Utálom a szeptembert. Tele van feleslegesnél feleslegesebb idegeskedéssel, arról nem is beszélve, hogy idén is sikerült valami totál vállalhatatlan szobatársat kapnom. Van egy olyan érzésem, direkt szívatnak a kolibiztosok vele, de majd betörik a kiscsaj. Vagy megszökik...
Két... hát nevezzük őket barátnőmnek, társaságában lépdelek a kantin felé, épp azt ecsetelve nekik, hogy a héten valamelyik nap benevezhetnénk egy bevásárló körútra, de különben meg szedjék már a lábukat, mert nem fog miattuk rendes kaja jutni nekünk, ha ilyen tehenek.
Érdeklődésemet abban a pillanatban el is veszítik, ahogy belépek a menza területére. Megtorpanva intek nekik is megálljt, tekintetem az embereket pásztázza, ők pedig sokat tudóan pillantanak össze hátam mögött. Kezdődik...

Igen drágáim, kezdődik az egyetlen ok, amiért mégiscsak szeretem a szeptembert. Tavaly valakitől hallottam, hogy "aratásnak" csúfolja azt a tevékenységet, amikor kipécézek magamnak egy-két elsőst, akit kitüntetett figyelmemmel kísérek végig a tanév során. Ha nem rokkan bele, talán még barátok is lehetünk, bár eddig erre nem volt precedens.
A mai szerencsés nyertes sor közepén áll valahol, várva, hogy választhasson a menük közül. Egész csinos, de legfőképpen gyomorforgatóan lelkes. Nyilván azt hiszi, majd itt fogja megváltani a világot... Mind azt hisszük, mikor bekerülünk a felsőoktatás berkeibe.
Határozott léptekkel haladok felé, igazítva fekete egybe ruhámhoz társított farmer kabátkámon, s sötét, kiengedett tincseimen közben, hogy aztán szinte a semmiből rohanja le parfümöm nehéz, buja illata és kérdésem csengő szava:
- Heló! Csinos felső! - Jegyzem meg egy széles mosollyal véve le egyet a tálcák közül, közben ügyet sem vetve a mögöttünk kígyózó sorban morgókra.

Nagyon-nagyon-nagyon éhes vagyok. Annyira rossz, hogy ilyen hosszúak az órák, ilyen sok van belőlük. És habár nasival próbálom pótolni a kimaradt étkezéseket, amik nálam két-három óránként esedékesek, nem az igazi. Így az ebédszünet a legjobb dolog, ami ma velem történet. Meglepő gyorsasággal termek az ebédlőben, mire a diákok java érkezik, én már sorbaállok. Lelkesen vigyorogva vizslatom a kínálatot. Magamban társalgok kicsit a pocakommal, melyiket választaná, nyújtogatom a nyakam, hogy jobban lássak. Annyira kedvem lenne közelebb furakodni, de az nem lenne valami szép dolog. Biztos a többi diák is éhes, így nem élvezhetek elsőbbséget, nem lenne fair.
Éppen teljesen elálmodozok arról, milyen jóízűen fogom enni a salátámat, közben valami ismerős arcot keresek, de az is ráér majd később. Most az ebédem a legfontosabb, szent és sérthetetlen. Az étel finom illata már rég az orromban van, morgásra készteti a gyomrom és egyre szélesebben vigyorgok, ahogy egyre közelebb kerülök az ebédemhez. Hmm... nyami!
Szinte észre sem veszem, hogy valaki odalép hozzám, a hang is kis fáziskéséssel ér el hozzám, akkor viszont meglepetten kapom fel a buksimat és fordulok a lány felé, aki mosolyog rám.
- Szia! Ne haragudj, nem figyeltem... izé, köszönöm. - Mosolyogok el szélesen válaszul, mert jól esik a dícsérete, de még jobban esne mondjuk teli gyomorral. A sok finom illat mellett megcsap erőteljes parfümének illata, aztán nem törődik senkivel és csak úgy beáll oda, ahol én állok. Biztos nagyon éhes és nincs kedve végigvárni a sort, megértem, én sem biztos, hogy kibírnám, ha a végére kéne állnom.
- Ismerjük egymást valahonnan? - Kérdezem csak úgy, kellemes, csevegő hangon. Mert lehet, hogy igen, de az én gondolataim már félig az ebédem körül járnak. Lehet, hogy van valami közös óránk, bár a gólyatáborban nem volt, szóval nem hiszem, hogy elsős, meg amúgy is, idősebbnek tűnik. Bár ha nem ismerjük egymást, akkor nem értem, miért jött ide hozzám, de én örülök neki, legalább nem kell magányosan ebédelnem. Talán csak magányos volt és elterjedt rólam, hogy én bárkivel szívesen csevegek, ki tudja.

Szemem sarkából figyelem, amint két barátnőmnek kikiáltott csatlósom megindul, hogy helyet keressenek maguknak. Nagyon helyesen teszik! Nyilván végre leesett nekik is, hogy ma nem velük fogom ezt a röpke órácskát eltölteni, amit az ebédre szántak az egyetemi rendszer kitalálói.
Persze, ha optimális helyet foglalnak - pontosan ismerik a jó helyről alkotott definíciómat, így esélyes lehet a dolog - akkor meginvitálom inkább a kislányt hozzánk.
Első körben azonban többek felháborodására gond nélkül lépek oda a kígyózó sor első harmadában álló Demetriához. Nyugi srácok, majd ti is sorra kerültök... Vagy már sorra is kerültetek nálam, azért mertek hangot adni elégedetlenségeteknek? Nem mintha meghatna. - Elégedett mosolyom is erről árulkodik.
- Nem, nem hiszem, hogy találkoztunk már. Meló miatt kihagytam idén a gólyatábort, szóval ha voltál, ott se futhattunk össze... - Nem tudom miért, de az egyetemi felvétel híre és az "első nagy egyetemi bulim" téma a legszendébbnek tetsző csajból is előhozza a vágyat, hogy részt vegyen a GT-n. Aztán sokan hazamennek, mások egy teljesen új oldalukat fedezik fel és akadnak, akik egyszerűen csendesen túlélnek. Tavaly kifogtam három ilyet, a falat kapartam tőlük, annyira életképtelenek voltak. A jövőnk nemzedéke...
- Mona vagyok, örvendek! - Nyújtom kezemet látszólag lelkesen, míg a tálcáink üresek. Aztán a sor mozdul, s mi is bekerülünk a konyhás nénik látóterébe, így az adag kikérésére koncentrálok, s nyilván a csajszi is. Részemről a saláta mellé némi hús is kerül, de nem viszem túlzásba a dolgot. Üdítőnek kommersz módon kólát kérek, délután még jelenésem van Ayresnél, szóval nem árt a pörgés.
- Van már asztaltársaságod? - Firtatom Demitől, miközben mellette haladok át könnyed léptekkel az ebédlőn.

- Kár, pedig én nagyon élveztem. Szabad megkérdeznem, mit dolgoztál? - Kérdezem tőle kedvesen, mert én érdeklődő vagyok, tényleg érdekel minden, de mások néha tolakodásnak veszik. A lány megszólított, csak úgy, szóval nem tűnik olyan kis félénk típusnak, lehet, hogy őt nem üldözöm el majd két mondat után. Én nagyon örülnék neki!
- Demetria, örülök a találkozásnak! - Mosolygok rá szélesen, miközben megrázom a kezét. Olyan finomak a mozdulatai, Mona tipikusan az a magabiztos díva, nos, olyan, amilyen én sosem leszek. Mégis olyan jó csodálni őt, még a furcsa kisugárzása ellenére is kellemes a jelenléte.
Viszont most az ebéd gondolata sokkal, de sokkal kellemesebb, meg is kapom az adag spagettimet, mert erre pillantottam rá és most ezt kívántam meg igazán. Egy kis üdítőt kérek mellé, hogy jobbban csússzon, bár talán visszajövök még repetáért, mert tényleg feneketlen a bendőm.
- Hmm... ahogy látom a bátyám nincs itt, ismerős arcok sem, szóval... nem, még nincs. Esetleg csatlakozhatnék hozzád? - Kérdezem tőle mosolyogva, mert még idegenek között enni is jobb, mint egyedül, az olyan szánalmas, mintha nem is tudom, valami kiközösített lennék. Pedig nem vagyok az, csak nem vagyok az a törtető típus, aki ráerőlteti magát másokra. Talán ezért nem volt még soha, egyetlen igazán közeli barátom sem, a bátyámon kívül, természetesen.
- Neked hogy tetszik eddig az idei év? - Kérdezem tőle kellemes, csacsogós hangnemben, mert én ilyen vagyok, szeretek beszélgetni, nevetgélni. Főleg, amikor megkapom az ebédemet, akkor mindig különösen jó hangulatban vagyok!

- Egy gólyatábor mindig jó buli. - Naná, hiszen azért van! Bár idén megmondom őszintén, közre játszott az is nem mentemben, hogy kitették az egészet valahová az isten háta mögé, mint valami elcseszett LOST vagy Survivors epizódot. Négy nap a vadonban, úú... ugyan úgy a buliról és az ivásról szólt idén is az egész gondolom, csak kivételesen senkit nem jelentettek fel birtokháborításért, hangoskodásért és ki tudja még miért. Legfeljebb a bokrosból kellett elővadászni az emberkéket.
- Egy olyan srác személyi asszisztense vagyok, akinek mindent a feneke alá rakott az élet. De komolyan mindent! Gondol egyet és már repül Afrikába, csak mert szavannát akar fotózni. El tudod te ezt képzelni magaddal kapcsolatban? - Én el tudnám, csak sajnos veszettül messze állna a valóságtól a dolog.
Végre megkapjuk a kajáinkat, én pedig már ki is néztem egy csinos kis üres asztalt a terem túlsó végénél, így igyekszem arrafelé terelni a lányt - mint megtudom tőle: Demetriát.
- Persze, gyere csak! Van egy bátyád? Ő az egyetlen testvéred? - Firtatom, majd még egy lényeges pontra rá kell mindenképp, hogy kérdezzek, mikor ezekre már választ kaptam. Mégpedig:
- Mit tanul? - Nem lenne szerencsés nálam "nagyobb" kutyába futnom azzal, hogy az édes kis hugicájával barátkozom.
Kérdésére felnevetek, s könnyed mozdulattal foglalva vele szemközt helyet pillantok végig az étkezőn, mielőtt válaszolnék.
- Az igazat megvallva totál ugyan olyan, mint eddig bármelyik. Félre ne értsd, nem akarom elvenni a kezdeti lelkesedésedet, de majd következő félévben már te is rájössz, hogy az első ismétlődik újra és újra... csak kevesebb lelkesedéssel. Ééés vannak, akik sosem tanulnak semmiből. - Emelem égnek a tekintetemet, mikor kiszúrom, hogy a tavaly még elsős Becky Mason széles vigyorral integet felém meg Demetria felé.
- Ne is foglalkozz vele, egy álszent az egész csaj! - Szusszanok, s végre a kajámnak is szentelek némi figyelmet.

// Elnézést az csúszásért! :$ //