Lizzy miatt viszem magammal a deszkát... Azaz ez így nem igaz. Lizzy miatt megyek ki a parkba, hogy gyakoroljak kicsit, mielőtt bemutatnám neki a tudományom, nehogy nagyon beégjek, mert szó, mi szó, már nem nagyon trükközöm. Én csak gyorsabban haladok vele, ezért szoktam rá, a padkáról való leugratás és arra fel pedig egyáltalán nem okoz gondot, de másra már nem nagyon használom a deszkát. Most is lazán gördülök, és hagyom, hogy vigyen a lejtő, még hajtani sem kell magam, csak irányítani. Semmiség. Icipici egyensúlyérzék kell hozzá, semmi más.
A park meglepő módom majdnem teljesen üres, csak néhány srác játszik és nevetgél a buckák között. Egy kissrác áll ott a deszkájával, nagy szemekkel néz a két nagyobbra, és tátott szájjal hallgatja őket. Közelebb gurulok én is. Két-három méterrel mellettük kapom fel a deszkám, és lépek hozzájuk közelebb, hogy ne zavarhassam meg a beszélgetést. Az egyik elég fellengzős, nagy gesztusokkal magyarázza a kicsinek, hogyan kell ugratni (ollie). Teljesen rendben lenne a dolog, ha a kissrác tisztában lenne a fizikai fogalmakkal, amit a nagy használ, de látszik, az sem tudja, jelen pillanatban ő fiú-e vagy lány. Nem látszik túl boldognak.
Amikor a nagy srác elvonul a haverjával, a kisfiúnak éppen lefelé görbülne a szája.
- Hé, hello, szia!- szólítom meg kedvesen, és kissé beleborzolok a hajába- Mi a pálya, haver?
- Ne szólíts Havernak- mondja ő, de közben felnéz rám. Könny csillog a szemében.
- Oké. Akkor hogy szólítsalak?
Vállat von. Megdörgöli a szemét, mintha szégyellné, hogy elsírta magát előttem. Nem válaszol.
- Nem megy az ollie-zás? - kérdem tőle halkan, mintha titkot kérdeznék tőle, és leteszem a deszkám a földre, majd ráülök. Így még majdnem magasabb is nálam.
Rám néz, és villan benne valami. Bizalmatlanság? Érdeklődés? Mindkettő?
- Melyik lábaddal hajtod magad? Hajtani már tudod magad?- kérdem, megerősítést várva, de ő csak hallgat- Szóval új a deszkád, és szeretnéd megtanulni, amit valahol láttál...
A deszkája vadi új. Nem a legjobb márka, de akitől kapta, valószínűleg úgy gondolhatta, a kissrác ezzel is be fogja érni, ha rájön, nem tud vele mit kezdeni. A kerekein nemhogy kopás, egy porszem sincs.
- Tudod, Noname barátom - halványan elmosolyodik- először meg kellene tudnunk, melyik lábad a domináns.
- Domináns? - kérdez vissza, és nagy szemekkel néz rám.
- Melyik kezeddel vagy ügyesebb? - kérdezem máshogy.
- Ezzel- emeli fel a jobb kezét.
- Oké. Ez azt jelenti, hogy jobb kezes vagy. Nagy valószínűséggel tehát könnyebb lesz neked jobb lábbal hajtani magad...- magyarázom neki. - Meg tudsz állni két lábbal a deszkán? Próbáltad már?
Ahogy így szóba elegyedek a kisfiúval, észre sem veszem, hogy fényképezőgéppel a nyakában a közelben ácsorog egy lány.

A fotózás a legkedvesebb hobbim, nem csoda hát, hogy fotóalanyokat kerestem, és kb fél órája meg is találtam egy deszkás társaság személyében. Nem a legegyszerűbb mozgásban levő embereket lefényképezni, de ha ügyes vagyok, remek pillanatokat tudok megörökíteni. Sikerül is párszor egész jól lefotóznom a srácokat, miközben trükköket csinálnak, amint épp a levegőben vannak, szóval büszke vagyok magamra. Kattintgatok még párat, de aztán a fiúk elmennek, szóval én is kikapcsolom a fényképezőmet, és indulnék haza, ám kiszúrom, hogy az egyik srác itt maradt, és egy gyereket tanítgat. Aranyos jelenet, szóval újra bekapcsolom a gépemet, és várok a megfelelő momentumra, amit megörökíthetek. Kicsit távolabb állok, hogy ne legyek nekik útban, így nem igazán hallom mit beszélnek, csak néha egy-egy mondatfoszlányt, de nem is akarom kihallgatni őket.  Viszont hogy jobb képet tudjak csinálni, kicsit közelebb sétálok hozzájuk, miközben fényképezőm kis képernyőjét nézem ahelyett, hogy a lábam elé figyelnék. Ennek meg is lesz a következménye, mert néhány lépés után megbotlok, és zuhanni kezdek a  beton felé. Azalatt a néhány tizedmásodperc alatt csak egy gondolat fut át a fejemen, méghozzá az, hogy védd a fényképezőt, így jobb kezemmel kitartom a nyakamban lógó gépet, míg bal kezemmel, valamit térdeimmel igyekszem tompítani az esést, de azért így is keményen landolok a földön. Esés közben egy kis sikkantás is elhagyja a számat, szóval minden bizonnyal a két deszkás is felfigyel rám, pedig nem akartam magamra vonni a figyelmet. Nem sokáig maradok hasalva, felülök, és felmérem a kárt. Farmernadrágom egy kissé elszakadt a térdemnél, és vajszínű topom is koszos lett, de azt le lehet porolni. Tenyeremet is kicsit felhorzsoltam, ám ami engem legjobban érdekel, az a legértékesebb cuccom most nálam, a gépem, de egy gyors vizsgálat után megállapítom, hogy csak kicsit megkarcolódott, de semmi komoly baja nincsen.
- Gratulálok Nina! – mormogom az orrom alatt kicsit bosszúsan, miközben igyekszem feltápászkodni, de lábaim fájnak, nem épp egy puha matracra estem. De igyekszem pozitívan szemlélni a helyzetet, ahogy mindig. Örülök, hogy nem esett komolyabb bajom se nekem, se a fényképezőmnek.

Kimegyek a parkba, hogy -szokásomtól eltérően- gyakoroljak egy kicsit. Bár Lizzy azt mondta, nem különösebben érdeklik a trükkök, bizonyára arra gondolt, ő nem akarja azokat megcsinálni. De egy deszkástól elvárható, hogy mutasson valamit; nem igaz? (Néha hajlamos vagyok én is túlbonyolítani a dolgokat.)
A délután azonban másképp indul, mint ahogy terveztem, meg ott van egy kissrác, és szóba elegyedem vele. Nem igazán szeretem, ha a nagyobbak hülyítik a srácokat, talán amiatt, mert az öcsémet is néha meg kellett óvnom a nagyobbaktól. Dumálni kezdek vele. Azaz csak hozzá, mert kezdetben bizalmatlan kicsit. De ha már itt van, és egy deszkát szorongat, nem véletlenül jött ki ide. Elképzelem, hogy meglátta a nagyobbakat, és őszinte kíváncsisága miatt rákérdezett egy-egy trükkre, azok a barmok meg kinevették.
Bár a nevét nem árulja el, a kisfiú feloldódni látszik, és aztán elkezdünk gyakorolni. Megtanítom neki, hova álljon a deszkán, hogy a lehető legbiztonságosabb legyen, és a testsúlyáthelyezést magyarázom neki éppen, amikor egy puffanó hangot hallok nem messze a közelünkben. Odakapom a fejem, és a kisfiú is megfordul (majdnem leesik közben a deszkáról). Egy lány esett el, de nem értem, hogyan. Nincs is deszka a közelében. Valamit viszont a kezében tart, magától el- és felfelé, mintha azt akarta volna óvni esés közben.
- Gyere, segítsünk neki...
A kisfiú nagy szemekkel néz rám, meglepődik, és látom, nem nagy kedve van odajönni. Nincs időm vele "vitatkozni", odamegyek a lányhoz, aki kisebb bajba került.
- Szia. Segíthetek?
Addigra a fiatal lány már ül a betonon. A nadrágja a térdénél ki van szakadva (nem tudom, eredetileg is ilyen volt-e, bár gyanítom, hogy nem). A tenyerét nézegeti, amivel megpróbálta tompítani az esést.
- Megsérültél?
Én nem tudom felmérni a kárt. Nem látom, hogy vérezne, de a hámsérülés akkor is lehet kellemetlen, ha nem mély, én is gyakran felhorzsoltam már magam. Ég, mintha parázsban sütögetnének...

Szeretek pillanatképeket fotózni, és élő, sőt az, hogy mozgó alanyokat fényképezek, még egy plusz kihívást is jelent, amit én imádok. Míg egy tájkép megörökítésénél 5 képből jó esetben 4 tuti jó lesz, de más esetekben, például most, ahogy a deszkásokat fotózom, 5-ből van olyan, hogy egy se sikerül jól, mert elmaszatolódik. Esemény eseményt követ, a deszkások elmennek, de én még maradok kicsit kattintgatni párat, de valahogy elbotlok, és a földön kötök ki. Fájok itt-ott, de legalább a fényképezőmnek nem esett semmi baja. Másnak talán nevetséges, hogy a gépem épségét előrébb helyezem, mint a sajátomét, de ez is legalább olyan fontos számomra. Na de ezzel a kis mutatványommal felhívom magamra a kisfiú és az őt tanítgató idősebb srác figyelmét, ki ide is jön hozzám.
- Hali, megvagyok, köszi. – mosolygok rá barátságosan. – Bocsi, hogy megzavartam a deszkázásotokat, de voltam olyan ügyes, hogy megbotlottam, több mint valószínű, hogy a saját lábamban. – nevetek magamon, de tényleg sajnálom, hogy ezzel kizökkentettem őket.
- Csak néhány horzsolás a térdeimen meg a tenyeremen, de semmi komoly. – mondom, és feltápászkodok a földről, és nekiállok amennyire sikerül leporolni magam. Ég a bőröm, főleg a tenyeremen, a térdemen annyira nem érzem, de nem túl kellemes érzés.
- Ja egyébként remélem nem baj, de csináltam rólatok néhány képet deszkázás közben. Fotós vagyok, és szeretem megörökíteni az ilyen pillanatokat. – bízom benne, hogy nem bánja, de ha azt kérné, hogy töröljem a képeket, nehéz szívvel bár, hisz születtek jó képek, de természetesen megtenném.

Noname barátommal egészen belemelegedünk a deszkázás alapjaiba. Figyelmesen néz rám, bólogat, hogy érti, aztán amikor a deszkára áll, követi a szabályokat, amikről beszéltem neki. Éppen ott tartok, hogy hogyan helyezheti át könnyedén a testsúlyát anélkül, hogy a deszka kiszaladna alóla, amikor puffanásra és sikkantásra leszünk figyelmesek. Nem messze tőlünk egy lány hasal a betonon, máris tornázza feljebb magát, az egyetlen furcsaság, ahogy a kezét kitartja; de később meglátom, hogy egy fényképezőgép. Na, annak nem tett volna jót a beton, az garantált.
A kisfiút, mivel nem tart velem, magára hagyom, a deszkám a kezemhez nőve (elég volt egyet "elveszítenem"). Közelebb megyek a lányhoz, megnézem, esett-e valami baja, de nagyobb vérzésnek nincs nyoma, és a mozdulatai alapján törést sem szenvedett. Hallom, hogy dünnyög, és talán Ninának nevezte magát. Ha magához beszélt. Más nincs a közelben, akit így hívhatnak!
- Azzal ne törődj- hárítom, hogy bocsánatot kér- Még csak az alapoknál tartunk- Hátra nézek, a kissrácra, vajon mit csinál, de ő közben felszívódott. Tipikus. Tizenkét éves koromban még én is elszaladtam, ha a közelben megjelent egy helyes lány. Aztán berobbant az életembe Nanaia, és minden megváltozott. Őmiatta érdemes volt maradni. Gyönyörű kislány volt.
- Na gyere- nyújtom felé a kezem, hogy ne üljön a földön, mert akkor még a feneke is koszos lesz.
Feláll, és porolgatni kezdi magát. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a mellkasa is poros.
- Megfogom, ha akarod- nyúlok a gépe felé, hogy mindkét kezével tudja tisztogatni magát, hátha úgy könnyebb, ha nincs útban a gép.
- Ne félj, nem lógok meg vele...- mosolygok rá, ha esetleg bizalmatlankodna, és nem adná oda a gépét.
- Engem nem zavar- rántom meg a vállam. Most amúgy sem láthatott belőlem sokat, tekintve, hogy nemrég jöttem és szinte csak a kissráccal foglalkoztam.
Felméri a károkat, és azon felül, hogy néhol felhorzsolta a bőrét, hogy kiszakította a nadrágját, és összekoszolta a felsőjét (és magát) nagyobb baja tényleg nem esett.
- Mindenképpen le kéne fertőtleníteni a sebeidet... A közelben van egy orvosi rendelő, tudod, hol van? - Próbálom belőni, melyik irányból lehetne elérni a legkönnyebben.

Bár nem akartam megzavarni a fiúkat, ez mégis sikerült, amiért bocsánatot is kérek, de már csak az idősebbik sráctól, mert ahogy nézem, a másik inkább lelépett. Úgy tűnik, ő nem az a segítőkész fajta, de nem is vártam volna el. Rámosolygok, mikor mondja, hogy még csak az alapoknál tartanak, így nem zökkentettem ki őket annyira.
- Köszi! – fogadom el a felém nyújtott kezet, és felállok a földről, majd porolgatni kezdem magamat.
- Oh köszönöm. – mondom ismét, majd leakasztom a nyakamból a fényképezőmet, és a másik felé nyújtom.
- Hát, remélem is! Ha meg mégis megtennéd, megjegyeztem az arcodat, szóval pontos személyleírást tudok rólad adni a rendőrségen! – nevetek fel viccelődve, és bár nem tűnik olyannak, aki meglépne a géppel, de ami a zsarukat illeti, abban nem hazudtam, tényleg oda vezetne az első utam, de remélhetőleg jól ítélem meg a fiút. Két kézzel tényleg könnyebben és gyorsabban megszabadulok a portól és néhány kisebb kavicstól, és hamarosan már csak a szakadt farmerem és a horzsolások jelzik azt, hogy alig pár perce még a földön hasaltam. Most már vissza tudom venni a fényképezőmet, és úgy érzem, mára elég volt a fotózás, így bele is teszem a táskámba, ott biztos helyen lesz. Mikor az orvosi rendelő kerül megemlítésre, agyam hevesen tiltakozni kezd ellene.
- Őő igen, azt hiszem tudom, de szerintem nincs szükség fertőtlenítésre, nem olyan súlyos ez a horzsolás. – legyintek, és igyekszem könnyed maradni, de gyerekkorom óta van egy kis parám az orvosoktól. Fogalmam sincs miért de ez az egyik gyengém, így csak akkor szoktam orvoshoz menni, ha már nagyon szükségét érzem. Kb. minden második szökőévben egyszer.
- Ja, egyébként Nina vagyok. Ha már így összefutottunk. – mutatkozok be barátságosan kezemet nyújtva a másik felé.
- Amm régóta deszkázol? – kérdezem, ezzel próbálva kicsit terelni a témát és a gondolataimat az orvosi rendelőről, amitől a hideg futkos a hátamon.

A játszótéri kisgyerek cserben hagy,a mikor arról lenne szó, hogy segíteni kell valakinek, de nem hibáztatom érte. Az mondjuk meglep, hogy el is tűnik, de aztán már nem vele foglalkozom, hanem a lánnyal, aki elesett. Gyorsan felmérem, hogy nagy baja nincsen, csak felhorzsolta magát és a ruhája is elszakadt.
Kezet nyújtok neki, hogy felsegítsem, és belém kapaszkodva fel is áll, majd a kezembe csúsztatja a gépét, és porolgatni kezdi magát. Viccesen megjegyzi, hogy feljelentene a rendőrségen, ha meglógnék a gépével.
- Miért, olyan sokat ér? - nem értek a fényképezőgépekhez. Ismerek néhány márkát: Canon, Olympus, Nicon, de annyira nem érdekel a a művészetnek ez az ága, hogy azt sem nézem meg, mi van az én kezemben. Az már jobban érdekelne, miket fényképez ez a lány, de az ráér. Közben a lány leporolja magát, sóhajtva veszi tudomásul, hogy a nadrágja elszakadt, aztán máris a gépéért nyúl, hogy biztonságba helyezze a táskájába.
- Ezek szerint mára befejezted? Pedig itt később kezdődik az élet- az órámra nézek. - Bő két óra múlva. Addig csak lézengés van...- húzom fel a vállam. Ha trükköket , deszkásokat akar fotózni, rosszkor jött ki.
Javasolom neki, hogy el kéne mennie az orvosi rendelőbe (ami nincs messze), hogy letisztogassák a sebeit. Rosszabb esetben befigyel neki egy tetanusz elleni oltás is, de ezzel nem riogatom, már maga a rendelő hallatára rázni kezdi a fejét.
- Csak azt ne mondd, hogy be vagy  gyulladva egy kis fertőtlenítőtől? - kérdezem, meglepetten- Oké, csíp egy kicsit, de még mindig jobb, mintha a baktériumok miatt begyulladna az egész. Jobb elővigyázatosnak lenni!- próbálom meggyőzni, és a tesóim jutnak eszembe. Nora kifejezetten szeret orvoshoz járni. Különleges vonzódást érez az orvosi eszközök iránt, mindenről tudni akarja, mi micsoda, és mire való. Azt is látni akarta, amikor össze kellett ölteni a homlokom. Anya természetesen nem engedte...
- Louis- válaszolom, és fogok vele kezet, amikor bemutatkozik. Ügyesen próbál témát kerülni, de azért ennyivel még nem sikerül eltántorítania.
- Legalább mutasd meg... Elkísérlek, ha abból bátorságot merítesz, de szerintem...- aztán megrántom a vállam. Mit csinálok én ügyet belőle, ha őt nem érdekli? Valószínűleg tényleg nincs semmi baja...
- Út közben is tudunk beszélgetni- mosolygok ravaszul a lányra. Lehetőséget adott, hogy tőrbe csaljam. Ha már érdekli, mióta deszkázom, velem kell jönnie- Arra megyünk- mondom magabiztosan, és elindulok. Vagy velem jön, vagy nem, de ha akar beszélgetni, itt nem maradhat, mert én megyek...

Botlás, sikkantás, puff. Ez jellemezte az előbbi kis mutatványomat, amiben kisebb sérüléseket is szereztem, de érkezett segítség is, így mivel felszabadult mindkét kezem, gyorsan le is tisztítom magam, már amennyire a körülmények engedik.
- Nekem nagyon sokat ér. – felelek a fényképezőt illető kérdésre. Maga a gép sem két cent volt, de gondolom azért ezt sejtheti, ám mégis a masinának az eszmei értéke az, ami hatalmas. Na de sikeresen leporolgatom a ruhámat, elteszem a fényképezőgépemet a táskámba, hogy biztonságban legyen.
- Hát, szerintem mára ennyi, igen. De mindennap fotózok, szóval köszi a tippet, legközelebb majd később jövök. – mosolygok rá, és el is mentem az agyamba az információt, hogy mikor érdemes igazán ellátogatni ide néhányat kattintani. A következőkben felmerül, hogy el kéne mennem az orvosi rendelőbe, de nem igazán fűlik hozzá a fogam.
- A fertőtlenítővel nincs bajom, az orvosokkal nem vagyok túlzottan kibékülve. – magyarázom meg tiltakozásom okát a srácnak. Meg amúgy is, tényleg úgy vélem, nem olyan súlyos ez a horzsolás, hogy dokinak is látnia kellett volna. Terelni próbálom a témát, de Louis a bemutatkozás után csak visszatér eredeti ötletére. Ravasz módon próbál rávenni, hogy menjek el, és elindul. Én egy kicsit még állok egy helyben, töprengek, mi legyen.
~Nina! 20 éves vagy, ideje megpróbálni szembenézni a félelmeiddel. Ne legyél gyáva nyúl!~ biztatom magam gondolatban, majd egy nagy sóhaj kíséretében elindulok a fiú után, kit hamar utol is érek gyors lépteimmel, de aztán lelassítok az ő tempójára.
- Most gondolom mennyire idiótának tartasz, hogy félek az orvosoktól… - nézek rá a másikra, és gyomromban görcs van az egész miatt, így agyamat próbálom más frekvenciára állítani, de ez egyre nehezebb, ahogy közeledünk az orvosi rendelőhöz.

A bajba jutott lány a téren leginkább a gépéért aggódik. Valamiért mégis bízik bennem, mert a kezembe nyomja.
- Oké, értem- vagy kapta valakitől, aki fontos neki, vagy a képek rajta értékesek, amiket készített, gondolom magamban. Amikor elteszi, az is eszembe jut, mégsem fogom látni azokat a képeket, de most mondjuk jobb szeretném mielőbb eljuttatni egy orvoshoz, hogy lássa a sebeit.
Apró információhoz juttatom, hogy mikor érdemes ide kijönni, mert bizony a gördeszkások is szoktak bandázni, nem múlt még el az az idő. Megszenvedett érte. Megérdemli. A srácok javát nem érdekli, ha fotózzák őket. Némelyik külön élvezi, ha le van videózva, aztán a YT-ra felteszi, hogy ő mekkora menő, milyen trükköket tud... Szóval, szinte bizonyos, hogy senki sem zavarná el. Amilyen csinoska, valamelyik rá is mozdulna, azt hiszem.
Nem nagyon tetszik neki az orvoslás ötlete, tovább kell győzködnöm, hogy hagyja magát legalább megnézni. Én nem értek a sebekhez, de a nagy felületű hámsérülés igencsak nagy kapu a baciknak a szervezetünk felé. Ezt még az ovisok is tudják.
- Nina, ne parázz már, orvost csak akkor hívnak, ha nagyon muszáj! Biztos egy kedves ápolónő néz meg, attól tán csak nem félsz? - Remélem, igazam lesz, és nem valami besavanyodott satrafa nézi meg majd a sebeit. Nekem életem során csak egyszer volt ilyen rémséges élményem. A többi jó volt! A nővérek általában csinosak...
Látom, még mindig húzódozik, de az ismerkedés bezzeg tetszene neki. Hát, ha valóban beszélgetni akar, bizony el kell jönnie velem abba a rendelőbe. Én elindulok, és mivel a kérdése a levegőben lóg, - vagy mert belátta, hogy igazam van- utánam jön. Kap egy mosolyt.
- Nem vagy idióta- rázom a fejem. Biztos van valami rossz élménye. Én például a fogorvosokat utálom, amióta volt egy rosszul sikerült foghúzásom.- Akarsz beszélni róla?
Nem erőszak. Ha akar mesél, ha akar, nem. Én úgyis lógok neki a deszkás előéletemmel. Elindulunk a rendelő felé, és közben megfigyelem a járását. Szerencsére, nem sántikál. Jó hír!

Reméltem, hogy a srác nem szalad el a fényképezőmmel, és szerencsére nem is így történt. Számomra sokat jelent, szóval igencsak sajnáltam volna, ha eltöröm, vagy ellopják. Na de immár biztonságban lapul a táskámban, szóval nincs miért aggódnom. Illetve hamarosan kiderül, hogy mégis, de ennek már nincs köze a fényképezőgéphez, sokkal inkább ahhoz, hogy Louis felveti, hogy mutassam meg a horzsolásomat az orvosnak. Nem szívesen mennék rendelőbe, a hideg ráz már csak a gondolatától is.
- Emberek fehér köpenyben, mindenféle orvosi kütyüvel a kezükben… frászt kapok az ilyenektől . –nevetek a saját hülyeségemen, tisztára olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Ők olyanok, hogy úgy kell elrángatni őket az orvoshoz. Louis elindul, én pedig egy kis töprengés után követem, de szinte erőszakolni kell az agyamat, hogy adja ki a parancsot a lábaimnak, hogy lépkedjenek. Egy cseppet megnyugtat, hogy a fiú nem gondol idiótának, bár lehet, hogy csak udvariasságból mondja ezt, hisz kicsit furán jönne le, ha igazat adna nekem, hogy „Igen Nina, egy idióta vagy!”.
- Nem tudom, honnan ered ez az egész. Lehet, hogy gyerekkoromban ekkora sokkot hagytak bennem az oltások, vagy fogalmam sincs. – rántom meg a vállam. Sajnos tényleg nem tudom, miért van ez a félelmem, könnyebb lenne felülkerekedni rajta. Séta közben azért kicsit fájdogál a lábam, de nem vészes annyira, hogy sántítanék, ebből gondolom, hogy tényleg nincs semmi probléma, de most már csak azért is elmegyek az orvoshoz. Remélem később sem futamodok meg, amikor már közelebb vagyunk, de addig van még néhány perc.
- De addig is, beszéljünk másról, hogy terelődjenek a gondolataim. Szóóval mióta deszkázol? – teszem fel újra a kérdést, és remélhetőleg partner abban, hogy kicsit másfelé kószáljon az agyam, mintsem az orvosi dolgokon, de ha hajlandó elkísérni, akkor gondolom az lesz.

- Túl sok tévéműsort nézel, Nina!- nevetek a lányon. Divatosak bemutatni manapság az extrém orvosi helyzeteket, tele a csatorna egészségügyi tévésorozatokkal. Némelyik tényleg elrugaszkodik az igazságtól, mások nagyon puritán, leegyszerűsített formában, szinte tényszerűen mutatják be az eseményeket.
- Ez csak egy-két horzsolás. Nem fognak megműteni, ne izgulj!- mosolygok rá biztatóan.
A kérdése kapóra jön, kihasználom, hogy kíváncsi, még akkor is, ha témát terel. Elindulok, és úgy vagyok vele, ha velem jön, meglehet az esélye, még válaszolni is fogok. De csak nem hagy nyugodni a dolog, miért fél ennyire.
- Aha, értem...- hagyom rá. Semmi katasztrófa. Már eszembe jutott, volt valami csúnya balesete, rossz élménye az orvosokkal. Nem is mesélem el neki az esetem a fogorvossal. Ha egy egyszerű oltás ilyen mély nyomokat hagyott benne, vajon mit szólna az enyémhez, amikor hat ember fogott le egy foghúzáshoz?
Végre elindulunk, és direkt nem megyek túl gyorsan. Ha nem is sántikál Nina, azért a horzsolás fájdalmas sérülés. Ő felveszi a tempót, és ahogy elindulunk, visszatér a témára, a deszkázásra.
- Nem tudom pontosan. Elsős vagy másodikos lehettem, amikor kaptam az első deszkámat. Akkoriban még mindannyian kint lógtunk az utcán. Nem volt ennyire elterjedve a számítógép, még egymással játszottunk; az anyám így hívott be bennünket: "befelé", és nem mobilon csörgetett ránk... Előtte a bicikli és a BMX volt nagy szerelem, de a görkori és a deszka jó bulinak tűnt. A görkorizás a lányok mániája lett, a deszka a fiúké, egymást kezdtük szórakoztatni a suliban, ki mit tud megcsinálni- mesélek neki.
- Te sportolsz valamit? - Vékony testalkatű, de sportos lánynak tűnik. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, atlétikázik vagy úszik, fut vagy lovagol... Beszéljen. Mindegy miről, csak ne a jussanak eszébe a félelmei.

- Bármilyen hülyén hangzik, a tévében sem tudom megnézni az ilyeneket. – én is kinevetem saját magam, hisz tényleg idióta vagyok, bár tény, hogy mindenkinek van valamilyen fóbiája. Valaki a bohócoktól parázik, én a dokiktól.
- Hát, azt reméltem, hogy nem kell leamputálni mindkét lábamat a horzsolások miatt! – mondom, és visszamosolygok rá, de már csak a gondolattól is kiráz a hideg. Kedves tőle, hogy így ismeretlenül is bátorít, és biztat, hogy nem lesz semmi gáz. Sokan nem tennék ezt meg, és ezt értékelem. Nem tudom megmagyarázni félelmem okát, és Louis sem feszegeti ezt tovább, így áttérhetünk kellemesebb témákra, ami kicsit elvonja a figyelmemet, immár útban a rendelő felé. Bólogatok szavaira, a mi környékünkön is menő voltak ezek a dolgok, szóval értem miről beszél.
- Gyerekkoromban mi is mindig kint voltunk, imádtam gyerek lenni, nem kellett semmiféle elektronikai kütyü a boldogsághoz. – értek vele egyet, aztán rajtam a sor, hogy feleljek a kérdésére.
- Sosem sportoltam rendszeresen, hacsak az iskolában a tesi óra nem számít… De néha eljárok futni, meg biciklizni. – többször elgondolkoztam már, hogy ki kéne próbálnom magamat valamilyen sportban, de nem vagyok az a tipikus sportember, és az elvenné az időmet a fotózástól, ami fontosabb.
- Tanítani is szoktál deszkázni másokat, vagy az előbb a kisfiúnak csak szerencséje volt, hogy a pártfogásodba vetted? – kérdezem, továbbra is próbálva kiűzni, vagy legalábbis száműzni a rendelővel kapcsolatos kétes érzéseimet. Remélem nem zavarja, hogy ezt a témát boncolgatom, mert bár általában remekül el tudok csevegni bárkivel bármilyen témában, most egy kisebb blokk állt be az agyamba, és ennyire futja egyelőre.

Nincs saját rossz tapasztalata (emlékei szerint), és nem is nézett sok baromságot a tévében, Nina mégis fél a fehér köpenytől. Nem értem, de biztos igaz, amit mond. Miért is hazudna?  Lehet, tényleg egyszerű fóbia. Ha hinnék a lélekvándorlásban, elképzelném, hogy régen, korábbi életében volt valami rossz tapasztalata, de nem hiszek ilyesmiben.
- Hát ha te mondod...- Sosem fogok rájönni, mi baja az orvosokkal.
Tovább öntöm belé a lelket, bátorítom, hogy nem a vágóhídra viszem. Felnevetek, amikor válaszol. Végre humorizál, ez tetszik.
- Megakadályoznám!- Ennyit még én is értek a sebekhez. Tuti, hogy nem kell levágni. Most még.
Végre elindulunk, és a deszkázásról kérdez. Tartozom neki némi válasszal, s mert ő rám bízta magát, nem vagyok szűkszavú. Amúgy is, csak néhány évvel lehet fiatalabb nálam, nem olyan, mintha d'Aboval szeretnék zöld ágra vergődni. Érti, hogy miről beszélek, akár valamelyik pajtásom is lehetett volna a homokozóban...
- Igen, én is szerettem kint a szabadban...-elmosolyodom. A tesóimat bezzeg alig-alig lehet kirángatni a szobáikból. Nekik a számítógépes játékok már hozzátartoznak az alapműveltséghez, úgy kenik-vágják az internet adta lehetőségeket, hogy csak pislogok, pedig nincs közöttünk túl nagy korkülönbség. Felgyorsult a világ.
- Nem, a tesi óra nem számít- nevetek. Ezek szerint azokért sem volt túlzottan oda, következtetek. - Néha? Hetente? Havonta?- minden olyan viszonylagos. Ha elteker a boltba, vagy elszalad a suliba, azt sem nevezném sportolásnak. Nem vagyok lekezelő, nem nézem le, nem mindenki sportol. Még én sem sportolok a magam bevallása szerint. Inkább nézem, mint csinálom. Mert abban több örömöm lelem. Különben sem vagyok ügyes.
- Nem, dehogy! - Nem szoktam senkit tanítani- Ez csak véletlen volt....- az a kiskölyök... Szerencse? Dehogy! Nem vagyok én senki szerencséje!- Vadi új deszkával jött ki, nem akartam, hogy szívassák a többiek, csak az alapot mutattam meg neki: hogyan álljon rá, hogyan egyensúlyozzon, lökje el magát..., ilyenek. - Vonom fel a vállam. Szerintem ezekre magától is rájött volna. Maxi így most kevesebbet esik. De ha googlizik egy kicsit, számítógépről is meg tud tanulni...
- Gondolom, a te szerelmed a fényképezőgéped- Látszik, hogy hozzá van nőve, vigyázz rá. Jobban is, mint saját testi épségére. - Régóta fényképezel? - Nézek rá, érdeklődve. Kíváncsi vagyok, igazam van-e ezzel kapcsolatban. A sport nem jött be.

Rejtély, talán örök rejtély, miért van orvos-fóbiám, és ezt most sem tudjuk megfejteni, hagyjuk is a témát. A humor most az egyik dolog, amivel idegességemet próbálom visszafogni és háttérbe szorítani.
- Köszi, ez megnyugtat valamelyest! – mosolygok rá, és reméltem, hogy tényleg nem kampányolna a dokinál a lábam levágása mellett, de nem is néztem ilyen pszichopatának. Ezek után terelődik a téma, és kicsit a gyerekkor kerül előtérbe, és ahogy én is, úgy Louis is amolyan „utcagyerek” volt, mármint abban az értelemben, hogy tökéletesen feltalálta magát a barátokkal a szabadban. Az öcsémet következetesen neveljük anyáékkal, nem hagyjuk sokat tévézni és hasonlók, hanem ha szép az idő, ki van küldve az udvarra, de szerencsére mivel ezt szokta meg, így nem esik nehezére homokozni, biciklizni, labdázni meg hasonlók.
- Hát, amikor eszembe jut, és kedvem van hozzá… Havonta pár alkalommal, szóval abszolút nem rendszeresen. – vonom meg a vállam. Nincs bajom a sportolással, a tesi órákat is szerettem, főleg általános iskolában, akkor ugyanis fülig bele voltam zúgva a tanáromba. Régi szép idők… de jók is voltak azok.
- Jaa értem. Hát akkor ez kedves tőled, hogy tanítgattad kicsit. – jószívűségre vall, hogy ismeretlenül is segített egy fiatalabb és tapasztalatlanabb társának.
- Bizony! Gyerekkorom óta az életem része. Anya és apa is fotográfusként dolgozik, szóval mondhatni a véremben van a dolog. Mindig nálam van a gépem, és nagyon vigyázok is rá, ahogy nem is olyan régen láthattad. – mosolygok. Ebben a témában otthon érzem magam, ez az én világom, de nem akarom untatni a fiút a részletekkel. Ha emlékezetem nem csal, most már igencsak közel vagyunk a rendelőhöz, és mikor befordulunk az egyik sarkon, már meg is látom a feliratot, gyomrom pedig egy csomóba ugrik és idegességem is visszatér egyből. Akaratlanul is lassabb lesz a tempóm, igyekszem húzni a találkozást a végzetemmel, csak hogy drámaian fogalmazzak.
- Lehet, ez még sem volt olyan jó ötlet… tényleg nem vészes a horzsolás. – gondolkodok hangosan, de mélyen legbelül tudom, hogy butaság, amit most csinálok.
~Ne legyél gyerekes Nina! Lefertőtlenítenek, és már mehetsz is!~ Magamban mondogatom ezt, és valamennyire sikeres, mert lábaim folyamatosan visznek előre.
- Bocsi a sok nyavalygásért… hülyén érzem magam. – nézek rá Louis-ra bocsánatkérően. Lehet, hogy ezzel lassan az agyára megyek, de igazából bármikor itt hagyhatna, ha akarna.

Valahogyan sikerül rávennem, hogy elmenjünk a rendelőbe (még gondolatban sem a dokihoz), és közben próbálom oldani, úgy tűnik sikerrel, mert előveszi a humorát. Naná, ha feszengek, n is megpróbálkozom valami hasonlóval, úgyhogy közel sem hiszem, ennyi volt az egész, megúsztam, már nem lehet semmi baj, de legalább nem hisztizik. Valószínűleg rá hagynám, veszekedjen vele az anyja, vagy valaki más... Én nem is ismerem.
A beszélgetés kapcsán aztán kiderül, ő éppen olyan volt gyerekként, mint én. A szabad ég alatt szeretett játszani. Csodálom, hogy nem szokott rá valamelyik divatos sportra, de aztán erre is választ kapok: ott van neki a fényképezőgép. Most azonban még a sportolásról beszélgetünk, annak rendszerességéről, és azt hiszem, egy kicsit el van tévedve a témában.
- Havi pár alkalom? - nézek rá meglepődve. Meg sem tudnám mondani, volt-e olyan nap, hogy ne végezzek aktív testmozgást, a saját örömömre.- És nem hiányzik... valami?
Átmozgatni az izmokat, bármilyen formában. Futni, biciklizni, úszni. Valaki a labdajátékokért rajong, kosár vagy röpi (mint Nana). Kevés olyan embert ismerek, aki nem sportol legalább heti háromszor egy héten. Aki pedig nem mozog, mind elhízott. Ez a lány viszont cseppet sem kövér. Még.
Megkérdezi, szoktam-e tanítani deszkázni másokat. Meglep a kérdés, aztán eszembe jut, látta, hogy a kisfiúval beszélgetek. Jószívűnek tart. Vállat vonok. Nem tudom, ki hogy van vele, engem úgy tanítottak, hogy legyek segítőkész és kedves, bárkiről legyen is szó. Különben ő is feküdhetne még a betonon, észre sem kellett volna vennem. De ez semmiség, szóra se érdemes.
Inkább beszéltetem, hogy tereljem a figyelmét. És ha már a fényképezőgép olyan becses számára, talán maga a fotózás is. Kérdezgetem, hátha szívesen beszél róla. Úgy tűnik, nem egy zárkózott kiscsajjal hozott össze a sorsom, és nem harapófogóval kell kiszednem belőle válaszokat, mint például no name barátomból.
- Akkor neked már a genetikádban is benne van a fotózás iránti szeretet... Gondolom, ezzel szeretnél majd foglalkozni is, az ő nyomdokaikba lépve. Mindenevő vagy, vagy már tudod, mit akarsz csinálni? Úgy értem, konkrétabban?
Nem sokat értek a fotózáshoz, de azt tudom, hogy valaki kifejezetten a stúdiófotózásrt van oda: mesterséges, kiszámítható fények, beállítható modellek. Mások pedig a természet csodáira vannak kiéhezve, megismételhetetlen pillanatokra vadászva.
Nem kell hozzá nagy ész, hogy ezt a lányt az utóbbi csoportba soroljam, de a látszat gyakran csalóka. Mi van, ha tévedek?
Befordulunk egy sarkon, és már látom a rendelő tábláját, amikor Nina újfent megfutamodni látszik.
- Ha nem vészes, akkor félnivalód sincs- mondom neki határozottan, de ahogy ő, én is lassítok. - Bemegyünk, megnézik... Mi történik? Lefertőtlenítik, legrosszabb esetben kapsz rá egy fedőkötést. Na bumm. Pár nap múlva már el is felejted az egészet...- Jobbnak látom, ha nem hozom elő a tetanusz elleni védőoltást.
Látom, hogy nem igazán kedve van haladni, de azért megyünk. Lopva néz rám, mintha attól tartana, majd lekiabálom a fejét, és -egy kicsit- valóban túlzónak érzem a rettegését, de a fóbia már csak ilyen, nem tehet róla. Aztán eszembe jut valami.
- Mi lenne, ha ha úgy fognád fel, mit egy feladatot? Le kell dokumentálnod, mi történik, ha valakit sérülés ér. Készíts közben képeket, okításul mások javára. Lehet, hogy tényleg vannak még rajtad kívül mások is, akik nem szívesen mennek el orvoshoz. Te lefényképezed, mi történik, és ...-ugye, fogalmazni is tudsz?- megírod, mi is történik.... Iskolaújság vagy valami hasonló, biztos le is közölné... Suliba jársz, igaz?

Louis egész jól eltereli a figyelmemet arról, hogy éppen a rendelő felé sétálgatunk azzal, hogy mindenféléről beszélgetünk, és jó csevegő-partnernek is bizonyul, legalábbis nekem nagyon úgy jön le. A sport is terítékre kerül, de én nem vagyok az a nagy sportember, ezzel szemben úgy tűnik, a srác az.
- Hmm szerintem nem. Igazából ha úgy nézzük, szinte minden nap átmozgatom az izmaimat, de nem komolyabb munkával. Hanem mondjuk sétálok a városban, vagy épp biciklizek, de gyakran játszok az öcsémmel odakint, és ő imád szaladgálni, fogócskázni, szóval nem punnyadok ettől függetlenül egész nap, nehogy azt hidd. Viszont te akkor ezek szerint nem tudnál élni mozgás nélkül, jól sejtem? – kérdezek vissza, hisz reakcióiból én ezt szűröm le, és szerintem helyesen. A fényképezés felé terelődik a szó, és ez az a téma, amiben én otthon vagyok, ha már a sportban annyira nem is, de azért igyekszem nem áradozni a fotózásról, mint nagy szenvedélyemről.
- Bizony, a véremben van a dolog. – bólogatok jókedvűen. – Van tapasztalatom modellek fotózásával kapcsolatban is, a természetet is sokat fényképeztem már, de városi pillanatképeket is csinálok már nagyon régóta. Még nem igazán körvonalazódott, pontosan mivel szeretnék foglalkozni a szakterületen belül, annyi biztos, hogy a fényképezésből szeretnék megélni. Remélem sikerül is majd. – mondom, és kissé belefeledkezem a csacsogásba, szinte észre sem veszem.
- Bocsi, ahogy láthatod, imádok a fotózásról beszélni, nyugodtan szólj rám ha túl sok vagyok. – küldök egy bocsánatkérő pillantást a srác felé, de azért jókedvű vagyok. A vigyor azonban lehervad az arcomról, amikor már látótávolságba kerül a rettegett rendelő. Ismét eluralkodik rajtam egy kis pánik, és ennek hangot is adok.
- Igen, mi bajom lehet? – bólintok párat, de ezzel inkább magamat próbálom meggyőzni, ami hellyel-közzel sikerül is.
- Igen, ez elég jól hangzik. – nézek rá Louis-ra, és agyamat próbálom fotós üzemmódba kapcsolni, így talán tényleg könnyebb lesz felülkerekednem a félelmeimen.
- Most kezdek a Frances University-n, a szakot gondolom ki tudod találni. – mosolygok rá a másikra, és valószínűleg nem kérdés számára, hogy természetesen a fotográfia szakra jelentkeztem.
- És te? Koptatod az iskolapadot? – dobom vissza a labdát, hogy ő is válaszolhasson, és ezt nem csak udvariasságból teszem meg, hanem tényleg érdekel a felelete. Közben elérünk a rendelő ajtajáig,én pedig veszek egy mély levegőt, majd mielőtt meggondolhatnám magam, benyitok. Mikor megcsap a jellegzetes szag, ami itt lenni szokott, kissé rosszul leszek, így igyekszem minél kevesebbszer levegőt venni, és akkor is inkább a számon, de így se sokkal jobb a helyzet. Biccentek köszönésképp a bent levőknek, és látom, hogy vannak előttünk, így várnunk kell. Ha egyedül lennék, akkor most biztosan egy jelnek venném a sorstól a dolgot, hogy ezzel akarja jelezni, hogy nem kell nekem itt lennem, de nem akarok még nagyobb idiótát csinálni magamból Louis előtt.
- Neked van valami fóbiád? Vagy kettőnk közül csak én szenvedek ilyentől? – fordulok a másik felé, és remélem nem magán jellegű ez az információ róla, de legfeljebb nem válaszol, viszont muszáj valamivel lekötni a figyelmemet, és kicsit terelni a gondolataimat arról, hogy a hányinger kerülget a rendelőszagtól.

Nagy bölcsen hallgatok, amikor a testmozgásokat sorolja fel, amiket végez. Nem vagyunk egyformák, hát Istenem. Ha neki nem hiányzik, nem én fogom megváltoztatni.
- Jól- mondom tömören, kicsit el is nevetem magam. A deszkához kötődő kapcsolatomat akár kórosnak is minősíthetné. Az is csoda, hogy most nem gurulok mellette.
De ha nem a sport, legalább valami értelmes hobbija van. A legtöbb lány még ezt sem tudja elmondani magáról. A legtöbb a sorozatoknak és a számítógépének (vagy az okos telefonjának) él. Mintha nem lennének épkézláb emberek az egyetemen. Erről könnyebben beszél, bár kiderül, konkrét tervei még nincsenek a jövőre vonatkozóan.
- Biztosan sok embert ismersz- mosolygok rá. Ha modellekkel is szokott fotózni, akkor benne van a nyüzsgésben. Nekem az a világ tiszta elmebaj. Állandó öltözés, sminkhegyek, hajkoronák, ruhák, utazgatás... Állandó feszültség, készenlét. Akkor is tökéletesnek kell lenni, amikor éppen bal lábbal kelsz. Nekem nem menne. Ha én nyűgös vagyok, az Isten se imádkozik ki az ágyból.
- Szorgalmasnak tűnsz. A genetikai háttered is megvan. Miért ne sikerülne?- Gondolom, a szülei is támogatják. Ha nem lenne tehetséges, ők biztos megmondták volna, hogy ne pazarolja erre az idejét. Szóval, biztos az út a sikerhez.
- Nem, nem vagy sok...- mosolyodom el. Szeretek beszélgetni. Szeretem a lelkesedést hallani a hangokból. Utóbbi időben összeakadtam néhány megkeseredett fazonnal. Ott volt az a Mister Izé, Anderson, Neo, Lio vagy hogy a bánatba hívják. Ritka egy keserű pasas. Nőkre mondják, de rá is igaz, egy jó dugás kéne neki, aztán helyre billenne a lelki egyensúlya. Csak szerencsétlen elég nagy hátránnyal indul. Amíg úgy néz ki, mint aki most szabadult valamelyik horrorfilmből, nehéz dolga lesz, hacsak nem imádkozza le a bugyit egy vak csajról.
Nina is addig jókedvű, amíg meg nem látja a rendelőt. Újra a lelkére kell beszélnem, hogy egyáltalán bejöjjön velem. Az jut eszembe, dolgozzon közben, fotózzon, dokumentálja az eseményeket, vagy készítsen riportot. Azt hiszem, ha elvonatkoztat attól, hogy vele történnek meg az események, könnyebben túl is teszi magát rajta.
- Ne beszélj! Gólya vagy? - kérdezem, megörülve, hogy van még egy lány, akit megismerhetek az újak közül. A srácokat széteszi majd az irigység, hogy megint előnnyel indulok velük szemben. Nem mintha érdekelne bárki is Nanaián kívül, de még azt sem tudják, vele milyen a kapcsolatom. Egyetlen jó barátomnak, volt szobatársamnak sem meséltem el, mert ... Mert nem, na. Lizzy pedig más tészta.
- Naná. És ha eddig nem jöttél rá, egy suliba járunk, bár másik szakra. Filmművészeti szakra járok, ősztől harmadéves. Ne nézz így rám, nem a kamerák előtt dolgozom. - Színésznek gondol? Nincs nekem tehetségem, hogy megjátsszam magam. És ahogy a modellek életét nem irigylem, a színészekét sem.
Beérünk a rendelőbe, Nina majdnem begörcsöl, tényleg nagyon furán reagál, majdnem, mint egy pánikroham; bár egyenlőre uralja, azért aggódva figyelem.
- Hé, Nina, nem erről kéne beszélnünk. Vegyél rendesen levegőt, és gondolj valami szépre!- Nem hagyom, hogy megint eluralkodjon rajta a félelem. Inkább beszéltetem- Mi volt az utolsó munkád, amiben örömöd lelted? Mesélj!
Ablak mellé ültetem, szerintem most azt sem érzékeli, hogy hol van, és finoman átölelem a vállát, hogy mielőtt elájulna, meg tudjam fogni. Totál lesápadt, az egyszer biztos. Remélem, nem kell sokat várni, erre én sem voltam felkészülve.

Csevegünk mindenféléről, sport, hobbi, és ezáltal előkerül a fényképezés is.
- Igen, elég sok embert ismertem meg az évek alatt, sok jó embert, szóval ez is egy szépsége a fotózásnak. – bólogatok a szavaira, és most, ahogy így belegondolok, tényleg rengetek mindenkivel volt dolgom eddigi életem során.
- Hát, bármi közbejöhet még, ami keresztbehúzza a számításaimat, de legyünk pozitívak! – mosolyodok el, és remélem ez pont így is lesz, és úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy én szeretném. Kicsit belefeledkezem a fényképezésről való csacsogásba, de észbe kapok, és leállítom magam, majd bocsánatot is kérek, de úgy tűnik, Louisnak még nincs elege belőlem. Vagy csak jól titkolja, de miért kéne azt feltételeznem, hogy nem mond igazat? Vidáman beszélgetünk, de aztán meglátom a rettegett rendelőt, és görcsbe ugrik a gyomrom, újra megfutamodnék, de erőt veszek magamon, és nem teszem. Nem akarok még gyerekesebbnek tűnni Louis előtt, meg 20 évesen ideje, hogy úrrá legyek a fóbiámon.
- Igen gólya! Talán nem nézed ki belőlem? Vagy miért lepődtél meg ezen? – nézek rá kérdőn, mert nem teljesen értem, miért ez a kis kirohanás emiatt. Ha minden igaz, idősebb vagyok, mint a legtöbb gólya, mert 20 éves vagyok, de 5 éves gimnáziumba jártam, ezért az évcsúszás, viszont emiatt nem érzem magam se többnek, se kevesebbnek.
- Harmadéves… akkor már egy ideje oda jársz. És tetszik? – kérdezem, és mivel nem igazán találkoztam még olyannal, aki a Frances University-re jár, ezért jó lenne pár pozitív szót hallani az intézményről, szóval Louis talán alkalmas erre. Viszont találkozom a végzetemmel pár percen belül, belépünk a rendelőbe, ahol rosszul leszek már csak a szagtól is, és minden bizonnyal el is sápadtam, mert Louis leültet, közben pedig beszéltetni próbál, én pedig hálás vagyok neki ezért. Nem érzem, hogy ájulás közelében lennék, de azért biztonságot nyújt Louis keze, amibe természetesen nem gondolok bele többet, mint pusztán segítő szándékot. Igyekszem azt tenni, amit mondott, vagyis egyenletesen venni a levegőt, és megnyugodni, aztán elgondolkozom, mi volt az utolsó munkám.
- Apát elkísértem egy fotózásra, ahol egy állatmenhely számára készítettünk kampányfotókat. Rengeteg kutya és macska ugrált körül minket, nagyon aranyosak voltak, és a képek is remekül sikerültek. Az egy nagyon jó élmény volt. – mondom, és ahogy visszagondolok az állatok hálás tekintetére, mikor megsimogattuk őket, vagy játszottunk velük, melegséggel tölt el, és megnyugszom kicsit.
- Ha már kampány, nem tudom mennyire vagy állatbarát, de ha örökbe fogadnál egy kutyust vagy egy cicát, akkor csak szólj, és megadom a menhely címét. – ez itt nem a legjobb hely a reklámozáshoz, de egyik dologból következett a másik, szóval miért ne hirdethetném kicsit a menhelyet? Miközben beszéltem, kijött az előttem levő páciens, és bár nem én jöttem volna, egy hölgy odaszólt nekünk.
- Kedveskéim, nyugodtan menjetek be előttem, én nyugdíjas vagyok, ráérek, viszont rajtad úgy látom, hogy jót tenne neked, ha túl lennél már a vizsgálaton. – mosolygott ránk, én pedig hálásan pillantottam vissza rá.
- Köszönöm szépen! – vannak még kedves emberek, és bár sokszor szidják az öregeket, hogy mennyire önzők, itt az ellenpélda. Összeszedem az erőmet, ami még megmaradt, és becsoszogok a rendelőbe, és leülök a vizsgálószékbe. A doktor most nincs bent, csak a nővér, de már a sok orvosi kütyü láttán is szédülni kezdek, szóval picit behunyom a szemem, veszek pár mély levegőt, hogy jobban legyek, aztán megszólalok.
- Elestem, és le kellene fertőtleniteni a térdeimet. – mondom a nővérnek, ki nekem így elsőre nem tűnik túl barátságosnak, ez nem könnyíti meg a helyzetemet, de azért felhúzom a nadrágom szárát, hogy hozzáférjen a sebemhez.

Nina figyelmét nem nehéz terelni, de csak addig megy, amíg a rendelőt meg nem látja. Ott újra kezdődik a para, és nehezen veszem rá, hogy bemenjünk. Bent meg lesápad, mintha máris a fogát húznák. Nagyon rossz élményei lehetnek, de nem vagyok bolond, hogy újra ezen lovagoljak.
Közben kiderül, hogy Nina is a Francesra jár. Kicsit megdöbbenek, észre is veszi, azt hiszi, vele van a baj.
- Dehogy! Csak meglepődtem. Nagy ez a város! Mekkora esélye volt, hogy iskolatársak vagyunk? - nevetem el magam könnyedén.
- Jó suli!- mondom vigyorogva. - Bár más főiskolákkal nem tudom összehasonlítani, én elégedett vagyok. Jók a tanárok, a közösség is elfogadható... Bár mindenhol és mindenben vannak és lehetnek kivételek. Mire lennél kíváncsi? - észrevettem, hogy felcsillant a szeme, de hogy mi érdekelné igazán, nem tudom.
A rendelőbe érve lesápad, már a váróterem rossz hatással van rá, ezért leülök vele az egyik ablak közelében, és átkarolom a vállát, mintegy támasztékul, le ne csússzon nekem a székről. Beszéltetem, most éppen arról, mit csinált legutóbb. A trükk hatni látszik, csillogó szemekkel beszél az állatokról a menhelyen.
- A koliban lakom, szerintem ott nem örülnének neki...
Aztán nyílik az ajtó, őt pedig előre engedik. Talán megsajnálták. Az idős néni a szemével jelez, hogy menjek én is, pedig szívesebben maradnék kint, így Ninán múlik, utána megyek-e vagy sem. Mindenesetre még hallom, milyen erélyesen adja elő a mondandóját, és büszke vagyok rá. Csak az ápolónő mogorva egy kicsit. Kérdőn néz rám, mintha Nina nem tudna beszélni.
- Elesett a ... közelben. Felhorzsolta a térdeit, meg a ... bal tenyerét- A deszkát a falhoz állítom, és Nina mellé lépek. Elég sápadt szegény.
- Nyugi, mindjárt el is felejted!- súgom neki, amíg az ápolónő pakol valamit.

Sápadtság, enyhe hányinger, és rosszullét. Ez jellemez, mihelyst belépünk az orvosi rendelőbe, és megcsap a jellegzetes szag, de igyekszem továbbra is inkább másfelé terelni a gondolataimat.
- Ja, értem. Hát igen, vannak ilyen véletlenek. – húzom mosolyra én is a számat, de nevetésre nem futja, ahhoz túlságosan beparáztam. Kicsit kérdezem a Frances-ről, és Louis készségesen mesél is picit az iskoláról.
- Na, ezeket jó hallani! – vigyorodom el halványan, és ez nem a lelkesedésem hiányát jelenti még mindig, hanem a helyzet, vagyis pontosabban maga a hely hozza ki ezt belőlem, de elhatároztam, hogy nem fog engem legyőzni, csak azért is küzdök az érzéssel.
- Hmm nem is tudom mire vagyok kíváncsi a leginkább, nem akarlak én itt faggatni… - gondolkodok el egy picit, de aztán úgy döntök, a társasági élet részére kérdezek rá.
- Milyen programokat szokott rendezni az iskola? Úgy értem vannak bálok, vagy hasonló rendezvények, ahol az egyetemisták együtt szórakozhatnak, és együtt tölthetik az időt? – érdeklődöm a fiútól, majd kicsivel ezután én mesélek picit az egyik fotózásról, majd egy kis kampány is belefér.
- Na tessék, még egy dolog, amire kicsi volt az esély, én is a koliban lakom. Vagyis még nem, még nem költöztem be, de pár nap múlva. – mosolyodom el, de ez egy pillanat alatt lefagy, mikor kinyílik a vizsgáló ajtaja. Egy kedves néni előreenged, és én nem bánom, ha Louis is bejön, elvégre csak a nadrágom szárát kell felhúznom, nem szükséges levetkőznöm túlságosan, így nem zavar, ha a vizsgálat alatt a fiú is bent tartózkodik. Elmondom a nővérnek, mi a problémám, de úgy tűnik, nem fogja fel, talán még se sikerült olyan határozottnak lennem, vagy talán beszédhibás lennék? Bár az előfordulhat, hogy a nő nagyothalló. Mindenesetre Louis is elismétli, én pedig egy hálás mosolyt küldök felé.
- Remélem. – súgom vissza bizakodva, de a sutyorgás most abbamarad, mert a nővér visszatér, és némán, gyors, szakavatott mozdulatokkal kezdi el először a tenyeremet, majd pedig a két térdemet fertőtleníteni. Olykor elhúzom a számat, vagy aprót felszisszenek, mert kicsit csíp, de nem olyan vészesen, de mégis kicsúszik belőlem ennyi, mire rosszalló pillantásokat kapok a nővérkétől.
- Ne nyafogj már, katonadolog! – morogja oda, én pedig veszek egy levegőt, hogy válaszoljak neki valamit, de mivel már nagyon szabadulnék, inkább magamban tartom a mondanivalómat.
- Kész. Kend hámosító krémmel párszor, és nem marad nyoma. Valami kérdés? Ha nincs, akkor sziasztok! – köszön el a nővér nem épp kedves és barátságos hangnemben, és el is indulok kifelé.
- Köszönöm szépen! Viszlát! – mosolygok rá márt csak azért is, de azért remélem, nem látjuk egymást soha többet. Kilépve a vizsgálóból gyors lépésekkel suhanok át a várótermen, hogy kiléphessek végre a szabadba, és odakint neki is döntöm hátamat a falnak.
- Így máris sokkal jobban érzem magam. – szívom be tüdőmbe a friss levegőt.
- Köszönöm szépen, hogy elkísértél, és elviselted a hülyeségeimet. Mivel hálálhatnám meg? – emelem barna tekinteteimet a fiúra egy kedves mosoly kíséretében, és tényleg úgy érzem, hogy tartozok neki az előbbiekért.

A rendelő -és egyáltalán az egész helyzet- nem igazán tetszik Ninának, de én csökönyös vagyok, és ragaszkodom hozzá, hogy legalább lássa valaki, milyen sérüléseket szerzett. Lehet, csak túllihegem, de két fiatalabb testvérem van, gyakran láttam anyámat is aggodalmaskodni. (Nem beszélve arról, velem hányszor kellett orvoshoz rohanni)
Nina lelkesedését biztosan megtöri, hogy parázik az orvosoktól, de lassan már nem tudok miről beszélgetni. Azt hittem, a fotózás, suli vagy az állatok témája elég lesz, hogy tereljem a figyelmét, de ő majdnem rosszul lesz, szinte támogatni kell várakozás közben. Közben beszélek neki a suli által szervezett programokról, gólyabál, álarcos bál, egyetemio események, közös koncertek, színházi látogatások, stb, ami éppen eszembe jut.
- Csinálnak minden évben valami közösségi dolgot, de a diákok maguk is kezdeményezhetik, ha jól tudom. Szóval, ha neked van ötleted, csak szóljál, még az sem lehetetlen, hogy meg lehet valósítani.
Az is kiderül, koleszban fog lakni, és pár nap múlva költözik majd be. Lehet, gyakrabban lát majd, mint szeretné... Bár éppen múltkor derült ki, hogy az egyik srác, akit kerestem egy cikk miatt, végig ott lakott a koleszban. Soha még csak össze sem futottam vele az épületben.
Nyílik az ajtó, és bár nem "mi" jönnénk, egy néni mégis maga elé enged, és Ninával én is bemegyek. Az ápolónő mogorvának tűnik, mint egy pokróc, úgy szól hozzánk, Nina viszont atározottan vágja ki magát. Talán túlságosan is. Az asszonyank láthatóan nem tetszik, hogy megmondják neki, mit kéne csinálnia, és Nina szavait csak finomítani szeretném, amikor megismétlem, amikor megismétlem a szavait. A bánatos kutyaszememe veszem elő, hátha a nő megenyhül, de éppen úgy nem vevő az ilyen dolgokra, mint Lizzy a kutyával csajozós pasikra.
Ninával összesúgunk, de a nővér pillantása metsző és hideg, jobb ha befogom, mielőtt kizavarna. Kelletlenül, de szakavatottan dolgozik, meg kell hagyni. Nem gondolom, hogy Ninát agyon kéne kényeztetni, de ez a véglet a másik, nemhogy kedves szava nincs a lányhoz, még rá is mordul. Nem vagyok nagy véleménnyel róla, biztos egy megcsömörlött vénlány (a Lizzy féle játékot űzöm rajta). Csak Nina reakciója tart vissza attól, hogy mondjak valami cirkalmányosat ennek a savanyú nőszemélynek. Pattogó stílusban beszél, és látszik, szabadulna már tőlünk. Nina mosolyogva köszön el, és lép ki az ajtón.
- Otthon minden rendben?- ha már kérdés, de már húzok én is kifelé, a nővér elkerekedett szemmel néz rám, mire leesik neki (ha leesik), mit is kérdeztem, már kint is vagyunk az ajtón. Nem köszönök neki. Nem lennék őszinte, hogy viszont akarom látni.
Az idős nénire nézek, és kicsit összeakasztom a szemem, ahogy a rendelő felé mutatok, tőle elköszönök, aztán szaladok Nina után. Hallom még, hogy felnevet a néni.
Nina a falnak dőlve áll (és vár?), és pihegve fújja ki a levegőt.
- Ritka egy intelligens személyzet volt- mondom irónikusan, és csóválom a fejem, aztán megpaskolom Nina vállát- Jó voltál!
Hálálkodi kezd, én meg rázom a fejem, hogy ez mekkora butaság.
- Ugyan, semmiség, ne csinálj belőle ügyet!
Kezd visszatérni az arcába a szín, egész jó képet fest, hogy már nem olvad bele a fehér háttérbe.
- Ha gondolod, elkísérlek egy darabon, és közben együnk egy... fagyit?
Nem tudom, éhes-e, tőlem ehetünk hot-dogot vagy hamburgert is, de ebben a melegben legjobban egy savanykás ízű gyümölcsfagyira vágyom. Az a szomjam is oltaná. Egy darabig. Nem lenne szép, ha leráznám, amikor én nem haygtam magam.

Ha már egy suliba járunk, akkor kihasználom az alkalmat, hogy kérdezzek pár dolgot a Frances-ről Louis-tól. Így összekötöm a kellemeset a hasznossal, mert megtudok információkat, és így jobban el tudom viselni a rendelőben való várakozást.
- Értem, köszi a választ! –  mosolygok rá, aztán beszélgetünk még kicsit, de mehetünk be a vizsgálóba. A hír hallatán összeugrik a gyomrom természetesen, de leküzdöm a félelmeimet, és bár odabent a nővér elég barátságtalan, igyekszem ezt figyelmen kívül hagyni, és arra gondolni, hogy hamarosan szabadulhatok innen. A sugdolózás nem jön be a nőnek, szóval csendben, néha felszisszenve tűröm a fertőtlenítést. Hamarosan véget is ér a procedúra, és bár elég bunkó volt a nővérke, de azért mosolygok kifelé menet, amit egy kis nevetés vált fel, amikor hallom Louis kérdését. Nem fordultam hátra megnézni a nő reakcióját, de biztos az is vicces volt, nekem azonban most fontosabb, hogy végre kijussak a rendelőből, és az hamarosan meg is történik, odakint pedig jólesően szívom be a friss levegőt, ott várom meg Louis-t, aki kicsit lemaradva jön utánam.
- Bizony! Tuti hozzá fogok járni, hogy segítsen leküzdeni a fóbiámat! – veszem fel én is egy kis időre az ironikus hangnemet, aztán rámosolygok.
- Köszi, hogy így gondolod, de szerintem borzalmasan viselkedtem… mint egy 5 éves, nem úgy, mint egy 20... –  rázom meg a fejem, aztán megköszönöm neki a támogatását, nélküle biztosan nem tudtam volna végigcsinálni, és ezt meg is akarom hálálni neki, de nem igazán hagyja.
- Rendben, de akkor a fagyidat én állom! Ragaszkodom hozzá! –  mondom, és igyekszem nagyon határozott és meggyőző lenni, aztán majd kiderül, hogy mennyire sikerül. Ha elindulunk, az ablaküvegben meglesem, hogy nézek ki. Egy pillanatra elborzadok, az idegeskedéstől kicsit összekuszálódott a hajam, de ezt most gyorsan helyre is hozom.
- Nincs egyébként nincs semmi más dolgot, ami fontosabb lenne? Mert akkor nyugodtan mehetsz ám, a világért se akarnálak feltartani! – kapok észbe, hogy ez eddig kiment a fejemből, hogy talán lett volna mondjuk találkozója, vagy nem is tudom. Bár akkor valószínűleg nem jött volna el velem, és a fagyit se vetette volna fel, de azért jobb biztosra menni.

Nina egy fertőtlenítéssel megússza a dolgot, és hiába a pokróc személyzet, mázlija van. A legjobban azt utálom, amikor tetanusz elleni oltást kapok. Életem legrosszabb élményeinek egyke. Volt már benne részem párszor, és néha jobban fájt, mint maga a sérülés. De mint mondtam, Nina megúszta, és kimarad ebből a csodás élményből...
Nem sokat foglalkozom a nővel, aki tátott szájjal mered utánunk, tiplizek én is Nina után. Éppen összeszedi magát a falnak dőlve, amikor rá találok. Gyorsan véleményt cserélünk, és felnevetek, amikor beszól.
- Erről lebeszélnélek- tudom, hogy csak irónia volt, de akkor is. Egy biztos, ezt a helyet kitörlöm "a tudok egy orvosi rendelőt a közelben" szótáramból. Még az ellenségemet se küldeném ide. Vagy talán igen. d'Abo-t? Hátha emberére talál ebben a nőben.
- Rá se ránts, már el is felejtettem, hogy remegtél, mint egy kocsonya. Nem írom ki az egyetem falára és nem mondatom be a sulirádióba...- kacsintok Ninára. Túl vagyunk rajta, ez a lényeg, akár el is felejthetnénk.
Javaslom neki, hogy elkísérem, és közben megehetnénk egy-egy fagyit, és a dologra szinte azonnal ráharap (csupán hálából, nem a becses személyem érdekli).
- Hát jó, legyen...- sóhajtok egy kicsit; nincs értelme vitába szállni egy fagyi ára miatt. Különben is, ez a lányoknál valahogy központi téma. Mintha a függetlenségüket akarnák hangsúlyozni, ki mit fizet...
A lényeg, hogy elindulunk, és Nina ablaküvegben igazgatja a haját, bár szerintem szép volt eddig is. Idegesen fordul felém, lényegben azt kérdezve, ráérek-e.
- Nincs semmi fontos dolgom- mondom nyíltan, és ismét a hónom alá csapom a deszkám. Mostanában többet van ott, mint a talpam alatt...
Eszembe jut Lizzy, és hogy a levendula ízű fagyiról beszélgettünk. Titkon elnevetem magam. Hogy Ninát is szórakoztassam, beszélgetni "kezdünk".
- Laktál már valaha külön a családodtól? Nem félsz a kollégiumi élettől?

Végre vége a megpróbáltatásnak, újra a szabad levegőn lehetek, én pedig nem tudom mikor örültem ennyire utoljára annak, hogy kint lehetek.
- Miéért? Szerintem rövid idő alatt leküzdeném a fóbiámat. – mondom, de aztán befejezem, ez még viccnek is rossz, hogy én még egyszer ide visszajöjjek. Még ha fizetnének se.
- Pedig szép kis bemutatkozás lenne ez így gólyaként. „Nina Burke, aki még egy szimpla sebfertőtlenítéstől is parázik.” – kezemmel mutatom, mint egy plakátcímet, középen már el is képzelem a fényképemet középen, körülötte meg ez a szöveg. A fagyizás ötletére rákapok, de már csak hálából is szeretném az övét fizetni, és ebbe bele is egyezik, ami jó, mert így legalább nem kell győzködnöm. Természetesen nem csak az édesség érdekel, hanem Louis is, most már felszabadultabban tudok én is kommunikálni, és ha akarja, így megismerheti az igazi Ninát.
- Rendben, akkor nem izgulok, hogy csak udvariasságból nem pattintasz le. – mosolygok a másikra, és kezd előtörni az igazi énem, a folyton mosolygós, jókedvű Nina. Nem sokkal később Louis felnevet, én pedig kérdőn emelem fel  a szemöldökömet.
- Mi volt ilyen vicces? – kérdezem, és belegondolok, hogy talán beleragadt valami a hajamba, maszatos az arcom, vagy nem is tudom.
- Nem, még soha, most lesz az első alkalom, hogy nem velük leszek. Persze rövid távon volt már rá példa mondjuk egy iskolai kirándulás vagy ilyesmi alkalmával. Nem félek tőle, sőt, már alig várom. Egy új szituáció lesz az életemben, egy feladat, amivel meg kell birkóznom, és én állok elébe. Szerintem jó lesz. – válaszolok a kérdésére de hogy ne csak én beszéljek, visszadobom ezt a kolis labdát.
- És te? Mindig is koleszban laktál? Mármint mióta egyetemre jársz. Szereted?  - kérdezem, de hogy ne ragadjunk le ennél a témánál, és mivel a fagyis még kicsit odébb van, és addig se kéne csendben masírozni egymás mellett, ezért kérdezek.
- A deszkázáson kívül mit szeretsz még csinálni? – érdeklődöm kicsit a hobbijáról, ez olyan dolog, amiről azért tud mesélni az ember, legalábbis szerintem.

Nina most már nagy mellényel bír, hogy könnyen le tudná küzdeni a fóbiáit, de inkább keresnék egy kedvesebb nővét, és legközelebb ahhoz vinném el, mint még egyszer ide. Ráhagyom, legyen úgy, különben sem szeretném, ha naponta járnia kellene orvoshoz. Humor szintjén meg áll a dolog.
- Legyen igazad!- nevetek rá, ez akár még biztatásnak is megteszi. Okosabbat úgysem tudnék mondani.
Mondom neki, számíthat rám, és tőlem senki nem tudja meg, hogy viselkedett, de ő nem hagyja annyiban. Nevetek rajta.
- Szerencse, hogy nem az orvosira jelentkeztél- mondom neki komolykodva, aztán legyintek. Nem érdekel senkit, ki mitől és mennyire van betojva. Mindenkinek vannak fóbiái, azt hiszem.
Jön az ötlet, hogy menjünk fagyizni.
- Ne viccelj, a fagyizás az egyik gyengém, nagyon nehéz lenne róla lebeszélni- a másik a jó társaság, de ez mindegy. Ninával még alig ismerjük egymást, de sosem zárkózom el, ha van lehetőségem, és hát... Eddig sem hagytam cserben. Miért is ne lehetne kellemessé tenni ezt a napot? Közben Lizzy jut eszembe az ő különös ötletével, a levendula ízű fagyival. Nevetgélek, Nina észreveszi.
- Ettél már levendula ízű fagyit?- válaszolok kérdéssel, és ha látja, milyen hülye fejet vágok az egészhez, rájöhet, hogy ez foglalkoztatott.
Ettől függetlenül, a koliról kérdezem, komolyabb témára terelve a szót, mert hát ő is kolis lesz, és úgy tűnt, nem igazán találta fel magát egyedül. Bár meglehet, az első benyomásom félrevezető. Úgy tűnik, nem félős lány (most nem orvosi rendelőről van szó), és izgatottan néz a kaland elébe.
- Nem lakom innen túl messze, a bejárást is meg tudnám oldani, de úgy gondoltam, nem árt, ha kiszabadulok otthonról, és anyámon is kevesebb a teher, ha már csak a két tesómra kell figyelnie- válaszolom őszintén- Úgy érzem, sokat tanultam magamról, a képességeimről, és megtanultam beosztani az időm, a pénzem. Szóval, egy csomó haszna volt. És nem lábatlankodtam otthon...- viccesen adom elő magam, csupa mosollyal. Tulajdonképpen egy percét sem bánom a kolis életnek.
Aztán újabb kérdés, ismerkedős, kedves.
- Nincsen más különleges hobbim. És mint minden más fiatal, szeretem a társaságot, a könyveket, a zenét. Bírom a magányt is, néha kell is, el tudok bújni a világ elől, ha ahhoz van kedvem. De talán te is tapasztalod, nem vagyok éppen befelé forduló alkat. Könnyen kapható vagyok bármire, megyek, amerre a szél fúj, vagy ahogy a helyzet hozza, nincsenek felül nem írható szabályaim. Gyakran járok könyvtárba, talán még az mánia, de lényegében ennyi. Tucatgyerek vagyok, semmi különleges...- mosolygok rá.
- És neked? Van más szerelmed a fotózáson kívül?- kérdem ártatlanul, nem pasira értve. Bár ez lehet, hogy nem világos a kérdésben.