Megfigyelőként vagyok jelen egy előadáson, ami viccnek is rossz, nemhogy reklámnak vagy üzleti ajánlatnak. Túl sok a rizsa, unalomig ismert ígéretek, csodaszavak röpködnek, úgymint "olacaceae", ami senki másnak nem kelti fel az érdeklődését, csak az iskolázatlan parasztlányokét. Őket lehet ilyen szavakkal elvarázsolni, bár ők azért nem mennek be az üzletbe a terméket keresni, mert ki sem tudják mondani helyesen a szót vagy megfizethetetlen a termék számukra. Hiba, hogy férfi alig van jelen, bár a kozmetikához édes keveset értenek, azt pontosan tudják, ŐK mire adják ki a pénzt. Tehát, gazdag ember felesége csak akkor tudja kisajtolni, hogy részvényei legyenek egy ilyen (eleve elcseszett) üzletben, ha az a férjének is tetszik. Ez, amit eddig láttam, nulla volt. A felhőtlen égbolt márkanév hatásosabb lenne, ha a metafora a reklámban visszatükrözné a termék bőrre gyakorolt (ígért) hatását.
Két óra szenvedés után nem én vagyok az egyetlen, aki az ebédszünet hallatán felsóhajt: "végre", de mert a társaság nagy részének nem vagyok szíve csücske, kissé lemaradok, mintha fontos dolgom lenne még. A hölgyek egy része ugyanis Max feleségének barátnője. Megvető és lesújtó pillantásaik ölni tudnának, nem kizárt, hogy Maxot is ők tették el láb alól. Nem tudják, hogy Max halála óta Rebecával jóban vagyunk. Bár korábban sem voltunk ellenséges viszonyban, a gyász összehozott bennünket, hatalmasakat beszélgetünk. Mintha Max helyett kaptam volna egy barátnőt. Nem sok volt életem során, megbecsülöm.
Egy nő lép oda hozzám, kezet nyújt. Bár tudja a nevem, rosszul. Ahogy az egyetlen házasságom sem létezik már, úgy Mr Coupeau sem; utóbbi talán sosem, a nevet Emile Zola egyik regényéből csentem. Még abban sem vagyok biztos, férfié volt.
- Rendben- fogom meg a kezét, és meglep, ahogy erősen megszorítja, mert ez nők között kevésbé szokás; az üzleti jellege mellett másról is árulkodik. Próbára teszem, mert biztos vagyok a válaszában, már ha őszinte.
- Találkoztunk már?
A mosolya megnyerő is lehetne, de túl sok álnoksággal találkoztam már életemben, csak udvariasságból válaszolok neki mosollyal. Az viszont szimpatikus, hogy nem tartozik Rebeca barátnői körébe. Csupa igazságtalan pletykafészek, akik saját barátnőjüket is képesek eladni. Rebeca ugyanis megszállottja a fiatal férfiaknak.

Egy sok tekintetben csalódást okozó előadáson vagyok. Akaratlanul összehasonlítom magam és a jelenlegi előadót, aki túl nagy hévvel próbál meggyőzni arról, ez a termék miért is jó nekem. Egészséges öntudattal rendelkezem, és a szakmai tapasztalatom alapján azonban azt mondom, ebben a termékben is sok a hiányosság, egyes dolgok pedig százszorosan fel vannak fújva, ergo, hazugság, mint minden, (majdnem minden) ezen a világon.
- Nem vagyok férjnél, Olivia. - Nem jön zavarba, amikor szembesítem vele, hogy nem ismerjük egymást.
Úgy tippelem, fiatalabb nálam. Üzletasszony lehet. A ruhája nagyon elegáns, akár valamelyik divatlapból másolta volna le, de tökéletesen illeszkedik az alakjára. Első ránézésre nem olyan asszonynak tűnik, mint aki pletykálkodni szeretne; rossz lóra tenne velem, ha belőlem akarna kicsikarni információkat mások magánéletével kapcsolatban, bár az üzleti életről sem beszélgetek szívesen bárkivel.
A büféhez megyünk, meglepetésemre az asszonyok nagy része nem ide jött ebédelni (gondolom, inkább a szálloda éttermét választották), így bőségesen van szabad asztal, bár a büfé kínálata hagy némi kívánnivalót maga után. Olivia egy kávét rendel magának, és a levegőben van egy kérdés, amit hozzám intézett, de amíg le nem ülünk, hagyom lógva. Magamnak szintén csak egy kávét kérek.
- Részlegvezető vagyok az egyik ügynökségnél- adok részben kitérő választ, mert semmi konkrét nem hangzik el. - Elsősorban reklámokat találunk ki és valósítunk meg kisebb-nagyobb cégek számára. És Ön?
Elvetem a lehetőséget, hogy a személyem csigázta volna fel az érdeklődését. Ő is inkább úgy lehet vele, beszélgessen valakivel, akit nem a harsányságával hívja fel magára a figyelmet. Nem gondolom, hogy személy szerint tőlem akarna valamit, mégis érdekel, miért szólított meg. Lehetséges volna, hogy csak az iménti silány előadásról szeretne eszmecserét futtatni?
- Miben tudnék a segítségére lenni? - nézek rá kérdőn.

- Nem tudhatta, hogy nem élek házasságban- mosolygok Oliviára. A szavai mögött rejlő irónia elárulja, ő is szingli, mellesleg a filmművészetet is kritika éri. Érdekes egy nő! Keveset beszél, sokat mond. Ritka jó tulajdonság manapság.
Olivia ebédelni hívott, most mégis csak feketézünk. A büfé kínálata nem túl bőséges, bár a magam részéről akár egy sajtos pogácsával is beérném, éppen elég lenne, hogy ne kopogjon a szemem a következő két órára. Kétséges, hogy-ha rajtam múlna- meghallgatnám az előadás tényleges üzleti ajánlatát, de nem saját szórakozásomból vagyok itt, hanem mert ez a feladatom.
Udvariasan és óvatosan kezdjük felmérni egymást. Sem a magánéletben, sem az üzleti életben nem jellemző rám a könnyelműség, így csak annyit árulok el, ami nagyon muszáj, mégsem vagyok udvariatlanul tartózkodó. Olivia is hasonló módon reagál, nevek említése nélkül.
- Nem irigylem- még nem tegezem, bár én vagyok az idősebb, kezdeményezhetném- fiatalokkal dolgozni manapság nem kis kihívás- a modell szakma amúgy is nagyon összetett, nem csak a modellek lelki világára kell odafigyelni, de számos más elvárásnak meg kell felelni, hogy az ember idegbaj nélkül átvészeljen pl. egy divatbemutatót... Még akkor is így van, ha csak újságokban, "papíron" nyomul... A munka ott van, tán csak a szervezés rugalmasabb, hiszen nem múlik semmi azon, ha egy felvételt meg kell ismételni.
Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül szólított meg, és az ebédszünet nem elég hosszú arra, hogy bájcsevejre vesztegessük. Bár nem tartom olyan nőnek, aki ilyesmire vesztegetné az idejét, most mégis úgy érzem, csak a felszínt kapargatjuk. Nem akarom lerázni, a társasága meglepően frissítően hat, de meg kell tudnom, mit akar tőlem. Finoman elneveti magát.
- Ó, értem!- Nem tart pletykás vénasszonynak, és nem érdeklik a pletykák. Manapság amúgy is mindenkinek szeretője van. Nem is értem, egyesek miért rajtam csámcsognak, tekintve, hogy Maxon kívül más férfi nem volt az "új" életemben, és őt szinte azóta ismerem, hogy megérkeztem.
Elmosolyodom, ahogy kifejezi magát, unatkozott. Aztán a szavaira enyhén felemelem a szemöldököm, és kérdőn nézek rá.
- Szóval még is van valami? - gondolom, nem arra kér, segítsem hozzá, hogy nyitva tudja tartani a szemeit. Arra megfelelő választás néhány fogpiszkáló, vagy egy olyan smink, amit Johnny Depp viselt a Karib tenger kalózai-ban. Rögtön tesztelhetné is magán a cég kozmetikumait. Kortyolgatva iszom a kávém, édesen, forrón.

Újdonsült ismerősömmel leülünk kávézni, és beszélgetésbe kezdünk. Nem rosszallóan, de kijavítom, tudtára adva, hogy nem vagyok férjnél. Annyira nem vagyok gyanakvó, hogy feltételezzem, ezzel az egésszel csak félre akart vezetni; hiszen aki "ismer", tudja, hogy Max szeretője voltam éveken át. 16 év hosszú idő. Valaki ez alatt több férjet is elfogyaszt. Én úgy tekintettem rá, mint legjobb barátomra, mentoromra, bizalmasomra... A szerelem és a szex eltörpült a kapcsolat emberi jellege miatt. Egyenrangúként kezelt, még akkor is, amikor először találkoztunk, és csak "szobalány" voltam egy fogadóban. Sosem beszéltünk házasságról.
A munkáról beszélgetve kiderül, hogy Olivia fiatalokkal dolgozik. Kicsúszik a számon, hogy nem irigylem érte. A válasza nyílt és önérzettel teli. Elismeri, hogy neki sincs könnyű dolga.
- Hogyne, természetesen! A reklámok egy része pont ezt használja ki. Fiatalokkal teszteltetünk termékeket, az ő igényeiknek megfelelően alakítjuk őket, és velük is reklámoztatjuk, hogy a lehető leghitelesebb legyen...
Nem tartom Oliviát öregnek. Igazából magamat sem. Érett nők vagyunk, és Olivia különösen szép. Az alakja tökéletes, a megjelenése kifogástalan. A fiatalság azonban úgy néz ránk, mintha bizony vén banyánk lennénk. Legszívesebben eltörölnének minket a Föld színéről, hogy a helyünkbe léphessenek. Mindent, azonnal, úgy, ahogy én akarom módban. Utóbbival van a problémám. Ritka, hogy egy tehetséges ember önmagában fusson be karriert. A tehetség mögött mindig csapatnak kell állnia, így lesz tartós és igazán szárnyaló a siker.
Azt gyanítom, nem véletlenül állt le épp velem beszélgetni, de az ok mégsem az, amire számítok. Nem üzleti jellegű ugyanis. Igaz, bármikor képesnek kell lenni tárgyalni, én ezeket sosem szerettem. Éppen olyan, mint a diákjaimmal; nehéz összeegyeztetni a különböző érdekeket, főleg, ha az egyik fél makacs, és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Olivia szavain elmosolyodom.
- Majd a következő napokban kiderül, miről is konspiráltunk egymással...- kacsintok rá. Pletykák. Fele igaz, fele nem; Max mindig azzal bátorított, tekintsem úgy, megtiszteltetés, ha az emberről pletykálnak, mert az azt jelenti, foglalkoznak vele. Akiről nem pletykálnak, az nem is létezik.
Olivia aztán meglepő nyíltsággal beszél arról, miért is szólított meg.
- Ha barátokat keres, meg kell kockáztatnia, hogy őszinte legyen, Olivia- mondom neki elgondolkodva, mert a kritikája, hogy nem érdemes őszintének lenni, nagyon is érzékenyen érint.
- Higgye el, az emberek itt sem mások, csupán más álarc mögé vannak bújva. Könnyű dolga lesz. Lám, engem is kiszúrt, szóval bizonyosan tartozom valamely típusba, amit Ön biztonságosnak ítél- mosolygok rá.
- Közel tíz éve élek itt- válaszolok a kérdésére. - Mi hozta Önt éppen ebbe a városba?

Váratlan társra lelek Olivia személyében egy unalmasnak induló előadáson. A szünetben lép hozzám közelebb és a büfében kávézgatunk, miközben óvatos ismerkedésbe kezdünk. Némi szó esik, ki mivel foglalkozik, és szinte azonnal szóba kerülnek a fiatalok is.
- Tapasztalat és új ötletek. Felgyorsult a világ, az elvárások gyorsan változnak. Ami ma tetszik, holnap már elavulttá válik... - Leginkább a technika fejlődése "riasztó". Az utóbbi években egyre inkább elterjedő mobiltelefonok új generációi már nem egyszerű telefonok, miniatűr számítógépek, melyek akár egy zsebben is elférnek. És ez még nem is a jéghegy csúcsa. Ki tudja, hol a határ?
Amikor rákérdezek, miért is engem szólított meg, megnyerő őszinteséggel vallja be, hogy a többi "hölgyet" akarja bosszantani, vagy inkább tőlük távol tartani magát. Rokonszenvet érzek vele. Nem igazán követem a pletykalapokat, és a divat sem az én asztalom, így a neve nem cseng ismerősen, bár úgy tűnik, neki is keserű tapasztalatai vannak a pletykákat illetően.
- Ó, ha még csak az üzletről lenne szó! Ön el sem tudja képzelni, milyen mocskos némelyik nő fantáziája...- Nem akarom falra festeni az ördögöt, de nem lennék meglepve, ha arról cikkeznének, Max után most a nőkre gerjedek. Elég, hogy itt ülünk és kávézgatunk, és készül egy kép... mondjuk egy mobiltelefonnal. Az évek alatt számtalan munkatársammal hoztak már össze, találtak ki olyan sztorikat, amin sírva nevettem. Szerencsére, kellő humorérzékkel rendelkezem.
Azt állítja, nem érdemes őszintének lenni, velem mégis megteszi, hiszen ismerkedni akar. Csak a véleményem közlöm vele, hogy őszintén könnyebben találna barátokra, és eszembe sem jut, hogy ismerkedés címszó alatt nem barátkozásra gondol.
- Éppen azért nincs sok barátja az embernek. Elég csak egy .... vagy kettő- Őszinteség, bizalom... Az emberek nagy részének nincs ideje erre. Mindenki csak magával foglalkozik, a mások baja csak púp a háton. Őszintének lenni manapság megerőltető, hazudni, titkolózni, álarcok mögé bújni sokkal kényelmesebb és könnyebb. Önmagunkat mutatni gyengeség, kiszolgáltatottság. Manapság nem "divat" barátkozni. Az embert nem arról ítélik meg, hány barátja van, hanem hogy mennyi pénze, milyen összeköttetései...
Skatulya vagy típus..., bár látnék a fejébe. Mindenkinek, akaratlanul kialakul egy benyomása a másikról, első találkozásra, az első szó elhangzása nélkül (akár), és akaratlanul társítja valamihez. Ez nem szándékos, mindenkivel megtörténik, ha akarja, ha nem. Valamiért valaki szimpatikus. Vagy nem. Ha ez skatulya, én is skatulyázok. Ő szimpatikus, mert rendezett a megjelenése, és úgy gondolom, aki képes így kinézni, a fejében is van más a szalmán kívül. Félre értés ne essék, nem az vonzó benne, hogy drága holmit visel, hogy kifogástalan a haja és a sminkje, hanem az, hogy minden összhangban van; nincs rajta semmi feltűnő, kirívó, úgy egészében véve egységet alkot. Az a benyomásom, hogy olyan nőt látok, aki tisztában van magával. Ő is valami hasonlót fogalmaz meg- Igen, értem önt. Nem biztos, hogy a legújabb módit a negyvenes korosztálynak ajánlják...- Ó, már megint a szakma: a reklám, és annak hátulütői. Remek téma lesz az egyik órámon, azt remélem.
- Ha úgy vesszük, igen- válaszolok, és eszembe jut, mennyire szeretem a várost. A benne élők nagy része azonban tömény csalódás. Nem véletlenül tartom magamat tőlük távol. Felcsillanó szeme láttán én éppen elszomorodom. Ha arra számít, be tudom majd vezetni ezekbe a körökbe, nagyon téved.
- A partizásokból már kiöregedtem, különben sem tűrnek meg a soraik között egy olyan nőt, mint amilyen én vagyok- válaszolom szemrebbenés nélkül. Felvállaltam, hogy ki vagyok, mi vagyok, de a mocskolódásra nem voltam felkészülve. Bár egy idő után közömbössé váltam a lenéző pillantások iránt, inkább Maxra való tekintettel vontam ki magam a társadalmi "kötelezettségek" alól.
- Ha munkáról, megbeszélésről van szó, többnyire jelen vagyok, de a kapcsolatépítés leginkább a fiatalok dolga. Valljuk be, nekik könnyen is megy. Elég egy közös ismerős, máris lájkolják egymást, meg mit tudom én... - nevetem el magam. Ez is egy olyan dolog, ami az én koromban még nem volt. Manapság már mindenki tudja, mit jelent az, hogy közösségi oldal.
- Az itt élő ismerőse nem segít szelektálni, kivel érdemes ismerkednie? - kérdezem finoman. Nem tudhatom, ki az illető, járatos-e ezekben a körökben. Nekem ésszerűnek tűnik, hogy olyan embertől kérjen tanácsot, aki régóta lakik itt. Lehet, hogy énrám gondolt?- Félő, az én nevem inkább rossz fényt vetne Önre... - Távol álljon tőlem, hogy ártsak neki. De jobb, ha tisztában van ezzel.

Pár perc, és akarva-akaratlanul már a munkáról beszélünk, közvetetten vagy direkt, de a tapasztalatainkat osszuk meg egymással.
- Nagyon bátornak kell lenni manapság, hogy az ember saját egyéniségét kövesse. A fiatalok általában ikonokat követnek, az ikonokat "szakemberek gyártják", és néha hülyeség az egész, polgárpukkasztás, a sok tini meg beveszi, és követi vakon...
Naponta találkozom olyan dolgokkal, amiken fennakadok. Lehet, hogy maradi vagyok, de a térdig lógó fenékvarráson, a tenyérnyi napszemüvegen, a be nem fűzött sportcipőn nem tudok kiigazodni. Mi értelme van ezeknek? Kényelmetlenek és idétlenek. Pedig mekkora divat lett!
Olivia hang nélkül panaszkodik, amikor a homlokát dörzsöli beszélgetés közben. Ki sem mondja, tudatja, mennyire idegesítik ezek az emberek. Bár más területen, én is tapasztalom naponta, hogy nehéz az emberek kedvében járni. Pláne mindenkinek megfelelni.
A pletykákról egy véleményen vagyunk, csak összenevetünk, és nem is pazarlunk több szót a dolognak. Nehezebb téma a barátság. Van valami, amiben egyetértünk, és látszik, hogy van, amiben nem, mert ő sokkal könnyebben tér napirendre a dolog felett, mint én. Nekem nagyon hiányzik Max. A barátom volt. Igazi barát, sohasem volt korábban ilyen szoros kapcsolatom, és azóta sincs.
- Tudja, úgy hiszem, ezért részben a média tehető felelőssé. Sosem értettem egyet azzal, hogy huszonévesekkel dobjanak piacra olyan kozmetikumokat, amelyeket idősebb korosztálynak szánnak, így "bizonyítva", milyen hatásos egy termék. A cégnél, ahol én dolgozom, a hitelességre törekszünk, így olyan személyeket kérünk fel egy-egy termék reklámozására, akit csaknem mindenki ismer, és a korukat sem védi hatpecsétes titok....
Érdeklődéssel nézek Oliviára. Úgy tűnik, ebben a dologban teljesen egyetértünk. Nem a kora határozza meg az embert, nem az, mennyire fiatalnak tud látszani. Számomra az összhatás a lényeg, a hitelesség, az összhang... Olivia éppen ilyen nőnek tűnik. Tökéletesen használja az adottságait, és kiegyensúlyozottan bánik velük.
Los Angeles társasági élete kerül terítékre, és míg Olivia érdeklődést mutat, én ebben a témában nem vagyok túl járatos.
- Elsősorban nem a korom miatt tartózkodom az efféle összejövetelektől- magyarázom Oliviának, mert attól tartok, félreértett. Az igazat megvallva, voltam olyan összejövetelen, ami - mint kiderült- éppen arról szólt (volna), ki kivel cserél párt, de többségében az összejöveteleknek nem ez a célja. Nyíltan legalábbis biztosan nem.
- Ilyen szempontból már én is válogatósabb vagyok- mosolyodom el. Sosem voltam gazdag. Még a néhai férjem mellett sem éreztem annak magam, pedig neki hatalmas vagyona volt. Én csak belecsöppentem abba a közegbe, de sosem élveztem, nem is tudtam élvezni, számomra olyan idegennek tűnt. Max mellett eljártam fogadásokra, leginkább szakmai körökbe, de ott is azzal találkoztam, mint korábban, hogy a gazdagok csak egymással foglalkoznak, leginkább egymás piszkos ügyeivel, és élvezettel csámcsognak a legjobb barátjukon is... Hát az ilyenektől inkább távol tartom magam.
Olivia említi, hogy van ismerőse Los Angelesben. Ebbe kapaszkodva biztatom, hogy talán ki tudja majd építeni az ismeretségi körét. Lelomboz.
- Á, értem- Az ember azt hinné, egy pszichiáter mindent tud a nőkről, és az igényeikről, de az asztaltársam kiábrándít. Nos, kiderül, a pszichiáterek is csak emberek, és nem tökéletesek ők sem. Ez azért valahol megnyugtató. Senki sem lehet tökéletes.
Elejtem, hogy én különben sem vetnék rá jó fényt, és ezen elneveti magát. Mintha csak kihívásnak tekintené a dolgot.
- Nem lehet a bűntársam, Olivia, de köszönöm...- nevetek rá, majd őszintén megvallom neki: - Mindössze annyi a bűnöm, hogy egy házas emberrel volt viszonyom...
Senkit sem érdekelt volna, ha egy közemberrel állok össze. Senkit sem érdekelt volna, ha nem híres és nem gazdag, és senkit sem érdekelt, hogy amikor összeismerkedtünk, még egyik sem volt. Az emberek úgy vettek a nyelvükre, hogy számító vagyok, és amikor én is a szakmában próbálkoztam, úgy értelmezték, hogy csak Max miatt vannak sikereim. Talán csak Rebeca tudja az igazságot, hiszen Max sosem titkolta előtte, ha szeretője volt. Nyitott házasságban éltek. De mindez nem számít. Éppen ezért pletyka a pletyka.
Megiszom a kávém maradékát. Hozzászoktam már, hogy -amint kiderül, ki vagyok- elfordulnak tőlem az emberek. Velem nem lehetnek jóban, ha Rebeca és a sleppje barátai akarnak maradni. Márpedig ők a krém, a felső tízezer, ki akarna velük ujjat húzni?
- Van még kedve velem ebédelni? - nézek Oliviára, mosollyal a szám szélén. Mindazok alapján, amiket eddig megtudtam róla, látok reményt arra, hogy a mai napom nem lesz már unalmas. Ha társamul szegődik, bizonyosan gyorsabban telik majd el az idő.

- Mint mindent, ezt is több oldalról meg lehet közelíteni. Könnyebb olyan embereket irányítani, akik nem gondolkodnak, csupán sodródnak a tömeggel, és pontosan úgy élnek, mint az átlag: ugyanazokat az ételeket eszik, ugyanazt a fokkrémet használják, ugyanúgy ruházkodnak. Vagy minden mindegy, és válogatás nélkül pakolnak a kosárba. A gondolkodó emberekkel az a "baj", - mutatom kezeimmel az idézőjelet- hogy ők pontosan tudják, mit akarnak, nem lehet őket befolyásolni, válogatnak és kritizálnak, az igényeiknek is sokkal nehezebb megfelelni... Viszont miattuk fejlődünk, változunk.
Egy idő után a közép- is idősebb korosztályt kezdjük elemezni. Inkább a nőkre jellemző, de nem ritkán a férfiakra is, hogy nem hajlandóak észrevenni, eljárt felettük az idő.
- Azt kell mondjam, ha így történik, a reklám elérte a célját, sőt, túllőtt azon - nevetek fel. Szerencsére, már ott tartunk, hogy a reklámok nagy része hiteles. - A probléma ott van, hogy az ostobák nem tudják magukat elhelyezni korban, vagy nem akarják elfogadni, mely reklám szól nekik.
Egyszerre nem felelhetünk meg egy 20 és egy 50 éves nő elvárásainak, éppen ezért lenne fontos, az üzenetet kivel és hogyan közvetítjük. Az más dolog, hogy egy 50 éves is szívesen érezné magát 20-nak... De a test nem felejt.
- Talán ott a probléma, bár én nem vagyok pszichológus, hogy az emberek egy része nem képes elfogadni önmagát olyannak, amilyen valójában. Ennek csak egy része a kor, mindenki fiatalítattja magát, törődik a külsejével, próbálja megállítani ily módon az időt. De... a személyiséggel ugyanez a helyzet. Valami tetszik, nem tetszik, szeretem, nem szeretem ez már nem magánügy. Minden, amit kimondunk súlya van, mert megítélnek bennünket miatta. És ne adj Isten, hogy más legyen a véleményed, mint az övék!
Egy-egy csoport, és most függetlenül attól, milyen jellegű az: életkorhoz vagy szokásokhoz, hobbihoz kötött- úgy működik jól, ha minden tagja ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan. Aki kilóg, azt előbb-utóbb kiközösítik, kirekesztik. És alapvető emberi vágy, hogy tartozzon valahová.
A társasági életről beszélgetünk.
- Feles? Úgy érti, felesleges?- elgondolkodom- Tulajdonképpen nem. Egyedül a semmitmondó beszélgetésektől írtózom, és a pletykákra sem vagyok kíváncsi. A partik nagy része viszont pont erről szól, kitárgyalni mindenkit. Ha értelmes emberekkel akarok beszélgetni, más fórumokra járok el- adott időpontban, adott téma, nyílt beszélgetés, vitakör, bármi megteszi. Ha valaki szimpatikusnak tűnik a mondandója alapján, úgyis megtaláljuk egymást más témában is.
Amikor elmondom neki, miért is vagyok kirekesztett, felnevet. Tulajdonképpen jól esik, hogy így reagál, és igazat is adok neki. Manapság már az a ritka, ha valakinek nincs szeretője.
- És ha azt mondom, az egyik szenátor veje az illető, változik a megítélése? - kérdezem mosolyogva. Nem tartok a válaszától. Már most kiderült számomra, hogy ez a nő nem engedi befolyásoltatni magát.
Tulajdonképpen a mi kapcsolatunk sem csípte mindig ennyire mások szemét. Csak aztán Max is gazdagabb és híresebb lett, ráadásul Rebecca apja bekerült a szenátusba. Az meg már milyen ciki, hogy a szenátor vejének a szeretője nem "közülük" való!
Az ebédre vonatkozó meghívásomat félreérti. Itt már nem csak arról van szó, hogy velem akar-e ebédelni, hanem egyáltalán, ebédelni akar-e. Remélem, igen. Mert én már megéheztem.
- Akkor jöjjön, fedezzük fel az éttermet!- mosolygok rá.

- Rosszul teszik, ha figyelmen kívül hagyják őket, mert kemény meglepeésben lehet részük- mondom én. Folytathatunk struccpolitikát, a "probléma" attól még létezik. Értem, amit Olivia akar mondani, csak abban nem vagyok biztos, helyes egyetérteni vele. Én másképp működök.
- Ha elrugaszkodott az elgondolás, valóban beteg az illető. De számos ember van, aki érettebb a koránál szellemileg, és fiatalabbnak néz ki, mint amennyi valójában. Ahogy tisztában vagyok vele, hogy hány éves vagyok, nem feltétlenül kell úgy viselkednem, mintha kifutottam volna az időből. Persze, ez is, mint minden, megítélés kérdése, és higgye el, fiatalabbak kinevetnek, az idősebbek irigyelnek, hogy megtehetek bizonyos dolgokat, amiket ők talán nem.
- Látom, maga sem hisz el mindent, amit hall- nevetek vele össze. A reklámok fele hazugság. A bőr nem fiatalodik meg, ami meghalt, nem lehet feltámasztani. Minden csak látszat, vagy művi. Szinten tartani, megelőzni, ez lenne a cél, és azokat sem elsősorban mesterséges dolgokkal kellene elérni. A legfontosabb az egészséges táplálkozás, életmód, kiegyensúlyozottság. Kár, hogy rajtunk kívül álló okok miatt az öregedést nem tudjuk lelassítani...
- Igen, ebben egyetértünk. Ezért is van a reklámoknak egyre nagyobb jelentősége. Hatalmas piac, hatalmas lehetőség..., és éppen ebben van a veszélye is. Aki megfizeti, a hülyeséget is könnyedén el tudja adni- annak az elkötelezett híve vagyok, hogy csak olyasmiben veszek részt, amiben magam is hiszek. Én megtehetem, hogy válogassak, és vannak cégek, akikkel nem állok szóba, mert nem értek egyet az elveikkel, az állatkísérletekkel vagy egyéb okok miatt. Ez nem azt jelenti, hogy a cég, akiknek dolgozom, ugyanúgy elzárkózik előlük, hiszen a pénznek nincsen szaga, de engem kihagynak belőle, ha tudják, hogyan viszonyulok a dolgokhoz. Vannak erre megfelelő emberek.
Megnyerő az őszintesége, ahogy a bájcsevegésről nyilatkozik, és ahogy megjelenik előttem a kép, elnevetem magam.
- Tudja, Csehov jut eszembe az egészről... Ha jól emlékszem, ő figurázta ki az elit osztályt, pontosabban azt, ahogy kommunikálnak... Hárman beszélgetnek, háromféle dologról, és sosem egymásra reagálva... Tudja, a "valóban?", "tényleg?", "igen?" reakcióktól már-már borsózik a hátam. Főleg, ha ezeket nem követi semmi. Önálló gondolat? Vélemény? Ez már-már luxus!
Olivia aztán megkérdezi, én hol kötök ismerettségeket, ha már a szokványos körökbe nem járok.
- Koncert, színház, felolvasóest, könyvbemutató... - sorolok néhányat. Az ember el sem hinné, milyen szerencsés vélatlenek tudnak összesodorni két embert, akik illenek egymáshoz. Mint én és Max... Elmerengek egy pillanatra. Nagyon hiányzik a barátom.
Szóba kerül, miért is vagyok kirekesztve, és Olivia nagyon csodálkozik. Harmadiknak lenni egy kapcsolatban manapság már nem újdonság, elvégre (majdnem) mindenki csinálja, ki leplezetlenül, ki titokban. Én azt hiszem, a legnagyobb problémát az jelentette, kivel van viszonyom. Olivia pedig ismét megnevettet, mert a reakciója új megvilágításba helyezi a választásomat.
- Ez sem az én édemem. Már tíz éve ismertük egymást, amikor a dolog bekövetkezett... - Rebecca apja szenátorjelölt lett, és akkor a mi kapcsolatunk (Maxszal) hirtelen terítékre került. Bár addig sem volt eltitkolva, akkor mindenképpen szét akartak választani bennünket, és hogy Max nem állt kötélnek, én lettem a bosszú célpontja.
Max egyszerű ember volt, és még túl sikeresnek sem mondható, amikor megismerkedtünk. Igaz, felesége volt, és gyermekei, (az apósa akkor még csak jogász), a kapcsolatunk barátságból szerelemmé nőtte ki magát, és -annak ellenére, hogy sosem ígért semmit- tartósabbnak bizonyult, mint egy valódi házasság.
Ötletem, hogy menjünk ebédelni, lelkes fogadtatásra talál, így aztán levonulunk az étterembe, hogy kissé feltöltődjünk a következő órákhoz.
Némileg kötettlenebbül beszélgetünk, elsősorban a választékról és ételekről esik szó, ki mit szeret és mit nem. Könnyed csevely egy könnyű ebédhez, pár szavas kérdés-felelek.
- Volna kedve csatlakozni hozzám? Ülne mellém a továbbiakban?- kérdezem tőle.