//A 100. hsz-em *---* Muzsika <3//

Ő csak bólint, tudja, hogy nem igazán értheti meg a férfit igazán ebben a kérdésben. Hiszen szerinte csak egy életünk van, az is igen rövid és ki kell használnunk, kicsit furcsán hangzik, de ő napról napra él és laza, spontán, szereti a pillanat hevét. És biztos benne, hogy ez az, amiben leginkább elütnek egymástól a férfival - a rengeteg többi dolog mellett. De nem szólja le, mindenki abban hisz, amiben szeretne. Demetriának is csak egy dologban kéne hinnie, hogy teljes legyen az élete: saját magában.
- Ilyen képességekkel felcsaphatnátok jósnak is, nem? - Vigyorgott vissza a férfira, amikor megállapította, hogy ő előre tudta, mi fog következni. Na jó, ha róla van szó, nem nehéz kitalálni. Kész katasztrófa ez a lány, tiszta szerencsétlenség, bohókás, de egész jól egyben van. Ahogy egyelőre a feje is, nem ütötte ő meg nagyon, a hangja nagyobb volt. Persze, ha később agyrázkódás komolyabb tüneteit mutatja esetleg, ő nem csinált semmit, letagadja csípőből.
Az úszással kapcsolatban pedig figyeli a tanácsait, majd a betoji nyuszit eszegetve gondolkodik el az elmondottakon, aztán meghallja, hogy nem lenne jó pörkölt, elneveti magát, szokás szerint félrenyel és köhécsel kicsit, de nem éri meg, nem adja fel a nevetést.
- Már miért ne? Pedig pont azon álmodoztam, hogy milyen finomságokat lehetne belőlem csinálni. - Vigyorgott szélesen, hiszen egy olyan éhenkórász ínyencnek, mint ő, ennél szebb jövő nem is adatott volna. De Usui már ezt is elvette tőle, milyen gonosz, milyen szívtelen. Pedig ez volt az utolsó reménye, hogy viszi valamire az életben, ha nem jön össze az egyetem meg az írásos dolog. Végül is, nem jöhet össze mindenkinek, nem alkothat mindenki nagyot, nem lehet mindenki hetedhéthatáron át ismert sztár, akinek a nevét zengik az üveghegyen is túl. Nem, sajnos ennyire nem mesevilágban él, még Demetria sem.
- Óó, bármilyen nehéz elhinni, de van annál is jobb. Gyere, megmutatom a tornyom! - Mondja, miközben kedvesen invitálja a férfit a lépcsők felé, ő már gyakorlatiasan szedi őket, minden nap megjárja többször. Még hogy nem sportol semmit!
- Ha jobbra fordítják fejüket, megtekinthetik az első emeletet, mi viszont feljebb megyünk, a tetőtérbe. - Váltott hivatalos, múzeumi körbevezető hangra, majd néhány újabb lépcsőfok után megérkeztek egy kis folyosóra, onnan három ajtó nyílt. Demetria megmutatta a szobája ajtaját, meg a fenti fürdőét és a vendégszobáét is.
- Viszont mi most ide jövünk. - Mutatott a ferde falon lévő nagy ablakra, majd egy gyakorlott mozdulattal felnyitotta és egyszerűen csak kilépett rajta, egyenesen a tetőre. - Gyere, gyere, ne félj, ha én nem pottyanok le, te sem fogsz! - Bár arra semmi garancia, hogy ő nem fog. A helyes megfogalmazás, idáig még nem esett le.

A férfi levezetését nem bírta, szinte még végig sem várta, amikor kitört belőle a nevetés. Annyira viccesen hangzott, még akkor is, ha elég sok igazság volt benne. Valóban nem kell jövendőmondónak lenni, hogy megjósoljuk Demetria lépéseit, ő kiszámítható és egyszerű, de talán pont ez a bájos benne.
- Egy következő életemben szeretnék nyuszis dango lenni, valóban. - Nem hisz ő a reinkarnációban, de mégis ábrándozva pillog, mosolyog, ahogy ezt elképzeli. Folyamatosan nyuszi lehet, cuki, édes, vár és vár. Gondos kezek készítették, sok befektetett munkával. Biztos jó érzés lehet, mondjuk az, ha megeszik, már kevésbé.
Aztán gyorsan felpattan és már vezeti is felfelé a férfit, feljebb és feljebb a végtelennek tűnő lépcsőnek.
- Bizony, sötét és veszélyes titkokat rejt... többek között a bátyám szobáját. - Vigyorogva válaszolt, ahogy megmutatta az ablakot és fel is nyitotta. Gyakorlott mozdulatokkal mászott ki, vigyázott a cserepeken, de elég ferde volt, hogy ne legyen olyan csúszós. A szokásos helyénél arrébb ült, hogy a férfinek is legyen hely, majd csalogatta maga után.
- Ezt egész életemben a szememre fogod hányni, mi? - Vigyorgott, amikor válaszolt, nem gondolta komolyan és úgy érezte, Usui sem piszkálta komolyan. Csak úgy, szeretetből, olyan piszkálásnak érezte, amit a különleges emberek kapnak. Szóval különlegesen piszkált vissza, ennyi erővel egy mutatóujjával is bökdöshetné, vagy a haját is húzogathatná, mint az oviban. Semmi baj! Az érettség sosem tartozott a fegyverei közé.
- Csak elfekszem és nézem a naplementét, vagy a csillagokat. - Mondta, miközben be is mutatta, lábát megtámasztotta a cserepeken, majd hátradőlt egyik kezét pedig lazán maga mellé emelte, hogy kényelmesebben pihenhessen. - És nem tudom, gondolkodok, elszámolok magammal, kicsit elrugaszkodok a világtól. Olyan ez, mintha már egy másik univerzumban lennénk, nem? Minden felett, de még az ég alatt. Olyan, mintha felhők lennénk, nagy, pihe-puha, nyugodtan úszkáló felhők, igen, pont olyan. - Sóhajtja elmosolyodva, miközben elképzeli magukat felhőkként, ahogy úszkálnak az égen, ők ketten. Súlytalanok, gond nélküliek, folyton az eget nézik, a napot is eltakarják, perzseli őket. Olyan varázsos, imádja a képzeletét, imád idefent kalandozni olyan helyeken, amik csak számára léteznek, mégsem nevezhetők magányosnak. Főleg, amikor van idefent vele valaki.
- Neked van ilyen helyed? Egy kis zug, ahova elmenekülhetsz a világ elől? - Kérdezte, fejét a férfi felé fordítva, kicsit hajlandó volt visszatérni a valóságba a kedvéért.

- Ez csúnya volt, de igen, mert finom, ha törődnék a kajám lelkével, már rég vegetáriánus lennék, nem? - Sajnos a gyomra még a jó szívénél és a cukiságánál is erősebb. Kiütéssel győzött, nincs mit tenni. De hála istennek egyikük sem született dangonak, így nem kell azon aggódnia, hogy valaki fontosat egyik meg. Erről amúgy is eltereli a figyelmét a cuki nyusziforma.
- Nem olyan rossz, de nem járok ott gyakran. - Nem, az ott Sebastian maga kis területe, ahogy az ő szobája is a személyes tere. Persze, beengedi, de egyikük sem szereti, ha ott zaklatják őket. Talán ezek az íratlan, kimondatlan szabályok azok, amik olyan jóvá teszik a kapcsolatukat.
- Hát, jokernek elég gyenge, de esetleg egy másik, gyengébb lapnak talán elmenne. - Mondja vigyorogva, immár a tetőn ülve, aztán el is fekszik, álmodozik arról, mit is csinálnak most. És olyan jól érzi magát, el is meséli a férfinak, hogy bevonja őt is. Nem szokása ilyesmire, általában egyedül utazik, de nem magányosan, Usui viszont csak visszarántja a földre.
- A cserepekről beszélsz? - Kérdezte, miközben felült és grimaszolt egyet. - Csak engedd el, gyerünk, hunyd le a szemeidet! - Mondja, miközben elengedi a tetőt, felsőtestével a férfi felé fordul és kezeit Usui szemeire rakja, hogy véletlen se engedje kinyitni a szemeit. Csak el akarja érni, hogy elengedje magát, kicsit kikapcsolja az érzékeit és magára koncentráljon. Úgy érzi, jót tenne neki, tényleg.
- Na, érzed már? - Kérdezte, miközben ő maga is lehunyta szemecskéit. - Habkönnyűek vagyunk és lebegünk, ég és föld között. Lassan, csendesen, nyugodtan. Csak lebegünk, nem tudjuk honnan jöttünk, azt végképp nem tudjuk, hova megyünk, de nincs is szükségünk ilyesmire. - Egyre halkabban motyogja a szavakat, de a csendben így is lehet hallani. Neki nem nehéz, ő könnyen elengedi a valóságot, aztán ismét Usui kedvéért kicsit visszatér. Felteszi a kérdését, elengedi a szemét, hogy rá nézhessen, ha szeretne, aztán hallgatja a válaszát.
- Pedig annál jobb kikapcsolódás nincs. Olyan, mintha új lappal kezdhetnél. - Mosolyodott el végül, amikor arról beszélt, ő miért menekül el néha kicsit a világ elől. Mert ő gyenge, nem érzi úgy, hogy meg tud birkózni mindennel. Úgy hiszi, nem is kell, nem is képes rá, de nem is akar az lenni. Neki jó így, van egy instant restart gombja, amit akkor nyom meg, amikor akar. Ez segíti végig az életen, felállni, amikor elbukik, még akkor is, ha gyenge jellem. Még akkor is, ha önerőből nem megy, kell neki kapaszkodó, de a végeredmény a lényeg, az, hogy most is itt van és boldog. Usui vajon elmondhatja ezt magáról?
- Nem tudja. - Mosolyodott el kicsit féloldalasan. - Jelenleg csak te tudod, hogy ki szoktam ide járni. - Bizony, ez nem olyan aprócska dolog. A kedves szavakért cserébe, Demetria beengedte őt a világába, mintha példát mutatna, hogyan kell ezt csinálni. Neki nem esik nehezére közel engedni magához az embereket, nem veszi körül magát falakkal. Ezért olyan sérülékeny, valóban, de az ilyen pillanatokért megéri, igenis megéri neki.

Amikor Usui az orra előtt remegteti a nyuszis dangot, és vidáman teszi hozzá a mondat második felét, ismét kitör belőle a nevetés, de aztán gond nélkül harapja le a nyuszika fejét, még kuncog egy kicsit, de befejezi, mielőtt nyelne. Ilyenkor hajlamos fuldokolni, azt pedig jobbnak látta elkerülni, már így is elég nagy katasztrófa a férfi szemében, nem kéne, hogy még nagyobb legyen.
- Öhm... én sem igazán, szóval semmi baj. - Válaszolja mosolyogva végül a kártyákat illetően. Ettől függetlenül ő igenis örül neki, hogy a férfi megosztott magáról valamit, csak úgy, mindenféle késztetés vagy erőltetés nélkül. Aprócska haladás, talán érdektelen információnak tűnik, de neki nem az. Demetria igenis értékeli, megtanulta az apró dolgokat is megfelelően értékelni... vagy túlértékelni.
Amikor a férfi még most sem tud vele tartani az utazásai során, kicsit elkeseredetten sóhajt. Ettől érzi jól a cserepet? Talán csak nem figyelt oda, arra, amit mesélt neki. Pedig ha igazán meghallgatja... akkor muszáj lett volna neki is vele jönnie, nem? Ez így működik. Ő, ha becsukja a szemeit és hall valamit, akaratlanul is maga elé képzeli. Például ha egy madár csicsergése az, akkor tudja, hogy egy madárka és maga elé képzeli, ha pedig egy autót hall, tudja, hogy az egy autó. Demetria pedig a felhőkről mesélt neki, mámoros, távoli, képzelt érzésekről, de a férfi tudja milyen egy felhő, meg kellett volna jelennie előtte. Biztosan nem figyelt rá, nem érte el, hogy rá figyeljen és ne legyen túl földhöz ragadt.
- Na, de jó! Végre valami, amit én taníthatok meg neked! - Mosolygott lelkesen és tapsikolt kicsit, helyezkedett ültében, kicsit közelebb Usuihoz. - Csak meg kell tanulnod elengedni, ez a kulcsa. Nem szoríthatsz magadhoz minden múltbéli történést, sem a kedveseket, sem a fájdalmasakat, az csak visszahúz. El kell engedned! - Magyarázza, közben kitárja a karjait, mintha egy csapat madarat engedne útjára, azok elrepülnének a végtelenbe. Közben pedig lehet, hogy kicsit megüti Usui arcát, vagy kinyomja a szemeit, ez merőben a reflexeitől függ, szóval nem féltem annyira.
- Uh, ne haragudj, nem direkt volt. - Nevetett magán és a bénaságán, valóban ön- és közveszélyes, de finoman megsimogatta közben a helyet, ahol megütötte, némi vigaszdíjként. Azonban amikor megkapja a lecseszését, kicsit leolvad a mosoly az arcáról, úgy pillant a férfira, majd vissza a cserepekre, onnan pedig a lemenő nap peremére, utolsó sugaraira csúszik a tekintete. Ő elárulta neki, hogy beengedte a világába, ezért pedig leszúrják? Pont az ilyen reakciók miatt tartotta meg magának. Komolyan teljesen hülyének nézi őt?
- Ott van az én ablakom is, a másik oldalt pedig egy fa. - Mondja halkan, hogy van menekülési útvonala, ha valaki esetleg rá szeretné csukni az ablakot. Aztán sóhajt egyet, miben is reménykedett? Egyáltalán miért reménykedett? Elmosolyodik, ahhoz még ért, az mindig jól jön és legalább őt is feldobja kicsit. - Nem, nem ültem. - De ez adott egy jó ötletet neki. Nem kell egyből a felhőkkel és mély érzésekkel kezdeni. Nem, nem adja fel egy ilyen apróság miatt, még akkor sem, ha meglenne rá minden oka. Usui nehéz eset, de nem reménytelen. Ő hisz benne, hogy meg tudja csinálni és abban is, hogy egyszer nem lesz ilyen elutasító mindennel és mindenkivel. Ha Demetria nem hisz benne, nem várhatja el tőle, hogy higgyen magában, márpedig ő elvárja... de még mennyire!
- Hunyd be a szemed, megint, gyerünk! - Biztos benne, hogy ez nem lesz olyan egyszerű és ismét egy bah-t fog kicsalni belőle, de megint a szemeire teszi a kezecskéit. Vesz egy nagy levegőt és próbálja elérni, hogy most rá figyeljen, csak rá. - Figyelj rám, koncentrálj ide, rám, a hangomra, jó? Csak rám, szűnjön meg a világ körülötted, a koncentráció jól megy, nem? És most... képzeld azt, hogy egy felhőkarcoló tetején ülsz. Ha kinyújtod a kezet, ha elég magasra nyújtod, eléred a csillagokat, az isteneket, kifolyik az ujjaid közül a végtelen. Ha pedig lenézel, a lábad alatt a semmi, a mélység, a halál, a vég. Ott vagy, azon a felhőkarcolón, a két végzet között egyensúlyozol és mégsem félsz, mert tudod, hogy nincs veszítenivalód. - Ahogy mesél neki, ahogy próbálja a képzeletét kiegészíteni a szavaival, egyre halkabb, hiszen őt is átjárja a varázs, amit Usui kedvéért teremtett. Nem véletlen lesz író belőle, ért az ilyesmihez, általában tudja, hogy hasson az emberekre. De most... majd meglátjuk, bejön-e.

- Meg fogod tanulni, biztos vagyok benne. Nehéz, nagyon nehéz, de szerintem te képes vagy rá. - Válaszolt mosolyogva, miután elvette a kezét Usui arcáról. Mint a szokásos, ismét, amint hozzáért, megmerevedett és értetlen fejet vágott. Ennyire rossz lenne az érintése? Pedig ő csak kicsit gyengéd akart lenni, ha már majdnem megütötte, puszit azért mégsem adott volna rá, mert Usui valószínűleg lefordult volna tőle a tetőről. De már ennyit sem csinálhat? Ez olyan elkeserítő számára, mégis csak kuncog rajta és kicsit megrázza a fejét. Itt az ideje elfogadnia, hogy a férfi ilyen és nem lázadozni ellene. Majd ő is elfogadja, hogy Demetria meg közvetlen, ez a kompromisszum, minden emberi kapcsolat alapja.
- Ugyan már, nem lehet megvédeni mindentől. Ha nem hibázok, hogyan fogok tanulni belőlük? Ha egyszer kint ragadok, nem jövök ki többet úgy, hogy senki nem tud róla, vagy csak kitámasztom az ablakot valamivel. - Magyarázza töretlenül mosolyogva, hiszen annyira viccesnek találja, hogy a környezete sokkal jobban aggódik érte, mint ő magáért. Tény, hogy meg kell őt védeni, de nem szabad bezárni, nem bírja a bezártságot. Ő egy szabad lélek és bármennyire kis megalázkodó, erőtlen személyiség, nem szereti, amikor előtte mennek és vezetik, azt szereti, ha az oldalán vannak és úgy terelgetik. Csak kedvesen, kissé, hogy meglegyen az illúziója annak, hogy ő irányít, még ha valahol, tudat alatt tudja is, hogy ez aztán nem így van.
- Foghatsz. - Bólintott rá, majd elvigyorodott. - Az egy remek hely lesz arra, hogy megtanuld elengedni a dolgokat, legalábbis az első lépéshez. - Mosolygott, kissé oldalra biccentett fejjel, majd jött a következő jelenet. Kicsit deja vu érzéssel ugyan, de letakarta a férfi szemeit. Majd egyre halkabban beszélt hozzá, próbált a földön maradni, de amit mondott, azt ő is átélte. Egyre jobban elragadta a hév, ahogy lassan belemerült a képzelgésbe. Egy ideális helyzetet akart a férfi elé képzelni, mégis olyan helyre nyúlt, ahova nem kellett volna. Ő is riadtan nyitotta ki a szemeit, amikor Usui megfogta a kezeit, látta, hogyan liheg, mennyire meg van ijedve, látta a tekintetén. Érezte, ahogy kissé megremegnek a kezei, ő pedig gondolkodás nélkül arcának két oldalára simította őket.
- Semmi baj, semmi baj, itt vagyok. - Mondta, miközben elmosolyodott, bár nem volt könnyű, a szemében némi aggodalom csillogott, ahogy Usui szemeit nézte. Aztán amint elengedte a kezeit, elengedte ő is, ma nem akart neki több traumát okozni. Keserűen mosolygott, hogy visszahúzta a kacsóit az ölébe. Egy kicsit megnézegette őket, azon járt az agya, hogy most ezekkel okozott bajt, nem kellett volna ennyire elengednie magát.
- Nagyon sajnálom, tudom, kicsit elragadtattam magam, nem kellett volna. - Szerinte első lépésnek jó volt, de most valahogy nem annyira látta a pozitív oldalát. Mi lett a szemeivel? Szorosan lehunyta őket, hátha ezzel kitisztíthatja a látását, majd ismét Usuira pillantott és elmosolyodott. Fogalma sincs, mi rosszat mondott, arról beszélt, hogy nem fél semmitől, ő pedig megijedt, de érzi, hogy nagyon rosszat csinált és sajnálja és hirtelen jár az agya, nem tudja hogy hozza helyre. Egy nagy ölelésen kívül más ötlete nincs, attól pedig Usui a szomszéd sarokig szaladna valószínűleg, szóval inkább lemond róla.

Amikor megkapja a bah-t, kicsit megnyugszik a lelke. Komolyan, már nem lennének teljesek a napjai nélküle, válaszként viszont csak vigyorogni tud a férfira. Tudja, hogy nem egy okos dolog, hogy sok rossz éri, ha a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat. Főleg, ha nem hallgat a figyelmeztetésre és nem tanul mások hibájából, akkor talán még kevésbé okos dolog. De néha butuska, ahogy mondta, nehéz a buta kislány szerepe, mégis abban él és el kell viselnie, minden hozzá járó dologgal együtt.
Usui megnyilvánulásán pedig csak elkuncogja magát. Nagyon aranyosnak tartja, hogy ennyire vigyázni akar rá, de úgy látszik, kicsit félreértette.
- Nem, engem nem is kell. Együtt engedünk el majd mindent, ami visszahúz minket. Együtt. - Bólintott még egyet, hogy biztosítsa róla, hogy nem kell elengednie, nem ám, ott lesz mellette. Segíteni fog neki mindenben, elég kitartó és Usuihoz képest igazi lélekszakértő. Azt mondta, meg kell tanítania őszintén mosolyogni és úgy érzi, ehhez csak az elengedés vezethet. Valami rossz dolog, amihez ragaszkodik és beárnyékolja az életét, az keseríti meg a mindennapjait. De ha nem lép túl rajta, ha nem engedi el, valószínűleg nem lesz rá képes. Ő pedig talán nem jó tanár, nem következetes és egyértelmű, de kitartó és lelkes, ez pedig már fél siker.
Aztán jön a nagy riadalom, Demetria pedig próbálja menteni a menthetőt, de végül elengedi a férfit, mielőtt még ennyitől is inkább választaná a halálugrást a tetőről, helyette. Őszintén szólva, most megértené, ha így döntene, de ő itt akar maradni, sőt, hova tovább, még próbálkozni akar. Elmondja, mit nem szeretne érezni, ő pedig figyel.
- Oké, nincs több semmi, üresség, ígérem. - Mosolygott bájosan, de komoly volt a hangja és ígéretet tett. Aztán hallotta a következő ötletet. Egy pillanat kellett neki, hogy elgondolja, mit hozhatna ki ebből, de meglehetősen gyorsan meg is volt vele. Vett egy mély levegőt, majd lassan fújta ki. Most nem akarja elszúrni, kapott egy második esélyt, egy esélyt kijavítani a hibáit. Nem szúrhatja el, elsőre is éppen elég rossz volt megijeszteni a férfit. Némi felelősséget érez a vállán, de ez elillan, amikor lehunyja a szemeit.
- Hunyd le a szemeid és figyelj a hangomra. - Ezúttal nem teszi rá a kezeit, a legutóbb is talán az zavarta, amikor megijedt. Csak megkéri, tudja, hogy meg fogja csinálni. Vesz egy nagy levegőt és ő maga is elindul a kalandjukon. - A fűben fekszünk. - Kezdett bele, és ebben a kalandban Usui már véletlen sincs egyedül. - Egy mezőn, távol mindentől és mindenkitől. Távol a gondoktól, a láncoktól, az eddigi életünktől, mindentől távol. És érzünk, mindent érzünk. Ahogy a mezőn a smaragdzöld fűszálakkal játszik a szél, csikiznek minket, de ez valahogy kellemes érzés. Alulról az anyaföld támaszt, oldalról a fű ölel, az illata betölti az orrunkat és tudjuk, érezzük, hogy teljes biztonságban vagyunk. Aztán egyre csak telik a tüdőnk a friss, hűsítő levegővel és megérezzük a teljes szabadság illatát. Szabadok vagyunk... - Szintén halkul a hangja, minél inkább ő is átlényegül valami más helyre. Ott fekszik ő is a fűben, Usui mellett. Érzi a kontrasztot, a meleg biztonságot, a hűvös, fellélegeztető szabadságot. Remélhetőleg ezzel nem ás a férfi lelkének sötét bugyraiba. A mélyére szeretne nézni most is, de a kedves részére, ami nem ijeszti meg őt. Ami segít neki felfedezni önmagát, ellazulni, elgondolkozni.

Megbeszéltük, ugye? Mármint tényleg, biztosra megbeszéltük, hogy elvisz arra a felhőkarcolóra és akkor elengedjük együtt a dolgainkat? Később vajon számon kérhetem rajta? Csak kérdésekben tudok gondolkodni? És ki fog rá válaszolni?
Na jó, Demetria, szedd össze magad. Egy gondolatbeli önpofon után máris könnyedén tudok koncentrálni rá. És persze a kis világra, amit magunknak szerettem volna alkotni. Illetve alkottam is, csak egyedül maradtam benne. Usui elégedetlenkedik az időponttal, pedig ennél jobb időpont nem létezik! Nemsokára jönnek fel a csillagok, ha lemegy a napocska végleg, akkor láthatjuk őket. Amíg nincsenek felettünk, addig könnyű lehunyni a szemünket és elengedni a valóságot, legalábbis nekem az, neki kevésbé. De ha itt lesz felettünk és egy kis csend lesz a környéken, akkor nincs olyan hely, ahol szívesebben lennék és nincs olyan dolog, amivé átváltozzak. Szerintem ezekért a pillanatokért élünk, amikor még a legvadabb álmainkban sem tudnánk szebbet, tökéletesebbet kívánni.
Én még pár pillanatig élveztem a fű finom cirógatását a bőrömön, a szellő illatát, a csendet és a békét, amit teremtettem magamnak. Hallottam, hogy Usui feladta és eldöntötte, hogy nem megy neki, de kicsit lassabban jutott el az elmémig, mint amikor... tényleg itt vagyok. Aztán kinyitottam a szemeimet, ránéztem.
- Ha ezt mondogatod, nem is fog menni soha! - Válaszoltam, majd durcásan felfújtam a pofijaimat. Nem vagyok egy erős személyiség, ezt nagyon is jól tudom magamról. De az adjuk fel, dobjuk sutba a dolgokat, úgysem fog menni dolog nem az én asztalom. És eddig úgy gondoltam, hogy az övé sem, nem ilyennek ismertem meg. Egy picit rosszul esik, hogy én olyan keményen próbálkozom, ő viszont nem, feladja, egyszerűen feladja. Mintha én nem is itt lennék, vagy nem is tudom, nem érte csinálnám. De végül csak sóhajtok egy nagyot. Nem tehetek róla, nem tudok haragudni rá. Se rá, se senki másra, én nem vagyok az a haragudós típus. Pedig jó lenne, ha néha kicsit tudnék, amikor az emberek megérdemlik, hogy haragudjak rájuk. Ez nem ilyen helyzet, de van rá példa és akkor én hiába tudom, hogy kéne, de nem megy. Vannak dolgok, amik túlnőnek rajtam, ez is egy ilyen.
- Jó, feladom. - Nem éri meg, hogy rossz érzéseket keltsen mindkettőnkben, inkább feladom, noha nem tartom helyesnek. Feladom... egyelőre. Tudom, kicsit türelmetlen vagyok, nem válthatom meg egy nap alatt a világot, és ha Usuinak idő kell, hát nekem van bőven, adhatok belőle, amennyi csak kell neki. Erre a gondolatra kénytelen vagyok elmosolyodni, egyszerűen jól esik most... bár csak ritkán nem esik jól, de ez most nem lényeges!
- Te ismered a csillagképeket? - Kérdezek végül egy egészen más témáról, miközben ismét hátradőlök. Lehet, hogy másoknak ez nem a világ legkényelmesebb helye, de nekem igenis az. Az égre nézek, türelmetlenül várok, hátha már meglátok egy-két csillagot, ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak szuper-szemeim lennének, amikkel meglátok minden szépet, még akkor is, ha mások számára láthatatlan.
- Én csak párat ismerek, de néha kitalálok tök újakat is, tök jó kis dolgokat lehet kirajzolni az ujjaddal a csillagokból. Olyan, mint egy pontösszekötős játék. - Mosolyodok el, ahogy rágondolok, meg is emelem az egyik kezem, és rajzolgatok a levegőbe, mintha már ott lennének a csillagaim, de nem, sajnos még várnom kell rájuk. Egy kis türelem, az kell nekem, türelem. Nem szalad sehova a világ.

- Ne szabadkozz. - Mondtam végül mosolyogva. Pontosan tudom milyen az, amikor a lényed egy része miatt kell szabadkoznod, hiszen... szinte mindig ezt csinálom. Tudom, hogy nem kéne, arra kellene koncentrálnom, hogy elfogadtassam magam a külvilággal és nem az ő igényeik szerint formálni magam, de olyan nehéz. Nehéz Demetriának lenni az életben, és bárki, aki mást mond, az bizony füllent! Mert csak én tudom, milyen érzés Demetriának lenni és sajnos, nem mindig a leginkább felemelő. Főleg, amikor hasonlóan tehetetlen vagyok.
Nem tudom, ha valami belevaló lány lennék, akkor biztosan jobban tudnék segíteni. Usuinak biztos valaki határozott kéne, ő biztosan az ilyen karakán nőket szereti. Tudjátok, azokat az elölről-hátulról is halálosakat, akik egy pillantással ölni tudnak és tudják mit akarnak. Úgy mondjuk... az ellentétemet. Bár talán a másik ellentétemre, a csendes, visszahúzódó típusra bukik, a jó, pedáns kislányra a könyvtárból. Aki sportos, igen, biztosan a sportos lányokat bírja, nem az olyan kis nyeszletteket, amilyen én vagyok. Egy biztos, nem az olyan lányokra bukik, mint én... de miért nem? Mit csinálok rosszul, azon kívül, hogy folyton felidegesítem a hülyeségeimmel? Még csak azt sem hagyja, hogy megérintsem... jaj ne, vissza kell fognom magam, ezekre a gondolatokra már törnek elő a bánatos kiskutya szemeim. Nem, nincs bánatos kiskutya! Csak Demetria szemek vannak!
A tetőn elterülve csendesen nézem az eget, rajzolgatok a levegőbe. Közben persze hallgatom, amit Usui mond, viszont a számítógépes ötlet nem tetszik annyira.
- De akkor elveszne a kreativitás varázsa. A pontösszekötősdi vicces! - Állapítottam meg vigyorogva, miközben egyik lábammal finoman doboltam kicsit, fejemet félig Usui felé fordítva. Kicsit elidőzött rajta a tekintetem, aztán tovább vártam a csillagokat.
És nemsokára fel is jöttek, sok csillag volt és jól lehetett látni őket. Próbáltam elmagyarázni Usuinak, az a kupac csillag miért néz ki úgy, mint egy nyuszis dango, de ő nem igazán értette. Én pedig inkább csendesen beszélgettem vele még egy kicsit, mielőtt búcsút vettem volna tőle. Utána pedig alaposan bevacsoráztam, elfogyasztottam a kifejezetten nekem készült, különleges nyuszik hadát, majd megpróbáltam elaludni és alaposan kipihenni magam... bár ez elég lassan ment, mert a fejem tele volt gondolatokkal.