Iszonyatosan lüktet a fejem, a tegnap este nagyon leszívta az energiámat. Az a béna csaj, meg a balhé, amit kavart… Jesszus, az ilyenek hogy vannak még életben? Egy dolog segíthet az edzésen kívül, amin már túl vagyok, és az a kávé.
Beállok a reggeli csúcs kígyózó sorába a Starbucksnál és imádkozom, hogy villámkezű kiszolgálók legyenek műszakban. Amíg a sorban állok, a telefonomon pötyögök. Még mindig nem hívott a kis vágott szemű srác, erről jut eszembe, fel kell hívnom a srácokat, akiktől az infót kapta, hogy leinformáljam. Remélem, nem az ágyból ugrasztom ki őket, bár leszarom, ha így van. De persze nem veszik fel a telefont, ha kéne valami. Elpuhultak az állami melótól, már nem emlékeznek a szabályokra. A pontosságra, arra, hogy ha szól a riadó, akkor fél perc alatt összekapják magukat. Most meg a kurva telefont nem tudják felvenni. Hát ma fasznak van telefonjuk, ha nem azért, hogy felvegyék, ha hívják őket? Áh, leszarom!
Kissé ingerültebben teszem a belső zsebembe a telefont és hallom, ahogy néhány cérna reccsenve meggyengül. Fasza. Varrhatom meg, ha hazaértem. De előtte alszom pár órát. De most kávé kell! Mi a halálért nem haladunk?
- Haladjon a sor, bassza meg! – morgok az orrom alatt. A csávó elől, fülében headset, kezében tablet és már vagy a huszadik kávét rendeli. Az egész irodának ő viszi a kávét, vagy mi a faszom?
Unottan kiropogtatom a nyakam, meg az ujjaim. Keveset nyújtottam az edzés után, érzem, ahogy savasodnak az izmaim. Nézelődök, de csak a sietős business lady-ket, meg a nyálgép öltönyös kis irodakukacokat látom. Komolyan, üdítő változatosság lenne akár csak egy szétcsúszott ember is, aki koffein elvonásban szenvedve jön be ide, mint én. Csak egy normális ember a sok droid között…

Szó szerint beestem az ajtón, ilyen belépőt is csak én tudok produkálni. Ez is csak azért volt, mert megbotlottam és nagy lendülettel toltam be az ajtót magam előtt, aminek hála felkentem egy kifelé haladót az ajtóra. Láttam, hogy jön, ő is látott, de akkor vajon miért nem állt meg? Azt is biztos látta, hogy épp hasra akarok esni... nem az én hibám volt, de sűrű bocsánatkérésbe kezdek.
-Jesszusom, ne haragudj, azt hittem egyébként is, hogy kifelé nyílik az ajtó! -Táskában zsebkendő után kutatok, találok is egy tízpakkosat, amiből kiveszek egyet és a férfi ingére nyomom, hogy felszívja a kávét az anyagról. Tanácsolom neki, hogy minél előbb cserélje le és adja tisztítóba, és ha szükséges, készségesen kifizetem a tisztítás árát. Nem okoz problémát, meg is adom neki a számom, hogy hívjon fel, ha megvan a számla. Nem azért adom meg persze, mert jól néz ki... bár ha még jól nézne ki, akkor kettőt egy csapásra harcmódra váltanék, de most tényleg nincs mögöttes szándékom.
Furán néz rám a férfi, leginkább elküldene a pokolba, de nem teszi, mert kedvesen mosolygok rá. Kicsit kétségbe is vagyok esve, nehogy kiabálni kezdjenek velem. Most nem igazán tudnám elviselni... Benyálazom a számat, várok még egy picit, és mikor megkapom a kegyelmet fellélegzem. Éljen, sikerült. Hálálkodom neki, és természetesen meghívom egy újabb kávéra is. Persze hatalmas a sor és ahogy észlelem nem is halad, ezért csak kifizetem, és majd vesz magának egyet útközben valahol, ha itt már nem szeretne sorban állni.
Én beállok. Milliónyi ember van előttem... előkerül a telefonom is, mert még nem válaszoltam Tiffanynak, hogy mi a helyzet a holnapi nappal. Visszacsúsztatom a táskámba, és ujjaimmal a combomon dobolok. Tényleg nem akar haladni ez a fránya sor. Hangosan felsóhajtok és fújtatok is. Meleg van, nem működik a légkondija a helynek? Eszméletlen...
-Szuper... -Súgom magam elé, mikor megindul a sorom. Még meg se néztem, hogy rám került-e a kávéból, és szinte biztos vagyok, ha lenézek a felsőmre, akkor ott fogok látni egy csúnya, barna foltot... nem akarom látni, akkor olyan, mintha ott se lenne. Khm.

Ahogy szenvedek a sorban, és a többi szerencsétlent figyelem, hallom, hogy az ajtóban szerencsétlenkedik valaki. Hátralesek a vállam fölött, de nem akarok feltűnően bámulni, még a végén kiszúr magának. Inkább csak a pult mögötti tükörből követem az eseményeket.
Imám meghallgatásra talált, megérkezett egy hús vér ember a sok irodai robot közé. Na, de hogy! Vonzom a bénákat, vagy mi? A csaj épp egy csávó mellkaséról itatja fel a kávét, megadja a számát, meg pénzt is ad neki. Mi a bánat? Baszki, mindig elfelejtem, hogy LA tele van hülyékkel… Elengedem a jelenetet, és áthelyezem a súlypontomat. A csaj beáll mögém, és úgy sóhajt fel, amikor egy lépést előre lépünk, mintha legalábbis órák óta itt állna. A csóka a húsz kávéval végre fizetett és kifelé egyensúlyozza az egymásra pakolt hatos papír tálcákat. Mi lett volna, ha ezt a béna gyíkot borítja fel? Én biztos marhára röhögtem volna. Lófaszt, maximum elmosolyodom…
Egy lépés után újra lecövekelünk.
- Korai volt az örömöd, nem? – nézek hátra a vállam fölött. Nem szoktam alapból letegezni senkit, szeretem megadni a tiszteletet, de a csaj fiatal, még a végén kiakad, hogy magázom. Meg hát ez itt Hollywood. Hol van már itt tisztelet?

Általában sikerül hoznom a formám. Néha a jobbikat is, néha pedig nem. Most épp sikerült dupla bal lábbal felkelni és összehozni a napot. Nem lehet minden és mindenki tökéletes, nem igaz?
Megigazítom borzos tincseim, olyan mintha hetek óta nem fésültem volna ki azt a kócos gubancot a fejem tetején, amit hajnak hívunk. Amíg ezzel bíbelődöm, legalább telik az idő és halad a sor. Vagy legalábbis azt hittem, hogy halad... ez elviselhetetlen hosszúra fog nyúlni...
-Óó, mire elérünk hozzám, szerintem kávé sem marad. -Jegyzem meg egy újabb sóhajtással megspékelve. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire lassú legyen a kiszolgálás. Máskor olyan pöc-röf megy minden, most meg mindenki meghal egy kis kávéért. De már látom mi volt a hiba... a kávés fiú az irodaházból. Viszi a főnökségnek a löttyöt a reggeli meetingre. Ahogy elegyensúlyozik mellettem kissé arrébb lépek.
Az pedig egyáltalán nem zavart, hogy letegeztek. Ebből legalább tudom, hogy nem nézek ki vénlánynak. Abszolút pozitívan veszem. Átlesek a másik sorhoz, valamiért gyorsabban halad, mint az enyém. Bár most állt ki a geek, akkor most már senki sem vásárol fel nyolc liter kávét reggelire...
Átlesek a férfi válla felett. Ehhez bőven lábujjhegyre kell állnom, de hiába tüsténkedek nem jutunk előrébb.
-Azt hittem most már sínen leszünk. -Dünnyögöm megint csak magamnak, de pont úgy, hogy bárki meghallja.

A csaj komolyan azt hitte, hogy belibben ide és beindul az élet? Ugyan, kérlek!
- Miért, házhoz rendeled? – nem tudok visszafogni egy gúnyos horkantást. Persze, értem én, hogy mire gondol, de ez akkor is kurvára magas labda volt. Bár tény, hogy a csávó a headsettel megcsapolta a készletet, de hát azért csak van Starbuckséknak tartalék a pincében.
Újabb apró tyúklépést teszek a pult felé, de még mindig kibaszott messze vagyok attól, hogy kávéhoz jussak. Az órámra nézek. Öt perc múlva már az ágyban akartam feküdni, hogy kialudjam magam, mielőtt újrakezdődik az éjszakai mókuskerék. Ehelyett itt állok, egy rohadt kávéért pitizek és még ez a csaj is itt liheg a nyakamban.
- Ugyan, kérlek! – csak ennyi telik tőlem, már az is rekord, hogy ennyit kommunikálok egy idegen nővel. Nem bízom bennük. Nem megy. Sosem beszélgetek velük.
Még egy lépést teszek előre, de égnek áll a tarkómon a haj, amikor meglátom, mekkora listát ad át a csinos bögyös ott elől. Beszarok, ma mindenki a csicskát küldi kávéért? A faszom kivan!
- Tudok egy gyorsabb helyet, ha érdekel. – vetem oda a lánynak, ahogy kiállok a sorból és az ajtó felé indulok. Alig pár sarokra van egy kis kávézó, ahol ugyan nincs ekkora választék, de legalább croissant is van mellé. Kell az energia, mert érzem, hogy kevesebbet fogok tudni aludni, mint terveztem.

-Olyat is lehet? -Áhítatos képpel bámulom a férfi hátát. Tulajdonképp erre nem is gondoltam, mennyivel egyszerűbb lenne az életem! Ha eljutok a pultig, komolyan megkérdem tőlük, hogy hoznak-e házhoz, mert akkor reggelente ébreszthetne a futár fiú.
Nem akartam senkit sem zaklatni, de ha nem látom, hogy mi történik, az felettébb tud idegesíteni. Most is, honnan kéne tudnom, hogy épp nem a pénzt kérik pult alól, és fegyveres rablás van folyamatban? Csak csendben, halkan... sok CSI-t nézek, és igazából beindul a fantáziám. Meg is ugrik az adrenalin szintem mikor arra gondolok, hogy szemtanúja is lehetnék egy kávés rablásnak! Ez itt ámériká, bármi megeshet!
A közvetlenség valahogy bennem van. Sosem tartottam attól, hogy egy cukrosbácsiba botlom, vagy rossz emberrel kezdek beszélgetni és megölnek majd. Az emberlánya érzi, hogy kihez lehet hozzászólni és kihez nem. Most is csak elvétve nyafogok, amire egy szintén nyafogás jön. Persze egyből hárítaná, hogy a férfiak nem nyafognak, ami nem igaz... csak mélyebb hangon teszik!
Vajon most hozzám beszélt? Összehúzom a szemöldököm és értetlenül bambulok, ahogy eláll előlem. Senki sem reagál, tehát nem azért beszélt magában, mert időközben megjött a társasága és neki magyarázott. Nem, valószínűleg én voltam a célközönség, akinek motyogta. Még mindig morcos, és nagyon értetlen képpel, de kifordulok utána én is a sorból. Felhúzom egyik szemöldököm, nem vagyok szkeptikus, a látszat csal... csak meglepődtem.
-Imába foglalom a neved! -Feltéve ha megtudom. Na meg az sem ártana, ha hinnék benne és imádkoznék. De ma még hosszú napom lesz, és ha nem gondolom rosszul akkor neki is. Kell az az erős fekete. Egy nála erősebb. Ráadásul, ahogy ez átfut a gondolataim sötét zugaiban, elnevetem magam. Mesés humoromnak köszönhetően a mai napi vigyorbombát elintéztem magamnak. De nem kéne ilyen feltűnően. Képzeletben tarkón vágom magam, hadd térjek egy kicsit észhez.
-Bocsánat, csak nagyon keveset aludtam tegnap... előtt. -Komoly számolást igényelt, hogy vajon mikor aludtam és hány órát. Pár napja és akkor is keveset. Össze kéne magam szedni most már.

Komolyan? Ennyire szőke? Ó, baszki, bár ne szólaltam volna meg! A sor csigalassan halad, a csaj mögöttem meg nyújtogatja a nyakát és szuszog a nyakamban. Mintha amúgy nem lenne elég meleg. Megunom a sorban állást és kifelé indulok. Minek is szóltam a csajnak? Komolyan? Hát társaságra vágyom én? Fasz ki van. Ezt elcsesztem. Nem reagálok a mondókájára, csak haladok kifelé, az ajtót sem tartom meg neki, kurva messze vagyok az úriemberségtől. Ha akar, jön, és kinyitja magának a kibaszott ajtót, amin egyszer már majdnem beesett. Rohadt ideges és fáradt vagyok, elvonási tüneteim vannak; hiányzik a koffein, meg a nikotin. Így együtt. Értetlenül nézek hátra, amikor hallom, hogy felnevet. Talán ilyen kurva vicces vagyok? Istenem, ezek az ostoba hollywoodi szőkék… A picsába, minek kellett hozzászólnom?
- Hidd el cica, én sem azért vágyom egy cseseztt kávéra, mert olyan kurva kipihent vagyok… - bár neki szánom a mondandómat, azon sem csodálkoznék, ha nem hallaná meg. Na, jó, azért nem suttogok.
Öles léptekkel haladok. Imádkozom, hogy amikor átmegyek a következő zebrán, és meglátom a kávézót, ne legyen tömeg. Bár nem vagyok nagy hívő, azért egy itt-ott elejtett ima néha meghallgatásra talál. Ahogy ma már másodjára. De remélem ez most nem fog ilyen szarul elsülni és fasza kávét kapok.
A pulthoz lépek és kérek egy dupla presso-t egy croissant-nal. Ledobom magam egy asztalhoz a teraszon, miután fizettem, és rágyújtok egy cigire a kávé mellé.

Nem értem ezt a férfit. Kezdeményez, mert csak erre tudok gondolni, hogy a beszélgetést nem csak magában folytatta le, hanem hangosan kimondta, ergo hozzászólt valakihez, aki én voltam. Legalábbis kizárásos alapon én lehettem, mert senki még csak felé se nézett. Meg van egy másik kávézó, és ha érdekel? Most meg filmszalag szakadás, és megy mint valami tank, azt sem kivárva, hogy akkor most odaérek az ajtóhoz vagy sem? Kinyitom persze magamnak az ajtót, végül is anno a nők akartak egyenjogúságot. Nem zavartatom magam egyelőre... csak jussak kávéhoz, ő meg azt ígérte, hogy lesz. Cica? Komolyan lecicázott? Megnyomorgatom a szembogaraim és egy újabbat sóhajtok. Nem kell leharapni a fejét emiatt, és ha tapló? Egész Hollywood tele van ilyenekkel, felesleges felhúzni magam miatta. Holnap úgy sem találkozunk, aránylag ritka, hogy újra belebotoljon az emberlánya valakibe, akit nem ismer. Néha még abban az esetben is, ha ismeri...
Bent én is kérem magamnak egy erősebbet, meg két szendvicset mellé. Az első a reggeli, Apci mindig ezzel nyaggatott, hogy egyek rendesen, a végén még gebe leszek.
Kiülve már nem szükséges hozzászólnom sem. Persze eddig sem kellett... és valószínűleg jobban örült volna, ha nem teszem. Másik asztalhoz ülök inkább, nem akarom zavarni, a végén még keresztbe harapja a torkom, amiért pisszenek egyet. Nem érzem magam megsértettnek, ennél azért több kell, de nem kell elrontania az egész napomat a zsörtölődésével.

Hallom, hogy utánam csattog az utcára és követ a kis kávézóba. Ha bunkónak tart, hát tartson. Biztosan a fáradtság zavarta meg az agyam, hogy megszólítottam, de talán azt hittem szórakoztatóbb lesz. Talán másra számítottam. Végül is mindegy.
Ledobom magam egy asztalhoz a teraszon és rágyújtok a régóta vágyott cigimre. Leül egy másik asztalhoz, nem is csodálkozom. Én sem ülnék egy asztalhoz magammal, ha nem lenne muszáj. Megemelem felé a kávéscsészémet, és elfojtok egy elismerő ajakbiggyesztést. Van étvágya a kis hölgynek, az már biztos. Mindenesetre, így sokkal szimpatikusabb, hogy csendben van. Meg persze a feszültség is kezd elpárologni belőlem, ahogy fogy a kávém és hamvad a cigim. Még a végén vaj szívem is elolvad és elnézést kérek tőle. Nem, ahhoz be kéne lőjem magam.
Mindenesetre, ha előbb elmegy, mint én, akkor odaintek neki. Én azt hiszem, még maradok egy keveset, próbálok telefonálgatni. Muszáj lenyomoznom a kis vágott szeműt.

Visszaemelem a sajátomat vigyorogva. Nekem nincs rossz szájízem ezután a röpke találkozás után. De annyi biztos, hogy legközelebb majd elfelejtem felismerni, ha összefutnánk. De lehet, hogy ő is pont ezt fogja tenni. Néha kicsit idegesítő vagyok, meglehet, nem tagadom. De hé, mindenki emberből van... vannak jobb-rosszabb napjaik. Neki is. Biztituti, hogy bal lábbal kelt fel.
Betolom a két szendvicsem először és csak utána kortyolom el a kávét. Mostanra már kellemes langyosra hűlt és nem égeti szét a nyelvem meg a szájpadlásom. Annál rosszabb csak akkor van, ha ezek mellé begörcsöl a nyelved és beszélni se tudsz. Pfú, az kellemetlen.
Amint végeztem, már nem sokáig vagyok a kis kávézó teraszán. Elfelé menet még visszabiccentek, úgy fest, annyira azért nem is bunkó, mint elsőre gondoltam. De azért nem kiabálom el a dolgokat.
Még annyi dolgom van mára, hogy idejét se tudom, bele fog-e férni a napomba. De igyekszem elkezdeni, mondjuk... egy újabb kávéval és rohanással Tiffanyhoz. Mikor előkotrom a telefonom és látom, hogy bőven elreggeliztem az időt, sietősre fogom, hogy odaérjek a megbeszélt időpontra.