A dolgok gyorsan történnek, összemosódnak, nem is igazán tudom, mi milyen sorrendben történt. A lényeg, hogy most itt csücsülök, felébresztettem Sebastiant egy kellemes kis ütéssel. Ő pedig felült és most ölelget, puszilgat és ringat. Nagyon jól esne normális esetben, de most nem tudok rá figyelni. Rossz beidegződés, de ilyenkor kikapcsolnak az érzékeim, az érzelmeim. Sótlan leszek, mint egy pocsék sült krumpli, érzéketlenül pillogok magam elé, majd kimászok mellőle. Normál esetben azt sem tudom, hol vagyok, de ilyenkor tényleg csak a múlt éjjel történt dolgok alapján cselekszem.
Felkelek, kimegyek a konyhába. Gépies, robotos mozdulatokkal, csendesen öntöm a tejet a bögrébe, rá a kakaót és egy kis cukrot. Berakom a mikróba, magam előtt összefonom a karjaimat és úgy várom csendesen, hogy megmelegedjen. Még mindig remegek néha, de úgy érzem, nem is én vagyok. Nem, ez csak valaki, valaki más, egy sötét dolog, ami éjszakánként született és nem érdekel senki más most. A csengetés ébreszt fel a bambulásból és a gondolkodásból, meleg a kakaóm, kiveszem, ujjaimat köré fonom és egy ideig csak nézem, ahogy gőzölög, majd gyorsan belekortyolok. Kicsit unalmas, már ki kéne találnom valami mást, mert minden este kakaó... mondjuk a forrócsoki, az majdnem ugyanolyan, de mégsem. Meglepő, hogy még ilyen gondolatokra is van most kapacitásom.
Most még tudom, hogy reggel nem fogok emlékezni élesen arra, ami most történik. Csak egy-két nyoma lesz ennek a borzalomnak. Az érzés, ami most is bennem él, szét akar tépni belülről és ha most kicsit is engedek az érzelmeknek, meg is teszi, mert könyörtelen. Pedig nem is szolgáltam rá. Egy koszos bögre, pár verejtékkel átitatott zsepi, rég kihűlt lábnyomok a járólapon. Apróságok, mégis azt bizonyítják, hogy ez, ami most történik, valóság. Pedig azt kívánom, bárcsak ez is egy rossz álom lenne, az egész, amiből egyszer felébredek, annak legalább látom a végét. Ennek viszont nem, monoton, állandó fájdalmat okoz, amit nehéz eltompítani. Ezen gondolkodom, de nem is figyelek a környezetemre, csak iszogatom a kakaómat.

Megiszom a kakaóm maradékát, közben próbálom minél inkább kiűzni a fejemből a gondolatokat, nem, nem kell nekem most ez. Helyette inkább egy furcsa kis dallam szól a fejemben, betölti az ürességet, amit magamra erőltettem. Hárfa, egy hárfa hangját hallom, olyan régen játszottam, már hiányzik. A gyengéd mozdulatok még gyengédebb hangokat csalnak ki a robusztus hangszerből, ez pedig egy igazán csodálatos dolog.
Leteszem a bögrém, kicsit elidőzik rajta a tekintetem, aztán ott hagyom, hogy reggel majd megtaláljam. Nem akarok vak és tudatlan lenni, kell az igazság, kell, hogy fájjon, mert ebből tanul az ember. Ahogy visszamegyek a szobámba, Sebastian hozzám ér, én pedig végigvezetem rajta a tekintetemet. Meg szeretnék próbálni mosolyogni, de most nem fog menni, most nem megy semmi.
- Csak feküdj vissza. Mintha mi sem történt volna. - Osztom meg vele a technikát és olyan idegen tőlem ez a száraz, érzéketlen hangszín. De nem engedhetek meg mást magamnak, ha most elengedném magam, akkor zokognék, nem aludnék egész éjjel és egyre borzalmasabb dologba lovalnám magam feleslegesen. Nem, nem lehet, nem szabad. Addig nincs semmi baj, amíg kontroll alatt tartom a dolgokat, magamat is.
A hátamra fekszem vissza, a plafont nézem egy kicsit, ha Sebastian is jön, megvárom, ahogy ő is visszafekszik és felé fordulok. Igen, mintha mi sem történt volna. De mielőtt még elaltatom magam, eszembe jut valami, ez pedig már régen rossz, most nem kéne gondolkodnom.
- Bocs, hogy megütöttelek. - Mondom neki, mielőtt még lehunyom a szemeimet. Megvárom a választ, aztán a szokásos forgatókönyv. Fekszik, pihen, szemet lehuny, nem gondolkodik, agyat kikapcsol és alszik. Mintha mi sem történt volna.

Elárulom Sebastiannak, mi az, ami segít kezelni ezt az egészet. Egyszerű képlet, mégis hatásosabb, mint hinné. Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna egyszerű, mégis brilliáns megoldás. Kivételesen nem segít, ha szembenézek a problémával, de valahol mégis, mert találtam rá megoldást és nem kell altatóznom magam, nem csúszok szét, nem vagyok kialvatlan.
- Megszokás kérdése. - Válaszolom úgy, mintha érdektelen lennék, pedig nem, csak... amúgy sem hagyhatom, hogy Sebastian segítsen nekem. Nem lesz itt sem holnap, sem holnapután. Ez olyasmi, amivel egyedül kell elbánnom és egészen jól megy is, a lehetőségekhez mérten.
Ahogy befekszem az ágyba, mellém helyezkedik ő is, vissza a helyére, ahogy kértem tőle. Mégsem tűnik úgy, hogy aludni szeretne, helyette inkább betakargat, simogat és puszilgat. Én már majdnem kikapcsoltam az agyam és egy kicsi kell már csak, hogy álomba merüljek. Azonban akkor kérdez valamit, amitől felébredek, kinyitom a szemeimet, közelről pillantok rá.
- Nem, és megnyugtató a tudat, hogy reggel nem fogok erre emlékezni. - Még ha ezt is mondom és tényleg így is gondolom, a hangom nem hordoz megnyugvást, nem hordoz az semmit. Talán egy kis rekedtséget, de már lusta vagyok megköszörülni, úgyis mindjárt alszom majd, ha minden jól halad.
- Csak aludj. Most már békés lesz. - Ígérem neki, hátha ez meghozza a kedvét, de nem hangozhatok most nyugtatóan, sem biztatóan. Csupán önmagam árnyéka vagyok, egy éjszakai lény, akinek reggel majd nyoma sem lesz. A fejembe egyre több gondolat szökik, én pedig tudatosan hessegetem ki őket. Nem gondolkodok, nem érzek, igazából nem is létezem, talán nem is vagyok valós. Ahogy közelebb bújok Sebastianhoz, csak a szívdobogása emlékeztet arra, hogy még nincs vége a földi pályafutásomnak. Csupán egy aprócska kitérő volt ez.

Nem válaszolok már neki semmit, semmire. Csak hallgatom, ahogy beszél, de valahogy nem ér el hozzám. Az agyam még csak felfogja valahogy, de engem talán nem is érdekel eléggé. Nem engedhetem, hogy segítsen, hogy elérjen a mondanivalója, mert a jóhoz túl hamar hozzá lehet szokni, és hiányozna. Én pedig nem függhetek ennyire Sebastiantól, és őszintén senki mástól sem. Bárcsak megértené ő is, de most nem tudom erről meggyőzni, holnap pedig nem emlékszem majd rá, ezekre a gondolatokra sem. Talán a kezem sajog majd kicsit attól, hogy megütöttem, remélem nem hagytam monoklit, mert azt vicces lenne kimagyarázni.
Inkább csak közelebb bújok hozzá, mintha egy plüss lenne, de nála hallgathatom a szívdobogását, annak a ritmusa visszhangzik a fejemben és jótékonyan ki is űzi a többi gondolatot, mint mindig, most is hamar elalszok.

Reggel hallom Sebastian ébresztőjét, mormogva-motyogva mocorgok kicsit és érzem, ahogy simogat engem. Én pedig átölelem és amikor kimászik mellőlem nem akaródzik elengedni, de végül csak egy sóhajjal fordulok a hátamra. Megtörölgetem a szemeimet és egy kicsit próbálok magamhoz térni.
- Héééj... - Nyöszörgöm neki, miközben még öltözködik. - El akartál menni búcsúcsók nélkül? - Kérdezem tőle végül, elmosolyodva. Ha idejön és kapok még egy csókot - amire elég sok esélyt látok -, akkor kicsit kihasználom, hogy a közelemben van, átkarolom a nyakát, ujjaimat pedig tincsei közé fúrom, olyan jó érzés. Imádom a haját, legalább kicsit meg is fésülgetem az ujjaimmal, ha esetleg normálisra nem lenne ideje, vagy esetleg nincs hozzá kedve, ki tudja.
- Legyen jó napod. - Mondom neki, az már lényegtelen, hogy kapok-e csókot vagy sem, akkor is azt szeretném, hogy ne legyen rossz napja, és csak bágyadtan mosolygok. De sajnos felkelni most nem fogok, túl jó meleg van a takaró alatt és a kinti világ olyan sötét és hűvös és rossz, hogy jobb lesz nekem, ha inkább itt maradok. Felhúzom a takarót a nyakamig, hogy véletlen egy porcikám se maradjon a hideg levegőn.

Éppen kezdtem volna élvezni a takaró melegét, amikor megcsap a hűvös levegő, ahogy Sebastian felemeli az alját és bemászik hozzám. A libabőr végigszalad a combomon, de hamar gondját viseli, mert elkezdi végigcsókolgatni és az ajkainak érintése megfelelően meleg és kellemes, hogy megnyugtassa a bőrömet. Amúgy is egyre magasabban jár, én jólesően sóhajtok, de amikor megharapja a fenekem, sikkantok egyet. Majdnem leharapom a nyelvem és összerezzenek kicsikét, mert tök váratlanul ért, de csak nevetni tudok rajta.
- Hééééj... - Nyöszörgöm neki újra. - Teljesen kiűzöd az álmot a szememből. - Vádolom vigyorogva, ahogy felemelem a takarót, hogy láthassam. Még elég álmos vagyok, de így is látom az elégedett vigyort az arcán, ahogy a bőrömhöz simul és hozzám bújik. Szabad kezemmel gyengéden végigsimítom az arcát, majd a haját, azt az imádottat. Sóhajtok egyet.
- Biztosan naaagyon muszáj menned? - Kérdem tőle, kissé lebiggyesztve ajkaimat, mert olyan jó lenne, ha maradhatna még egy kicsit velem és mondjuk melegíthetné a takarómat. Természetesen csak ilyen önös érdekekből szeretném, hogy itt maradjon. De szerintem ezt ő is jobban élvezi, mint a munkát.
- Maradj még veleeem... - Kérlelem őt kedvesen, tovább cirógatva, a lehető legszomorúbb képet varázsolva most az arcomra. Remélem eléggé hasonlítok egy kivert kiskutyára, hogy megsajnáljon engem és maradjon, szeretgessen még egy kicsit, mert én azt akarom.

//Attention! +16//

- Deeee... - Ellenkezem vele, hogy teljesen kiveri az álmot a szememből, főleg, ahogy érzem a finom leheletét a hasamon, ahogy belefordul a simogatásomba, olyan jó érzés. Nem tudom, hogyan lehet olyan szívtelen, hogy megfoszt tőle. De csak azt hajtja, hogy mennie kell.
- Nem tudom, bárki más, aki mondjuk ráér, vagy legalább nem az én ágyikómban a helye. - Mondom nyafogva, hisztis vagyok, mert el kell mennie, pedig neki most igenis az én ágyikómban a helye, épp ilyen közel hozzám, vagy még közelebb. Még alig keltem fel, de máris lelomboz ilyen gondolatokkal, hogy akkor most itt hagy. Pedig már beletörődtem az előbb, most meg elrontja az egész felnőttes viselkedés dolgot és a dacos kisgyereket hozza ki belőlem, aki a Sebastianját akarja.
És igazából egyelőre meg is kapja, legalábbis további csókok kíséretében lassan felkerül hozzám, én pedig mosolygok rá, ahogy finoman végigsimítok az arcán elkapja a kezemet és belecsókol, jólesően sóhajtok, tudja, nagyon is tudja, mennyire imádom ezt.
- Majd megbeszéljük. - Mosolygok a hétvégi ötletre, óó, még túl korán van ahhoz, hogy én leszervezzem. Tegnap nem csináltam semmit, ma gőzerővel kell dolgoznom, hogy összehozzak mindent hétvégéig... jaj, ha nem imádnék ennyire dolgozni, sokkal egyszerűbb dolgom lenne.
Aztán Sebastian úgy dönt, tényleg kárpótol engem, én pedig csak értetlenül pislogok rá, amikor ismét eltűnik a takaró alatt. Talán csak túl reggel van, vagy túl rég volt dolgom a Drayton-jelenséggel, mert én úgy gondoltam máshol csókol össze, de őszintén szólva, ezt sem bánom. Amikor egyértelművé válik, mit akar csinálni, el kell kuncognom magam, de aztán már nincs időm nevetgélni. Érzem, ahogy elvörösödök, kéjeset sóhajtok, biztosan forró a leheletem, legalábbis én annak érzem. De Sebastiané még milyen forró...! És ez az egész, így, reggel, félálomban, olyan habkönnyű és élvezetes, mint a repülés, egyszerűen imádom. Abban is biztos vagyok, hogy volt alkalma gyakorolni is az elmúlt tíz évben, mert még a megszépült emlékeim sem voltak ilyen szédületesek.
És amikor elélvezek, akkor jön csak az igazi szárnyalás, élvezkedés, aztán a pihegés. Mint amikor egy tollpihe lassan, kecses mozdulatokkal száll a föld felé, úgy érzem magam én is, mélyet sóhajtok és Sebastianra vigyorgok, egészen addig, amíg el nem kezd készülődni, akkor megforgatom a szemeimet és úgy sóhajtok.
- A legjobb résznél lépsz le... jellemző. - Szomorkás mosollyal pillantok rá. Ugye nem gondolta, hogy csak úgy feladom és elengedem, főleg egy ilyen után? Inkább csak a takaró alatt gyorsan lekapom a pizsamafelsőmet, és a bugyimat is, ledobom az ágy mellé. Kissé feljebb ülök, de ügyelek arra, hogy a takaró még ápoljon és eltakarjon.
- Akkor most egyedül kell folytatnom? - Kérdezem, miközben alsó ajkamba harapok, majd csábító mosolyra húzom ajkaimat, úgy pillogok Sebastianra. A hangom ártatlan, kissé csalódott, de közben az egyik combom kiveszem a takaró alól, hogy szépen, csábítóan villantsam meg neki.
Na, ha ezek után simán kisétál a hálószobámból, akkor minden elismerésem neki.