Demetria egy újabb, nyugodt napot töltött otthon. Az alkotás lusta folyamatába mélyedve lézengett, tengette napját, mint akinek semmi dolga. Ezeket az unalmas napokat általában nem szokta senki megemlíteni, lejegyezni meg főleg nem, de nyugi, nem lesz ez olyan unalmas sztori. Ugyanis éhségkirálynő gyomra a két óránkénti evés közötti nasiért kiáltott, ez pedig mi más lehetett volna, mint a nyalókája. Nagyon szeretett nyalókázni, segítette a gondolkodásban, a rágóval a közepén pedig dupla élvezetként sokáig el tudott játszadozni. Le is ment a konyhába, édesapjuk nem volt otthon, de édesanyját kereste, eredménytelenül. Nem találta, így a konyhában lévő parafa táblához lépett, ahol a ház lakóinak beosztása volt, összehasonlítva. Közben megszomjazott, elővett egy poharat és a táblázatot böngészve kinyitotta a hűtőt, elővett egy kis üdítőt és gyors le is húzott egy poharat.
- Aha... valami torna, már megint? - Sóhajtotta, amikor meglátta édesanyja programját. Néha annyira féltékeny volt édesanyja fiatalos pörgésére, ahogy folyamatosan egészségesen él és karbantartja a testét, eljár klubokba, a barátnőihez, a társadalmi élet központja. Mondjuk a gimnáziumban ő is hasonló szerepet töltött be, de ő nem igazán tett érte, igazából nem is akarta az egészet. Ezen morfondírozva nyúlt a nyalókás fiókhoz, lomha, gyakorlott mozdulattal húzta ki, még egy kis innivalóval a szájában. Amikor lepillantott, azonnal megszabadult a szájában tengő, felesleges folyadéktól és kipermetezte a konyhapultra. Elkerekedett szemekkel nézte az üres fiókot. Felkapta a fejét és azonnal tudta, ki sáros a dologban, hiszen csak ő volt itthon.
- Sebastiaaaaan! - Visította meglehetősen vékony hangon és már meg is indult harci rohammal a nappali felé, ahonnan a tévé hangjai szűrődtek be. Amikor megtalálta, dactól és dühtől vörös arccal nézett rá. Nem bírt magával, a tévé és közé ugrott, a dohányzóasztalra, előrehajolt.
- Te voltál, tudom, hogy te voltál! Te etted meg, igaz? - Egyre halkabb lett a hangja és lefelé görbültek az ajkacskái. Valószínűleg az előző jelentet valamelyik szappanoperában látta nemrég. Hajlamos átvenni a tévében látott viselkedést néha. - Megetted és meg se kérdezted, pedig eloszthattuk volna... de most elfogyott és nekem nem jut, nem eszek ma nyalókát, mi lesz velem akkor most...? - Kérdezte, miközben csalódottan mászott le az asztalról, ahogy a harci hév tovaúszni látszott.

Nemrég ért haza a kocogásból, sürgősen kellett valami cukor, és a nyalókás fiókban lapuló utolsó darab igazán csábítóan nézett ki, hát elvette. Meg sem fordult a fejében, hogy ezért még elveszítheti eme igenis fontos testrészét, csak a szükségleteire gondolt, úgyhogy a nyalókát sajátnak nevezte ki az első rá lecsapó kéz jogán, és besétált vele a szobájába. Zuhanyzás és átöltözés után a nappaliba tért vissza, hogy megnézze azt a ígéretesen hangzó filmet, amit tegnap a programból cím alapján választott. Azóta utána is nézett az interneten, jó értékeléseket olvasott róla, érdekes véleményeket, úgyhogy tiszta ruhába öltözve, az utolsó, történetesen narancsos ízű nyalókával a szájában ült le a kanapéra bekapcsolva a tévét. Kényelmesen elhelyezkedve igyekezett kipihenni a mai adag kocogás eredményezte már inkább kellemes, semmint kellemetlen fáradalmat, visszaállítva a cukorszintjét, majd utána még a folyadékpótlás következett volna, de csak szépen, lassan, mielőtt vízmérgezés eredményeként a teljes elektrolit-háztartását hazavághatná mohósággal. Á, nem, a kontroll a lényeg, most pedig éppen filmet nézett és arra is figyelt teljes mértékben, amíg meg nem hallotta a saját nevét. Ez még csak nem is lett volna baj, hiszen a lakásban négyen éltek, zarándok- és sátoros ünnepek alkalmával évente kétszer-háromszor pedig hatan vagy éppen nyolcan, netán többen is, annak függvényében hogy kit hoztak magukkal a fiúk. Jelen pillanatban azonban nem tartózkodott itt se Caleb, se Will, de ha jól tudta, még a szüleik sem, így nem volt más ötlete, mint az, hogy Demi áhítozott ennyire a társaságára, hogy utána visongott magas frekvencián. A hangnem alapján azért rájött ő azonnal, hogy vagy most fogják megenni a fejét a szájában olvadozó nyalóka miatt, vagy a húga úgy döntött, hogy operaénekesi babérokra pályázik és kidolgozza a magas C-ét. Utóbbi túl valószínűtlennek hatott, és mint kiderült, fogadáson nyert volna, ha az első opcióra tett volna tétet. Demi hamarosan meg is jelent, támadás alá véve az asztalt, amin ő a lábait nyugtatta az imént még bokáit egymáson keresztül téve, most azonban lerántotta és a húgára pislogott.
- Mit ettem meg? - kérdezte ártatlan képet vágva szinte automatikusan a hirtelen jött harcias megnyilvánulás láttán, bár hallható volt a hangján, hogy a szájában még ott a cukorka maradéka, kár volt tagadnia. A szája sarka az elhangzó kérdések hallatán azért neki is lefele görbült hirtelen, majd amint lekászálódott a húga a dohányzóasztalról, elkapta a derekát és lehúzta a kanapéra maga mellé, bocsánatkérő tekintettel pislogva rá, mint egy elanyátlanodott kölyökkutya.
- Ne haragudj. Azt hittem, már elraktároztad a többit, de később ki kell mennem találkozni pár ismerőssel és hozok neked utánpótlást, jó? Csak mondd, milyet kérsz. Addig meg filmet terveztem nézni, de egy kék szemű angyalka úgy gondolta, szórakoztató lesz éppen a képernyő előtt előadni egy Antigonét is túlszárnyaló egzisztenciális monológot, úgyhogy majd megnézem máskor. Helyette süthetnénk sütit, mit szólsz? - javasolta hirtelen, felülírva a mai tervezett rendet, de hát a húgát mosolyogni látni mindennél fontosabb, sose szerette, ha Demi szomorkodik, azt meg főleg nem, ha ez miatta volt.

Amikor a fiú ártatlan szemmel csak annyit kérdezett, mit evett meg, kicsit hátratántorodott. Lehet, hogy mégsem ő volt? Talán édesanyja vitte magával? Ha ez így lett volna, akkor valószínűleg elsírja magát. Hogyan lehetett ilyen gonosz az ártatlan bátyuskájával? Miért nem kérdezte meg, mielőtt vádaskodott? Azonban ebben a hitben nem sokáig volt, a maradék cukorka hangja a fogak között egyből megütötte a fülét. Túlságosan jól ismerte, hogy csak úgy átsuhanjon felette. Nem, nagyon jól hallott mindent, és biztos volt benne, hogy Sebastian a hibás. Így újra megpróbálkozott Xénát megszégyenítő határozottsággal fellépni, kezeit a csípőjére rakta, hogy alkata ellenére hatalmas szörnynek nézzen ki. Ezt a pozíciót nem sokáig tartotta, ugyanis hamar el lett távolítva a tévé elől, egyenesen a kanapéra. A filmekben látta, hogy kell ilyet csinálni, összefonta karjait a mellkasán és durcis pofit vágott, mint az igazi nagylányok és annak is érezte magát.
- Hát, még nem írok olyanokat, mint Szophoklész. És akkora hős sem vagyok, mint Antigoné... - Na igen, bárcsak ő olyan bátor, erős, független nő lenne, mint az ókori történet főhősnője. Hiszen félig görög, miért nem tudott ő is temperamentumos és határozott lenni, mint Sebastian? Akkor most nem olvadna a szíve bátyja minden egyes szavától és kitartana amellett, hogy ő most haragszik. Hiszen nem kap nyalókát! Ez nem egy bocsánatos bűn, főleg, ha ilyen aljas módon csenik el előle az utolsót. De na, Sebastiannak ki tudna ellenállni? Hát, biztos létezik ilyen személy, de Demetria biztosan nem az.
- Nem ez volt a legmeggyőzőbb védőbeszéded. De... - Állította mégis, bár számára ez abszolút elég volt. Hiszen ott van az a picike de. - SÜTIII! - Visította ismét, direkt a fiú fülébe, hogy meghallhassa milyen csodálatos oktávokat tud ugrani, ha lelkes. Fel is pattant a kanapétól, elkapta bátyja karját és ráncigálni kezdte. - Gyere, menjünk, mert egy ééééévszááázaaad, mire megsül, én meg most vagyok éhes, igen, éhes vagyok, és ez így nem jó párosítás ám! - Na igen, ha éhségkirálynőnk nem kapja meg a nasiját vagy az ételét, akkor ő lesz a legtürelmetlenebb ember a földön... de ez persze mind Sebastian hibája. Egy egyszerű nyalóka megoldotta volna minden gondját.

Már majdnem megúszta, de a nyalóka még mindig nem váltott teljes mértékben halmazállapotot, így még azelőtt lebukott, hogy bevallhatta volna, valóban ő a bűnös jelen esetben. Igaz volt ugyan, hogy nem gonoszkodás céljával szánt szándékkal nyúlta le kedvenc húga elől az utolsó nyalókát, de mégis ő tette meg, úgyhogy máris azon törte a fejét, mivel kárpótolhatná a leányzót a tragikus végkimenetelű döntése miatt. Élvezte azért az előadást, ritkán csinált ilyen látványos műsort Demi, ez inkább az ő szerepébe tartozott bele, lévén, hogy mindig is szerette drámai módokon bosszantani a kedves papát, amióta csak kirúgták a katonai iskolából. Azóta is nagyon szomorú, alig emlegetett ténynek számított, hogy egyedül neki nem volt dögcédulája, de ennek emlegetése helyett is talált módot, hogyan bosszantsa az említett családfőt, nem véletlenül készült színésznek. Demi azonban más volt, őt nem tervezte bosszantani sem most, sem máskor, úgyhogy megdicsérte a különkiadást nagy monológokból, ilyet máskor is szívesen hallgatott volna tőle, már csak azért is, mert szerette a szövegeit, felvételire is az ő munkáiból nyúlt le egyet szabadon választható alkotásokhoz, majd pedig a süti ötletével igyekezett megbékíteni és az ígérettel, hogy hozni fog a délutáni körútról nyalókát is.
- Azért csak ne értékeld le magad, a felvételin értékelték a szövegeid, úgy emlékszem, és én is szeretem őket - jelentette ki határozottan, és nem kellett sok idő, mellette találhatta magát a húga is némi tőle kapott segítséggel. Az ajánlatának ismét nem sikerült ellenállni, ami elégedettséggel töltötte el, a de hallatán már szét is terült egy terebélyes mosoly az arcán, amilyeneket többnyire a húgának tartogatott, őszinte változatban legalábbis biztosan, és nem kellett kétszer mondani, kikapcsolta a tévét, majd felkelt a kanapéról.
- Jövök, jövök, te kis pusztító. Nem hagynám, hogy éhezz... bár még mindig nem értem, hogy neked tényleg feneketlen a gyomrod, húgi? Annyit bírsz enni, mint én két vagy három nap alatt - öltött nyelvet rá játékosan, majd megcsikizte, és léptein gyorsítva már majdnem szaladva ért be a konyhába, lesve, hogy a húga követte-e. Amint beért ő is, elkapta, fordult vele egyet a konyha közepén, majd nyomott egy puszit a hajába, és neki is látott előszedni a szükséges hozzávalókat.
- Nagyon egészséges süti legyen, vagy inkább a finomra szavazol. Szerintem néha megérdemlünk egy kis cukrot is, de rád bízom - szólalt meg, miközben egyik kezében a kristálycukros dobozt, másikban a helyettesítésére használható édesítőszert tartotta, fölöttük pislogott nagyon komolyan a húgára, minden egyebet leszedett már egy adag finom kakaós sütihez, csak ezt kellett még hirtelen eldönteni.

- Tudod, hogy te nem számítasz, Seb. Elfogult vélemény vagy. - Állapította meg egyszerűen, mielőtt még teljesen lelkes lett volna a süti iránt. Ezek még cukormentes gondolatok voltak, amikor Sebastian még nem fújta el az összes gondját-baját egy egyszerű ötlettel. Mármint, amikor sütiről van szó, ki tud nyalókákon gondolkodni? Na meg azon, hogy talán nem elég jó ő ehhez az egészhez. Talán mégis át kéne gondolnia az életét és valami olyasmibe fogni, amiben biztos sikeres lesz. Mondjuk elmehetne ő is katonának, bár ott élve felfalnák, az ő naiv világában ilyen végkimenetel nincs.
- Figyeeelj jól, elmagyarázom a helyzetet! - Vigyorgott a bátyjára, miközben követte a konyha felé készségesen. - Én még bőven fejlődő szervezet vagyok, te meg már lassan kiérsz belőle. Még az is lehet, hogy ha eleget eszek, még túlnőlek téged is! - Vigyorgott szélesen, nemsokára pedig már Sebastiannal pörgött és kapott egy puszit is a buksijára. Éppen hálásan megölelgette volna cserébe, de már el is illant kezei közül, hogy nekikezdjen összeszedni a hozzávalókat. Demetria is hamar észbe kapott, segített bátyuskájának az előkészületekben, azonban a következő kérdésnél szokásához híven nem volt elég határozott.
- Hát, nem tudom, de nekem kell az energia, főleg, ha ki akarom bírni vacsoráig... az első vacsiig. - Vigyorodott el ismét, majd ártatlanul pillantott Sebastianra és meg is vonta a vállait. Ahogy mondta, ő még növésben van, muszáj eleget ennie. Az már mellékes, hogy mindegy mennyire erőlködik, vajmi kevés esélye van túlnőni akármelyik bátyját. Ő jobban hasonlít édesanyjára, alacsonyabb, finomabb vonásokkal. A testévrei ellenére nem is lett belőle fiús lány, nem, ő megmaradt a kis hercegnő valójában.
- Sebastian, te várod már, hogy elkezdődjön a tanév? - Kérdezte, miközben bátyja nyakába akasztott egy köténykét, majd meg is kötötte hátul, hogy ne legyen véletlen sem tetőtől talpig lisztes. Utána szerzett egyet magának, bár abban már fele annyira sem volt biztos, hogy az ő ruháját meg fogja védeni. Ő bármilyen katasztrófát képes előidézni pillanatok alatt, akaratlanul.

- Kösz, Demi, ez most tényleg sokat dob az amúgy sem tökéletes önbizalmamon, ugye tudod - öltötte ki a nyelvét széles vigyor közepette, elvégre azért tudta ő is, hogy mint a húga első számú rajongója és nagy testvére, valóban elfogult véleménnyel rendelkezett az alkotásait illetően, tehát sosem számított olyan mértékben, mint bárki más, kevésbé elfogult egyén számíthatott. A süti azonban gyorsan elterelt minden gondolatot, és hamarosan már be is vették magukat a konyhába elkészíteni az említett édességet. Ha valaki ránézett, mindenféle háttér-információ hiányában bizonyára nem gondolta volna, hogy Sebastian isteni kakaós sütit tudott készíteni, de talán még azt sem, hogy netán kiismerte magát egy konyhában. Mindig vigyázott, hogy ezt az oldalát a családján kívül mások ne lássák, most azonban ezzel nem kellett foglalkozni, úgyhogy kiélvezte ő is a szabadságot. Arra csak bólogatott beleegyezően, hogy mi is volt a helyzet húga feneketlen bendőjével kapcsolatban, majd pislogott párat hitetlenkedve arra, hogy túlnőhetné. Őt már egyszer ugyan nem, hacsak nem magassarkú cipellőben akart ezzel próbálkozni Demi, de egyébként kizártnak tartotta, válasz helyett azonban fordult vele egyet, puszit adott neki, aztán már szedegette is össze a hozzávalókat.
- Első vacsi? Na szép... amúgy értettem, kisasszony. Ha energia kell, akkor cukorral készítjük - közölte vigyorogva. Szerette, hogy a húga egyáltalán nem volt koplalós fajta, teljesen nyugodtan evett annyit, amennyire szerinte szüksége volt, néha még többet is, de ez így nagyon is rendjén volt. Letette a cukrot, az édesítőt vissza a helyére, majd hagyta, hogy kötényt akasszanak a nyakába, és amint szabadult a gondos kis kezek közül, amelyek derekán minden gyanúja szerint most is csodaszép masnit kötöttek a kötény arra való nyúlványaiból, nekilátott kimérni a hozzávalókat, majd egy nagy tálba rakta az egészet, amiben majd a sütinek kellett összeállnia kevergetés eredményeként.
- Persze, hogy várom. Úgy érzem, ez most a tökéletes választás a többi után. Na és te, prücsök? - kérdezett vissza, amint válaszolt, majd még töltött tejet a masszára, összekavarta, aztán a fakanállal Demi orrára is kent belőle hirtelen ötlettől vezérelve, mielőtt mutatóujját beledugta volna lazán a masszába, és aztán lenyalva megkóstolta volna a tésztát, hogy minden belekerült-e, ami kellett.
- Még egy kis tej, hogy jó legyen, és be is gyújthatod a sütőt? Vagy csináljam én és addig szépen kevergeted ezt? - kérdezte a tálat felajánlva, neki igazából mindegy volt, melyik feladatot vállalja, mindkettővel az eredményhez kerültek közelebb úgyis.

- Héj! Te is tudod, hogy kettőnk önbizalma közül, nem a tiéddel van a baj. - Állapította meg sóhajtva, miközben Sebastianra, majd magára mutatott jelzésképpen. Csak rájuk kellett nézni, a bátyja mindig más volt. Igazából vicces ez a megállapítás, hogy majd ő építi le Sebastian önbizalmát, hiszen ami neki van, nos, azt is ő építgette fel. Hálás érte, de ettől tűnik olyan abszurdnak, hogy majd ő tesz kárt Seb önbizalmában.
- Igen, első vacsi, most jobb lenne, ha nem ennék egy falatot sem? - Vigyorgott, bár kicsit elsápadt a gondolatra. Majdnem meg is szédült tőle, sosem értette a lányokat, akik képesek koplalni, hogy "jobban nézzenek ki". Nem éhezni kell, hanem rendesen enni és esetleg ha nem vagy olyan szerencsés génekkel megáldva, mint Demetria, akkor sportolhatsz mellé. Bár ő is szeretne csinálni valamit, még nem találta meg a megfelelő társat hozzá. Na meg a megfelelő sportot sem, ahol nem tehet kárt senkiben és semmiben.
Nem véletlen tette fel a kérdést a tanévvel kapcsolatban. Sebastian abszolút pozitív volt vele kapcsolatban, ő viszont... félt. Talán mert őt nem edzették már meg katonai suliban és nem is igazán tudja milyen az erőfeszítés. Bármilyen meglepő, reálisan látja, hogy nem lesz egyszerű, főleg neki nem, a kis hablelkével.
- Én is tudom, hogy ez a tökéletes, de... - Mondta halkan, miközben kezeit a derekára simította és nekidőlt a pultnak kicsit, amíg Sebastian kutyulta a sütit. - Biztosan nehéz lesz megfelelni. - Fogalmazta meg szalonképesen az érzéseit, hiszen ez volt az, ami kissé bántotta. Nem mintha minden nap ezen járt volna az agya, csak most... most nem érezte magában az erőt. Rossz napja volt, mindenkivel megesik. Amikor pedig kapott az orrára a sütiből, lenevette magát, aztán az ujjával letörölte, hogy megkóstolhassa. Bár még abszolút nyers íze volt, finomnak ígérkezett.
- Inkább a sütő. - Állapította meg vigyorogva, miközben ellökte magát a pulttól. - Nem akarok még jobban tésztás lenni. - Magyarázta végül, mert biztos volt benne, hogy ha ő közelebb kerül a tésztához, először is, megkóstolja. Másodszor pedig kikavarja, a kezével törli föl, magára keni, és mindig az a vége, hogy rajta több alapanyag van, mint a tálban. Nos, ez meglehetősen kerülendő, szóval inkább a sütőhöz megy, leguggol, hogy jobban lássa és beállítja a megfelelő funkciót. Az időzítőt még hagyja, amíg nincs benne semmi, nincs értelme.
- Rakhatnánk bele egy kis mazsolát, nem? - Feldobná az egyszerű sütit, ő meg nagyon szereti a mazsolát, nem is emlékszik, Sebastiannak van-e baja vele. A csokidarabokat meg sem meri említeni, a végén még ráfogják, hogy mániákus cukorzabáló.

- Hát, ebben van valami, bár továbbra sem értem, miért van baj a tieddel. Az egyik legnagyszerűbb ember vagy, akit csak ismerek - közölte teljesen természetesen a számára valós tényállást, aztán gyorsan meg is ölelgette még a lányt, majd nyomott egy puszit a feje búbjára. Mindig is imádta a húgát, és bár ebből adódott némi elfogultság Demi irányába, szerinte tényleg ő volt a világ legjobb és legszeretnivalóbb kishúga, minden más elképelhető szuperlatívusszal együtt, természetesen. Elvigyorodott azért, amikor a húga elsápadt és gyorsan megrázta a fejét.
-Isten ments, sose kényszerítenélek ilyesmire. Csak még mindig szokom, hogy nálad kétszer annyi étkezés van, mint nálam - öltött nyelvet, és már kavargatta is a sütit lelkesen, nehogy itt rosszul legyen a napi cukoradag nélkül a húgocskája. Csak a megfelelés említésére pillantott fel kissé hitetlenkedve, majd letéve a tálat sütit kent a húga orrára, a következő percben viszont már nagyon komolyan bámult a szemébe kezével megemelve az állát, hogy még véletlen se tudjon másfele nézni a lány.
- Jól figyelj rám, húgi... ha kényszeresen meg akarsz felelni, az nem vezet sehová. Egyszerűen csak élvezd, amit csinálsz, és jó lesz, hidd el nekem. Soha ne hasonlítsd össze magad senkivel, mert az csak elveszi az idődet, és ne akarj senki elvárásainak megfelelni, mert így vagy tökéletes, akármi is van és lesz, rendben? - nagyon komolyan mondta ki minden egyes szavát, és úgy is gondolta őket, lévén, hogy éppen tudatában volt, milyen az, ha az embert a megfelelés vágya mozgatta. Megvoltak a saját tapasztalatai a témában, és ha tehetett ő bármit is a húga érdekében, akkor szerette volna elkerülni, hogy Demi is megjárja a poklot, jobb dolog volt boldognak látni őt. A sütőre bólogatott, és visszatért a tészta összekeveréséhez, majd a mazsola említésére elnevette magát.
- Meg csokidarabokat is, ugye? Mondd ki, tudom, hogy szereted - vigyorgott a húgára, aztán már ment is a szekrényhez előhalászni az említett hozzávalókat, elővette őket, visszatérve a sütihez belerakta a szükséges adagot, aztán a masszát sütőformába öntve már tette is be a sütőbe. Amint ezzel megvolt, a pultnak támaszkodva kezével letörölte a homlokát, bár így csak még több liszt került rá, mint eddig volt, aztán vett egy nagy levegőt és körbenézett a konyhában.
- Gyorsan takarítsunk, mielőtt anya hazaér és megüti a guta - állapította meg, ugyanis eléggé nagy zűrzavart sikerült csinálniuk, vagy legalábbis neki, még ha nem is került a fele tészta a pultra, de akadt bőven mosogatni való és letörölendő nyom is, na meg persze elpakolandó hozzávalók.
- Mosogatsz vagy elpakolsz? - ajánlotta fel a választási lehetőséget még mindig a pultnak támaszkodva.

//út közben átváltottam E/1 Demetriára, sokkal jobban kiadja a dolgokat, remélem nem bánod, ha neked is így írok ^^//

- Bárcsak olyan lehetnék, ahogy te látsz engem. - Fogalmazom meg végül az érzéseket, amiket Sebastian mondanivalója indít el bennem és elmosolyodom mellé. Még egy gyors ölelgetést is kapok, amit imádok és viszonozok. Most már legalább tudom, miért akarok folyton ölelgetni mindenkit. Sebastian a hibás, ő nevelte belém, hogy ez jó dolog, és ő szerettette meg velem. Puszit is kapok a fejem búbjára, ami egy varázsütésre oszlat el minden rossz gondolatot a fejemből.
- Tudod, nem értem a többi nőt, hogy képes a javuk annyit diétázni? Mármint, érted, nincs édesség, nincs cukor, se sok liszt, se zsír, se fűszer, szóval semmit se lehet, ami igazán jó. Hogy lehet azt kibírni? Te el tudnád képzelni magad, ahogy egy fitness-magazin címlapján virítasz egy tál salátával? - Kérdezem, de hogy ezt kimondtam, beindult a fantázián és máris a lelki szemeim előtt láttam Sebastiant a cuki, feszülős fitness ruhájában, izzadtságszívó fejpánttal és csuklószorítókkal. Csodálatosan néz ki, még annak ellenére is, hogy idióta színekkel képzeltem el, szerintem bárkit el tudna csábítani vele. Főleg a diétázó, szellővékony lányokat, a salátájával, ha mással nem tuti megnyerné.
Kapok egy kis tésztát az arcomra, de az semmi ahhoz a lelki fröccshöz képest, ami utána jön. Én nagyon szívesen lehajtanám a fejem, de nem tudom, Seb fogja az állam, én pedig csillogó szemecskékkel bámulok rá és hallgatom, amit mond, koncentrálok rá. És olyan szép dolgokat mond, hogy a teljes meghatódás szélére sodródok. Könnyek gyűlnek a szemembe, egy csepp le is gördül, de gyorsan letörlöm és igyekszem nem pislogni, hogy ne legyen több ilyen.
- Rendben, megígérem. - Mondom, mert nem tudok mást, neki nem lehet ellenállni. Szipogok egyet, aztán elmosolyodom és inkább megyek, kifújom az orrom, mielőtt a sütibe is túl sok jut belőlem. Gyorsan megtörlöm az arcom is, aztán koncentrálunk inkább a sütire. Amikor a csokidarabok szóba kerülnek.
- Én nem akartam telhetetlen lenni. - Vonom meg a vállacskáimat mosolyogva, de természetesen szorgalmazom a csokidarabokat. Bizony, süti, amiben mindenfélét összeöntünk, amit szeretünk. Ebből szoktak kisülni a legjobb és a legrosszabb dolgok egyaránt, majd most meglátjuk, mi lesz végül, melyik véglet. Akármi is lesz, én biztosan megeszem és már alig várom.
Ahogy Sebastian berakja a sütit, a pultnak támaszkodik, látom, ahogy körbenéz és egyből tudom, mit fog mondani. Tényleg kupi van, és ha anya hazajön, ajj, akkor tényleg komoly gondok lesznek. Szóval most gyorsan átmegyünk konyhatündér módba és egyszerűen elvarázsolunk mindent a helyére, kivéve a koszt, azt egyszerűen eltüntetjük.
- Inkább pakolok, de csak mert olyan cuki vagy mosogatás közben. - Vigyorognom kell, mert már a kötényt ráaggattam, most még oda is állítom a mosogató elé, akkor abszolút olyan lesz, mint egy kis háziférj. Olyan igazi cuki, de most nem mélázom el a gondolaton, inkább minél gyorsabban és hatékonyabban el tudjak pakolni. Főleg azért, mert így van időm lecsüccsenni Seb mellé a pultra és nézni, ahogy mosogat, nem mellesleg elővenni egy konyharuhát és egyből eltörölni az elmosott dolgokat. Majd amikor kész vagyunk, el is rakom azokat is.
- Ahogy mondtam... - Sóhajtom bánatosan. - Egy örökkévalóság, mire ez megsül! - Panaszolom neki, ahogy a sütire pillantok, még nincs kész, túl gyorsan végeztünk mindennel, a gyomrom furcsa hangokat ad ki, neki bizony kaja kell és nem is akármilyen most már, hanem süti. Méghozzá az, ami odabent sül. Szóval leguggolok a sütő elé, felcuppanok az üvegre.
- Ha elég erősen nézem és koncentrálok, gyorsabban sül. - Magyarázom a folyamatot Sebastiannak, ha esetleg nem értené, de nem vigyorgok, halál komolyan gondolom.

- Na és mi akadályoz benne, maszatka? - kérdezi kérdő tekintettel pillantva a húgára, szerinte Demi igenis nagyszerű lány, és nem ismer hozzá fogható embert még egyet. Na jó, persze, mint szerető bátyus, természetesen elfogult, de akkor is igaza van szerinte, és ezt csak ne gondolja senki sem másként, ha lehet.
- Kérdezd anyát, biztos tudja a választ, bár amúgy én sem értem... és te jó ég, hugi, dehogy tudnám. Az is sok néha, amit csinálok, pedig nem salátával fotóznak - neveti el magát, de belül valahol büszkeség tölti el, hogy a húgát sikerült megóvni a tévé és a reklámok ideáljaitól, nem akar csontsovány lenni, folyton diétázni, olyan kényszeresen tökéletes lenni megfelelve mások abszurd elképzeléseinek, mint a modellek, akiket például ismer. Kiábrándítóak. Kicsit sem szépek, kicsit sem nőiesek, mégis az kell a közönségnek, és ezt sose tudta hová tenni. A húga legalább nem akar rájuk hasonlítani, és addig jó, amíg ez így van. Nem kell sok hozzá, hogy tésztát kenjen az orrára, majd mindjárt helyet talál azért egy kisebb monológnak is az elvárásokról. Már azt hitte, hogy sikerült elérni, hogy ne befolyásolják a kishúgát, de úgy tűnik tévedett, hát most szép kis beszédet mond egykettőre.
- Ennek örülök - nyom egy puszit hugicája homlokára, aztán már kavargatja is a tésztát, igyekezve olyanná varázsolni, aminek Demi nagyon is örül majd. Megsimogatná a haját is, de tele van tésztával, úgyhogy inkább majd később ölelgeti meg, most inkább a tésztára figyel.
- Nem vagy az, és én is szeretem csokidarabokkal - vigyorodik el, majd gyorsan elő is keresi a még szükséges hozzávalakókat, belekavarja és már mehet is az egész mindjárt a sütőbe, aztán pillanatokon belül kötényben ácsorog máris húgának köszönhetően a mosogató előtt és elneveti magát.
- És nem töltök meg mindent habbal sem, mi? De pakolj csak akkor, addig megcsinálom ezt - mondja és neki is lát gyorsan elmosni az edényeket, törölgetni viszont már hagyja a lányt, majd ha befejezte, nakidől ő is a pultnak és megszabadulva a köténytől kézfejével megtörli a homlokát szusszantva egyet.
- Ha te mondod - vigyorodik el a megállapításra és figyeli a lányt, aki éppen rácuppant az üvegre és szuggerálja a sütinek, hogy készüljön el gyorsabban.
- Demi... szerinted apa megbékél valaha is azzal, hogy nem leszek katona? - kérdezi meg hirtelen teljesen váratlanul hozva fel a témát, de még ennyi év után is nyomasztja, és most valahogy egyre jobban elővette az egész, hogy megint egy légtérben vannak.
- Azon gondolkoztam, hogy talán elköltözhetnék, úgy könnyebb lenne, de itt hagyni sem akarlak egyedül. Hiányoznál - pislog a húgára, és ilyenkor valahogy elképesztően sebezhetőenk tűnik, mint valami ijedt tizenéves, pedig már korántsem az egyébként.

- Én magam. - Bizony, én vagyok az akadály, féloldalasan mosolyodok el, mert tudom, hogy így van. De mégsem teszek ellene, csak hagyom, hogy így legyen. Talán nem vagyok túlságosan maximalista, talán megelégszem a tökéletlennel. Noha sokszor kívánom, bárcsak kevesebb hibám lenne, nem akarok hibátlan lenni.
- Pedig szerintem olyan jól állna az a saláta... - Vigyorodok el, amikor tovább képzelem. Sebastian és a saláta, nos, abszolút cuki párosítás. Imádom, ahogy nevet, olyan jó érzéssel tölt el, kissé engem is felvillanyoz. Még tésztát is kapok az orromra, tudni kell rólam, hogy a nevetés gyógyszer nekem és nagyon jót tesz velem.
Az aprócska monológ, amit elmond, az is jót tesz nekem, csak kicsit más értelemben. Könnyeket csal a szemembe, annyira aranyos, amit mond. És nem tudom nem megígérni neki, hogy hinni fogok magamban. Én tényleg azon leszek, hogy betartsam, de már most félek tőle, hogy nem fog teljesen összejönni, hogy nem leszek elég jó és megszegem az ígéretem és minden a fejemre dől, de... jobb lesz, ha most nem erre gondolok. Ha nem aggódok előre feleslegesen.
De aztán kis vigaszdíj, hogy kapok csokidarabokat is a sütibe, meg Sebastian is szereti, szóval mindenki, abszolút jól jár. Bár a végtelen bendőcském már mérgelődik, egy jó ideje vágyik arra az édességre, de most nincs idő ezen szomorkodni, pakolni kell, különben meg leszünk dorgálva, az biztos.
- Nade Seb! - Nevetem el magam. - Hogyan feltételezhetsz ilyet, hogy azért sózom rád, mert én nem tudok normálisan mosogatni? - Kérdezem vigyorogva, érezhető iróniával. Tényleg nem vagyok mosogatásbajnok. Meg szeretem a habot, meg a buborékokat. És olyan vagyok, mint egy gyerek, nem feltétlenül az edényekre koncentrálok inkább a vízre meg a habra. De az edényekre is, csak mindenki sokkal boldogabb lesz, ha Seb csinálja ezt, én meg segítek neki törölgetni.
Aztán minden médiumi képességemet fel kell használnom, hogy meghajlítsam a teret és az időt, hogy gyorsabban süljön a süti. Elég erősen bámulom, elég közelről, valahogy jól esik a sütő melege. Aztán amikor meghallom Seb hangját, egy pillanatra érzem, hogy kihagy a szívem. Olyan furcsa, tudom, hogy baj van, lassan rápillantok, ahogy hallom a kérdését. Egy ideig az arcát nézem, hátha le tudok róla olvasni valamit, csak aztán válaszolok.
- Nem hagyunk neki más választást. - Mosolyodok el, mert biztos lehet benne, hogy én mellette vagyok. Ja és amúgy tudok ám komoly is lenni, mert tényleg komolyan gondolom. Annyira sajnálom, hogy mások nem látják ezt az oldalát, az igazi Sebastiant. A szüleink azt hiszik, ő a lázadó, az egyetlen, akit nem érdekel, mit gondolnak és megy a saját feje után, de nem így van. Ő még mindig rendes kapcsolatot szeretne, még mindig aggódik azért, hogy apa mit gondol róla és bármennyire is próbál nem az lenni, ő olyan, de olyan jó ember. Szívmelengető.
De aztán azt mondja, hogy szeretne elköltözni, az én szívem pedig egy fokozattal gyorsabb ütemre kapcsol, de még mindig mosolygok. Ideges vagyok a gondolattól, de azért felállok és úgy mosolygok Sebre, mintha mi sem történt volna.
- Ugyan, Seb! - Lépek hozzá közelebb, hogy egy nagy mackóölelést adjak neki. Nem, egyszerűen nem bírom a szomorú tekintetét, a bizonytalanságát, a szenvedést, ami okoz neki. Ha tehetném, egy habkönnyű lehelettel elfújnám az egészet messzire. - Tudod, hogy akárhol is vagy, tőlem úgysem szabadulsz meg, nem tudsz olyan könnyen levakarni magadról. Meg amúgy is, nem a középkorban élünk, sokkal könnyebb kapcsolatot tartani. Tudod, internet, telefon, ilyesmik, akár Kínába is mehetnél... óóó, ne, inkább odáig ne, de mondjuk a város másik fele nem elérhetetlen. Meg gondolom, ha elköltözöl, lesz nekem is helyem nálad. - Vigyorodok el, de aztán vennem kell egy nagy levegőt, mert szokás szerint, amikor pánikolok vagy zavarban vagyok, folyamatosan beszélek, mint akinek muszáj és összehordok mindenfélét. Végül elengedem őt, kicsit összepréselem az ajkaimat, úgy pillogok rá.
- Én csak azt szeretném, hogy boldog légy. - Nyögöm ki a lényeget, mert nem akarom elküldeni, de még mennyire, hogy nem... sőt... azt hiszem nem akarom, hogy elmenjen. Biztosan nem akarom, hogy itt hagyjon, elmenjen és egyedül maradjak itt. De bármikor, bármikor képes vagyok elengedni, ha az jó neki.

- Na akkor ezen változtatnunk kell, mert igenis remek ember vagy, adhatnál a véleményemre, főleg, hogy tudod, mennyire kritikus tudok lenni - jelenti ki mosolyogva, aztán nemsokára már azon a bizonyos képen nevet, hogy ő meg egy tál saláta egy fitness folyóirat címlapján. Valahogy nem az ő műfaja, és igazán szórakoztató elképzelés. A jó kedve csak akkor száll el kicsit, amikor nagymonológot tart a húgának az elvárásokról, mert részéről nem szeretné, hogy Demi ezek csapdájába essen. Pontosan tudja tapasztalatból, hogy milyen is ez az egész és mennyire nehéz kimászni belőle, úgyhogy jobban értékelné, ha a húgocskája nem menne át minden rosszon és inkább boldog lenne. Kicsit bele is merül a gondolataiba, csak a húga kérdése zökkenti ki, mire elmosolyodik és kezében egy habban úszó kanállal vigyorogva fordul a lány felé.
- Mondtam én ilyet? Bár, ha jobban belegondolok, csak a habról beszéltem, ami nagyon is le tudja kötni a figyelmed, jobban, mint a mosogatás. Valld csak be, nem eszlek meg érte... és nézzenek oda, már én is mindent megtöltök habbal - kuncog, papucsa orrával odébb bökve a habfoszlányt, ami a tányérról épp a lába elé érkezett, aztán vissza is fordul a mosogató fölé és igyekszik gyorsan befejezni a munkát. Végignézi, ahogy a húga mindent szépen eltörölget közben, sose hagynak ők ketten koszt itt maguk után, majd letörli a pultot és nekidőlve szótlanul nézi egy ideig Demit, amint a sütit próbálja bámulással siettetni, mielőtt kibukna belőle a kérdés. Hosszú ideje nyomasztja ez az egész, amióta csak kirúgták az iskolából, de talán Demi az egyedüli, akinek nem meglepő a dolog. Mindössze vele beszélt erről, nem vette a fáradtságot, hogy mással is megosszon ilyen mögöttes részleteket. Szomorúan pislog a húgára, majd ha már megölelik, nem utasítja vissza, inkább átöleli ő is szorosan a hugicáját, jólesik a tudat, hogy valaki érti és mellette áll.
- Persze, hogy lenne helyed, Demi. Nálam mindig lesz, ezt jól tudod. Azt meg tudom, hogy könnyebb kapcsolatot tartani, csak mégsem az igazi úgy... nem is tudom. Persze, nem kellene ezen agyalni, csak ha apa megint hazajön... amikor itthon van, mindig olyan feszült a légkör és tudom, hogy miattam van. Az az érzésem, hogy sose fogja tudni lenyelni, hogy nem leszek olyan, mint ő, vagy mint William és Caleb. Néha még őket is eszméletlenül idegennek érzem, csak mert apa szerint a nyomukba se érek... de mindegy is igazából, valahogy mindig lesz. Amúgy látod, ez a rossz az elvárásokban. Mindent tönkrevágnak. Sose add meg magad nekik - sóhajt egyet, és átkarolja Demi vállát nyomva egy puszit a hajába, közben meg igyekszik mosolyogni már.
- Tudom, hugi, és belegondolva ezért nem tudok elmenni. Azért vagyok boldog, mert vagy nekem. Usgyi, lesd meg a sütid, szerintem még pár perc és kész lesz - vigyor terül szét az arcán, és a sütő felé tuszkolja a lányt, majd a szekrényhez lép és előszed egy tányért, valamire csak ki kell szedni majd az elkészült remekművet. Leteszi a tányért a konyhaasztalra és leül az egyik székre.
- Na? Szuggerálod még egy kicsit? - érdeklődik kíváncsi tekintettel fordulva Demi felé a sütik állapotáról pillanatokon belül, és az asztalra könyökölve figyeli a hadműveletet.

- Mert a hab olyan vicces. Nézd! - Meg kell mutatnom neki, gyorsan eltörlöm a tányért, ami a kezemben van, lerakom a kendőt egy percre. Seb éppen szintén bajlódik a habbal, amiből a földre is jut, addig elveszek a tenyeremmel egy adagot, az arcomhoz emelem és fújok egy nagyot, pillanatok alatt beterítve Sebastiant aprócska szappanbuborékokkal, illetve habmaradványokkal.
- Látod? - Kérdezem tőle vigyorogva, de azért gyorsan letörlöm, mielőtt megorrol, vagy lefröcsköl, vagy visszakapom valamilyen más, fájdalommentes, ártatlan módon. Inkább koncentrálok tovább a törölgetésre, hogy ne maradjak le és gyorsan kész legyünk.
Aztán próbálok varázsolni kicsit és a sütik körül felgyorsítani az időt. Nem látom az eredményét, mert Sebastian megszólal, én pedig felállok és odamegyek hozzá. Tudom, látom rajta, hogy egy kis támogatásra lenne szüksége. Én általában nem vagyok jó ilyesmiben, de Sebbel nagyon jól ismerjük egymást, elég jól ahhoz, hogy tudja, én mennyi vigaszt nyújthatok. És ha ennek ellenére mégis hozzám fordul ezzel, akkor biztosan elég neki, vagy erre vágyik.
- De Seb, tudom, hogy sovány vigasz, de én nagyon büszke vagyok rád! - Motyogom neki halkan, miközben kicsit nekidöntöm a homlokom a mellkasának és egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem kéne elérzékenyülnöm, most inkább nem, szóval gyorsan valami szépre kell gondolnom... mondjuk pónikra! Gondoljunk pónikra, azoktól nem kell sírnom. Igen, a póni szép, a póni jó és Demetria lelki világa is lassan megnyugszik. Huh, közel volt. Végül elengedem őt, de azért még átkarol és kapok egy puszit, amitől csak mosolygok rá. Mielőtt még tényleg válaszolhatnék arra, hogy mi okoz neki boldogságot, már vigyorogva tol engem a sütő felé. Jaaa, a süti, arról kicsit meg is feledkeztem, odalépek és leguggolva ellenőrzöm őket.
- Ez már nagyon jól néz ki, szerintem kivehetjük. - Állapítom meg lelkesen tapsikolva és vigyorogva. - De inkább csináld te, én nem akarom megégetni magam. - Adom át neki a lehetőséget, ő fele annyira sem béna, mint én, mindenkinek jobb lesz, ha most ő nyúlkál a sütőbe, én majd segítek neki.
- Úúúú... de most várni kell, hogy kicsit meghűljön. - Jövök rá hirtelen, lebiggyesztve ajkaimat, mert már annyira megörültem neki, hogy kész és ehetek, de mégsem. Várni, még egy kicsit várni, csak kicsit türelmesnek lenni, hogy ne legyen olyan forró.

- Én elhiszem neked, hogy... vicceeees... jaj, Demi... nem akarok én még a télapó lenni, töröld le, kérlek - rímánkodik nagyra nyitott szemekkel a húgának, szereti ő is a habot, de azért jobb, ha nem az arcán van. Meg is indulna, hogy Demi ruhájához dörgölje az arcát megszabadulva a mosogatószerbuborékoktól, de szerencsére gyorsabban letörli a húga az arcáról. Hála az égnek. Megkönnyebbülten szusszant fel, és örül, hogy lassan eltűnik az összes hab a konyhából, ő nem akkora rajongója, mint a húga. Ha már minden rendben, akkor kibukik belőle a nem éppen vidám gondolat is végre, mostanában ismét újult erővel tör rá az egész, hogy közeledik az apja hazatérésének az időpontja, és hálás a húgának úgy a vigasztaló szavakért, mint az ölelésért. Szereti, hogy Demivel ennyire jóban van. Tulajdonképpen ő az egyetlen ember, aki igazán ismeri, és tudja, milyen ember is ő valójában.
- Köszönöm, Demi. Tudod, hogy ez többet jelent nekem, mint bármi más? Amíg büszke vagy rám, minden rendben van, viszont ha olyat tennék, ami nem tetszik, üss le egy serpenyővel, megegyeztünk? - próbálja elviccelni most már inkább, mielőtt még letörné a húga jó kedvét. Rájött, hogy talán nem a legjobbkor ment bele a témába, és különben sem oldható meg egy beszélgetéssel, már ha az nem az apjával folyik, ők viszont ketten folyton elbeszélnek egymás mellett, úgyhogy ez van. Inkább tereli vissza a figyelmet a sütire, majd elmosolyodik a megállapításon és beleegyezően rá is bólogat a javaslatra.
- Igenis, parancsnok. Remélhetőleg nem sikerül nekem sem megégetni magam - mondja vigyázzba vágva magát, majd fog egy konyharuhát és kinyitva a sütőt kiveszi azzal óvatosan a sütit, majd egy vágódeszkára teszi és visszacsukja a sütőt.
- Igen, biza most várni kell, amíg meghül, de addig készítek mellé kakaót, ha szeretnéd. Vagy inkább forrócsoki legyen? Mit szólsz, élvezzük ki egy kicsit, hogy anya nem lát és nem borul ki, hogy vagyunk képesek ennyi kalóriát magunkba tömni? - veti fel és már ismét vigyorog, még ha a szeme kicsit szomorú is még mindig. Majd elmúlik ez is, most viszont annál jobb drága húgocskájával ellenni, ő az egyetlen ok, amiért szívesen lakik itt, és igazából megszakadna a szíve, ha el kellene költöznie, még ha meg is fordult a fejében a lehetőség.

Nevetgélek és inkább letörlöm Sebastian-ról a habot, mielőtt még tényleg átmenne télapóba vagy valami megtorlást kapnék. De én szeretem, jó játszani vele, meg megérte Seb arckifejezésért is, ha másért nem, legalább azért. Viszont lassan vége a mókának és eltűnik a habtenger, amit csak kicsit, de azért bánok.
Azt már sokkal jobban bánom, hogy Seb szomorú, bizonytalan, és tele van kétségekkel. És úgy segítenék neki, de nem tudok többet. Én csak ennyit nyújthatok, ilyen kis vigaszt. Hogy szeretem, ott vagyok neki és nagyon büszke vagyok rá. Hogy örülök, hogy vele lehetek és elengedem, ha kell. El tudnám? Ó, igen, szeretem eléggé hozzá.
Ahogy kimondom, finoman nekidöntöm kicsit a homlokomat Sebastian mellkasának, így legalább nem látja az arcom és hallgathatom a szívdobogását is közelebbről. Legalább tudom, mennyire zaklatott jelenleg, de nem tűnik olyan rossznak. Főleg mert viccel.
- Hát, nem hiszem, hogy hagynám, hogy elkövesd életed legnagyobb hibáját, de a serpenyő kissé túlzásnak tűnik, nem? - Kérdezem tőle vigyorogva, miközben elengedem. Sosem bántanám őt, valószínűleg még egy szivacsból készült serpenyővel sem ütném meg. Valahogy megállítanám, de mondjuk a lelkére beszélnék, vagyis megpróbálnék, nem tudom mennyire vagyok jó az ilyesmiben igazából.
- Vigyázz magadra. - Kérem tőle, gyengéden mosolyogva, miközben kiveszi a sütit, megcsap az illata és szinte megrészegedek tőle, sóhajtok egy nagyot. Olyan jó érzés, de most még várni kell egy kicsit, mielőtt megkóstolom és ez a legnehezebb. Már itt illatozik az orrom előtt a friss, fincsi süti, alig bírom levenni róla a tekintetem, mégsem ehetem meg. De talán nem annyira forró... talán nem éget meg annyira... Amikor mutatóujjammal finoman hozzányúlok, de el is kapom, hát, ez nem jött össze. Nem égettem meg, csak biztos vagyok benne, hogy várni kell. Inkább próbálok Sebre koncentrálni.
- Egy forrócsoki jó lenne. - Mosolygok rá végül, majd hagyom, hogy ezt most ő csinálja, én addig felcsüccsenek a pultra, valahova, ahol nem vagyok útban és nézem, ahogy ügyködik. Mosolyogva köszönöm meg, amikor megkapom a forrócsokimat, kezembe veszem a bögrét és élvezem, ahogy melegíti az ujjaimat. Egy kis ideig csendesen nézem, miközben gondolkozok.
- Seb... engednéd, hogy veled menjek? - Kérdezem, csak úgy csendesen, kissé feltételes módban, bizonytalanul. Egyszer úgyis el kell költöznöm itthonról, de egyedül, vagy egy koleszban idegenek között... nem tudom, túl félelmetes. Még így is félelmetes. De Seb mellett nem történhet semmi rossz velem, ugye?

Megkönnyebbülten szusszant fel, amikor húga letörli arcáról a habot és az arcán megjelenő mosoly kitart egy ideig, legalábbis amíg be nem fejezi a munkát és ki nem bukik belőle a kérdés, ami nem csak futólag szokta foglalkozni. Az ebből kialakuló beszélgetést azonban végül hamarabb igyekszik ő maga más irányban terelni, még mielőtt mindketten teljesen lelombozódnának és különben is, tényleg jólesik neki a húgától az az ölelés, nagyra értékeli, hogy Demi ennyire szereti. Ő az egyedüli, akiről még el is hiszi, hogy nincsenek mellé elvárásai, úgyhogy sokat számít, hogy ilyen hugicája van.
- Hm, pedig Eugén is kibírta. Kétszer is, vagy háromszor? Már nem emlékszem pontosan... de hallod, ha te nem csapsz le, kénytelen leszek szerezni magamnak egy saját Aranyhajat, aki megteszi - széles vigyor jelenik meg az arcán, jól szórakozik azért most a jeleneten, mert elég viccesnek tűnik, ahogy azt elképzelte, még ha nem is úszná meg sérülés nélkül a serpenyővel való közelebbi ismeretséget.
- Igyekszem - motyogja, miközben rákészül, hogy egy konyharuha segítségével kivegye a sütőből az elkészült süteményt, és nagyon figyel, hogy véletlen se nyúljon oda, ahová nem kellene. Óvatos, mint mindig, úgyhogy sikerül égési sérülések nélkül a pultig juttatni munkájuk eredményét, már csak azt kell megvárni, hogy ehetőre hűljön, viszont addig is képzeletbeli izzadságcseppeket töröl le a homlokáról és úgy néz Demire, hogy muszáj lesz megdicsérni a teljesítményért, hogy nem égette meg magát. A forrócsokit szinte gondolta, sokat tudó félmosollyal bólint rá és neki is lát összedobni, aztán a húga kezébe nyom egy bögrét tele a gőzölgő édességgel, a sajátjával pedig leül vele szemközt. Nem nagyon tud hirtelen mit mondani, inkább az italt szemléli, de a húga megtöri a csendet helyette is, és kérdésére meglepetten kapja fel a fejét, szemein látni, hogy kell pár pillanat, amire felfogja, miről is van éppen szó, aztán felvonja a szemöldökét és elgondolkodó arcot vág, szabad kezével még az állát is megdörzsöli.
- Hm... pedig úgy gondoltam, hogy ha saját lakásom lesz, majd igazi kis bűnbarlangot varázsolok belőle, ahová lányoknak belépni... - mondja, aztán ellágyul az arckifejezése.
- Demi, ez nem is kérdés, ha csak rajtam múlna, vinnélek magammal a világ végére is. Tudod, ha nem lennél, tavaly nem hiszem, hogy hazajöttem volna. Nem volt rossz úton lenni a motorral, csak hát tök egyedül a világ ellen, miközben az ember kishúga meg itthon van és elképesztően hiányzik, bár van telefon és email, tudom, tudom... de akkor is... szóval naná, ha megyek, akkor sőt, kérlek, hogy gyere, amennyiben ez nem esik nehezedre - válaszolja, és nem kell sokat figyelni az arcát, hogy az ember lássa, mennyire is szereti a húgát. Bár az is igaz, hogy az ő szemében még mindig kislány a húga, akit a széltől is meg kell óvni, és ezt ő meg is teszi, de ebből türelemmel és idővel talán kinevelhető, no meg egy kis szerencsével.

Amikor Sebastian az egyik kedvenc mesémre célozgat, elnevetem magam. Nekem nem is jutott eszembe az első pillanatokban a serpenyőről. Szélesen vigyorgok, úgy pillantok fel rá, csillogó kék tekintettel.
- Sajnálom, de nem én vagyok a bátor hősnő. Inkább Pascal vagyok, kicsi, és hősiesen megbújok bármikor, ha szükséges! - Nevetek magamon, mert vicces a kis kaméleonhoz hasonlítani magam, szeretem azt a mesét, meg is fogom nézni nemsokára ismét, ha már így szóba került. Bár talán a határozatlanságban hasonlítok Aranyhajra, másban nem hiszem. Nekem sosem lenne merszem tényleg megszökni a tornyomból, nem lenne merszem megkérni az anyám, hogy hadd menjek ki. Inkább csendben sírnék egy sarokban, szomorú tény, de így van.
Megvárom, amíg Seb biztonságban kiveszi a sütit és le is rakja, le is ellenőrzöm, valóban elég forró. De az én drága bátyuskám hamar el akarja terelni a figyelmemet a várakozás borzalmairól, forrócsokival csábít. Én pedig nem tudok most nemet mondani, jól esne a meleg süti mellé, lecsüccsenek, úgy nézegetem a bögrém. Finoman melengetem az ujjaimat és még a tükörképem is látom az italban. Kicsit torz és barna, de ha úgy fordítom, szembenézhetek a dolgokkal. És ideje kimondani azt is, amire gondoltam, legalábbis próbálkozni vele.
Amikor Sebastian első válaszát meghallom, nagy szemekkel bámulok rá és úgy érzem, kicsit kifut az arcomból a vér. Bűnbarlang? Jézusom, ennyire rossz lenne a helyzet?! De mielőtt még előre pánikolhatnék, folytatja, és már komolyan is válaszol. Egy pillanatra mosolyt csal az arcomra, amit mond, de egy csomó kérdés meg kétely van bennem a dologgal kapcsolatban.
- Én csak... nem is tudom... tudod, mi van, ha csak ketten élünk együtt, összezárva, egy suliba járunk, és akkor egyszercsak... megutálsz? - Mert eddig sosem töltött velem ilyen nagyon sok időt, meg az ilyen együttélésnél biztos többet kéne alkalmazkodnunk és tűrnünk. És biztos vagyok benne, hogy én abszolút képes vagyok bármi ilyesmire, viszont Sebastian már más kérdés, és ha megutál vagy csak nem akar már velem lakni, akkor nem tudom, hova mehetnék. Mert hazaköltözni olyan fura lenne, a kollégiumban félnék egyedül, vadidegen emberekkel együtt élni.
- De ha ilyesmire kerülne sor, keresnék ám rendes munkát, mármint állandót, nem csak nyaralnék, és segítenék mindenben, meg talán kicsit felelősségteljesebb lennék. - Azért próbálom megmutatni a jó oldalát is, illetve azt is mondhatnánk, próbálom eladni magam. Akár a teleshopban is megirigyelnék, bár én nem tudok olyan műmosolyt, mint ők, csak egy kis bárgyút és elesettet villantok Sebastianra, majd iszok egy kis forrócsokit.

Az Aranyhaj egy jó mese még szerinte is, ráadásul mindig mosolyt csal az említésével a húga arcára, bár mint a mellékelt ábra mutatja, néha kell egy kis idő, mire leesik, miről is beszél. Sebaj, ideje van, meg türelme is, Demihez mindenképpen, és ő is mosollyal válaszol a mosolyra, majd pedig megrázza a fejét és mutatóujjával megkocogtatja a lány homlokát.
- Drágaságom, az imént tárgyaltuk meg, hogy mi ennek az egésznek az akadálya? Hogy nem bízol eléggé magadban. Pedig szerintem nagyon is bátor vagy, csak nem veszed észre. Belegondolva viszont Pascal is aranyos, az tény - puszit nyom a homlokára átkarolva a vállát, majd elengedi, és egy kis ügyeskedés árán nemsokára már a sütit is kimentette a sütő forró bendőjéből, még mielőtt túl szárazra sikerülne netán. Nemsokára neki is eshetnek, addig azonban kénytelenek forrócsokival beérni egyelőre, hiszen a süti túlságosan is forró még, várni kell rá. A csokiját iszogatva kissé meglepő a kérdés, ami számára nem is kérdés, bár megpróbálja heccelni kissé a húgát, még mielőtt komolyan válaszolna. A felvetésre határozottan rázza meg a fejét.
- Demi, utálni téged? A húgom vagy, emlékszel? Az egyszerűen természetes, hogy szeretlek, és téged különben sem lehet utálni... viszont ha nem hagyod abba ezt a negatív hozzáállást, kénytelen leszek beléd verni valamennyi optimizmust, különben bajok lesznek - mondja fejét csóválva, végtére is honnan veszi a húgocskája, hogy egyáltalán felmerülne a fejében az utálat gondolata vagy valami ilyesmi. Még a bátyjait is szereti, csak ők kicsit távol állnak tőle, nem tud akkora odaadással csüngeni rajtuk már, mint kiskorában, amikor imádott a nyomukban loholni. Valahol az elromlott a sok példázódással, bár még így se mondható, hogy teljesen tönkrement volna. Mindig is a testvére lesz Caleb és William is, és nem utálja őket sem, Demi meg különleges a számára.
- Még csak az kéne... egyelőre egyébként sem megyünk semerre, de ha megyünk is, koncentrálj az egyetemre, egyszer élsz, ráadásul ha egy-két fotózással többet vállalok be, nem halok bele, bár szerintem időszerűtlen ezen gondolkodni most, és... süti-idő van amúgy is. Felszeled te? - kérdezi vigyorogva és az egyik fiókból előhúz egy kést nyelével Demi felé tartva, hátha igényt tart a megtiszteltetésre a húgocskája.

Sebastiannak előadom a Pascal-elméletemet, ami már most vicces, mert egy fizikai mértékegység is, és ettől olyan komolynak hangzik. Pedig csak egy elmélet arról, miért nem vagyok én Aranyhaj, miért Pascal, a kis kaméleon, aki nagyon hősies és bátor, egészen addig, amíg melegszik a helyzet. Éppen továbbgondolnám, de megkocogtatja a homlokom, ezzel visszazökkentve a valóságra, ráfigyelek, de nevetgélek kicsit és megérintem a helyét egy pillanatra.
- A bizalmamat ki kell érdemelni! És én még nem érdemeltem ki, de nagyon rajta vagyok az ügyön, addig pedig hősiesen beolvadok a környezetbe továbbra is. - Vigyorgok egy kicsit, főleg, amikor kapok egy puszit, meg átkarol és úgy szeretem a közelségét. Olyan megnyugtató és biztonságos és kiűzi a fejemből a buta, gonosz, rossz gondolatokat. Ezen felül megmosolyogtat, én pedig szeretek mosolyogni. Sőt, egészen szeretem magam, amikor Sebastian mellett vagyok, olyan... jót hoz ki belőlem. Kivéve persze az aggodalmat, azt semmi nem tudja elsöpörni.
- Igen, emlékszem és nem vagyok negatív, csak próbálom kicsit reálisan nézni a dolgokat, tudod, még sosem éltünk így összezárva, meg egy suliba is járunk, és persze, lesz személyes terünk, de ki tudja, olyan problémákat is kihozhat, amik most nincsenek, meg ki tudja még milyen dolgok merülnek fel közöttünk és borzalmasan kezelem a konfliktusokat. - Egy levegőre, gyorsan hadarva mondom el, mintha nem lenne csak egy percem, amíg leköthetem Sebastian figyelmét. Bár nem hinném, hogy így van, mégis, amikor feszült, vagy ideges vagyok, rám jön a beszédroham, összehordok mindenfélét, hadarok és képtelen vagyok a normális kommunikációra. Talán ezért nem tudok megoldani egy konfliktust sem, az sok stresszel jár. Ezért igyekszem őket kerülni annyira.
És már éppen válaszolnék Sebastian megállapításaira, amikor megkérdezi, felszeletelem-e a sütit. Én pedig már majdnem válaszra nyitottam a számat, de megint ezt csinálja. Ahelyett, hogy normálisan meg tudnánk beszélni, ő egyszerűen eltereli a témát valami kényelmesebbre, ami nem feszélyez. Nekem sem olyan jó beszélni erről, de kell, én nem bírok nem beszélni arról, ami nyomja a szívem, pedig próbálom rejtegetni gyakran. De Sebastian nem ilyen, egyszerűen tud társalogni az afrikai gyerekek éhezéséről és a holnapi időjárásról egyszerre. És annyira szívesen a fejéhez vágnám ezt, hogy nem lehet vele semmit normálisan megbeszélni, mert a közepén a sütire tereli a szót. De nem teszem, nyelek egy aprót, elveszem a kést.
- Fel, persze. - Mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt még bedurcáznék vagy haragudni kezdenék, nincs miért. Ha nem, hát nem, legyen úgy, ahogy ő szeretné. Lejövök a pultról, lerakom a forrócsokim és vigyázok, nehogy megvágjak valamit, kivéve a sütit. Kicsit gonosz dolog, de már a halálát kívánom, főleg, mert olyan jó az illata, és van benne mazsola meg csokidarabok és ettől csak még jobban meg akarom vágni. Nem is tart sokáig, miközben szép, mutatós szeleteket vágok belőle, aztán előveszek egy tányért is, amire rárendezem őket. Olyan jól néznek ki, rájuk kell mosolyogjak, mert biztos jól esik nekik, de nekem még milyen jól fog esni! Most már nem olyan meleg, legalábbis a kezemnek nem az, elvehetek egyet, hogy megkóstoljam és elégedetten hümmögjek.
- Hmm, finom lett, azt hiszem, mégsem bánom annyira, hogy nem maradt nyalóka. - Állapítom meg végül, Sebastianra vigyorogva.

- A bizalmat legalább magadnak megelőlegezhetnéd, hallod? Aki igazán megérdemli, az elsősorban te vagy, mindenki más csak utánad kellene helyet kapjon a sorban, húgocskám - közli a lánnyal fejcsóválás közepette, de hát a húga tényleg az az ember, aki hamarabb bízik bárki másban, még naiv is, ha arról van szó, csak az önbizalom... hát azzal meg eszméletlenül rosszul áll. Próbálta már rábírni változásra, de nem sok sikerrel, bár még nem hajlandó feladni, hátha egyszer eléri, hogy Demi higgyen is magában egy kicsit legalább.
- Jaj, Demi - sóhajt egyet, és a húgára emeli a tekintetét, majd egy korty csoki erejéig elgondolkodik a helyzeten.
- Szerintem túlgondolod. Ha nagyon nem menne, még mindig itt lesz a családi ház, kétlem, hogy anyáék kiadnák a szobádat vagy valami. Viszont ez a legrosszabb eset, és egyébként is, én meg jól kezelem a konfliktusokat, plusz eddig is megvoltunk. Lehet, hogy nem lenne ugyanilyen, de majdnem ilyen lenne. Apa most se sokat van itthon, anya is elvan, csak aludni jár haza sokszor, és mi intézünk mindent, kivéve, hogy egyikünknek sincs rendes munkahelye, de szerintem igazán jól meglennénk. Elhiszem, hogy egyszerűbb, ha a negatív képet vetíti előre az ember és aztán pozitívan csalódik, de a világ nem ennyire sötét - felkel, majd puszit nyom Demi homlokára, aztán elmossa az üres bögréjét és javasolja, hogy Demi szelje fel a sütit. Érzi, hogy valami közben megváltozott, túl szűkszavú lett a húga, úgyhogy megfogja a kezét, amiben éppen a kés van, másik mancsával meg a lány álla alá nyúl és maga felé fordítja, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Mi a baj? Ne mondd, hogy semmi, mert ismerlek. Mi az, amit nem kellett volna mondanom? - kérdezi meg nagyon is komolyan gondolva minden szavát, majd csak akkor engedi folytatni a műveletet a süti ellen, amikor végre választ kapott, akkor azonban ő is lenyúl egy szeletet és a pultnak dől, közben pedig jóízűen nyammogva bólogat, jelezve, hogy teljes mértékben egyetért Demi imént tett megállapításával.

- Miért, te mindig bízol magadban? - Kérdezem tőle, csak úgy mellékesen, mert tényleg érdekel. Annyira nem látok bele a fejébe, kintre mindig magabiztos képet mutat, de ez nem jelent semmit. A legtöbb ember képes mást mutatni, mint érezni, ez alól csak én vagyok kivétel. És az előbb is Seb kicsit bizonytalan volt, láttam rajta, szóval ő is ezt csinálja, csak ritkábban, mint én, tudhatná, hogy nem olyan könnyű az ilyesmit megváltoztatni vagy elnyomni, vagy nem is tudom mi a fenét kéne vele csinálnom.
- Igazad van, ne haragudj, csak tudod, valamiért imádok aggódni, talán mert olyan jó utána megkönnyebbülni, hogy felesleges volt. - Mosolygok, miközben elhadarom az egészet, levegővétel nélkül és megölelgetem kicsit Sebastiant, amikor puszit ad a homlokomra. Olyan jó, hogy itt van nekem és ilyen türelemmel mindig elmondja, hogy hülyeséget csinálok. Talán azt is tudja, hogy legközelebb is ugyanúgy fogok aggódni, de csak remélem, hogy legközelebb is szépen elmondja, ad egy puszit a homlokomra és rájövök, hogy amíg ő itt van nekem, addig nem lesz semmi baj.
Bár nagyon szívesen beszélnék még a dologról, mert úgy érzem, még nem mondtam ki mindent, ő ismét eltereli a szót, de én hatalmas konfliktuskerülő vagyok. Nekem nem fáj, nem rossz meghunyászkodni, nyelni egyet és azt mondani, persze, legyen úgy, folytassuk, menjen tovább. De Seb, mielőtt még nekiállhatnék felvágni, megfogja a késes kezem, másik kezével pedig az állam alá nyúl, hogy maga felé fordítsa az arcom, elkapja a tekintetem és ne is engedje már.
- Hát... én... - Hatalmas dilemmában vagyok, minden porcikám azért rezeg, hogy kimondja, amit gondolok, de tudom, hogy nem kéne. Viszont az önkontroll, na nekem olyanom nincsen, ahogy a mellékelt ábra is mutatja: - Csak nekem annyira rossz, hogy elkezdünk valamiről beszélni és ha kicsit is kínossá válik a dolog, egyből elmondod, amit akarsz, eltereled a témát és már másodszor csinálod ma este, nekem sem jó beszélni róla, de ez nem megoldás! - Hirtelen kiszaladt a számon, én nem akartam, amint vége volt, szabad kezemet a szám elé kapom, úgy pislogok fel Sebastianra, mert nem akartam, főleg nem így, megfogalmazhattam volna kedvesebben is, de csak úgy jött, mint valami villámcsapás és nem tudtam mit tenni ellene.
- D-de semmi baj, biztos fáradt vagy, majd beszélünk róla máskor, nekem jó, én ráérek, igazán... - Próbálom menteni a helyzetet, esetlenül mosolyogva rá. Tudom, nem szép ez az utólagos korrigáció, de jobbat most nem tudok.