Az első napokat csak túl kell élni! Örök igazság... így meg sem próbálkozom elsőre odatalálni a marketing órámra, kontaktust keresni a diáktársaimmal, vagy 10 percnél előbbre gondolkodni. Ugyanis esélytelen, és ha az ember próbálkozik, akkor csak frusztrált lesz, ami miatt nem sikerült neki. Na ezt én ügyesen megkerülve, inkább maradok az alapfokú szorongásnál, amit a sok ember eleve kivált, az is bőven elég. Reggel még csak kellemesen izgatott voltam a kíváncsiság miatt, s mert komfortosan érzem magam idegen helyeken, de sajnos az iskolának van egy olyan családias légköre, ami nem hagyja, hogy "kíváncsi turista"-ként barangolj, pedig azt határozottan jobban bírtam volna. Így most délutánra már jobban ismertem annál az egyetemet, hogy a kíváncsiságom hajtson, de még nem eléggé, hogy kényelmesen érezzem magam benne. Szóval csak a túlélés számít, napról napra jobb lesz. Legalábbis bízom benne. Csak ne kellene a márványpadló miatt folyton arra figyeljek, hogy el ne csússzam. Kellett nekem a kedvenc magassarkúm felvenni?! Mert hogy a kedvenc muffinomból becsomagoltam négyet, oké. A kedvenc farmereben vagyok, rendben. De ennyi kabala bőven elég lett volna, mégis hogy jutott eszembe tűsarkút venni... szitkozódom magamban, amikor hirtelen egy kezet érzek a vállamon, és csak ekkor eszmélek rá, hogy az előbb valószínűleg engem szólítottak meg.
-Elnézést, igen, bocsánat...- torpanok meg hirtelen, és fordulok a kéz tulajdonosa felé. Kedves arcú nő, nálam úgy 5-8 évvel lehet idősebb, de hogy diák, tanár, vagy valaki hozzátartozója már nem tudom megállapítani.
-Az igazság az, hogy ez az első napom itt, szóval nem tudom van-e valami különleges fortélya a dolognak!- válaszolom néhány másodperc után, amennyi idő alatt sikerült összerakni a képet az automatába szorult csokiról. Megpróbálom minden mechanikai ismeretemet összeszedni, ha szegény nő már nemcsak azért peches, mert nem adta ki a gép az édességet, hanem még pont velem is hozta össze a sors, akinek fogalma sincs még az itteni masinákról.
-Viszont tudom javasolni az erőteljes ütlegelést és rugdosást, mert nekem eddig csak az vált be.- folytatom mosolyogva, s elképzelem a jelenetet, ahogy ketten csapkodjuk az automatát. Ő is filigrán, nőies alkat és én sem vagyok egy nagydarab ember a 165 centimmel, szóval biztosan viccesen nézhetnénk ki, de azért tovább kutatok az agyamban, hátha találok valami ésszerűbb megoldást is.
-Vagy megint "meg kell venni" és akkor pont enged annyit az a csavar, hogy le tudjon esni... vagy keresni egy szerelőt. Más értelmes pillanatnyilag nem jut eszembe.- billentem kicsit szomorkásan oldalra a fejem, mert sajnálom, hogy nem tudok segíteni. A régi diákok biztos pontosan tudják melyik ponton kell erőteljesebben odacsapni, vagy melyik gombokat kell megnyomni ilyen esetekben, de én ettől még elég messze állok sajnos. Másrészről viszont kicsit kezd feszélyezni a helyzet, mert még mindig nem tudom, hogy tanárral állok szembe, akit magáznom kell, vagy egy diákkal, akit pedig tegezni, ezért direkt kerülöm az olyan mondatokat, amikor ez előjöhetne, de meglátjuk meddig sikerül.

Cuki?! Inkább csak egy zavart mosollyal reagálok erre a kijelentésre, mert én nem épp cukinak neveztem volna magam. Bár lehet, hogy kívülről nézve egész aranyosnak tűnhetek, főleg ha hozzáadjuk a genetikailag örökölt 16 éves kinézetem. Nem tehetek róla, de lassan 3 éve nem változtam semmit...azt mondják, majd 30 évesen értékelni fogom, de amikor Európában még mindig nem akarnak beengedni egyik szórakozóhelyre sem, csak és kizárólag személyivel, akkor még annyira nem tudom élvezni ezt az adottságot.
Csak csendben figyelem a csokiért követelőző lányt, nőt, és továbbra is az státuszára utaló jelek után kutatok. Kicsit összerezzenek, amikor hirtelen megint az automatára csap, de most valahogy nagyon jól találhatta el, mert az édesség enged, és engedelmesen lepottyan.
-Minden elismerésem!- biccentek nevetve, és gondosan megjegyzem, hogy jobb oldalt, középtájt kell megütni a gépezetet, ha esetleg legközelebb én kerülnék ilyen helyzetbe. Bár nem tudom mit ehetek az automatából, tekintve hogy glutén és tejfehérje érzékeny vagyok, de azért jó dolog ismerni az efféle trükköket.
-Ó, köszönöm nem. Nem ehetek sajnos semmi tejes dolgot.- utasítom el kicsit szomorkásan a felajánlott fél csokit, mert bármennyire is isteni, de ha nem szeretném iszonyatos hasfájással befejezi a mai napot, akkor jobb ha nem engedek a kísértésnek. De az agyam már sajnos észlelte az édességet, és el is kezd követelőzni. Még szerencse, hogy eszembe jutnak a reggel becsomagolt muffinjaim, így gyorsan előhalászom a dobozt a táskámból és az egyikbe bele is harapok, csillapítva az agyam tüntetését.
-Viszont fel tudok ajánlani mellé egy málnás-karamellás muffint.- nyújtom felé az eredeti négyből még három érintetlen finomságot. Otthon még van egy fél tepsi, bár lehet mire hazaérek Dan befalja az összeset. Annak ellenére, hogy "mindenmentes"-ahogy ő szokott fogalmazni- imádja.
-Marketing lesz, de hogy merre, azt nem tudom, szóval nagyon megköszönném a kíséretet, vagy az útbaigazítás is elég.- fogadom el a felajánlott segítséget hálásan. Régen képtelen lettem volna rá, hogy segítséget kérjek, vagy fogadjak el, de egy jó pszichológus csodákra képes és még az én kényszeresen muszájmindentegyedülmegoldani tulajdonságomat is tudta kezelni.

Azt hiszem, rajtam kívül még néhányan értékelték a kis "előadást", legalábbis a környékről néhány halk kuncogást hallottam. Pedig szerintem a helyzethez képest ez a lehető legelegánsabban megoldás volt a csokikrízisre.
-Tejfehérje, ami szívás, mert így a laktózmentes dolgok is kilőve. De már megszoktam.- felelem egy könnyed legyintéssel, és inkább nem magyarázom túl ezt az ételallergia dolgot. Ha kíváncsi, akkor majd kérdez, és nagyon szívesen tartok kiselőadást szinte az összes létező diétáról mert engem nagyon érdekel ez a téma, de nem vagyok benne biztos, hogy Őt is.
-Igenigen, málnás-karamellás- erősítem meg a muffin fajtáját -a bátyám kedvence.- teszem még hozzá a pillanatnyi bizalmatlanságot látva az arcán. Igazából tényleg kicsit talán furcsa párosítás, de tökéletes megoldás számomra, aki imád hirtelen felindulásból sütni-főzni, viszont folyton elfelejt bevásárolni. Ugyanis cukor és fagyasztott gyümölcs mindig van otthon, és a szimpla édes dolgokért nem rajongok, viszont a karamell... na az maga a megváltó számomra. Ha éjjel nassolhatnékom támad, akkor is képes vagyok nekiállni vajkaramellát gyártani, mert 15 perc alatt kész és isteni, de tényleg!
Elmosolyodok, amikor a kezdeti bizalmatlanság ellenére, mégis elvesz egy muffint, s a maradék kettőt gondosan lezárt dobozban elsüllyesztem a feneketlen táskámban. Kíváncsi vagyok, ízlik-e neki, de még kicsit várnom kell, mert a csokival kezd, s közben röviden be is mutatja a leendő médiatanárom.
-Ó jajj, akkor kezdhetek félni?- kérdezem kicsit kétségbeesetten, de azért én is nevetek. Végülis csak egy tanár, eddig már jónéhányat kibírtam, vele sem lehet nagy gond.
-Igazán köszönöm!- viszonzom a mosolyát hálásan, amikor felajánlja, hogy elkísér. -Én Emily Nishan vagyok, és a becenevet Rád bízom, mert nincs két ember, aki ugyan úgy szólítana, szóval csak kreatívan!- mutatkozom be én is szintúgy, és közben beugrik, hogy miért olyan ismerős nekem a neve. Most már kb tudom "kivel állok szemben". Olvastam a tanáraim listáján, ezért nem is ér meglepetésként a következő kérdése.
-Igen, igen. A bátyám fotós, szóval családilag kötelezővé lett téve.- felelem nevetve, és ugyan az megnyugtat, hogy most legalább már tudom, hogy a leendő tanárommal beszélgetek, de őszintén szólva nagyon örülök annak, hogy csak most derült ki. Soha nem tudtam volna ilyen fesztelenül muffinnal kínálni, vagy letegezni, ha tudom, hogy professzor. Hirtelen kissé kényelmetlenné is válik számomra ezáltal a helyzet, de nem úgy tűnik, mintha őt zavarná ez a közvetlenség, tehát már mindegy. Callie...nem tanárnő, hanem Callie, tisztázom gyorsan magamban, habár biztos vagyok benne, hogy nehezen fog menni, de Danielnél még fiatalabb is, szóval miért is olyan furcsa ez?!
-Na ennek viszont örülök!- mosolyodom el, mert tényleg boldog vagyok, hogy ezek szerint legalább az egyik tanárom jófej, és másrészről ez meg is erősít abban, hogy jól emlékeztem a nevére.

-Én pedig abba, ha ennék!- jegyzem meg nevetve. És bár sokáig tartott mire ezt elfogadtam, de mostanra tényleg már teljesen sikerült. És őszintén szólva, az ilyen könnyen elereszthető kissé beteg humorú megjegyzések miatt még értékelni is tudom néha.
-A másik kedvence a triplacsokis keksz, szóval én bízom benne.- És abban is, hogy ízleni fog a cupcake a kedves kísérőmnek. A sütés-főzés a szenvedélyem, ha lenne pénzem bőven, akkor biztos, hogy nyitnék egy olyan jópofa, franciás reggelizőhelyet, ahová mindenki szívesen ül be, de ha épp siet, akkor csak egy kávéért is beugorhat. Amióta elmentem Daniellel arra a túrára, kinyílt előttem a világ, és egyre vadabb vágyaim vannak. Azelőtt sosem álmodoztam ilyenekről, csak túl akartam élni mindig a napot, de most...nem is tudom. Talán mostanra nőttem fel annyira, hogy újra tudok gyermeteg lenni.
-Jaa, akkor rendben. Ha temperamentumos, akkor jöhet, szeretem a határozott embereket.- mert én nem igazán vagyok az. Fejezem be a mondatot magamban, és kicsit nyugodtabb szívvel követem Callie-t, akinek már a nevét is megtudtam. Ezek szerint a médiatanárnőm is rendben lesz, és már azt is tudom, hogy kinek kell majd nagyon hálás legyek, hogy nem kések az első órámról.
-Köszönöm!- mosolygok kicsit szégyenlősen, és érzem, ahogy néhány árnyalattal pirosabbak lesznek az almácskáim. Ó, ezek az átkozott árulkodó orcák, így képtelen vagyok eltitkolni, hogy zavarba hoz, ha megdicsérnek. Már egy ilyen kis röpke megjegyzésre is ugranak...Már többször rájöttem, hogy vennem kéne egy igazán jó alapozót, de gyűlölnék úgy kinézni mint egy porcelánbaba, tehát kénytelen vagyok vállalni ezt.
-Nagyon is az!- felelem büszkén, mert Ő számomra a tökély megtestesítője. Néha talán túlzottan is felmagasztalom, de megérdemli, abszolúte de meg. El se tudom képzelni milyen lenne most az életem, ha ő nincs, de nem is akarom. -Hogy örököltem-e, sajnos nem tudom. Mellette esélyem sem volt kamerát ragadni.- folytatom nevetve, és felcsillan a szemem, amikor Callie a muffinba harapva elismerően hümmög. Ha csak egy embernek is egy icipici boldogságot okozok, már megéri, attól függetlenül, hogy eleve király dolog, ha két kimerítő tanóra között az embernél van nasi.
-Persze! Valahogy majd eljuttatom...- ...Neked. Hiányzott a mondat végéről, de egyszerűen nem megy ez a direkt tegezés. Tudom, egy csomó ember képes a tanárával baráti viszonyban lenni, míg a tanórákon teljesen alá-fölé rendelt a kapcsolat, de nekem egyelőre még nem megy, hogy ennyire elkülönítsem a dolgokat, de határozottan próbálkozom.
-Na akkor ketten vagyunk újoncok!-húzódik mosolyra a szám, majd nem elfelejtve a kérdést, folytatom.-Egyelőre tetszik, bár inkább csak a hely hangulatát tudom megítélni, mert nem sok mindenkivel beszéltem két szónál többet.- Ha kell pontosan össze is tudom számolni. A portástól megkérdeztem, hogy merre induljak, egy lányka megdicsérte a cipőm, amit megköszöntem, és most Ő, ééés ennyi. Na igen, nem túl sok.
-Tényleg, egyébként van valami érdekes program amire mindenképp érdemes elmenni így a suli keretein belül? Mármint bálok, röplabdameccse, színjátszó kör vagy akármi más? Mert fogalmam sincs az itteni diákéletről...-

Egy kis hatásszünet után a poén csattan és a muffin is sikert arat. Egyszóval azt hiszem kijelenthetem, az első emberrel, akivel 2 szónál többet beszélgettem, igazán jól indult a kapcsolatunk. És emiatt csak még jobban aggaszt, hogy Ő pont a tanárom lesz. Azért remélem mindenki ennyire aranyos mint Callie, na meg persze azt, hogy sikerül valahogy majd kezeljem ezt az órán kívül tegezhetem dolgot, mert abban szinte biztos vagyok, hogy az előadóban nem ilyen hangnemben fogunk társalogni. Legalábbis remélem, mert ha igen, akkor tökéletesen össze leszek zavarodva. De inkább elvetem azt a kényszeres gondolatot, hogy mindenféleképp kiszámoljam, mennyivel lehet nálam minimum és maximum idősebb, helyette inkább az útvonalra koncentrálok, hogy következő alkalommal már egyedül is eltaláljak ide.
-Az talán menni fog, legalábbis nem vagyok az a radikális lázongó, szóval remélhetőleg sikerül mindenkivel megőrizni a békét.- felelem továbbra is nevetve. Nem állítom, hogy mindent megteszek azért hogy szeressenek a tanárok, mert egyszerűen szükségtelen. Amíg egy tanár rendesen tanít, a diák -jelen esetben én- pedig rendesen tanul, addig általában nem szokott probléma lenni. Egyébként abszolút konfliktuskerülő természetem van, ami ilyen esetben áldás, máskor ugyan igazi átok, de a társas kapcsolataimat tekintve jó pont.
Szerencsére amilyen gyorsan elönt a pír, olyan gyorsan el is múlik, s csak szégyenlős mosollyá szelídül. Inkább nem reagálok az "aranyos"-ra semmit, mert lassan már megbarátkozom vele, elvégre egy pozitív jelző és mivel Danielre terelődik a szó, máris körülötte forognak a gondolataim.
-Majd elhozom a kedvenceimet!- bólogatok, és már válogatok is a képzeletbeli galériámban, hogy melyikeket szeretném mindenképp megmutatni. Mondjuk nem mintha rászorulna a reklámra, egyszerűen csak én vagyok túlontúl büszke Rá. A divatheteken készített street style fotók és a Világkörüli út képei a kedvenceim, habár számára az csak munka, Ő inkább a művészképeket szereti. "Önkifejezés és értékközvetítés. Ránézel, és máris milliónyi dolgot megtudhatsz  készítőjéről." valami ilyesmit szokott mondani arra, hogy miért is szeret jobban saját szakállára fotózni. Belém sajnos nem sok művészi érzék szorult, én csak azt látom valamiről hogy szép, érzem hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, de hogy megismerjem ezáltal az embereket? Nem is tudom, még a saját bátyám képeit sem mindig sikerül értelmezzem... ezért maradok a fotók esztétikai értékelésénél.
-Akkor majd az első adandó alkalommal elküldöm a receptet.- bólogatok meggyőzően, s közben mélyen az eszembe vésem, nehogy véletlenül elfelejtsem. Normálisan egyből előkapnám a határidőnaplóm, hogy felírjam, de most erre nincs lehetőségem tekintve, hogy a táskám legalján lehet, de amint beérek órára, felírom. Már meg is jelenik előttem a következő email szövege:
Tisztelt Tanárnő!
A csatolmányban küldöm a médiafotózás történelméről írt esszét, és az ehhez készített képeket, valamint a málnás-karamellás muffin receptjét...
Mit ne mondjak, elég vicces lesz, de legalább már biztos vagyok benne, hogy nem fog kimenni a fejemből. Ami megnevettet, azt általában megjegyzem.
-Még nem volt alkalmam találkozni velük, szóval már nagyon kíváncsi vagyok. Majd őket is meginterjúvolom a különböző programokról.- vázolom a tervet Callienak, miközben lassan már a fél világon átsétáltunk, és szinte biztos vagyok benne, hogy másodjára sem fogok idetalálni.
-Sajnos nem hiszem, hogy hasznos tagja lennék a csoportnak, mert igen kevés alkotói készség szorult belém.-