Egyedül vagyok. Számlakönyv felett görnyedek, könyvelek, lassan kifolyik a szemem, de meg kell csinálni, fojtogat a határidő. Kopogtatnak. nem vártam vendéget, de jól esik felkelni a székből, megnyújtoztatni a végtagjaim; hallom, ahogy ropog a gerincem. Térdig érő nadrág és egy kinyúlt póló van rajtam. Nem igazán vagyok fogadóképes állapotban, de így járt, akinek éppen most van kedve látni. Beletúrok a hajamba, azt sem tudom, ma már fésülködtem-e, pedig már inkább este van... Ugye?
Ajtót nyitok. A szemeim dörzsölöm, alig hiszek nekik.
- Nicsak, a hegy megy Mohamedhez?- kérdem Liotól, aztán máris nyúlok a keze után, hogy behúzzam, vállához verve a vállam. Ha engedi, meg is ölelem, olyan régen láttam már, hogy ennyi érzelgés belefér, pedig tudom, hogy utálja. Én meg szeretem. Nem az ölelést, nem az ölelését. Elsősorban őt, de ezt úgyis tudja.
- Hello. Kerülj beljebb!- mondom neki aztán, lehűtve magamat az örömködés felett. A mosolyom marad, azt le sem tudnám a képemről törölni. Nagy szó ám ez, a nagy Lio eljön meglátogatni az ő elcseszett barátját!
- Ismered a járást, érezd magad újra itthon- mondom neki, miközben kiveszem a kezéből a sört.- Poharat?
Nem valószínű, hogy változtak volna a szokásai, de a dobozokat azért megmosom, mielőtt körbe nyalnánk. Mióta az étteremben dolgozom, kifinomultabb lettem a mikróbákkal kapcsolatban. Nem is gondoltam, hány száz kézen megy át egy sörös doboz, míg az én kezemhez ér. Biztos, hogy mindegyik mos kezet, miután a seggét törölte? Na, ugye...
Ahogy a szobába érek, máris nyomom az egyik dobozt a kezébe, és ülök le vele szemben, bárhol is helyezte magát kényelembe. el is felejtem a számokat, amik eddig randevúztak velem. Hűtlen szeretőjük leszek egy időre. talán egész éjszakára. Annyi mesélnivalóm van! És Lio sem jöhetett véletlenül...

Elvagyok a számlakönyvvel, határidőkkel tele a puttonyom, és már hulla vagyok, amikor betoppan Lio.
- Remélem nem, mert kiderülne, te is csak álom vagy...
Ha valaki tisztában van a kapcsolatunk mélységeivel, nem csodálkozik, hogyan öleljük meg egymást. Bár tudom, hogy nem érzelgős típus (kettőnk közül ez az én reszortom), most mégis úgy tűnik, Ő sem szívesen enged el.
- Ember, a tüdőmre még szükségem van!- mondom neki, kicsit felengedve, nevetve, a szemem mégis könnybe lábad. Hülye számoszlopok! Gyorsan elfordulok, Lio sosem tolerálta, ha sírós-babát játszom, és mire lemosom a sörös dobozokat - mert azt nem hagyom ki- már össze is szedem magam.
- Na, csak legyél te is óvatosabb... Az csak mese, hogy az alkohol fertőtlenít...- mondom, aztán kibontom neki az első dobozt, a kezébe nyomom, és vele szemben ülök le. Magamnak is nyitok egy sört, és Lio felé emelem.
- Egészség...- és hosszan meghúzom. Fogalmam sincs, mikor ittam, ettem, vizeltem, aludtam utoljára, valószínűleg, ha Lio nem állít be, aszott vénemberként talál rám a szomszédság úgy egy hét múlva, amikor rám törik az ajtót a fojtogató bűz miatt.
- Egészségügy, adóhatóság, ISO-ESO-izébizé...- sorolom, kik szálltak rám csak az elmúlt napokban, és már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Szerencsére, a gatyámban lévő cucc elegendő segítséget nyújt ennek meghatározásában, nem mintha túl sokszor használnám (lásd fent).
A hűs sör alig szalad le a torkomon, szinte azonnal fejbe is kólint. Mi a sz@r?
- Ha bejárnál rendszeresen az üzletbe, látnád, mi van odabent. A számítógépekkel némileg egyszerűsödött és gyorsult az anyagrendelés, de gondolom, nem ez a része érdekel...- Korábban beszéltem már neki róla, hogy hétvégi estékre fiatal művészeket hívok meg az étterembe, a falakon interaktív táblák adnak lehetőséget alkotni: skiccek, versek, idézetek születnek zenehallgatás közben a vendégeink tollából. Nagyobb sikere van a dolognak, mint gondoltam volna. Lelkesen beszélek neki erről, részben, mert én is szeretek írni (ezt egy kicsit elhanyagoltam az utóbbi időben), részben, mert rájöttem, sokkal több tehetséges ember él a városban, mint gondoltam.

Álom, ez olyan romantikus, hogy mindjárt hányok.
- Nem, Dé én vagyok a szomorú valóság.
Mondom úgy, mintha le akarna rázni, de én nem hagynám. Persze tudom, hogy nem akar, ezért ez csak egy rossz poén.
- Hát tudod, nagyon elrontottál, hogy rászoktattál erre az ölelkezésre, most már el sem akarlak engedni. Múltkor megkaptam, hogy engem biztosan csak a szex, a pia, vagy a cigi miatt tartanak, de rögtön eszembe jutottál. Rád valahogy nem passzolt az idézet.
Beszélek és beszélek és beszélek. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással van rám az a kis köcsög. De ha már világvégének érzem az életem eljövök Déhez, hogy kiélhessem ezt a számomra a legfontosabb dolgot. Undorító, de ez van. Mintha könnybe lábadtak volna a szemei! Á, biztos csak rosszul láttam.
- Ne viccelj már
MOrranok fel, nekem ne adja elő a tisztaságmániást, vagy csinálja, csak hagyjon ki belőle. Hozzákoccintom a saját dobozom az övének és egészséget kívánok én is. Olybá tűnik Daryl túl sokat dolgozik.
- Egész...jól vagy?
Tudom, hogy hajlamos bármtit, akármit túlzásba vinni. Viszont látom, hogy boldog, ez engem is felpörget.
- Akkor sok a meló, de azért lazíts néha, látom, hogy élvezed, de ne patkolj el. Nem épp a számláidra vagyok kíváncsi. Inkább minden másra.
Akkor most jól megy a bolt? Akkor most ennyire sikeres?

Minek emlegeti az alvást? Karikásak talán a szemeim? Nem mintha érdekelne.
- Szomorú???- kérdezek vissza. Oké, hogy valóságos, de miért szomorú? A szomorúság nem jellemző Liora. De gondolom, ez éppen csak olyan szófordulat, mint amivel én éltem az előbb, amikor álomnak neveztem. Valószínűleg a kérdésemet is szó nélkül fogja hagyni.
Az ölelés kettőnk között furcsa egy dolog. Mert valamikor nagyon erős és hosszú, mint egy vallomás, máskor pedig csak felszínes, mint egy könnyű nyári szellő, de annak is jelentése van. Ez most szokatlanul erős és hosszú is, mint amikor hosszú évek után először jelent meg a pizzázóban.
Szokatlan, hogy így viselkedik, és még meg is magyarázza, de túl fáradt vagyok, hogy gondolkodni kezdjek azon, jelenthet-e ez valamit. Ha normál üzemmódban működnék, gyanakodnék, hogy búcsúzkodni akar, vagy valami más baromságot vett a fejébe. De gyanútlan vagyok, és tompa. Sőt, a szavait még én próbálom elviccelni.
- Hát, ha úgy nézzük, majdnem mindig hozol piát....- kacsintok rá, kissé felnevetve; nem zavar engem, ha megölel. Ha valaki, én biztosan nem értem félre. Néztek már minket buziknak, és az majdnem kiverte nála a biztosítékot, ráadásul a pizzázóban is (majdnem) rátámadt egy vendégemre, mert az meleg... Istenem, mennyi sztori köt minket össze!
Elvonulok a sörrel, annak ellenére, hogy Lio azt mondja, nem szükséges őket lemosnom. Nem csak a dobozokat kell rendbe tennem, egy kicsit magamat is. Átkozott fáradtság, átkozott érzékenység, átkozott barátság... Bakker, nagyon szeretem ezt az embert!
Ahogy nyitom a sört, máris sok kérdést tesz fel. Lio a legjobb barátom, de lesznek olyan dolgok, amit nem vele fogok megvitatni. Leginkább senkivel. Inkább egy kevésbé kényes témáról kezdek neki beszélni, és egészen belelkesülök, bár igyekszem dióhéjban beszélni. Lio sosem szerette, ha sokat szövegelek feleslegesen.
- Ja,... egész jól- hagyom rá- és megint nagyot húzok a sörből, hogy időt nyerjek- Néha zombi üzemmódban üzemelek, de... egész jól- rántom meg a vállam. Most sem vagyok százas, fáradt vagyok, a szemem mintha ki akarna szakadni az üregéből, de még ma meg kell csinálnom a számfejtést, holnap megint más dolgot kell intézni... De ha jól meggondolom, azért van ennyi munkám, mert jól megy a bolt. Örülnöm kéne, és a bolttal elégedett is vagyok.
- Te csináltál belőlem Főnököt, ne vesd a szememre, hogy sokat dolgozom- emlékeztetem, és grimaszolok. Ez a dolog még mindig letaglóz. Az, hogy én rendbe hozattam a motorját, semmiség ahhoz képest, amit ő adott nekem. Rá is írattam az étterem 50 %-át Liora, ha valami esetleg történne velem.
- Másra? Másra nem nagyon van időm... - diplomatikus válasz. Óvatosan kerülgetem a forró kását. Nem szeretnék Izabelláról beszélni.
- Inkább te mesélj! Milyen terveid vannak mostanában? Mikor nősülsz?- ugratom. Pont Lio az, akiről a legkevésbé feltételezem, hogy megnősülne, mert szereti a nőket és még annál is jobban szereti a függetlenséget. Bár, sosem lehet tudni...
Liával beszélgettem néhányszor. Kicsit elvarázsolt csaj, de nagyon kedves. És az a benyomásom, vonzódik Liohoz. Bölcsebb vagyok azonban, nem hozom szóba a lányt. Tudtommal ő amúgy is hazautazott Magyarországra (nem is tudtam sokáig, hogy oda való), azt mondta, pár hétig biztosan nem jön vissza. Nem mondta ki nyíltan, de az volt az érzésem, ehhez Lionak is köze van.

Elég fáradtan tűnik, de lehet csak rosszkor találtam meg, nem hiszem, hogy mindig ilyen. Remélem.
- Irónia
Intek a fejemmel a kérdésére miért vagyok én a szomorú valóság. Tán Dé nem is tudja milyen önironikus vagyok és az a jumanji is megmondta biztos csak cigiért tartanak. Az orrom alatt elvigyorodom, ahogy visszagondolok erre. Dé nagyon fontos nekem, a legfontosabb, csak vele akarok foglalkozni most. Nem jellemző rám, hogy érzelgősködjek, mégis úgy gondolom kicsiét: mikor ha nem most. Talán sosem látom. Ez b* de szomorú lenne!
- Tudhattam volna, hogy valami nem fer a barátságunkban
Röhögök fel, na szép. Megvárom, míg művészkedik a dobozokkal, szívatom, kérdezem, de röviden reagál. Ja, valószínűleg rosszkor jöttem. Ennek is van előnye nem lesz olyan meghatározó ez, csak olyan mint egy egyszerű nap, mint bármelyik más. Iszogatunk és a munkáról beszélünk, hogy sok és gáz.
- Az ok
Biccentek a dolgokra csak ennyit. A rendbent minek firtatni? A megjegyzésén röhögök vagy két sort.
- Igaz, csak tod hogy van ez a támogatókkal, mindig aggódnak.
Ismerem el nagy vonalakban, hogy a fenébe is aggodalmaskodom, bár ez elég nehéz és még mindig nem akarom nagyon nyálassá tenni a mai napunk. Felvonom a szemöldököm és határozottan feddőn nézek rá, a felháborodásnak hangot is adok.
- Semmi másra? Ne csináld Dé, élni kell, miért nem veszel fel valakit, aki segít? Ennyire sz*r a helyzet?
Arra gondolok, szerelmi és stb élete? Szinte ijedten és értetlenkedve meredek rá. Szóval most az nem vonz, hogy magamról beszéljek, főleg mert elrontanám a semleges napot. Kicsit morranok, talán hosszabban, de a humort értékelem, azon vigyorgok.
- Vannak, majd meglátod. Engem is lefoglal a munka.
Végülis ja, a szervezéssel sokat vesződöm, rengeteg mindent kell elintéznem, de a „munkáról” nem szívesen beszélek, ezért is váltok élesen témát.
- Összefutottam Gwennel, éppen megtámadták.
Figyelek hogy fog reagálni.
- Ne aggódj megmentettem.
Húzom ki magam csöppecskét úgy, mintha felvágnék. Dének mentettem meg, jó kis nő, annyira meghú…úgy értem ha megtehetném nem nagyon ereszteném.

- Bocs, régen találkoztunk. Már el is felejtettem, hogy ez nálad megszokás- hunyorítok rá. Az egyetlen dolog vele kapcsolatban, hogy még én sem tudom, mikor beszél teljesen komolyan, és mikor ironizál. Tudom, ha valakinek, nekem ismernem kéne, de azt gyanítom, néha az irónia mögé bújva mondja ki az igazi érzéseit, így sosem kell bevallania, hogy valóban kimondta, vagy hogy komolyan gondolja.
Bizonyosan le vagyok lassulva. nem egészen értem, mit mond.
- Mi nem fer? - ráncolom a homlokom. A piáról beszéltünk. Ha jön hozzám, hoz valamit. Ha én megyek, viszek. Ez már kölyök korunk óta így van (mikor már vehettünk legálisan piát és nem kellett lopni). Felnevet. Valamin megint elcsúsztam. Lemaradtam egy poénról. Jaj, de tompa vagyok, atyám!
Kicsit az orra alá dörgölöm, hogy miatta vagyok fáradt, de azért azt is tudtára adom: élvezem a helyzetet. Fárasztó ugyan a sok meló, de szeretem csinálni. Nekem való. Emberekkel foglalkozom, járhatok a kedvükben, mosolyt csalhatok az arcukra. Nekem már ennyi is elég, hogy szebbnek lássam a világot. Amúgy nem lenne sok értelme.
- Aha, értem... Támogatói aggodalom- somolygok a nem létező bajszom alatt. Szép kis summát halmozok Lionak egy bankszámlán, ahogy Dominicnak is. Ha már családi házam nem lesz soha, legalább gondoskodhassak azokról, akik a legközelebb állnak hozzám. Egyszer velem is történhet valami...- Megnyugtatlak, jól megy a szekér. Nem úgy, mint egy Ferrari, de nem csak egy csacsi húzza...
Beszélek neki az üzletről. Nem nagyon járt bent az incidens óta, pedig azóta már ezerszer megbocsájtottam neki. A barátom. a legjobb barátom. Elfogadtam őt, úgy ahogy van, minden érzékenységével, hibájával együtt. Elfogadtam azt is, hogy különlegesen mutatja ki a szeretetét. Sosem beszél róla. Vagy tagadja. De én tudom, mekkora szíve van. Engem nem tud átverni. Játszhatja nekem a jégembert, de sosem lesz Kimi Raikkönen.
- Nyugi, bővítem a személyzetet, kevesebbet vállalok magamra, kevesebbet is dolgozom. De most van az adóév vége, és ez a sok szám kicsinál... - nyafogok egy kicsit, beletúrva a hajamba. Szeretek számolni, de ami sok, az sok. Ezentúl rendszeresebb leszek. Úgy tűnik, Lio elégedetlen, hogy csak a melóról beszélek, de azzal próbálok magyarázkodni, a munka köti le a figyelmem. És az adóév.
Visszakérdezek, de ő is kitérő választ ad. Rohadt jó beszélgetésünk lesz, gondolom magamban, ha mindketten titkolózunk. Az Izabellával és Gwennel kapcsolatos gondolataimat egyenlőre megtartanám magamnak. Aztán ki tudja, lehet, hogy néhány sör után majd megoldódik a nyelvem, ahogy megoldódik az övé is, ha netán többet iszik... Minő véletlen, úgy csavarja a dolgot, hogy a munka helyett inkább Gwenről beszéljünk.
- Micsoda?- kerekedik ki a szemem, szinte megmerevedem a székben, aztán ugranék, hogy utána járjak a dolognak.
Lio már közli is, hogy megmentette. Naná, hogy kíváncsi vagyok a részletekre.
- Ne cseszegess már, Lio, beszélj már! Mikor? Hol? Ki? Mi a fene történt? Ki akarta bántani?
Nem nehéz elképzelnem, hogy ki akarták rabolni vagy rosszabb esetben meg akarták erőszakolni, ahogy ment hazafelé. Ha még mindig vállal éjszakai munkát... nagyon veszélyes egy fiatal nőnek egyedül kóricálnia éjszaka. Meg kellene oldani ezt a helyzetet. Feszülten figyelem Liot. Legutóbb, amikor találkoztunk, nem említett semmit. Vagy bagatell volt az eset, vagy azóta történt. de miért nem hívott fel... utána?

Félmosoly a Dének, nálam ez a szokás egen, sőt ő még az iróniám szebbik végét látja, a többi hímnemű mindig a csúnyábbikkal találkozik.
- Ez is irónia
Ismétlem fáradtabban. Nem figyel ez a Dé... Hogy csak a piáért tart, viccelek, tudom, hogy nem, de hecceltem ezzel, hogy valami nem fer benne, vagyis mégis csak annak tart a piahordozójának, itatójának, nem is tudom van-e erre külön szó.
Bólogatok csak bólogatok aztán, hogy támogató aggodalom. Ezt Dé nagyon jól mondja, most nem is akarom, hogy többnek lássa, ráadásul jól hangzik. Ebből a fura metaforából azt veszem ki, hogy Dének vannak társai, sirály. Így még kevésbé érzem, hogy magára hagyom.
- Jól tetted, kellenek a szamarak, de mindig legyél te a csődör!
Adok neki én is metaforikus biztatást, ami remélem eljut a tudatáig. Lassan Darylt sem kell pátyolgatni, már semmi szüksége nem lesz rám. Adóév, fogalmam nincs miről beszél, de sokat tudóan bólogatok.
- Bocs, hogy rosszkor zavartalak.
Szarul időzítettem, de valahogy mégis jól, nem is kell, hogy sok ideje legyen rám, legyen ez az egész egyszerű és hétköznapi. Elcsaklizom az egyik sört, hangos spricceléssel kinyitom és gyorsan leiszom a tetejét, még mielőtt a sör kifolyna belőle. Csak miután nagyot kortyoltam és jólesően csettintettem ajkaimmal kezdek bele nyugisan a történetbe. Lazán, nem törődöm mód dőlök hátra, egyik lábam keresztbe vetem a másikon, karjaim lustán nyújtom el a kanapén, mintha nem lennének benne csontok. Még mindig imádom szívatni. Nyammogok még egy sort, hogy de finom a sör és csak ezután kezdek a történetbe.
- Nem rég, jött haza este, volt nála egy táska, körbevették, meg akarták kupakolni
Olyan szép szót használtam, a b betűset nem mondtam ki.
- De arra járt Superman, úgyhogy mázlija volt, egy sikátorban történt és egy csapat seggfej volt az. Még ismertem is őket, de nyugi, nem miattam került bajba és már egy kocsit is vettem neki, szereztem. Igaz, még nem adtam oda, de gondoltam biztonságosabb. Emiatt sem lesz baja
Mesélem lustábban, majd felülök, látom Dé máris élénkebb lett. Pedig a jó részt nem is mondtam.

Le vagyok lassulva, számokkal tele a fejem, Liohoz amúgy is szokni kell (avagy az a baj, elszoktam tőle), nehezebben fogom a poénjait. Értetlenségemen kicsit fennakad, mintha rosszul esne neki, de aztán csak annyit mond, ezzel is ironizált. Fáradt vagyok összerakni, talán majd később rájövök, hogy amit mesélt, hogy függ össze azzal, hogy alkoholt szokott nekem hozni.
Próbálom kitisztítani a fejem; a munkáról beszélve egészen lelkes vagyok, és amikor aggódni kezd, leszerelem.
- Ez jó, ezt megjegyzem, de tudod, szamarak között bármelyik töketlen (ló) lehet király ... - kínosan nevetek. Tiszta hülye vagyok, de nem baj, Lio tudja.
Kissé szétszórtam magam annak idején, és csak éppen az mellett nem álltam ki, akinek a legnagyobb szüksége lett volna rám. Később pedig már nem nagyon volt lehetőségem (merszem) ezen változtatni. Szeretném néha visszaforgatni az idő kerekét. Szeretném megtartani Gwent és Liot, és tudom, velük erősebb lennék és boldogabb. Most sok kiesett évet kellene és kell bepótolnom. Sokkal nehezebb dolgom van, mert én is sokat veszítettem.
Mégsem kesergek. Megtanultam már, hogy nem panaszkodni kell, bár korábban sem volt rám jellemző; egyszerűen csak beletörődtem a sorsomba. Lio volt, aki kirángatott, adott nekem üzletet, és adott nekem nőt (furcsa, de igaz, Izabellát is valahol neki köszönhetem). Elkezdtem írni, az étterem is fejlődik, én is mintha kezdenék magamra találni.
- Sosem zavarsz, ne beszélj hülyeségeket. Itthon vagy nálam, bármikor jöhetsz!- neheztelve nézek a barátomra, nem szeretem, ha butaságokat beszél. Sosem fogom elzavarni, sosem fogom bezárni előtte az ajtót. Hát hogy lennék a barátja, ha megtenném? (Egyszer már majdnem elveszítettem...)
Nem tud elhagyni az érzés, hogy Lio kifejezett céllal jött, nem csak úgy véletlenül esett be az ajtómon, de annyira már ismerem, hogy ne menjek elébe kérdésekkel. Idő kell neki, míg ráhangolódik; talán bátorságot gyűjt, vagy tudja fene, micsoda. Ez így volt az ősidőkben is, így volt akkor is, amikor én tettem nála látogatást, és valószínűleg most is így van... Várom tehát, hogy beszéljen, de először csak kérdez...
Hirtelen rukkol elő a sztorival, hogy megtámadták Gwent. Pókerarccal mesél, pedig tudja, milyen érzékeny vagyok, ha róla van szó. Azonnal kipattan a szemem, elfelejtem a számokat, úgy csüngök Lion, mint alma a fán.
- Beszélj, beszélj, ne kínozz már!- szólok rá megint, mert olyan apró adagokban csepegteti az információt, hogy megöl vele.
Jól sejtettem, ki akarták rabolni (talán megerőszakolni is; Lio kifejezésére összehúzom a szemem), és aztán a képem megint elnyúlik. Kocsit vett neki. Többféle okból akadok ki egyszerre, és a gondolataim sebesen követik egymást: Gwen nem szólt nekem a támadásról. Lio kocsit szerzett Gwennek (neki vette?), pedig tudtommal nincsenek túl jóban. Miért ilyen adakozó Lio Gwennel? (Nem beszélve arról, szerintem tőlem sem fogadna el semmit, nemhogy egy autót!)
- Ilyen jóban vagytok mostanában?- kérdem tőle, ártatlanul.
Kis féltékenység mar belém. Mi lenne, ha ők ketten...? Szemét vagyok. Önző, szemét állat. Vajon Lio mit érzett, amikor összejöttem Izabellával? Inkább örülnöm kéne, hogy rendes nője van. Lio is rendes pasi, a maga módján; akiket szeret, azt a tenyerén képes hordozni, tehát Gwent t se beszélném le róla... Akkor is furcsa lenne. És váratlan. És... Jajistenem.
Kinyitok egy sört, és ivás közben nézem Liot. Remélem, sosem múlik el a barátságunk. Nem akarom őt is elveszíteni. Halkan kérem, legyen velem őszinte, ne verjen át, belehalnék. Tudnom kell az igazságot!

Megcsóválom a fejem, Dé meg a hülye humora. Mosolygok neki hagy örüljön és bár nem vagyok humorizáló kedvemben ez tényleg nem olyan rossz.
- Vannak neked tökeid csak titkolod.
Sandítok rá, Dominic is csak lett valahogy. Iszom inkább, addig sem kell kínosan éreznem magam - most kicsit olyan, nem tudom miért. Hozhattam volna több piát. Persze jön a közhely, hogy nála otthon vagyok, az emberek mindig ezt mondják, pedig nem igaz.
- Jól van na, csak tök elfoglaltnak tűnsz, de jó is az.
Az sem volt rendben, hogy pizzafutárkodott ő, a képességeivel. Most már legalább viszi valamire. Magam elé meredek, aztán mordulva horkanok fel, kissé reszelős hangon.
- Te Dé ugye nem érezed azt, hogy rád erőltettem az éttermet meg egy menőbb életet?
Érzések... Kifújok egy hajtincset a képemből. Hirtelen jön a kérdés, de fontos, bár ezzel gáznak nyilvánítom az ő előző kis tengődését a nagyvilágban. Méltatlan volt hozzá. Csak óvatos kis tudakolózás, úgyis azt fogja mondani nem, tök jól csináltam mindent és király vagyok. Megforgatom kezemben a sörös dobozt, kellemesen hűvös, kínomban horpantok rajta egyet, recseg-ropog. Elhúzom a szám aztán egy gyors mozdulattal összegyűröm az egészet. Bunkón az asztalra dobom, most nem mászom el a kukáig tök messze van.
Gwent is teljesen lazán mesélem, kihagyom teljesen, hogy még ÉN, ÉN is aggódtam. Dének nem kell tudnia, hogy képes vagyok ilyesmire és mégis mi jogon? Hisz az ő exe... Elcsámcsogom a tényeket, kihagyom, hogy azóta vadásznak rám Gwen kicsi barátai, hogy volt pisztoly, neki kiment a lába, engem meglőttek, de nem nagyon. Szórakoztat a döbbenete, ugyanakkor idegel egy kicsit, hát Dé is érdekes dolgokat vált ki belőlem mindig. Imádom és közben undorító módon irigyeltem tőle Izabellát, most Gwent, egy kicsit. Egészen addig méla és lapos a tekintetem, amíg fel nem ráz a kérdésével. Azonnal kihúzom magam, összeráncolt szemöldökkel nézek rá. Ismerem, arra gondol, szinte elsápadok. Morózusabban ráncolom a szemöldököm, még jobban kihúzom magam, aztán mikor rájövök erre elernyedek, szinte olyan voltam mint egy német tiszt, borzasztó.
- Nem úgy, csak megmentettem, ennyi. Azt hiszed? Hisz...nem is, nem
Megremeg a tekintetem, szóval be kell fókuszálnom.
- Nem fogok vele találkozni többet
Hisz megvan a lakás Zélandon. Se vele, se Dével. Bele sem gondolok hirtelen, hogy ez mennyire félreérthető.

Szomorúan konstatálom, mennyire elszoktam Liotól. Kicsit döcögősen kezdődik a beszélgetésünk, a humorát nem fogom rendesen, én pedig nagyon olcsó dumával dobálózom. A helyzet akkor kezd változni, amikor a melóról beszélek neki. Tulajdonképpen lelkes vagyok, mert ötletekkel tele a fejem, és egyre-másra jönnek be a számításaim. Mintha csak ráérezne, egyszer csak olyat kérdez, amitől egy pillanatra a lélegzetem is eláll.
- Bakker, Lio- mondom neki, a hajamba túrva- Nem akarok hálátlannak tűnni, de ha őszinte akarok lenni...- sóhajtok egy nagyot; sosem hazudtam Lionak, még akkor sem, amikor kétséges volt, egyáltalán barátok maradhatunk-e- kezdetben ezerszer küldtelek a pokolra. Amikor... - (rám sóztad)- megajándékoztál az étteremmel, még egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Rengeteg problémám volt, te is tudod... De aztán, lassacskán kezdtem belerázódni, elfogadni ezt a szerepet, és...- bár nem mondom, hogy könnyű-, de már meg tudok birkózni vele.
Meleg tekintettel nézek rá. Tudom, hogy segíteni akart. Tudom, hogy jót akart. Tudom, hogy szeret, még ha nem is mondja. Nem is a szavak számítanak. Mi összenőttünk, láthatatlan kötelékek tartanak minket össze. Lehetséges, hogy én érzelgősebb vagyok, és ezért emlékszem szívesen a közös sztorikra, de Lioban is ott vannak ezek az emlékek. Az más kérdés, hogy ő visszafojtja őket. Nem a múltnak él, nekem sem kéne. Okosan mutatott utat, hogyan léphetek tovább. Tulajdonképpen sokkal többet köszönhetek neki, mint egy éttermet.
Legszívesebben megint megölelném, mint amikor bejött, de visszafogom magam. Belátom, nem túl férfias folyton egymás nyakában lógni, még akkor se, ha majd megveszek, olyan jól esne még egy ölelés. Soha senki nem volt ilyen jó hozzám, mint ő. Figyelem, ahogy a sörös dobozzal játszik, és a mozdulatai elfojtott érzelmekről tanúskodnak. Mi bántja? Ha rákérdeznék, képes lenne felugrani és elmenni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, hagyni kell... Ő minden nehezen rág meg, nehezen beszél... Várok még.
Amikor beszélni kezd, biztos vagyok benne, hogy nem ezért jött, de a téma nagyon is érdekel, hiszen Gwenről van szó. Azonnal felszökik a pulzusszámom, pedig tudnom kéne, semmiféle veszély nincsen, Lio sem ülne itt nyugodtan és talán Gwen is hívott volna, ha mást nem, Dominiccal kapcsolatban. (Gwennek sincs szüksége rám, jut eszembe, és ettől kicsit szomorúbb leszek.) A történet, amit mesél, egyre érdekesebb, tekintve, hogy korábban nem volt valami jó véleménnyel a lányról. Most meg autót szerzett (vett?) neki. Ártatlan a kérdésem, Lio mégis zavarba jön.
Összeszorul a mellkasom. Istenem... Bár Lion látom, hogy őszinte, a zavara szokatlan. Nem történt köztük semmi... (és azt hiszem, csak rám való tekintettel). Gombóc van a torkomban. Rohadtul szégyellem magam. Annak ellenére, hogy szinte Lio lökött Izabella karjaiba, hogy elmondásuk szerint közöttük sosem volt több szexnél, most mégis azt érzem, azzal, hogy akkor éltem a lehetőséggel, elárultam a barátomat. Sosem lett volna szabad Izabellával összejöjjek testi vágyak, érzelmek ide vagy oda... A szentségit!
Csend ereszkedik közénk. Meg kellene szólalnom, de nem tudom, mit mondjak. Adjam én is áldásom rájuk? Fogalmam sincs, Gwen hogyan érez, nekem nem mondott semmit. Lio, barátom, te aztán tudod, hogyan hassál rám!
- Miért nem?- kérdezem halkan. Miért nem találkozik vele többet? Mert fél, nem tudja magát visszatartani tőle? Mert fél, engem bántana meg vele, ha randiznának, együtt járnának, egy pár lennének? Az Istenért, miért? Liora függesztem a tekintetem. Nem bújhat ki a kérdésem elől. Ez a helyzet most nem olyan.

Összeszűkül a szemem és kiszárad a torkom a sör ellenére, valamiért úgy érzem mintha satuba dugtak volna. Visszaemlékszem arra a boldog gondolatra, hogy valami hétköznapi, nem túl érzelgős kellemes beszélgetést fojtatok vele, utoljára. Rá kellett döbbennem mostanság, hogy ő az egyetlen barátom, nem csak a legjobb, nem tudok válogatni. Ez a beszélgetés viszont kezdi vízzé változtatni az ereim, a tudat - és a fejem azonnal belefájdul, hogy vagy a búcsú, vagy más, talán még Izabella miatt eltávolodtunk egymástól. Ez a beszélgetés nem olyan és már nem a fáradtságában látom az okát. Ostoba lelki tények! Ha Déről kell gondolkodnom kihagyhatatlanok, neki vannak, savanyú lesz a szám íze, bolondságnak szántam, tudtam, hogy nem igaz, hisz neki is látnia kell milyen jót tettem vele! Milyen szánalmas, összetört volt, nem volt se nője, se rendes állása és először még Gwennel is beszéltem és azt is ő szúrta el. Nem mutatom a döbbenetet, vagy a haragot, leütöm a fejem és ádáz módon örülni kezdek annak, hogy elhúzok innen. Meglep, még haragszom is, de ezt sem mutatom, igyekszem a padlót nem gyilkos tekintettel nézni.
- Amiért megpróbáltam rendbe hozni az életed?
Lehet pont ezzel szúrtam el? Nem kellett volna csinálnom semmit? Vissza se kellett volna jönnöm, én vadbarom!
- Mert sosem volt önbizalmad te f* fej!
Kiáltok rá egyszer csak hirtelen. Felkészülni? Ugyan már, mire?
- Ugyan mi? Milyen problémád volt neked valaha is?
Dé azt sem tudja mi az.
- Oké felcsináltad a nődet, de aztán meg nem kellett, neked Izabella kellett aki másra sem jó csak dugásra
Velem azt csinálta én nem tudom milyen lehet járni vele, hisz mindketten képtelenek voltunk másra.
- Viszont van egy fiad Dé és ez nagyon jó dolog, mivel remek anyja van és te is remek vagy ő sem lehet egy elk*rt legényke. Szar munkád volt, igen én meg főnökké tettelek a kisujjadat sem kellett mozdítanod és még Gwenhez is elmentem. Mondtam, hogy írjál, kiadtam volna a könyveidet, de neked alkotó válságban kellett szenvedned!
Összeszorítom az ajkam, de szemeiből már nem tudom eltüntetni a dühös szikrákat.
- Jó, akkor végre felnőttél a főnökséghez, élvezd.
De Dé akkor sem tudja mi az, hogy probléma. Olyasmi, amit soha nem tud megoldani, ami megbélyegzi, lehetetlenné teszi, vagy pl nem tudok róla, hogy meg akarnák ölni. Tudom, hogy az nem normális, ahogy én élek mégsem látok más lehetőséget, nekem nincs. Sosem volt csak ő ezt még csak nem is tudja. És ez bosszant. Nem ért, egyáltalán senki és ez így marad örökre.
Gwen pedig...nehéz téma, felpillantok rá nem tudom miket gondol.
- Neked ő nem is kell! Neked Isabella kellett!
Felháborodásomban felpattanok.
- Én meg...nézd én nem rossz fiú vagyok én vagyok A rossz fiú nekem nem lehet nőm, soha! Ha lehetne rég Liával lennék
Akkor is ha Gwen személyiségre jobban illene hozzám, ő a Darylé, gyereke van, törékeny és anya, adtam neki érte egy kocsit. Liát máshogy vigasztaltam volna, de azért is én lettem volna a szemét. Viszont bűnöző vagyok na tessék, és amire most készülök az is csalás lesz. Nem vagyok őrült hogy így bárkivel is kezdhetnék akármit!
- Rengeteg oka van, de a legfontosabb, hogy azért mert elmegyek. Búcsúzni jöttem Daryl
Úgyis állok és ha nem lennék mérges, ha minden rendben volna, ha a hányinger sem kerülgetne, vagy fortyogna bennem az Etna egy büdös szóval soha el nem búcsúzom tőle.

Lio látogatása több szempontból is váratlan. Maga a felbukkanása is meglep, bár hozzászokhattam volna, hogy tud időzíteni. Az ajtóm előtte mindig nyitva állt, sose jutott volna eszembe azt mondani: "ne gyere, most nem alkalmas". Ha a legmélyebb álmomból rángat ki, akkor is ajtót nyitok neki.
Nem gyanítok semmi rosszat, amikor a munkáról kérdez, és egy kicsit meg is lep, hogy ennyire negatívan értelmezi őszinte válaszomat. Látom, hogy nem erre számított, bár az arcáról nehéz olvasni. Még mindig azt vallom, az őszinteség a legegyenesebb dolog a világon, sok félreértést el lehet vele kerülni, de most úgy tűnik, éppen most sodrom bele magam egybe.
- Hálás vagyok, őszintén, komolyan, köszönöm!- teszem a mellkasomra a tenyerem. Hosszú idő után most megint szorongani kezdek. Mi van Lioval? Mi baja van?
Lehajtom a fejem, amikor rám olvassa, nem volt önbizalmam. F*fejnek nevez, nem esik jól, megint porszemnek érzem magam a szemében. Igen, ezen már ezerszer átmentem. Beleestem abba a hibába, hogy másokat hibáztattam magam helyett. hoztam egy rossz döntést, elkúrtam, és aztán mindent arra vezettem vissza. A főiskolát választottam Gwen és Domi helyett, a diplomámmal meg kitörölhetem a seggem. Mire fel lettem volna büszke? Mitől lettem volna boldog? Mindent elrontottam, amihez hozzányúltam. Azt is, amit helyre akartam hozni.
Mintha csak a fejemben olvasna, a problémáimról kérdez. Fájdalmasan nézek rá. Tisztában van mindegyikkel, ismeri jól őket. Nem hiszem, hogy arra kíváncsi, soroljam fel őket újra. Ennek a kérdésnek most új üzenete van: az én problémáim eltörpülnek az ő szemében, vagy az övéihez képest. Én vagyok a probléma, mert így kezeltem őket. Hallgatok. Szeretném tudni, hova akar kijutni.
Izabella. A szememre veti. Szorul a mellkasom, úgy érzem, kevesebb a levegő. Hát így látja? Így érzi? Összeborulni látszik minden, amit eddig gondoltam róla, róluk. De a bomba még mindig csak ketyeg. Még mindig van valami a tarsolyában.
Gwen és Dominic. Furcsa, régebben mindig úgy beszélt róluk, mint akik megkeserítik az életem, Gwen nem volt más a szemében, csak egy számító kis ribanc, a fiamat csak kölyközte, sokáig még a nevét sem akarta megjegyezni (vagy csak úgy tett)...
Rá emelem a szemem, ahogy hallgatom. Haragszik rám. Őszintén haragszik, összepréselt ajka, és csillogó szeme miatt nem tud becsapni. Utolsóként az írást vágja a fejemhez. Alkotói válság, így nevezi, ezt dobja az arcomba, én pedig hatalmasat nyelek. Nem a sörből, nem a nyálam. A gombócot akarom lenyelni, ami a torkomba kúszott és most fojtogat. Lelkesedésemet letöri, ahogy a pofámba vágja, élvezzem ki a helyzetet.
Számtalan gondolat fordul meg a fejemben, hogy mindezeket miért vágja a fejemhez. És miért éppen most? Valami történt, hamarosan rá is jövök... Mert az egész Gwennel van kapcsolatban. Ha nem ismerném jól, ha nem láttam volna az érzelmi vívódásait a kórházas időszak alatt, azt hinném...
Felpattan. Ő, aki a higgadtságáról híres. Bakker, Lio! A visszafojtott érzelmeid! Ámulva nézek rá. Nem arról van szó, hogy nem tudnék mit mondani, fizikailag vagyok képtelen kinyögni bármit is. A gondolat, ami a fejembe fészkelte magát, túlságosan hihetetlennek tűnik.
Vall nekem. A szavai mögé látok. Ámulva nézek rá. Lio, aki mindig lerázta a nőket, lerázta Liát is, pedig az végre rendes nőnek tűnt (lehet, csak én tartom annak). Úgy tűnik, olyan családra vágyik, amilyen nekem van (nekem lehetne). Amit mindig is tudtam, most nyilvánvalóvá válik: Lio rájött, hogy neki is szüksége van valakire. És éppen Gwen az, aki ezt kiváltotta belőle. Ergo, beleszeretett Gwenbe. Mi van????
Tudni szeretném. Tudni, mi a zavartsága oka, lesz-e velem őszinte, és mondja el, amit én gondolatban összehalandzsáztam. Nem lőhetek nagyon mellé, annál sokkal jobban ismerem, de persze tévedhetek. Az írói fantáziának árnyoldalai is vannak. Izabelláról is már fantáziálok... (mikor, kivel keresi a boldogságot)
Búcsúzni jött, mondja Lio. Felállok. Odalépek hozzá. A vállára teszem a kezem, már ha hagyja és megszorítom.
- Arra tanítottál, nézzek szembe a gyengeségeimmel és küzdjem le őket, oldjam meg a problémáimat, és amikor nem ment, a kezedbe vetted a sorsomat. És amikor rólad van szó, a te életedről... elmenekülnél? - Nem akarom, hogy félbeszakítson, ha észrevenném, hogy levegőt készülne venni a beszédhez, rászorítanék megint a vállára. Eddig ő beszélt, én hallgattam. Most rajtam a sor. Neki kell végighallgatnia.
- A barátod vagyok. Mindig is az voltam, annak tekintettem magam, és mindig ott voltam, ha szükséged volt rám. Az más kérdés, hogy mennyire avattál be az ügyeidbe. Mindig is magadnak való voltál, csökönyös, mint egy öszvér, de bakker, elfogadtalak a titkaiddal együtt. De most...
Sóhajtok. Tudom, hogy utálni fog, lehet, hogy körbe is röhög, hogyan mondhatok neki ilyet, amikor épp az előbb vetette szememre, milyen szerencsétlen vagyok magamban?
- Most neked van segítségre szükséged, és Lio, itt vagyok. Számíthatsz rám, kérhetsz bármit: a vendéglőt, a nőt... Ha ez boldoggá tesz, ha boldoggá teszed... NE MENJ EL!- szinte könyörgök neki.
Kibírok mindent. Kibírom azt is, ha Izabella elhagy, ha sosem lesz jövőm Gwennel. Liotól azonban nem tudnék újra megválni. Az egyetlen barátom elvesztése már túl sok lenne. Abba belebetegednék. Sosem foglalkoztam magammal, mindig másokat helyeztem előtérbe, a mások boldogulása fontosabbnak tűnt, mint a sajátom... Elb*sztam.

Szívesen morrannék, de nem ad ki hangot a torkom, remélem tudja, hogy ez a kifejezés csupán a stílusomhoz tartozik, bár tényleg felcsesz, mert úgy tűnik nem hálás. Hogy senki, még ő sem látja mit miért teszek. Pedig sosem gondoltam magam kiszámíthatatlannak, rajtam könnyű átlátni, azt gondolom. Felvonom egyik szemöldököm, nem értem miért fogdossa a mellkasát, remélem nincs rosszul. Középső ujjammal erősen végigdörzsölöm a homlokom.
- Jó, nincs mit.
Vetem oda morcosan, aztán ismét megdörzsölöm a fejem.
- Jól vagy?
Megintcsak morogva kérdezem. Talán olyat mondok megint, amit nem kéne. Ránézek, nem dobtam fel és nem is hibáztathatom, sőt asszem tévedek. Daryl problémái problémák mert fos volt az élete, amíg bele nem léptem és át nem alakítottam neki. Most nem? Visszajöttem és egy összetört, megtépázott pizzafutárt láttam, akinek se nője, se ihlete, se önbizalma. Oké, ez sz*r volt, elhiszem, de nem jobb lett sok minden? Van nője, karrierje és talán írogat is, aktív - ennyire egyszerűen gondolkodom, férfiaggyal, hogy neki most jó lett. Szóval most a fejéhez vágom mi mindent rontott el, mit csinál rosszul, mert azt akarom, hogy ő ne csessze el! Neki még van választása, hátha képes rá, hogy Isabellát is megváltoztassa, hogy író legyen, szerelmes, miközben jó viszonyban marad a fiával és az exével, hogy boldog! És...nem kellene a fejéhez vágnom, nem így kellene búcsúznom, nem lett volna szabad felbolygatnom az állóvizet, mégis megteszem. A levegőről megfeledkeztem, most egy ideig gyorsan és hangosan veszem, agyamban kattog a borzasztó kényszer: menekülni. Dé elől, az egész vallomás elől, meg úgy egyáltalán. Megint megbántom, szinte várom, hogy elöntse az agyam a keserűség és azzal mentegetőznék, hogy az igazság fáj.
Mennék, de Dé cselekszik és ezt most végig kell hallgatnom, mert ő is végighallgatott engem. Villogó tekintettel meredek rá, de némelykor ez megremeg és én lesütöm a földre. Megrázom a fejem, nem, ez nem ilyen egyszerű, nem munkáról, nőről van szó, nem szerelmi kérdésekről, vagy Liáról, akár Gwenről, érzem, hogy kiszárad a torkom.
- Daryl, ezt nem...
Apámra gondolok, csak úgy bevillan az agyamba, muszáj elfutnom, ez nekem létszükség, ez nekem...
Levegőt veszek, olyan kicsi és szűk, fülledt lesz minden.
Eljut a tudatomig, hogy azt hiszi kérném tőle a vendéglőt, vagy Gwent? Összeszorítom a szemem, a szám, talán még a segglyukam is. Komolyan nagyon jól játszottam a szerepem, ha ezt hiszi...Azóta, tökéletes Lio lettem.
- Sosem kérném a vendéglőt, vagy akármelyik nőt
Összeszedek néhány szót és próbálom mondatokká formálni őket. Nagyon nehéz.
- Soha...
Rázom a fejem, megpróbálok nyomatékot adni neki, hogy ennél sokkalta jobban szeretem, hogy ez más, sőt mások érdekében csinálom, hogy óvom meg őket magamtól, de ez így összetett, nem lehet egyszerűen, vagy egy szuszra elmondani és Dének se kellene összetörnöm az ábrándképét. Csak a világ törik össze előttem, pedig mindig kisiklom a gondolat elől, ha kimondanám azzal valósággá válna, de ha nem beszélek róla...
- Más a baj, nem ezek...
Levegőt veszek
- És ezen senki sem segíthet, illetve csak én magam. Nem foglak belekeverni, azt akarom, hogy boldogan éljél, akivel akarsz.
Nem, ennek tényleg semmi köze a nőkhöz.
- Ez létkérdés már, lassan kinyírnak, ezért.
Sóhajtom, bár utólag azt látom nem értelmes. Jó lenne most megölelni Darylt, de béna vagyok és cserepekben látok.

A francba, sosem tudok Lio kedvében járni. Ha nem mutatom ki a hálám, az a baj, ha kimutatom, akkor meg az. Hogy a fenébe csináljam? Mintha idegesíteném, hogy most kimondom, lerázza magáról, mint kutya a vizet a szavaimat, középső ujja félreérthetetlen jelzés, fogjam be.
Nem, nem vagyok jól!, kiáltanám, de megint csak félek, rossz irányba menne a beszélgetésünk, most nem rólam van szó, bármennyire igyekszik a témát rám terelni, úgy hiszem, valami lappang a háttérben, csak még nem tudom megfogni, hogy mi az. Kis fejmosást kapok, szembesítést eddigi életemről, a lehetőségeimről, a problémáimról. Bakker.
Nem hagyhatom elmenni. Nem érdekel, mennyi problémája van, ami az enyém, az övé is, és vissza, ha negatív dolgokról van szó, akkor is a nyakamba rakhatja, nem csak a vendéglőt. A barátja vagyok, nem csak arra vagyok jó, hogy ő segítsen rajtam. A barátja vagyok, a legjobbat akarom neki. Kinyitni a szemét. Ráébreszteni, nincsen egyedül, de éppen ő gátolja meg, hogy együtt legyek vele. Jóban-rosszban.
Felajánlom a segítségem. Azt hiszem, mindenem odaadnám neki. Talán az életem is, ha azzal megmenthetném, de csak rázza a fejét, hogy nem ilyen egyszerű. Lio mindig is más dimenzióban élt, én követni sem tudtam, nemhogy érteni. Neki az élet csak játék, a mának élt, sosem tűnt igazán megfontoltnak. Kockázatos életet él, ami nem az én vérmérsékletemnek való, de Liot sem tudom elképzelni abban a lassú vízben, amiben én élek.
Sajnálom, hogy azt hiszi, nem érteném meg a problémáit. Nem mondja ki, de ott a szó a csendben, a hallgatásban. Csak a vívódást látom a szemeiben, a testtartásában. Mintha démonokkal küzdene.
- Beszélj...- kérem tőle, és attól tartok, hiába innánk sört, nincs az a mennyiség, ami megoldaná a nyelvét, ha nem akar beszélni. Már nem vagyunk tinédzserek... Tartok tőle, nem is egy lányról van szó...
Pedig szóba került Gwen és szóba Izabella is, még Lia is. Válogathatna. Lenne választása, Gyanítom, sokkal hosszabb a lista, nők terén sosem volt megszorulva. Ki nem mondott szavai, a megakadások... Szeretném megrázni, felébreszteni..
- Fasza vagy Lio, komolyan! Mindig felnéztem rád, olyan könnyedén kezeled az ügyeidet, olyan vagy, mint valami bűvész. De komolyan, nyisd már ki a szemed, vegyél már észre engem! Tudom, hogy szükséged van rám, különben el se jöttél volna, és megint úgy csinálsz, mint valami kötéltáncos. Ugyan, nem fog fájni, nem a zápfogadról van szó, nyögd már ki, hogy mi bajod van! Amilyen titokzatos vagy, soha az életben nem fogok rájönni, csak ha elkezdek kombinálni, de akkor még a szomszéd kutyáját is meggyanúsítom!- mondom kétségbeesetten.
Fasza, én mindig elsírom a problémáimat, ő mint valami keresztapa, intézkedik, de ha neki kellene valami, hallgat. Egy jó seggberúgás kell neki vagy egy nagy pofon, de az ember hogyan emeljen kezet (lábat) a legjobb barátjára?
- Ne dramatizálj- rázom a fejem. Ez hülye vicc. Ki akarná kinyírni?
Ettől függetlenül szorul a torkom. El akar menni. Hát nem érti, nem tudja, hogy ő ugyanúgy része az életemnek, mint a "híres" családom? Fontosabb az étteremnél, az írásnál is. Nem az étterem, nem a nő kellett ahhoz, hogy jobban érezzem magam, hanem ő.
- Biztos hányni fogsz, de szeretlek, Lio. Nem engedem, hogy elmenj. Tied az étterem fele, tied a lakásom is, és megtenném érted, amit te értem, a nőt is odaadnám, akármelyiket, ha boldognak látnálak benneteket. Miért lököd el magadtól azokat, akik szeretnek? Miért nem beszélsz? Miért nem fogadod el a segítséget?
Olyan... Magasabb nálam, fel kell nézzek rá, villog a szeme, villog az enyém is; dúlnak bennem az indulatok és az érzelmek. Ha hagyja, megragadom, és megölelem. Szarok bele, hogy meddig tarthat, ez kell, erre szükség van. Csak lehetséges, most én fogok bőgni. Tehetetlennek érzem magam a csökönyösségével szemben.

Nem kellett volna idejönnöm, szinte megbánom az egészet, Dé mindig ilyen gáz hatással volt rám, mindig közel kerültem az...érzelmeimhez, ha vele voltam, mert ő pont ilyen. Kiváltja az emberekből a dolgokat.
A levegő mintha megrekedne bennem, le is izzadok. Érzem, hogy verejtékgyöngyök keletkeznek rajtam és a tagjaim is elzsibbadnak a stressztől. Rossz lehet neki bakker, mert ha ő nem mondaná el esküszöm kiverném belőle, addig ráznám, amíg el nem köpi és tűzön-vízen át segítenék, rákényszeríteném, talán az éttermet és Gwent is rá akartam kényszeríteni. Biztosan...hibáztam. Nem mondhatom el neki, olyan sok mindent nem mondhatok el, nem is azt a Liot látná, akit eddig ismert.
Száraz és meleg levegőt fújok ki, szükségem lenne egy szál cigire.
- Daryl...
Nyögöm ki a nevét és ingatom meg a fejem, aztán jön a leoltás a részéről, persze mosolyognom kell rajta, mert szóba kerül például a zápfog, ami nem nagyon izgat, nyugodtan kihúzhatja. Lesütöm a szemem, csak az orrom alatt somolygom, de idiótán nézhetek most ki! Mint egy hülye kisgyerek. Nem jó ez így. Aztán mikor nyögök neki valamennyit azzal kapcsolatban, ami elől menekülök azt dramatizálásnak nevezi el.
Én nem vagyok valami tetárális alkat, ha egyszer azt mondom kinyírnak, akkor az úgyis van. Ezen nem lehet mit szépíteni, ráadásul nem is egy helyről. Dének bizonyára nincs fogalma róla honnan volt étteremre, honnan volt pénzem, mitől voltam dúsgazdag, ő valami nem létező istenadta tehetségre fogta. A mai világban, az álomvilágban tengődő naiv fejét, aztat!
- Mikor dramatizálok? Ennél egyszerűbb vagyok
Hazudom, összetettebb vagyok mint mutatom. De a fogalmazásomban sokszor egyszerű. Aztán megölel, egyszer csak azt mondja szeret, megint, megölel és én nem tudok elképzelni buzisabb jelenetet, mégis megremegek a karjaiban, ahogy acélos tekintetem is belereszket a semmibe. Dé mindig ezt csinálja velem. Sőt ennél még többet is csinál, ő az egyetlen, aki ki tud készíteni, de még mennyire basszus... (itt még nem kap el Phoenix, ő mindenkit túlszárnyal a kikészítésem terén )
- Én is szeretlek
Hunyom be a szemeim és szorítom őt erősen magamhoz. Borzalmas dolgok kúsznak fel a torkomon és a szörnyű valóság, hogy azt kell éreznem nem akarom itthagyni. Az éreznem szó egyáltalán nem stimmel, Dé megőrjít! Megőrülök, ha soha többé nem látom.
- Nem kell semmid, én ezeket neked adtam, én azt akarom, hogy jobban élj nálam, mert jobb vagy. Engem nem szeret senki csak te Dé...csak te
Levegővétel
- És én sem szeretek senkit csak téged.
Jézusom mi ez, szerelmi vallomás? De basszus érti, biztosan érti.
- Nézd Dé rajtam már nem lehet segíteni, nem akarlak ellökni, de sosem sodornálak bajba, akkor sem ha könyörögnél, ha most sírnál, soha. Nem csak azért lépek le mert meg akarnak ölni, mindig így voltam ezzel és sosem féltem a haláltól, de van valami, amit nem bírok feldolgozni, érted? Azt hittem vége, hogy már...nem maradt bennem semmi, ami érezne mondjuk fájdalmat ezzel a dologgal kapcsolatban, de van és nem bírom ki, hidd el, nem vagyok olyan erős mint gondolod, főleg ezért kell elmennem.
Megharapom az öklömet, miközben ölelem, sok mindent kell egyszerre elfojtanom. Dé gyűlölne, ha elmondanám, én magam is gyűlölném, gondolni sem tudok rá, hagy ne kelljen, nem akarom, hogy megint apró darabokban szedjen össze mint aznap este.

Lioval sosem volt könnyű. Egyszer láttam megtörni, sok évvel ezelőtt, és akkor is részegre ittunk magunkat, mielőtt kiöntötte volna a szívét. Olyan nehéz a közelében lenni, mert mindig elzárkózik, olyan mint valami istenverte kagyló, az ember hozzá ér, az pedig bezárkózik, szorosan, és hiába szeretném megfejteni, nem engedi magát. Pedig a legjobb barátjának tartom magam, és időnként úgy érzem, ő is hasonlóan gondol rám. Az olyan pillanatokat nagyon szeretem, bár ő gyengeségnek tartja, de amikor úgymond "kimutatja az érzéseit", még az arca is egészen más.
Valami nagyon bántja, emészti, őrli; a vívódás nem csak a testbeszédében ütközik ki, hanem az apró verejtékcseppekben is, amik a homlokára ülnek ki. Meg kellene ráznom. Már nem vagyunk kölykök, felnőtt férfi, tud normálisan beszélni, én meg ... Mindig itt voltam neki. Mindig itt is leszek. Mi a francért nem képes kiönteni a szívét? Ha én nyekergek egy sort, megkönnyebbülök. Oké, nem túl férfias dolog, de barátok előtt az ember a gyengeségeit sem szégyenli. Én meg aztán sosem éltem vissza a bizalmával. Sem az övével, sem máséval.
De bármit mondok neki, kagyló-effektust játszik. Még ki is nevet magában, mekkora hülye vagyok, úristen! Ennek ellenére hiszek a barátságunkban. Sosem voltunk egyenlők, sosem leszünk azok, de a kötelék, ami közöttünk van, elszakíthatatlan. Lehet bármilyen, nekem mindig a legjobb barátom lesz, és ragaszkodni fogok hozzá.
Szinte felhörrenek, amikor azt mondja, azért kényszerül menekülni, mert ki akarják nyírni. De úgy tűnik, komolyan beszél.
- Ne beszélj! Te, egyszerű? Nálad összetettebb embert egyet sem ismerek!- mondom neki bosszúsan. Ha egyszerű lenne, meg tudnám fejteni. Titkolózásban, álcázásban utánozhatatlan. Ezért furcsa is, hogy menekülnie kell. Nyakára nőttek volna a stiklik?
Bárcsak tudná, mennyire szeretem. Hogy mit meg nem tennék érte. Mindenem odaadnám neki, érte, ha pénzről lenne szó, képes lennék mindenem eladni, hogy kiváltsam, de gyanítom, nem erről van szó. Vagy nem csak ennyiről. Nem akarom bántani, és nem akarom, hogy elmenjen. Bárhova menne, egyedül lenne, mint az ujjam, gyanítom, én is magányosnak érezném magam nélküle. Megölelem, hiába utálja, ez az utolsó módszerem, hogy hassak rá (egyenlőre más nem is jut eszembe).
Szokásától eltérően megölel ő is, szorosan, és még azt a szót is kimondja, amit soha nem szokott, amiről azt állítja, nem képes rá. Ó, jaj. Sokkal nagyobb a baj, mint gondoltam. Nem a vallomását akartam kicsikarni, nem ezt, nem így, de ha nem is tudja, ez árulkodóbb minden eddigi mondatánál. És még be sem fejezte. Még a szavam is elakad egy pillanatra. Egy pillanatra.
- Nincs igazad- ellenkezek vele, mert mindenre van válaszom, bármennyire idegesítő is tudok lenni - Egy. Nem vagyok jobb nálad. Más vagyok, mint te. Kettő. Nem csak én szeretlek. És ha hagynád, még ennél is többen szeretnének, de neked sajátos elképzeléseid vannak a szeretetről, és meg vagyok győződve, azt hiszed, az valami rossz dolog. Mint valami rablánc. Kötöttséget jelent, igen, de egyben felszabadultságot is. Tudod, mekkora nyugalmat tud adni, ha érzed, hogy szeretnek? Három. Tudom, hogy szeretsz, Lio. Nem tettél volna értem semmit, ha nem szeretnél, ennyire azért nem vagyok hülye. Bár a tököm még nem fogtad, amikor pisiltem, azért sokat tettél értem... Négy. Ha elmész, szétsírom a párnám, és ha nem tudom befejezni az adóbevallást, még az éttermet is csődbe viszem. Öt. Nem kell egyedül szembenézned semmivel. Mint már annyiszor mondtam, itt vagyok, rám rakhatod a terheidet, együtt könnyebb elviselni és megoldani őket, nem gondolod? Szóval, kérlek, ne menekülj el, beszélj, könnyebbülj meg, oldjuk meg, aztán élünk boldogan, mint halak a vízben!
Még mindig nem engedett ki (és nem engedtem ki) az ölelésből. Állunk, mint akik megkövültek, és a torkom (basszus, a torkomat) megint fojtogatja valami. Most azonban nem lehetek puhány. Ha ennyitől megtörök, ha most nem leszek nála erősebb, el fogom veszíteni. És most ő a legfontosabb. Ő a legjobb barátom. Talán az egyetlen is, akit ezen a néven nevezhetek.

Ezen felnevetek! Nem látom magam összetettnek. A nők azok, őket a mai napig nem tudom megfejteni. Tudom mi jó nekik, mitől olvadnak a lábaim elé, hogyan kell hozzájuk érni, mit kell nekik mondani, miképpen, de fogalmam sincs mit akarnak, Lia teljesen kifogott rajtam, máig sem értem miért akart tőlem valamit, ami nincs bennem, Gwen más tészta ő is csak azt a Liot ismeri, akit Daryl és mindenki más, a rosszfiút. Ő sem akarna soha tőlem többet a szexnél, mert világos, hogy többre képtelen vagyok.
Még...mindig Daryl az egyetlen, de ő férfi, ezért teljesen más kategória. Férfi én meg ölelem és kapaszkodom belé, mintha az utolsó mentőövem lenne. Meg fogok fulladni...
Ökölbe harapva hallgatom az egy, kettő és többi érvét. Ez igaz, más mint én, de embernek jobb. Felesleges lenne vele vitatkozni, ráhagyom.
- Nem...
Nyögöm, prüszkölöm a vállába. Eléggé reszketek, nem lesz ez így jó.
- Nem lenne szabad éreznem, érted? 14 éves korom óta dolgozom ezen, de minden elromlott megint, képtelen vagyok visszacsinálni, ha itt maradok, pedig muszáj!
Zihálom, gyorsan hadarom el ezt, mintha kellemetlenség lenne, amin túl akarok esni. Nem akarom lassan átgondolni a szavakat, mert ezek mind olyasmik, amikről nem kellene beszélnem.
- Az, rablánc
Sóhajtom reszketősen, igaza van... Még erősebben szorítom magamhoz, ez egy olyan lánc, amit el fogok hajítani és meg kell próbálnom nem beledögleni. Szerezni mást, mint Daryl, vagy enélkül élni most már tényleg.
- Nézd Dé nekem nem ad nyugalmat. Még az sem, hogy téged szeretlek. A ki*ott életem rámnőtt és nem kell, hogy te idd meg a levét annak, amit én főztem! És itt van Gwen!
Zsarolom
- Őt is azok támadták meg, akik most már ki akarnak nyírni, nem ők a legrosszabbak elismerem, de mi van ha újra megpróbálják csak mert engem még nem tudtak elkapni? Zsarolni vele. Gwent nem áldozhatod fel értem...
- A tököd is megfogom, ha ez kell
Teljesen, totálisan szétestem, ha ilyeneket beszélek. Aztán elengedem, megfogom a vállát és acélosan nézek rá.
- Nem! Nem fogod elrontani, amit nagy nehezen összekapartam neked, akkor nem volt értelme semminek, amit csináltam. Meg kell ígérned, esküdj
Nézek rá szigorúan villogó szemekkel, halálkomolyan.
- Értelmetlen volna minden, ha feladnád! Minden, amióta hazajöttem, az egész barátságunknak nem maradna nyoma. Bármi is történik nem hagyod el magad, világos?
Rázok rajta egyet.
- Soha!
Megrázom a fejem, mintha kényszer lenne minden mozdulat.
- Ez nem teher...ettől nem leszek könnyebb, ha visszaidézem Dé...
Figyelmeztetően nézek rá, mintha attól vége lenne a világnak, ha beszélek.
- Az egyetlen megoldás, hogy kikerülöm és te arra a Liora emlékezz, akit ismertél és szerettél, ne arra a roncsra, aki akkor lennék, ha beszélnék erről neked. Tönkretenne, mert tönkretett. Kérlek Dé, soha többé nem néznél úgy rám, nem néznéd el...kérlek engedj el.
Majdnem sírok az kur*a ... bass*a meg!

Az ölelésből összekapaszkodás lesz. Néma sikoly. Segélykiáltás.
Próbálok hatni rá. Elmondok mindent, ami eszembe jut, talán végre kibújik a szög a zsákból, valamire csak reagálni fog. És... Valami történik. A szeretet... Idejét sem tudom, mikor beszéltünk a szeretetről, állandóan kerüli a témát, kinevet, hogy én ilyen érzelgős és gyenge vagyok, de egyszer, egyetlen egyszer ő is sírt egy lány miatt. Akkor acélozta meg a szívét, jól tudom, utána egyetlen lányt sem engedett magához annyira közel. És senki mást sem. Már a nevére sem emlékszem a lánynak, úgy emlékszem, verset írt neki, a lány meg kinevette... Talán így volt, talán igaz sem volt. De attól nem lenne ennyire kibukva. Az régen volt.
- Ki a fene bántott téged? - súgom a fülébe, talán nem is hallja, de szerintem igen, még a légy zümmögését is lehetne hallani ebben a fojtott csöndben.
Az agyam lázasan jár. Tud szeretni; azt mondja, engem szeret. És nem képes szeretni. Nem képes szeretni másokat (?) Kiket? A lányokat? A fiúkat biztos nem... Ki nem állja a buzikat. Sosem értettem, miért gyűlöli ennyire őket. Kiliant is csaknem megverte. Az egyetlen alkalom volt, amikor összevesztünk. Mennyire féltem, hogy elfordul tőle, örökre!
... Felkapom a fejem, Gwen nevének említésére még a gondolatmenetem is megszakad.
- Tessék? - Nem értem. Az előbb nem azt mondta, hogy megmentette Gwent? - Miattad ... miattad akarták őt bántani? Mondd, hogy ez nem igaz! Ha tudod kik voltak... - hitetelenkedve tépem a hajam. Lio miatt akarták elkapni Gwent? Hát mi közük egymáshoz? Vagy mert megmentette, lett céltábla? Ebbe beleőrülök! De ha tudja, kik voltak, miért nem tettek feljelentést? Miért? Miért?
- Ne mondd ezt...- feláldozni őt? Rázom a fejem. Nem tudom..., nem tudok..., nem tudok kétfelé szakadni! Nagyot nyelek. Nem eshetek szét. Most Lionak van szüksége segítségre. Akármilyen fos alak vagyok, ő a barátom, Gwen az első szerelmem, Domi a fiam, ők az elsők az életemben. Nem lehetek puhány. Meg kell védenem őket, mert ez egy igazi férfi dolga. Család, barát(ok). Meg kell őket védenem.
- Visszaidézni...mit? - nézek rá, és érzem, közel a válasz, akár meg is foghatnám, de olyan homályos minden. Érzelmek. Ez a kulcs. És a múlt. Mi változna? Mikor néznék rá másképp? Mitől fél?
- Lio... Semmi, de semmi... Semmi nem állhat közénk. Ha valaha haragudtam is, sosem felejtettelek el szeretni. Ha valaha meg is bántottuk egymást, az egész már a feledés homályába merült... Sosem tudnék rád haragudni. Sosem leszel más a szememben, mint az a Lio... Az, akit megpisiltettem a homokban.. Az, aki összetaknyolta a dzsekimet, a szuper dzsekimet... Az, aki bort hozott nekem, amikor meglátogatott a pizzázóban, 8 év után, basszus, akkor este sírtam, tudtad? Úgy örültem neked... És aztán az étterem, Gwen... Engedd, hogy megháláljam, engedd, hogy szeresselek, engedd, hogy ... - Megragadom a haját. Keményen dúrok bele, a tarkójánál fogom az öklömbe, és úgy húzom magamhoz.
- Nem engedlek el. Nem engedhetlek el. -Akármi elől menekül, én fegyverhordozója, társa, támasza leszek. Ketten könnyebb, mint egyedül. Szükségünk van egymásra.

Nagyon hatásosan csinálja azt a kérdést a csöndbe, mintha titokról lenne szó. Annyira hatásosan, hogy el is felejtem, hogy nem szabad kimondanom azt az egy szót...soha.
- Az apám
Súgom neki vissza és azt hiszem álom az egész, hogy nem is mondtam ki, illúzió volt, tévedés, mert olyan halkan kérdezte és olyan halkan súgtam vissza, hogy meg sem történt. Ebbe akarok kapaszkodni.
Ez a Gwen dolog csak úgy felmerült bennem, kellett valami, amibe belemarok, így átgondolva viszont van benne ráció és jobban belemélyedve akár...
- Eredetileg nem, egyszerűen csak megtámadták, de amikor mellé álltam kiderült, hogy ismernek. Azóta engem már még egyszer megtámadtak és akkor sikerült őket annyira felhúznom, hogy harmadszor is meg fognak, de mivel ismerik Gwent simán zsarolhatnak is vele.
Én ezt tenném a helyükben, azt nem tudom van-e azoknak egyáltalán eszük, a második akciónál már jobbak voltak és nehezebben tudtunk előlük meglógni, ami azt jelenti fejlődőképesek. Igen...ebben van logika, hogy akár veszélyt is jelenthetek a szerelmére meg a fiára, Daryl könnyed érzelmi világába pedig ez nem fog beleférni, akkor el kell engednie és...én sem lehetek önző maradni mert egy anyáról és egy kisgyerekről van szó. Még akkor is, ha túlaggódom, azt kell mondjam ez nem teljesen alaptalan.
- Bocs
Hunyom be a szemem, képzelem milyen lehet neki ezt hallani tőlem, mintha választásra kényszeríteném. Engedj el mert ők sínylik meg, ők, akik a legfontosabbak az életedben. Mert ők azok, tudom. És talán még igazam is van, mindenesetre nem hagyhatom, ez csak egy új érv a szökéshez. A másik meg...a saját gyávaságomban gyökerezik. Behunyom a szemem, ez olyasmi, amire nem gondolatok, de ha Daryl figyelt, talán tudja kivel kapcsolatos. Bárcsak vert volna! Bárcsak vissza tudnám pörgetni és könyörögni neki, hogy inkább üssön meg, loccsantsa darabokra az agyvelőm, tegyen bármi mást, akármit jobban kezelek. Annyi minden közül pont a leggázabb dolgokat kell felhoznia?
- Nem kell meghálálnod, nem tettem semmi különöset
Ismerem be, csak belekontárkodtam az életébe és nem minden vált a javára.
- Aúúú Dé mi a fenét csinálsz?
Belemarkol a hajamba én meg húzódom el tőle, vagyis húzza. Csak eszeveszetebben tiltakozom, lépek tőle el, a hajszálaim bánják.
- Eressz el, áh, hallod?!
Rivallok rá, futnom kell előle, ha egyszer elenged, ez a hajhúzás összezavar, lehet hogy szimbolikus dolog nála, de akkor is megriaszt és növeli bennem a természetes menekülési reakciót.

Ritka alkalmak egyike, amikor Lio az érzelmekről beszél, és a káosz, amit ő ezzel kapcsolatban kialakított magában túl mélyen gyökerezik. Bár nagyon fáradt vagyok, és még mindig számoktól zsong az agyam, egyre jobban érzek rá Liora. Ahogy összekapaszkodunk, az olyasmi, mint amikor csalódott egy lányban, anno, nagyon régen, és lehet, hogy annak is köze van mindahhoz, ami most történik, de mégsem hiszem. Minden lehetséges módon érvelek neki, és nem csak azért, mert én valóban szeretem, hanem mert úgy érzem, most látom utoljára.
Menekül, és tudom, hogy nem a haláltól fél, mert számtalanszor tette kockára ő az életét: fogadásból, játékból, másokért (Gwenért!), közvetve miattam... Bárcsak tudnám... Bárcsak tudnék úgy olvasni benne, ahogy ő tud énbennem. Bárcsak lennék olyan határozott, mint ő, hogy a kezembe tudjam venni a sorsomat (és most az övét), hogy legalább egy keveset valahogy meghálálhassak neki mindabból, amit ő tett értem. Bárcsak lehetnék a vér szerinti bátyja, hogy sose kellett volna elszenvednie a sérelmeit, a megaláztatásait, a veréseket, amiket az apjától elszenvedett. Mert az apja bántotta... Belesuttogja a fülembe, mintha valami nagy titok lenne, mintha félne vele szembenézni, pedig már ki tudja, mióta nem találkoztak (vagy tudtommal nem...)
Olyan gyorsan terel témát, olyan ügyesen, és olyan érzékeny témát feszegetve, hogy egy rövid időre valóban sikerül elterelnie a figyelmem. Gwenről van szó és a bandáról, akik megtámadták, és fennáll a veszély, hogy újra megteszik; és amikor beszél, egyszerre érzem úgy, hogy szét akar robbanni a fejem és a szívem. Hogyan is kényszeríthet, hogy válasszak közülük? Hogyan is képes rá, hogy ilyen kérdést tegyen fel nekem? Mi dolga Lionak azokkal a szemetekkel? És honnan ismerik Gwent?
Mindig a jelen számít. A jelen és a jövő, Lio is erre tanított; a múltjában mégis van valami, ami kísérti, és ez nem ezekkel a gazfickókkal kapcsolatos. Érzem, hogy közel vagyok a megoldáshoz, csak logikusan kellene gondolkodni... Azt mondja, megváltozna ő a szememben, megváltozna a kapcsolatunk is, roncsnak nevezi magát... Múltidézés... Az apja.
Megragadom a tarkójánál. Sosem voltam agresszív, és most sem veszem észre, hogy fájdalmat okozok, csak amikor ki akar törni a szorításomból. Úgy nézek a kezemre, mintha először látnám. Ezt én tettem?
- Lio, nem is figyelsz rám. Nem érdekel a vérségi kötelék (illetve annak hiánya). Legalább úgy szeretlek, mintha édestestvérem volnál, és nem fogom engedni, hogy elmenj, akármi is van ezekkel a gazemberekkel. Ha ismered őket, jelentsd fel őket, vagy tudod mit? Feljelentem én, mert veszélyeztetik Gwent és a fiamat, és TÉGED, és nem értem, ez Gwennek miért nem jutott eszébe; talán te kérted meg, hogy hallgasson? - hadarok. Meg kell hallgatnia, mielőtt elmegy, mert most olyan erősen tör rám az előérzet, hogy utoljára látom, hogy belehasad a szívem, és ezt nem fogom hagyni. Nem. Fogom. Hagyni.
- Apád...- a számba harapok, gyűlöltem azt az embert- apádnak mi köze most hozzád, Lio? Hogy lehetséges, hogy ennyi év után újra felbukkant, és így fel tud zaklatni? Régen gyáva voltam, Gwennel szemben is, a nővérével szemben is, és veled szemben is, amikor meg kellett volna, hogy védjelek, vele szemben, apáddal szemben. Le kellett volna ütni, biztos száz haragosa volt, sose jöttek volna rá, hogy mi voltunk (hogy én voltam), el kellett volna törni a kezét és a lábát, hogy ne tudjon megütni...
Szétcincálom azt az embert, csak kerüljön a kezeim közé. Agresszív barom állat. Érzem, hogy felment a vérnyomásom, a pulzusom ezerrel szalad, lihegek, mint egy bokszoló az ötödik menet után. Valami nem stimmel. Valami hiányzik. Nem akarom tudni. És nagyon akarom tudni. Segíteni akarok Lionak, de nélküle csak a vad fantáziám dolgozik, és amikor az elgyötört arcába nézek, eszembe jutnak bizonyos dolgok. Értelmet nyer néhány dolog, a düh is, amit érez néhány emberrel kapcsolatban, vagy egy csoporttal kapcsolatban, és -vadnak hangzik- de a kettőt összekapcsolom. Mint mikor egy krimi közben rá akarok jönni, ki a gyilkos, és mik az indítékai. Lehetséges volna?
- Lio...- és nem merem, nem bírom kiejteni a szót, ez olyan szörnyűséges, ez olyan... rettenetes. De megmagyarázna mindent. Ha csak ki nem tépte magát a kezeim közül, még mindig a vállán van a kezem - Apád molesztált téged?

Eléggé ki vagyok, egyrészt rohadt közel az érzelmi megsemmisüléshez, ami már azért is nagyon gáz az esetemben mert érzelemről van szó és Daryl folyton ezt csinálja velem. Mintha énem egy része próbálna tőle távol maradni, mert ez a logikus, míg a másik képtelen lenne erre. Próbálok levegőt venni, megkapaszkodni a biztos tudatban: minden eltűnik és énemnek az a része is, ami egyáltalán énnek nevezhető. Csak őt kell elengednem megint és főleg neki engem. Én magam gyáva vagyok hozzá, hogy ezzel az egésszel szembe merjek nézni, ez erősebb bennem minden másnál, ez a dolog, amire nem akarok gondolni. Azonnal terelek, valami olyasmire, ami elől nem bújhat ki, ami tényleg elfeledtet vele engem, meg a saját nyomorom. Undorító ezzel példálózni, de szükséghelyzet, szükségmegoldás. Igazából nem is féltem Gwent annyira, amennyire talán kéne. Aki az ellenségem tökéletesen tisztában van vele, hogy nem hat meg a nők sorsa, így ha van eszük arra következtetnek, csak megdugni akartam. Senki sem bonyolódna olyan összefüggésekbe, mint az azért mentettem meg mert Daryl nője és hogy még érdekelne is. Kockázat persze mindig van, minden lépésemben. De sosem kap tőlem Dé semmit, ha nem teszek lépéseket mert a kétségek nem hagyják. A holnap problémáival elég akkor törődni.
Gonosznak kell lennem és végre, rendesen. Tény, hogy nehezebben koncentrálok, hogy a félelem lassan megbénít, hogy dekoncentráltan meredek Dére és mindig biztos mozdulataim és kemény szavaim valahol félúton a torkom felé elvesznek. Acélos tekintetem remeg és a gondolataim lassan értelmetlenné vállnak. Nyelek, nem! Koncentrálnom kell! Ez is csak múló pengeélen táncolás, volt már ilyen.
- Azért nem tettem, mert....
Nyelés és levegő, próbálok Dére fókuszálni, ha logikusan gondolkodom mennie kell a logikus szövegalkotásnak is.
- Régen követtem el velük dolgokat és engem is felnyomhatnak. Voltak ügyeim, tudod és a rendőrségnél sem mindenki a barátom.
Emelem meg rá szemöldököm sokatmondóan, ebből érezheti, hogy életemnek ezen részlete is hajszálon múlik. Ha nem ejtené ki azt a szót az ajkain, el is múlna. Még fejtegetném hogyan győztem meg Gwent, hogy ne tegyen feljelentést (nem nagyon kellett) de... úgy nézek rá, mintha nem a hajam húzta volna meg, amit mellesleg el is felejtek, hanem a lábam törte volna el, de mindez hamar átvált mély döbbenetbe, kitáguló pupillákba, elakadt lélegzetbe.
- Ne...beszélj erről
Nyögöm ki magam sem tudom hogyan, nem vagyok magamnál, úgy érzem mintha egy nagyon sötét résbe akarnának belepréselni. Már nem veszem a levegőt, kapkodom.
- Bárcsak vert volna...
Kiszalad, el kell mennem! Most! Éppen azon vagyok, hogy megmozduljak, lépek el, mikor...kimondja. Eltátom a szám, a szemeim kiguvvadnak, erre most? Nem bírok gondolkodni, egy merő üvöltés vagyok, mintha a cérna elszakadna, márpedig nem lenne szabad neki, nagyon nem lenne szabad. Üvölteni akarok teljes erőmből, amíg le nem szakad a tüdőm és nem tudomást venni erről még most sem, soha! Vissza kell csinálnom, ki kell jobban törölnöm, megsemmisítenem! De a kérdése ezernyi szar emléket tép fel, kezdve ott, amikor először lépett oda, mikor még kisfiú voltam és azt sem tudtam mi fán terem a fütyi. Akkor először fogta meg, jóég, nem, nem bírom ezt! És kimondanom sem szabad, bár Dé, ha ismer látja, hogy darabokra szakadok össze, azt sem tudom hol vagyok, hogy különben is. Nincs levegő! Azt itt senki sem érzi?! Le kell lépnem azonnal, az arcomhoz kapok, mintha le akarnám tépni, de az nem megy, úgyhogy a hajammal próbálkozom. Most lett vége mindennek, hogy tudja! Úgy vörösödik be az arcom, hogy nem tudom megállítani. A szemeim, az orrom, a szám.
- Öhmz
Tátott számon ennyi értelmes, ha kicsúszik, aztán ráveszem magam, hogy mozogjak, rohanjak elfelé innen. Kb mindennek neki megyek, de szeretnék kijutni. Dének most könnyű dolga lesz, ha még ezek után is meg akar állítani.

Össze vagyunk kapaszkodva, és így "beszélgetünk", bár ez most valamiért nagyon furcsa, szinte disszonáns, hiszen Liora nem jellemző ez a fajta viselkedés. Mindig bíztam benne, sosem kételkedtem; elfogadtam mindent, amit mondott, mert bíztam benne (és most is bízok). Most azonban - akármennyire legyek is fáradt- észreveszem, hogy egy témát kerülni akar. Hagynám, ha nem érezném, köze van ennek ahhoz, hogy el akar menni. Olyan ügyesen csavarja a dolgokat, először nagyon messziről kezdek tapogatózni, és majdnem sikerül is tévútra vinnie, de aztán kiejti a száján az apját.
Szeretem Liot. Tiszta szívemből. Nem tudom, van-e még egy férfi a világon, aki ilyen közel lehetne hozzám, talán igen, csak még nem találkoztam vele. Amikor megismertem, még kölyök volt, forró fejű, balhés, nagyszájú. De olyan aurája volt, hogy valami hihetetlen, és szinte napok alatt lettünk jóban. Ki tudja, miért engem választott a brancsból, mert én hiába kapálóztam volna utána, ha ő nem akarja...
Aztán sokat lógtunk együtt, leginkább nálunk, mert mindig menekült az apja elől, aki gyakran ivott, és mindig morgott valamiért; a dühét Lion vezette le, olcsón megúszta, ha csak pofont kapott. Ezért aztán szinte alig volt otthon. Volt, hogy csak nálunk lógtunk, de gyakran mászkáltunk céltalanul a városban, beültünk egy moziba, vagy lógtunk a vízparton.
Azok ellenére, hogy mennyire mások vagyunk, valami mégis összekötött minket. Lehet, hogy ebben nincsen semmi titokzatos, éppen csak jó időszakban találtunk egymásra, mert szükségszerű volt, hogy barátokra találjunk, de nem hiszem, hogy csak ennyiről lenne szó. A banda többi tagjáról példáéul alig tudok valamit. Lio az életem része lett, és akkor is így gondoltam rá, amikor fogalmam sem volt róla, éppen merre kószál.
De sosem gondoltam... Sosem beszéltünk komolyabban az apjáról, kölyökkorában sem, csak a verések estek szóba (túl nyilvánvaló jelei voltak, le sem tudta volna őket tagadni), és hogy most éppen miért kapott ki, néha elrendezte vállvonogatással: "csak". Eszembe sem jutott, hogy esetleg más is lehet a dolog mögött.. Egészen mostanáig.
Annyira utáltam az apját! Sosem értettem, miért nyomja el Liot, miért veri, miért akadályozza meg, hogy normális életet élhessen, hiszen volt hozzá esze (és szorgalma is lett volna, ha hagyják tanulni, állítom). Helyes srác volt, szeretett linkeskedni, na ki nem? A csajok már akkor is szerették, ő meg élvezte, hogy bármit el tud érni, ha akar. Mindenki tudta, hogy Lio ilyen, mindenki ilyennek szerette. Egyedül csak az apja nem... Mindent megtiltott, amit Lio szeretett volna csinálni... Az apja.
Az apja az érzékeny téma. Sosem hittem volna, hogy ennyi évvel később is így kiakad tőle. Úgy hittem, már évek óta nem tartják a kapcsolatot. (Igazából azt reméltem, elpatkolt már), csak amikor Lio motorbalesete volt, akkor beszéltünk róla futólag, hogy még él. De én nem beszéltem vele... már ezer éve. A haragom újra éled iránta, amikor Lio összerezzen az ölelésemben, aztán az arca egészen megváltozik, és én ...
- Bassza meg!- suttogom magam elé, amikor tudatosul, ráhibáztam. Elgyengülök egy pillanatra, Lio kiszakítja magát a kezemből, és az ajtó felé iramodik, de valamiben megbotlik. Utána vetem magam, megragadom a karját.
- Nem akarom, hogy elmenj- kérem tőle szokatlanul csendesen. Fejbe vágott a hír, legszívesebben üvöltenék. De ezzel elkéstem. Észre kellett volna vennem! Mi vakította el a szemem?  
- Figyelj rám! - lázasan gondolkodom, mit is mondhatnék, minden olyan elcsépeltnek tűnik- Nem tehetsz róla! Apád egy beteges szemétláda, és ... Nincs igazad. Semmivel sem lettél kevesebb a szememben, semmivel sem szeretlek kevésbé, sőt, ha lehet, még jobban szeretlek. Ne menj el!
Próbálom megint magamhoz ölelni. Nem tudom, számítsak-e valamilyen kitörésre tőle, időnként kiszámíthatatlan, de itt akarok neki lenni támasznak. Csak el kell fogadnia. (Megölöm a rohadékot!)

Nem tudom merre van jobb és bal, a tér meg az idő hajladozik körülöttem és az agyam olyasmik öntik el, aminek a kiirtására egy egész eddigi életet szenteltem. És...Daryl mit szólna, ha tudná hányszor próbáltam meg kinyírni és hányszor hátráltam meg az utolsó pillanatban? Nincs levegő, se fény körülöttem, ha tudná milyen fontos nekem...
Én nem hiszem, hogy bárki is kerülhet olyan közel hozzám mint ő, pedig ennek a kiirtására is sok időt fordítottam, folyamatosan bukom el, ha érzelmekről van szó, nem csoda, ha rühellem minden nyomorult megnyilvánulását. Gyűlölnöm kell a barátságunkat, mert nem hagy elmenni és mert sebezhetővé tesz, Daryl ezt nem látja? Nem látja mennyire gyenge és kétségbeesett vagyok, ha róla van szó? Esztelen és hülye, irracionális és bohóc. Nem bírom ezt...a gondolatokat, amik áttörik magukat a léken és örvényként felkavarnak bennem halott dolgokat. A farkam apám pofájában, kezében, az én számban az övé, aztán hátul is.... Nem! Nem! Ezt nem hagyhatom, ezt vissza kell csinálnom, ezt nem lehet! Nem tudom lélegzek-e egyáltalán, vagy túl gyorsan veszem, hogy mi a baj, miért látok sötét foltokat és olyan emlékeket, amik nem kellenek? Elég erős voltam mindent szépen elnyomni, Dé közelsége sokat segített, akkor talán éppen miatta nem roppantam össze. Talán ezért szeretem őt mindennél jobban, mert rá támaszkodtam, mert kiút és fény volt az életemben és mert ráösszpontosult minden érzelmi maradékom, amit ki nem hánytam magamból azon az éjjelen. Aztán most, hogy itt akarom hagyni énemnek ez a szentimentális része már nem bírja a nyomást. De én tudom, hogy ez lesz a legjobb, ennek kell lennie, vissza kell szereznem az elvesztett erőmet. Semmi nem robbanhatja szét, sem az apám iránt érzett végtelen gyűlöletem, sem a Dé iránt érzett szeretetem. Vissza kell térnem a gátlástalansághoz, ezt most nem hagyhatom, nem lehet, hogy minden rám omoljon, amit eddig építgettem, nem szabad ezekre a dolgokra gondolnom többet, rosszul vagyok, fáj, ki sem tudom mondani mi ez... de nem bírom el. És Daryl... neki boldognak kell lennie... ott a fia... a női...Gwen is az övé...mindent neki adok, neki élnie kell... Neki nem szabad egy pillantást sem vetnie az én nyomoromra! A szavait tompán fogom fel, a nem akaromot talán hallom, a többit magamtól hozzáteszem. Nem tudok rá hallgatni, mégis nekimegyek szinte mindennek, akadályoznak a bútorok. Gyenge vagyok, most nagyon így Daryl úgy tud visszarángatni ahogy akar, míg én tompán kaparom magam előre mint egy zombi. Mit mondhatnék? Tudok egyáltalán beszélni?
Levegőt veszek, hogy megpróbáljam
- Hmrrr
Nem megy, nem megy, el kell engednie. Nekiütődöm, amikor a mellkasához von, vagy ölelésbe, próbálok elmászni, nem igazán lábakon, inkább térden. Fogalmam sincs hogy kerültem térdre. Kapaszkodom és mászom egyszerre, de sajnos szinte semmit sem látok.
- Jobban mert az apám molesztált?
Hallom a saját hangom, de mintha nem az enyém lenne. Idegen hang egy idegen nyelvem. Énem még létező része próbál belekötni Darylbe.
- Nem szabad! Ezt! Nem...érted? Nem szabad...emlékezni! El kell tüntetni....Nem szabad...előhozni, nem szabad gondolkodni.... Ezen....
Magyarázom akadozva. Ezt megértetem vele, aztán megyek. Tényleg, csak elmagyarázom neki. Pár mondat. Megérti? Na...szuper, most összekaparom magam. Csak szép lassan, először eltűnnek a fények a zúgás a fejemből és a fájdalom minden tagomból. Lassan el kell tűnniük, három, kettő, egy, zéróra biztos eltűnnek. Zéróra. Most, egy zéró egy...kettő, zéró. Újraélesztés, egy kettő, tizenhat. Levegő! Miért nincs egyetlen levegőm sem? És hol van Dé? És most meg fogok halni. Biztosan! Mert nem menekültem el időben és aknára léptem, márpedig akkor apró darabokra robbanok szét.