itt kapja a kaját, szállást, simogatást, szeretetet, nem megy messzire és remélhetőleg hamar visszajön majd. Csak akkor engedem el, amikor azt mondja, adjam oda a kezem... ja, igen, a cica, amikor menekülni próbált, kicsit megkarmolta. Hátrébb lépek egy lépést, hogy megnézhessem magam is, de nem vészes, csak egy helyen serkent ki egy kis vér, katona dolog.
- Hm, nem fáj. - Állapítom meg érdekesen, miközben mutatóujjammal piszkálgatom. Na jó, az kellemetlen érzés, de akkor sem vészes. - Ahogy ez sem. - Állapítom meg nevetgélve, miközben felemelem a frufrumat, hogy megmutassam neki a homlokomat. Elég rendesen nekiszaladtam az ajtófélfának, biztos van egy kis nyoma, de én nem érzek semmit, még nevetek is rajta. Szeretnék józanul is ilyen badass lenni.
- Azt hiszem ideje visszafeküdnöm. - Állapítom meg, kissé csalódottan sóhajtva, keserédesen mosolyogva. Mert mindent összevéve én tök jól szórakoztam, dühöngtem kicsit, makacskodtam, nevetgéltem, szaladtam, pihentem, cukiskodtam, és valahogy jól jöttem ki belőle a végén! Hogy hogyan csináltam, az én sem tudom, de őszintén örülök neki! Közben mint a háború vesztesei, olyan gyászmenetben indulok vissza a ház felé. Közben pedig sóvárogva figyelem a lóheréket az udvaron. Tuti van ott egy négy levelű, ami csak rám vár!

- Tudom. - Mosolygok rá, és csak ennyit mondom, mert tényleg tudom. Azt is, hogy Usui sosem bántana, direkt sem, de véletlen sem, mert igazából most sem bántott. Még csak meg sem ijesztett, illetve nem úgy, ahogy ő gondolja, mert nem tőle ijedtem meg, hanem attól, hogy megharagszik rám és nem fog már kedvelni és nem lesz a hercegem. Mondjuk az így sem akar lenni, pedig olyan jó lenne.
- Olyan kis szabadlelkű, de ha hívom, általában megjelenik. - Mosolygok, mert tényleg így van, szeret engem eléggé ahhoz, hogy jöjjön, ha hívom. És iiigen, most minden gondolatom a szeretet körül forog, mármint amúgy általában, józanul is, de most különösen és azt hiszem, valaki még rosszul lesz a rózsaszín aurámtól.
- Haha, ez milyen bah volt? - Kérdezem nevetgélve, mert nekem amolyan megkönnyebbülős-dorgálósnak tűnt, de nem tudom biztosan beazonosítani. Nem hiszem, hogy hallottam már, de már vezetek róla listát, majd fel is írom!
- Jó, jó, kimossuk és lefekszek. De még mindig nem érzem magam álmosnak. - Mondom, miközben elindulok Usui mellett, egyik kezemmel megfogom az övét, hogy vezessen engem, a másikkal pedig megtörölgetem a szemeimet. Rég nem aludtam, és hiába mondom, hogy nem vagyok álmos, fájnak a szemeim és nem akarok tovább szenvedni-hadakozni, ahhoz már fáradt vagyok. Lemondok a cicámról, a lóheréről, még mielőtt a házba lépünk, egyszer felpillantok az égre és egy fáradt mosollyal búcsúzok a vigyorgó csillagoktól. Mire felkelek már biztos nem lesznek ott. Milyen kár.

Örül belül, hogy nem hiszi a lány hogy véletlenül is bántaná, mert nem tenné. Ettől kicsit megnyugodott, hogy nem feltételeznek róla semmi ilyesmit.
-Hát jó... - Ha a lány mondja elhiszi hogy a macska jön ha hívják. Ki tudja.
-Dorgáló. - Forgat szemet, mert hát ha nyugton maradt volna a lány, nem lenne puklija. Na mindegy.
-Bah... - Sóhajtja. - Nekem lassan mennem kell dolgozni és előtte haza kell mennem, szóval... ha szeretnéd hogy maradjak míg elalszol, el kéne aludnod. De menni fog az, csak meg kéne nyugodnod. Tudom hogy fáradt vagy, te is tudod, csak nem érzed. Még. - Teszi hozzá, mert reméli már nem kell sok és fogja. Lassan korán van, nem is késő.
Szóval ha hagyják, akkor a mosdóban kimosatja a sebet, majd felkíséri a lányt és újfent lefekteti és leül mellé, a kezét is megfogja.
-Próbálj meg ellazulni. Képzeld hogy a csillagokat nézed. Nézegesd a csillagokat. Ahogy ragyognak. - Szerinte a lány könnyen odafantáziálja őket, azzal nem lesz gond.

- Dorgáló, akkor jól tippeltem. - Vigyorgok rá, mert tényleg van egy listám, csak ő nem tud róla és jobb is, ha ez így marad. Nekem segít, hogy jobban beazonosítsam a bah-kat, mert leginkább azokból tudok következtetni Usui lelki állapotára, ha már az arcára nincs írva semmi. De nem mondom el neki, hogy néha elárjulja magát!
- Ajaj, ez egy fáradt bah volt. - Állapítom meg helyből, amikor hallom a sóhaját, megyek vele és hallgatom, amit mond, még aprókat is bólogatok, mert igazából nekem most mondhatna bármit. Csak olyan nagyon jól esik hallgatni a hangját, hogy beszélhetne még. Olyan keveset beszél, pedig én szeretem.
- Lehet, hogy igazad van. - Vallom be, majd ásítok egyet, szabad kezemmel eltakarom a számat és nevetek is kicsit, micsoda két lábon járó paradoxon lett belőlem. Hagyom, hogy Usui megmossa a karomat és finoman megtörölgesse, majd feljutok a lépcsőn. Vissza is fekszek az ágyikómba, felé fordulok és örülök neki, hogy megfogja a kezem. Jólesően sóhajtok, ahogy lehunyom a szemeimet, kellemesebb érzés.
Aztán hallom, mit mond Usui és jó ötletnek tűnik. Pillanatok alatt el tudom képzelni a csillagaimat, a szeretett csillagokat, ahogy a szemhéjam belső felére ragasztva csak nekem ragyognak, finom fénnyel. Különös egyensúlyban tartva a fény és a sötétség egyensúlyát, apró ékkövekként díszítik a fantáziámat jelenleg és hamar mélyebbeket szuszogok.
- Beszélj még kicsit. - Kérem tőle halkan, kissé motyogva, majd szusszanok egy nagyot és figyelek rá még egy kicsit, de ha beszél, ha nem, meglehetősen hamar elalszok. Nagyon-nagyon mély álomba merülök a kimerültség-alkohol kettőstől.

-Lassan írhatsz belőlem szótárt, csak jelöld a hanghordozást valahogy... egy szó lesz benne csak... bah. - Csóválja a fejét de könnyedebb a hangja, belül szórakoztatja a dolog.
Szerencsére már nem dacoskodnak vele, rendbe tudja rakni az összekarmolt kezet, elfektetheti a fáradt testet. A csillagok elképzeltetése is jó ötletnek bizonyult, szóval megkönnyebbül, hogy talán már el tud aludni a lány.
-Ha majd kialudtad magad, akkor ha legközelebb ráérsz, elmegyünk valami nagy mezőre ahol van lóhere. Ott nagyobb eséllyel találsz négylevelűt, mint a kertben. - Mond csak ennyit, de ahogy elnézi elég is mert már szuszog a másik. Halkan sóhajt is egyet, ezt is megélte. Betakargatja a lányt, a kezét finoman a mellkasára fekteti és leoltja a villanyt. Lemegy a lépcsőn halkan, a szerzett kulccsal bezárja a házat és visszateszi a kulcsot a cserép alá ahonnan szerezte, majd hazamegy, hogy átöltözzön és megy is dolgozni. Kicsit hosszú napja lesz így, de nem bánja, legalább Demetria végre kialudja magát. Reméli az ihlete is visszajön, hogy pihen egy nagyot.

//Köszi //